Szellemi zarándokutak

Weimar

---

Koncz Virág: Weimar a köztudatban úgy él, mint „a német kultúra titkos fõvárosa". Virágzó, fejlett városként képzeljük el, holott a XVIII. századi fénykoráig mindenképpen, de még utána is hosszú ideig, gyakorlatilag jellegtelen vidéki város, középszerû hely volt...

Lator László: Az utókor valamiképpen azt gondolja Weimarról, hogy a zene és a múzsák otthona, és bizonyos tekintetben joggal teszi ezt. Ám amikor ott a mûvészi élet megindult, nemhogy jellegtelen nem volt, nem is volt város. Még 1800-ban is csak hétezer-ötszáz ember élt ott. Amikor Goethe 1775-ben megérkezett, poros utakon ment, roskadozó házakat látott az út szélén, disznók, kacsák, libák és tyúkok szaladgáltak a kocsija elõtt. A házak elõtt trágyadombok bûzlöttek, legyek és szúnyogok raját vonzva. A kastély, melyben az anyahercegnõnek vagy a hercegnek kellett volna laknia, leégett, és csak Goethe élete vége felé építették újjá. Az a két épület, melyben az anyakirályné Anna Amália, illetve a herceg valójában lakott, csak mondvacsinált kastély volt. A minisztertanács a herceg házában ülésezett. Ne felejtsük el, hogy Weimar nemcsak város, hanem fejedelemség is volt, idõnként teljesen önálló, idõnként valamiféle szövetség része, s még azt sem lehetett mindig pontosan tudni, meddig tartanak a határai. Goethe, aki hol titkos tanácsos, hol államminiszter volt, valószínûleg nem tudta biztosan, meddig terjed az állam, melyet õ igazgat.

Németh G. Béla: Ezt igazából a herceg se tudta, ugyanis a határok gyakran változtak házasságok vagy háborúk révén. Goethe idejében a szász dinasztia állt fölötte. (Érdekes módon Weimar ma Türingiához tartozik.) Két székváros van a közvetlen közelében, Jéna és Erfurt, az utóbbinak van magyar vonatkozása is: Árpád-házi Szent Erzsébet itt élt. Ugyanakkor egyetemi város volt már ekkor Weimar (persze annyi német egyetem volt, minden fejedelemség alapított egyet), s itt tanított egy ideig, majd innen ment át Jénába Schiller.

L. L.: Volt idõ, mikor kezdett felemelkedni Weimar; ennek is dinasztikus okai voltak. A napóleoni háborúk után a trónörökös egy orosz hercegkisaszszonyt, Nagy Katalin közvetlen rokonát vette feleségül; ekkoriban sikerült is kiterjeszteni a miniállam határait.

„A mûvészet zarándokló tanítványa, a múzsák rajongó barátja elõtt e városba való belépésekor egy varázslónõ jár – olvasható egy korabeli útirajzban –; számára Weimar gyönyörûnek látszik, mint a múzsák szépséges szentélye... Ebben azonban... építkezési módnak, házaknak, utcáknak és díszítményeknek nincsen részük; ez a testi, amaz a költõi Weimar, amelyet a belépõ gondolatban lát meg."

E körül a „testi Weimar" körül, ezt sok korabeli tudósítás tanúsítja, nincs éppen minden a legnagyobb rendben. Bizonyos Wölfling, aki 1796-ban kereste föl Weimart, így ír: „Legjobban a magaslatokon túli hegyekrõl lehet áttekinteni a várost. De akárhogyan nézzük is, középszerû hely marad, amelynek utcái sem a tisztaság és a fekvés dolgában, sem a házak építési módjára nézve nem érnek fel a derûs és levegõs Gothával. A házak rendszerint silányul vannak megépítve, és így minden olyan szegényesen fest itt, mint egy senyvedõ vidéki városban. Nem szabad messzire távolodni a fõutcáktól, mert lyukakba és kátyúkba botlik az ember, ami csak erõsíti a fenti benyomást. Nincs egyetlen tér sem, amely székvárosi jelleget adna a városnak."
 
 

A régi városmag zegzugos volt, a házak – a századfordulón körülbelül hétszáz volt belõlük – a Jakab-templom köré húzódtak. 1760-tól nekifogtak az erõdítmények lebontásának, ezáltal helyhez és levegõhöz jutott peremén a város. Ledöntötték a régi városkapukat, az áruforgalomért szedett kapuadót azonban fenntartották. Parkok, kertek és fasorok keletkeztek a felszabadult új térségeken, lakónegyedek is gazdapolgároknak. Vidéki város jellegét továbbra sem veszítette el Weimar, bár az nem volt már annyira uralkodó, mint még Goethe érkezésének idejében is. Annak idején disznók mászkáltak az utcákon, és a temetõi réten tehenek legelésztek, és olyan köztisztasági rendelkezések voltak szokásban, mint a következõ: „A városi sarat a trágyaszállítás okozza. Akinek nincs kapubejárata, a trágyát a piaci napokon kívül hordja ki az utcára, vasár- és ünnepnapokon ne hagyja heverni a kijelölt helyeken." A XVIII. század közepén a lakosságnak csaknem a fele parasztokból állt, a századfordulóra részarányuk körülbelül tíz százalékra csökkent. De a kisiparosoknak, fuvarosoknak, vendéglõsöknek és egyes udvari alkalmazottaknak is néha voltak még apró telkeik, amelyeket megmûveltek. A számos trágyadomb a házak elõtt ezért továbbra is hozzátartozott a városképhez, és nyaranta szúnyogok és legyek rajait vonzották, a jobb körök képviselõi ezért is menekültek a környékbeli fürdõhelyekre.

L. L.: Hogy milyen volt a szellemi élet Weimarban Goethe odaérkezése elõtt, arra nagyon jellemzõ az egy ideig ott élõ Bach története...

Kovács Sándor: Bach 1703-ban járt elõször Weimarban, majd 1708-ban került oda hosszabb idõre. Akkoriban Wilhelm Ernst uralkodott, aki rettenetesen szigorú és buzgó vallású ember volt. Télen este nyolc óra után a városban már gyertyát sem lehetett gyújtani, a herceg megszabta, milyen sorrendben járulhatnak az emberek az úrvacsorához, de ki is kérdezte a szolgálatában állóktól a prédikációt, úgyhogy nagyon oda kellett mindenkinek figyelni. Szigorú világ volt. Még Bach odaérkezése elõtt a városnak állandó színháza volt, de ez is megszûnt. Pedig nagyon komoly darabokat játszottak benne, egy 1696-ban bemutatott darabnak például az volt a címe, hogy „Az erényes szerelemrõl, amint ellene szegül a bûnös vágynak". Szóval, rohantam volna a pénztárba...

L. L.: A szolgáknak akkoriban posztósipkában kellett járniuk, Bachnak is ezt kellett hordania. Egyszer a herceg Bachot valami önteltségen kapta és négy hétre börtönbe záratta...

K. S.: Igen. A szigorú Wilhelm Ernst haragban volt unokaöccsével, a nála könnyedebb életfelfogású Ernst Augusttal, aki gyakorta meghívta a zenészeket, ma úgy mondanánk, haknira, tehát nála kellett mindenféle ünnepségeken muzsikálniuk. Wilhelm Ernst ezért rettenetesen haragudott, és amikor rajtakapta Bachot, hogy õ is egy ilyen ünnepségen muzsikál, elhatározta, hogy bosszút áll; hát valahogy így került Bach börtönbe.

Erõs László: Nemcsak Bach élt itt ideig-óráig, hanem az idõsebb és ifjabb Lucas Cranach is, de még Luther is, tehát miközben Weimar provinciális kis településnek tûnik, melyet még városnak sem akarunk nevezni, azért a szellemi központ kialakulásának kezdeteit is látnunk kell a történetében.

N. G. B.: Weimar attól fogva lesz jelentõs hely, hogy Goethe odaköltözik. Hiszen Goethérõl még Napóleon is azt mondja: „Voilà un homme!"

L. L.: Igen, de ez már az utókor legendája. Goethe 1776-ban, Karl August meghívására lépett Weimarban udvari szolgálatba, attól kezdve látott el különbözõ tisztségeket. Amikor 1808-ban Erfurtban Napóleonnal találkozott, már világhírû ember volt, a Werthert mindenki ismerte és olvasta. Nos, amikor Napóleon bevonult Erfurtba, magához hívatta Goethét kihallgatásra. A leírás szerint Napóleon reggelizett, Goethe pedig állt. Én ezt rettenetesnek találom, vérfagyasztónak. Ha én vagyok Goethe, azonnal sarkon fordulok. Dehogy fordulok! De azt kellett volna neki tennie. Napóleon kezdte kérdezgetni, fölényesen, mint egy világhódító. Megkérdezte azt is, hogy hány éves. „Hatvan", felelte Goethe. „Voilà", szólt erre Napóleon, ami ebben az esetben nagyjából annyit tesz: „Elég jól tartja magát!"

K. V.: De amikor Goethe Weimarban letelepedett, még csak huszonhét éves volt. Beszéltünk arról, hogy Weimar közlekedési szempontból holt térben helyezkedett el, rettenetes utakkal. Egy történet szerint egyszer elindult Frankfurtba, s még Weimar határában a hepehupás úton felborult a kocsija. Miközben a titkos tanácsos azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát a kocsi alól, megfogadta, hogy hosszú útra többé nem megy. A dolog pikantériája az, hogy rengeteg más tisztsége mellett Goethe az országútépítésnek is a felelõse volt.

L. L.: Igen, olyannyira, hogy Herder, aki igen maliciózus és éles nyelvû ember volt, s éppen Goethe hívatta Weimarba (ahol udvari pap volt), azt mondta rá, hogy õ Weimar fõ-fõ útkaparója és utcaseprõje.

K. V.: Az idõszakos vásárok alkalmával Weimarban határozottan fellendült az élet. A disznóvásárt a Jakab-templom elõtt tartották, közel Herder szállásához – talán ennek is köszönhetõ Herder elkeseredése...

L. L.: Akkor mondjuk el azt is, hogyan került Goethe egyáltalán Weimarba, mert ez is érdekes történet. Az anyahercegnõ megbízta a fiát, Karl Augustot, hogy keressen izgalmas embereket és csábítsa õket a fejedelemségbe. Divat volt akkoriban (Poroszország mintájára, ahova Frigyes csábított mindenkit, olaszokat, franciákat, skótokat), hogy a kis fejedelemségek szellemes társasági embereket hívjanak meg, akik lehetõleg még jó kiállásúak is legyenek. Goethét úgy jellemezték, talán éppen Karl August, hogy szép szál, magas ember (azt nem írta, hogy rövid lába volt, bár ezt is tudjuk róla), és nagyon szórakoztató társalgó, akinek mindenrõl véleménye van és a véleményét megejtõen tudja elmondani. Ennek alapján hívták meg Weimarba, elõször kegyencnek, az ifjú herceg kegyencének.

N. G. B.: Kegyencnek és nevelõnek.

L. L.: Hogy ki kit nevelt, az bonyolult dolog. Az elsõ években a nevelés abból állt, hogy folytatódott a Sturm und Drang alja változata Weimarban; a herceget semmi más nem érdekelte, csak a vadászat és a parasztlányok. Kimentek mondjuk a faluba, és fehér lepedõbe burkolózva riogatták a parasztokat. Vagy megszállták egy kereskedõ házát és legurították a lépcsõn a hordóit és a ládáit, majd a kereskedõt ábrázoló festménybõl kivágták a kereskedõ arcát, s amikor a kereskedõ belépett a szobába, Goethe kidugta a fejét a lyukon. Ittak és duhajkodtak. Szóval nem volt ott valami magas erkölcsû, arisztokratikus szellem.
 
 

Röviddel az után, hogy Goethe megírta Wertherjét – mesélte a tiszteletre méltó, agg Gleim –, Weimarba jöttem, és meg akartam vele ismerkedni. Estére meghívtak társaságba Amália hercegasszonyhoz, és az a hír járta, hogy késõbb Goethe is el fog jönni. Mint irodalmi újdonságot elvittem a legfrissebb Göttinger Musenalmanachot, amelybõl egyet-mást felolvastam a társaságnak. Miközben olvastam, egy fiatalember telepedett le a hallgatók között; sarkantyús csizmát és kurta, zöld, felhajtott gallérú vadászzubbonyt viselt, nem különösebben figyeltem rá. Szemben ült velem, és nagyon figyelmesen hallgatott. Olaszos szeme feketén csillogott az arcából, egyébként semmit nem mondhatnék, ami különösebben feltûnt volna rajta. Ám úgy rendeltetett el, hogy közelebbrõl is megismerjem. Kis szünet következett ugyanis – közben néhány úr és hölgy errõl-arról kifejezte véleményét, volt, amit dicsértek, volt, amit leszóltak –, az a finom vadászférfiú pedig, mert kezdetben annak tartottam, felállt a székérõl, nyájasan meghajolt felém, megszólalt, és azon nyomban felajánlotta: amennyiben nincs ellenemre, idõnként felvált a felolvasásban, nehogy túlságosan kifáradjak. Nem utasíthattam vissza az udvarias javaslatot, és máris a kezébe nyomtam a könyvet.

A felolvasó Voss, Leopold Stolberg, Bürger valamivel zaftosabb kosztját is úgy tálalta, hogy senkinek nem lehetett oka panaszra. Ám egyszerre úgy tetszett, mintha a féktelen jókedv sátánja ragadná üstökön, és azt hittem, eleven valóságban megjelenik a zord vadász. Olyan költeményeket olvasott, amelyek nem is voltak az almanachban, ide-oda ugrált minden elképzelhetõ hangnemben és elõadásmódban. Hexameter, jambus, szabad vers, ami éppen jött, nagy összevisszaságban, mintha csak a kabátujjából rázná ki.

Ó, hogy mi mindent összefantáziált ezen az estén az õ humorával! Idõnként oly nagyszerû, bár csak futólag odavetett és felvázolt gondolatok szikráztak fel, hogy azok a szerzõk, akiknek a szájába adta, térden állva mondhatnának Istennek hálát, ha íróasztaluknál ilyesmi jutna eszükbe. Mihelyt kiderült, hogy tréfa az egész, általános derültség hullámzott végig a termen. Minden jelenlévõnek odamondogatott egy kicsit. Az én mecénáskodásomat sem kímélte, amelyet mindig is kötelességemnek éreztem ifjú tudósok, költõk és mûvészek iránt – egyfelõl forrón dicsérte ugyan, másfelõl viszont nem mulasztotta el, hogy oda ne szúrjon, mondván, hogy néha nem jól válogatom meg azokat a személyeket, akiknek támogatást nyújtok.

„Ez vagy Goethe, vagy maga az ördög!", szóltam oda Wielandnak, aki velem szemben ült az asztalnál. „Ez is, az is – hangzott a válasz –, ma megint belebújt az ördög; ilyenkor olyan, mint a hetyke csikó, rúgkapál, és jobb, ha nem megyünk hozzá túl közel."

K. V.: Nemsokára azonban hódolattal illett belépni Weimarba. „Végre benyomtam a mennyország kapuját, és most itt állok Weimarban", írta például Herder egyik barátja, az író és publicista Jean Paul, mikor 1798-ban odaérkezett.

L. L.: Igen, ugyanis közben ebben a fejedelemségben – melynek mindeddig csak a nyomorúságos, siralmas oldaláról beszéltünk – nagyszerû dolgok is történtek. Az anyahercegné például a fiai nevelésére Wielandot szerzõdtette. És megjelentek a Sturm und Drang költõi is, Goethe hajdani barátai, az õrült, zseniszagú Lenz meg Klinger, akik ugyan kölcsönösen nehezen viselték egymást Goethével, Lenzet viselkedése miatt ki is utasította a herceg. Vagyis kezdett pezsegni az élet, amiben nagy szerepe volt az anyahercegnõnek, aki valamiért elkezdte szeretni a gondolatot, hogy Weimar legyen a múzsák otthona, legyen benne színház és irodalom. Goethe ezt észrevette, és ahogy komolyodott, kezdte megnyerni ötleteinek az anyahercegnõt. Goethe igazgatta az udvari színházat, melyben amatõrök amatõr darabokat adtak elõ, de játszották ott Voltaire-t is, Lessing Minna von Barnhelmjét, késõbb szegény Kleisttõl Az eltört korsót, ami csúfosan megbukott. És felbukkan Weimarban Herder, aztán Schiller is...

N. G. B.: Schiller céltudatosan kereste Goethe barátságát. 1787-ben ment elõször Weimarba, de akkor csak Herderrel és Wielanddal találkozott. Látogatását követõen kezd el levelezni Goethével, s hívására 1802-ben költözik Weimarba.

K. V.: Schiller lelkesen érkezik, de hamarosan az itteni élet „áldatlan megrekedésérõl" beszél, s csak az alkalmat lesi, amikor továbbállhat. Weimart „csigaházi világ"-nak látja, ahol a nemesség és a polgárság egyaránt bezárkózik saját páncéljába.

L. L.: A weimari erkölccsel Goethének is meggyûlik a baja. Volt Goethének egy nagy szerelme, egy bizonyos von Stein úrnak, a fõlovásznak a felesége, Charlotte von Stein. Kicsi volt, finom és ideges, rendkívül értelmes arcú, fekete hajú, fekete szemû, de nem igazán szép asszony. Goethe kapcsolata nagyon sokáig tartott vele, együtt is éltek egy darabig, de minden monográfia, amit én valaha olvastam, azt állítja, hogy semmiféle testi kapcsolat nem volt köztük. Sõt Goethe idõnként beszámolt neki gáláns kalandjairól is, melyek bõven voltak. 1700 levelet ír Charlotténak. Szóval, ez egy nagy szerelem volt, akárhogy is nézem, az volt. Az igazi erotikát azonban késõbb fedezte fel, a római elégiáiban, melyeket Olaszországban írt, ahova 1786-ban utazott elõször. Olaszországból visszatérve ismerkedett meg Christiane Vulpiusszal, egy furcsa kis népi leánnyal, a Bertuch-féle mûvirággyár munkásnõjével, aki a helyi arisztokrácia számára egyszerûen „lehetetlen" nõszemélynek számított.

N. G. B.: A szakácsnéja volt, meg az ágyasa, aztán feleségül is vette, s gyermekük is született. Úgy tetszik, Goethe szerelmes is volt belé, hogy menynyire, azt A talált kincs-ben olvashatjuk.

K. V.: Nagy jótéteménye volt Johanna Schopenhauernak, Schopenhauer anyjának (ennek a nagyon életszeretõ és becsvágyó asszonynak, aki 1806-ban éppen azért költözött Weimarba, hogy a kultúra nagyjaihoz közel legyen), hogy Christianét befogadta szalonjába, s így elfogadtatta a kapcsolatot a társasággal.
 
 

Goethe határozott, rövid, kissé darabos léptekkel jött be, behúzott vállal, alsótestét kissé elõretolva, kétsorosan gombolt frakkban, selyemharisnyában; mellén jó magasan villogott a szépen ötvözött ezüst csillag, keresztbe tett fehér batiszt nyakkendõjét ametiszt tû fogta össze. Halántékán bodorított, magas, boltozatos homloka fölött már ritkuló haja egyenletesen volt púderezve. Charlotte ráismert és nem ismert rá – ez is, az is megrendítette. Elsõ pillantásra fölismerte mindenekelõtt barnás árnyalatú arcában a sajátságosan tágra nyílt, voltaképpen nem nagy, sötét tükrözésû szempárt – a jobb szem jóval alacsonyabban ült, mint a bal – ezt a naivul ámuló nézést, amelyet most a kissé bemélyedt külsõ szemsarkok felé igen finom ívben futó szemöldök kérdõ felhúzása erõsített, mintha azt akarná mondani: „Hát ezek kicsodák?" – Jóságos Isten, hogy fölismerte Charlotte túl egy egész életen az ifjú szemeit! Tulajdonképpen barnák voltak ezek az egymáshoz kissé közel esõ szemek, de azt szokták mondani, hogy feketék, mert minden kedélyhullámzáskor – és mikor nem hullámzott a kedélye! – pupillái úgy kitágultak, hogy fekete színük elnyomta a szivárványhártya barnáját, és az lett az uralkodó benyomás. Õ volt és mégsem õ. Ilyen sziklaboltozat a homloka semmi esetre sem volt, persze azért olyan magas, mert egyébként szépen nõtt haja hátrafelé gyérül, egyszerûen a leleplezõ idõ mûve, ezt mondja az ember megnyugtatásul, anélkül, hogy igazán megnyugvást találna benne; mert az idõ az élet volt, a mû, annak vésõje formálta évtizedeken át ezt a homlokszirtet, az mintázta ilyen komollyá az egykor sima arcot, az szántott rajta ilyen mély barázdákat. Idõ, öregség itt már több, mint hajhullás, leleplezés, természetes megviseltség, amely megindít és melankóliára hangol; csupa értelem, szellem, alkotás, történelem, és megnyilvánulásai nemhogy sajnálatra indítanák, inkább örvendezõ ijedelemben dobogtatják meg a gondolkozó szívet.

Goethe hatvanhét éves volt akkor.

K. V.: Jean Paul két évig marad Weimarban, de már érkezése után nem sokkal azt írta egy levélben: „Fogalmad sincs róla, hogy tülekednek és veszekednek és lökdösõdnek itt a trón mennyezete alatt egy esernyõnyi szegletért." Goethe ennyire volt karizmatikus személyiség...

E. L.: Mennyire mondható akkor el az, hogy Weimarnak mind a mai napig Goethe a mágnese?

K. S.: 90 vagy akár 120%-ot is mondhatnék, de azért van itt egy érdekesség. Bachról már beszéltünk; Bach életében ez egy nagyon fontos korszak, orgonamûveinek többségét itt írta, 1780 és mondjuk 1814 között, aztán a hátralévõ három évbõl, amit még Weimarban töltött, kettõben kantátákat írt, elkezdett egy kantátaévfolyamot kialakítani, amit akkor hagyott abba, amikor megromlott a viszonya ezzel a bizonyos Wilhelm Ernsttel. Olyan kantáták születtek Weimarban, mint a Weinen klagen, ez a második kantáta egyébként, amelyet Weimarnak írt. Arra akarnám tehát felhívni a figyelmet, hogy az irodalmi és a zenei élet nem feltétlenül párhuzamos. Amikor az irodalomnak nagy korszaka van Weimarban, Goethe, Schiller, Herder idejében, akkor zeneileg ott nem történik semmi, de semmi, de ott volt elõtte Bach, aztán ott lesz ugyan Hummel 1819-ben, de hát õ nem a világ teteje, õ 1837-ig élt a fejedelemségben, tehát Goethe halála után még öt évig, aztán csend, s az ötvenes évek lesz majd az a korszak, amikor Weimar zeneileg nagyon föllendül, akkor mûködik ott Liszt. Liszt a negyvenes évek elején kerül kapcsolatba Weimarral, 1842-ben kinevezik „szolgálaton kívüli nagyhercegi karnagynak", s ettõl kezdve évente három hónapot tölt a városban, de csak 1849-ben telepszik le, s él itt vagy tíz évig. Otthona hamarosan Weimar kulturális életének központja lesz, õ maga pedig sokat tesz a város zenei életének fellendítéséért. Ekkoriban viszont az irodalomban nem történik semmi, az irodalmi élet másból sem áll, mint hogy Liszt nagy bosszúságára örökké „Goethe-festeket" kell tartani. Liszt ugyebár nem nagyon szereti Goethét, de hát persze azért õ is megírja a maga Faustját: a Faust-szimfónia 1857-ben a Goethe–Schiller-szobor leleplezési ünnepségén hangzik el. És megír egy csomó szimfonikus költeményt, melyeknek köze van Goethéhez. De hát igazából bosszantja Goethe.

N. G. B.: Mendelssohn is járt Goethénél...

K. S.: Igen, nem is egyszer. Mendelssohn csodagyerek volt, akit az a Zelter tanított, aki Goethének jó barátja, zenei tanácsadója, dalainak szinte kizárólagos megzenésítõje volt.

L. L.: Kétértelmû volt Lisztnek a Goethéhez való viszonya. A romantika nem szerette a klasszikus hidegséget, mely Goethét is jellemezte. Dicsõítették Goethét, õ volt az „olimposzi nagy", de azért Weimarból Hölderlin is kedvetlenül távozott, Kleist is megszégyenülve, a romantikusok közül Heine volt az egyetlen, aki odament, körülnézett, aztán köszönt, hogy alászolgálja, és odébbállt. Lisztnek a francia romantika hatja át mindenét, és akkor ott van ez a tartózkodó és hideg Goethe... De ott van a Goethe–Schiller kapcsolat is – az biztosan megejtette.

K. S.: Az egyik Goethe-festen, Goethe születésnapján mutatták be Wagner Lohengrinjét. Liszt mutatta be, Wagner nem volt jelen. Liszt tehát arra használta fel a Goethe-ünnepséget, hogy a Goethéhez nem sokban hasonlatos Wagnert bemutassa. Bár Wagner is írt egy Faust-nyitányt, úgyhogy azért van kettõjük között kapcsolat.

K. V.: Szerintem Liszt és Goethe között is van. Mindketten arra törekszenek, hogy Weimar kulturális életét fellendítsék. Goethe valamiféle mintaállamot akar létrehozni, Liszt egy „modern szellemi Olimpia" helyszínévé kívánja Weimart tenni.

L. L.: Goethe egyszer csak rákapott az államszervezésre, rendet kell csinálni, mondta, vesszõparipája volt a felvilágosult diktatúra. Az volt a mániája, hogy az embereknek nem szabadság kell, hanem felvilágosult diktatúra, s majd utána, egyszer, késõbb... Persze ugyanakkor az ellenkezõjét is gondolta: szóval nem olyan egyszerû jelenség ez a Goethe. Liszt azonban mintha csak azt akarta volna, hogy Weimar modern zenei központtá váljék, s ez mintha nem sikerült volna neki.

K. S.: A zenetörténet azért számon tart egyfajta „weimari iskolát"; ha nem is bevett fogalom ez, azért hébe-hóba találkozni vele. Az a baj, hogy Liszt mellett olyanok voltak a tagjai, mint mondjuk Peter Cornelius, A bagdadi borbély címû vígopera szerzõje, nem valami hû, de nagy szerzõ, vagy Joseph Joachim Raff, aki legfeljebb azzal vétette magát észre, hogy Liszt egyes szimfonikus költeményeit õ hangszerelte, mert annak idején Liszt ahhoz még nem nagyon értett. Vagy zongoristák, mint mondjuk Karl Tausig. Wagner sajnos nem volt ennek a körnek a tagja, mert õt körözték abban az idõben, német földre nem tehette be a lábát. Az ötvenes évek végén Liszt otthagyta Weimart, éppen A bagdadi borbély bemutatóján tört ki a botrány, a darab csúfosan megbukott, Liszt megsértõdött és odébbállt. Késõbb persze visszatért, a hetvenes évek végétõl éli azt a bizonyos háromszög-életét Weimar, Róma és Pest között, s ekkor is kialakul Weimarban valamiféle centrum, bár meg kell mondanom õszintén, hogy ez a centrum fõleg szélütött vénkisasszonyokból állt, akik mind szerelmesek voltak Lisztbe.

N. G. B.: Akkor már reverendában járt?

K. S.: Hogyne, persze. Valószínûleg az jelentette a fõ vonzerõt. A reverenda meg a bibircsók együtt.

E. L.: Goethének és korának nagy szellemi kisugárzása volt szerte Európában, így Magyarországon is. A Faust kapcsán szoktunk beszélni Madáchról, az Ifjú Werther nyomán beszélünk Kármán Fannijáról. „Goethe és kora", „Goethe és a klasszicizmus", szoktuk mondani. Felmerül a kérdés, hogy ami a szellemi életben Magyarországon Goethéhez kötõdik, az mennyiben kötõdik Weimarhoz.

N. G. B.: Weimar kötõdik Goethéhez, nem pedig megfordítva.

L. L.: Amikor Karl August Goethét mindenfajta munka alól felmentette, bár államminiszteri rangját meghagyta, Goethe pedig beköltözött a városba (korábban a városon kívül élt egy kis kertes házikóban), elkezdtek hozzá zarándokolni az emberek. Nem Weimarba, nem a hercegi családhoz zarándokoltak, hanem Goethéhez. Goethe rendkívül tartózkodóan fogadta a látogatókat – ismert a kép, ahogy a lépcsõ tetején áll hátratett kézzel –, feltett néhány kérdést, és ha a látogató nem nagyon érdekelte, akkor hamar túl is adott rajta. Nyomasztó ember lehetett – de hát akkor már õ volt Weimar. És hogy mi hatott belõle? Azt hiszem, a Werther. Napóleon azt mondta, hogy hétszer olvasta, valószínû, hogy egyszer se. Ez csak egy szép mondása volt, mert azt remélte, hogy Goethe ír róla egy császárdrámát, nem is királydrámát.

N. G. B.: A Goethe-kultusz elõl senki nem tudott elmenekülni. Thomas Mann megírta a Lotte Weimarban címû regényét, elküldte Hatvanynak, aki meg azt írta róla, „und ser Thomas ser Goethe" (sic!), „Thomas gõtéskedik".

L. L.: Érdekes, hogy a magyar irodalom igazából nem szerette Goethét. Heinét jobban befogadták, Petõfi kedvenc költõje Béranger volt. A Faust hatott ugyan Madáchra, de rajta kívül senkit nem érdekelt.

N. G. B.: Még Arany is azt mondta, hogy olyan dalokat nem tudnak írni Magyarországon, mint amilyeneket Béranger. Õ maga különb dalokat írt.

K. V.: De azért említsük meg Toldy Ferencet, aki az „irodalomtörténetírás atyjaként" közismert, õ miután elvégzi az orvosi egyetemet, hosszabb utazást tesz Nyugat-Európában, s elzarándokol Goethéhez is. A találkozást élete egyik nagy élményeként tartja számon.

N. G. B.: Hát tarthatta is; mert akkor még nagyon fiatal ember volt Toldy, Goethe meg már nagyon öreg.

K. S.: Mennyire adja vissza Weöres Sándor Psychéje a Goethérõl kialakult véleményt? Egészen megdöbbentõ, ahogy ez a Lónyay Erzsébet Goethével szemben Hölderlint dicsõíti.

L. L.: Weöres azt írta meg, amit a magyar XVIII–XIX. század irodalma gondolt Goethérõl. Goethét akkoriban nem szerették, és sokan nem szerették még a XX. században sem. Babits szerette, aztán a második Nyugat-nemzedék, Szabó Lõrinc, õk már a világ tetejének tartották. Vas István is nagyszerû verseket fordított tõle. Igazából a XX. század második harmadában kezdõdött Goethe térnyerése Magyarországon.
 
 

Mi után ki-hoztak engem a zárdából, együtt utaztunk, Nagybátyám Mailath János német magyar Költõ, s leánya Henriette piczi barátném, továbbá két Zedlitz, a Poeta Christian s az Alchimista Maximilian, meg én. Weimaron átvonúlva, Göthe urat meglátogatánk. A férfiak nem most elõsszõr. Az öreg úr derûs, és igen nyájas vala, ittuk véle eggyütt Christian franczúz pezsgõ borát; de nem engedé Jánost pipálni, Christiant Zigarre-ra gyújtni, a sánta Maxot commodossan el-nyújtózni, Henriettet énekelni, engem klavierozni. Meg-kérém: ha nékünk semmit sem szabad, tsak néki, hát írna hozzám eggy költeményt. „Das geziemet sich vornehmlich nicht! Sie sind eine indische Göttin, und ein grobes deutsches Gedicht also, was Sie anbetete, wäre Blasphemie." Még-is könyvibõl sua ipsius manu ki-írá eggy régi dallát, s át-nyújtó: Ein Spiegel für Sie. E kelle néked. Meg-kísérlém Magyarra át-tennem.

Távozásunk után sokáig hallgattam. A poetai nagyságrúl elmélkedtem. Az öreg úr nagy Lyricus, nagy Epicus, nagy Dramaticus, nagy Philosophus, nagy Anthropologus, nagy Botanicus, nagy Oeconomus, nagy nem tudom mi, akár eggy degeszre tömött almáriom; a millyet mi-felénk a szegény viselõs jánkák hasára buríttanak, hogy el-vetéllyenek. Colossalis és kétségbe ejtõ.

S eszembe jut eggy másik Poeta. Tíz nappal ez elõtt Tübingában valánk, s a szállásunk melletti házban eggy Tischler, eggy bútor készíttõ dolgozott. Nem is tudom, miért nyitottunk-be hozzája; e tislernél lakik eggy Költõ, valaha a nagy Schiller Frigyes famulusa vólt, aztán el-ment az esze, megháborodék, s az olta itten kuczorog az iparosnál, a ki jó lélek lehet, hogy el-dajkállya e tsetsemõvé vissza változott férfiút, neve most nem ötlik emlékezetembe. Ez eszelõs nem szólt; tsak felém indúla s eggy keszkenõvel meglegyinte, mint ha port verne-le a ruhámról. Kérdõn a gazdára tekinték, õ meg-nyugtatott: a gonosz Daemonokat ûzi-el tûlem, s a tiszta Geniusokat áraszttya reám; ahányszor kinnt jártattyák, mindég keziben a keszkenõ, s a bokrokat, falakat sorra legyinti, megálggya. Tehát a bolond nem haragból vert meg, szeret engem, s érzém, én is szeretem szerentsétlent, ám bár ritkán vólna türelmem vezetgetni õt, mint a jámbor bútoros teszi. S olly szép finom szellem arcza vagyon. Annyira megnyerém bizodalmát, hogy írásaiból fel-olvasa nékem; pedig, mint a gazda mondó, igen ritkán tselekszi, többnyire ül és báván hallgat. Nem feledem a verseit: se értelme, se metruma, se cadentiája; zászlók, körtvélyek, erdõk, tavak keringnek, úsznak, rend nékûl, vagy a bolondság isméretlen rendgyében. Mit tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha felébredek, nem marad bellûle semmi.

Göthe elött méllyen meg-hódolok. De ama nyomorúlt eszelõsnek rongyolt Lyrája, tsak azt vágynám hallnom.

N. G. B.: Na most akkor hadd mondjak valamit Babits irodalomtörténetérõl. Ebben a könyvben messze legtöbbször szerepel Goethe. A névmutató még csak nem is irányadó, mert a könyvben sokszor szerepel Goethe úgy, mint „a nagy weimari", „a Faust írója" stb. A néhány száz oldalból vagy negyven szól róla. Azt mondja Babits, és ez a végsõ összefoglalása, hogy azért szereti, mert Goethe tudta, amit kevesen, hogy a legnagyobb közösség az egyedek közössége...