WILHELM DROSTE

„Szent józanság habjain"

Mahomet-kardal

Nézd a sziklán víz özön
Szõkeszép öröm –
Mint a csillagég!
Felhõk mögött
Hízlalták ifjúságát
Jószellemek
Zátonyok közt a bozótban.

Ifjonti frissen
Táncol elõ felhõ fala mögül
Le a márvány szikla tövébe,
Sovárog azután újolag
Föl az egekbe.

Keresztül-kassul csúcsok folyosóin át
Hajhász tarka kavicsokat
S korai vezér lépte
Medrébe ragadja sodorja
Forrás-fivéreit is.

Odalenn völgy fenekén
Virágok sarjadnak lépte nyomán
S leheletétõl
kivirágzik a rét.

De nem tartóztatja se völgyek árnya
Se virágok
Hiába forradnak térde köré
Hiába hízelgnek szerelmes szemeikkel –
Iramlik õ lefelé, le a síkra
Kígyókarikában.
Patakok szegõdnek pajtásaivá...
És immár kilép
A síkra ezüst pompában
És pompába borul vele együtt a sík
És síkról a folyamok
És a hegyekbõl a patakok
Érlelik és kiáltják: Testvér,
Testvér, vidd testvéreid is,
Vigy Atyádhoz az agghoz
Az örök Óceánhoz,
Aki tárt karokkal
Vár mireánk –
Akik jaj! hiába tárulnak
Fölfogni áhítozásunk
Mert sivár sivatagban
Éhes homok zabál föl emitt,
Kiszipolyozza a vérünk
Odafönn a nap,
Domb torlasza
Elzár a tó vizétõl.
Testvér,
Vidd el testvéreid a síkról,
Vidd el testvéreid a hegyekbõl,
Vigy el Atyádhoz! .

Gyertek mind, valahány! –
És most megárad
Isteni habja, egy egész nemzetség
Röpíti magasba a Fejedelmet
És õ hánytorgó diadallal
Nevet ad ország-világnak s városok
Sarjadnak lába nyomában.

Õrjöngve dübörög el, nem nyûgözi gát,
Tornyok lángoló csúcsait
Márvány palotákat, teljessége
Teremtményeit hátra-odahagyva.

Cédrusházakat hordoz Atlasz
Roppant válla hegyében süvítve
Inognak feje fölött
Ezer vitorlák föl az égre
Él és uralkodik.

És így viszi véreit õ,
Viszi kincseit, viszi gyermekeit
Örömujjongva várakozó
Fogantatója szivébe.

Az ifjonti-friss Goethe himnikus nyelvi ereje ez, hasonló lendülettel vetette a világba Werther-könyvét – így teremt szövetségeseket, sõt testvéreket, hogy elérjen minden expedíció legnehezebben meghódítható pontjára, saját szívébe. Nem véletlenül csapódik az imént felidézett vizek hulláma az utolsó – és ezért kiemelkedõ – szó sziklájához, a szívhez.

Ha késõbb elsõ pillantásra oly szövevényesnek találjuk, amit Hölderlin himnuszaiban megteremt, hogy aztán a Hüperionban megtalálja a szavakat legsajátabbnak vélt szenvedéseire, úgy már most – Goethe Mahometjének olvastán – leszögezhetjük: Goethe számára az ilyesmi egyáltalán nem volt idegen, ábrázolása – ebben a költeményben – talán még merészebb, mint a remete Hüperion alakja. Végül is itt, a korai Goethe versében, egy szerzõ nemcsak azonosul figurájának szenvedélyeivel, nem, Mahomet egyenesen feloldódik a természetben, életpályája összemosódik a sziklaszurdokokban zuhogó víz sorsával: Mahomet természeti erõ, a természet ereje Mahomet, minden a hömpölygõ folyam lenyûgözõ lendületének martalékává válik. Ebben a himnuszban egymást takarja külsõ és belsõ világ. Azonosulás azonosságot teremt, mondhatnánk jelszószerûen.

Az olvasó fejest ugrik a folyóba, az elragadja, s õ evickél vagy tanácstalanul pillog, hagyja, legyen Mahomet Mahomet, s ésszerûségre egy percig se gondol. Vagy inkább úgy dönt, kint marad a szárazon. Mahomet megosztja a hallgatóságot, mint ahogy a fiatal Goethe mindennel, amit mûvelt, megosztotta hallgatóságát. Aligha van itt esély tartózkodásra, csak igent vagy nemet lehet mondani, és mindkettõ heves reakció.

De aki bemerészkedik a vízbe, annak nincs menekvés. Az olvasó indokai – ha azonosulni kíván a himnusszal – igen különbözõek lehetnek, és szinte mindegyiket igazolni lehet a szöveggel. Olvashatjuk azt vallásos fanatizmussal, sõt fundamentalista meggyõzõdéssel, természeti rajongással, pornografikus leskelõdéssel, lázasan, sportos szemmel (vadvizek), látomásosan, jámbor odaadással vagy bármi másképp – nem teszünk rajta erõszakot. A szöveg maga szándékszik erõszakot tenni, az olvasó áldozat érezzen, amit akar. Egy efféle lenyûgözõen és vadul hömpölygõ erõfeszítés mámorában azért sejtjük: nagylelkûen tágasnak szabták meg számunkra a teret, bármily furcsának hangozzék is ez, hiszen az imént még erõszakolásról beszéltünk. Akiben benne lakozik Mahomet, az megtalálja õt a strófák zuhogásában. Szabad, ami tetszik.

Ezzel szemben a Werther egyenesen zárt mûalkotásnak tûnik. Ott sokkal több feladat megoldását parancsolja a mû, nagyobb teljesítményt követel az azonosulás érdekében – csak azután miénk a könyv, miénk a hõsök.

A Wertherben is felbukkan a folyam-metaforika, hogy megérzékítse a lángész energiáinak kibontakozását. Az 1771. május 26-i levélben ez áll:
 
 

Ó, barátaim! Miért tör elõ oly ritkán a zseni folyama, magas hullámait miért zúdítja és ámuló lelketeket miért rendíti meg oly ritkán? – Kedves barátaim, a part két oldalán lehiggadt urak laknak, akiknek kertilakjai, tulipánágyai és káposztaföldjei tönkremennének, akik ennélfogva tudják, hogy a jövõben fenyegetõ veszélyt gátakkal és lecsapolással hogyan kell idejekorán elhárítani.

Így fejezõdik be ez a levél, a következõ pedig – a május 27-i – önkritikus mentegetõzéssel kezdõdik:
 
 

Mint látom, elragadtatásba, hasonlatokba és szavalásba estem, és közben elfelejtettem tovább mesélni, hogy mi lett a gyermekekkel.

Goethe – éppen a Werther elsõ könyvében – sokkal élesebb és (tiltakozása és ellenkezése folytán) egyszersmind valóságosabb szemmel tekint a világra, mint a nagy himnuszokban. Ott egyenesen lerohanta és félrelökte ezt a boldogságtilalmakkal fenyegetõ világot.

Persze, azért a Werther is olyan könyv, amely elemi azonosulást követel és parancsol, hiszen hûvös értelemmel nem férkõzhetünk hozzá komolyan. Nem véletlenül ez az a könyve Goethének, amelyik a legszenvedélyesebb, leghevesebb vitákat váltotta ki – mûvét kezdettõl fogva világméretû érdeklõdés övezi. Köztudomású, hogy még olyan valóság-bíró alkatokat is megérintett, sõt lenyûgözött, mint Napóleon.

Hölderlin Hüperionja és Goethe Werthere hallatlan lendülettel megírt és a lendület égisze alatt megérlelt könyvek. Mindkettõben magas sziklákról lezuhogó patakok hömpölyögnek, amelyek hevesen és hirtelen megáradnak, és folyóba torkolló vizeik mérhetetlen erõitõl soha nem lelnek nyugalmat, hegyeket és tájakat gyûrnek maguk alá, hosszú utakat tesznek, mindenféle folyókból ösztönzést merítenek, mígnem végül – folyam-fáradalmaik végén – a tengerbe ömölnek, amely megnyílik elõttük, hogy befogadja, elnyelje, megbékítse feltorlódott energiáikat: így vannak megírva, megépítve ezek a könyvek. És így jött létre nemcsak a német, hanem a világirodalomnak két legszenvedélyesebb és egyúttal legérzékenyebb mûve.

Minden mondat magába oltotta itt az Egész ösztönzéseit, minden szót egy szívdobbanás diktál: egy-öntetûek ezek a szövegek. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a kettõ közeli, sõt vérrokonságát, mielõtt különbségeik taglalására térnénk.

Hölderlin – tudomásom szerint – soha nem nyilatkozott nyíltan Werther-élményérõl, de Hüperionjában a befogadás roppant elmélyült és elmélyültségétõl szuverén tanúságát hagyta ránk. A rokonság egy bizonyos foka után hasonlóságok nem izgatnak többé: természetesnek tekintjük és életünkbe iktatjuk azokat.

Szembeszökõek elõször is a két író életrajzi párhuzamai, amelyek szinte önkényuralmi kényszerrel terelik õket az írás felé. Mind Goethe, mind Hölderlin olyan nõket szeretett, akikrõl bizonyosan tudhatták, hogy nem kaphatják meg õket. Charlotte Buffot már rég elígérték Christian Kestnernek, amikor Goethe udvarolni kezdett neki, Susette Gontard pedig Jacob Friedrich Gontard bankár felesége volt és négygyerekes anya, amikor Hölderlin beleszeretett. Így aztán mindkét szerelmi történet már csírájában rejtette a heves féltékenységet (Eifersucht), ami e könyvekbe szûrõdött, még ha más-más módon is. Tanácsos itt elõször is betû szerint olvasnunk ezt a német szót: mint Eifer-suchtot, tehát olyan igyekezetet (Sucht), amely azt jelenti: összes testi és lelki erõnkkel igyekezünk. Ez összegzi Goethe és Hölderlin szövegeit, ez adja nyelvezetük imént említett áradó és hömpölygõ, megrendítõ erejét. Mégis: két szóról kell beszélnünk, ha a féltékenységet a szó szoros, vagy lexikálisan hivatalos értelmében emlegetjük. Goethe Wertherét át- meg átszövi ez a képzet, uralja az elsõtõl az utolsó oldaláig, a Hüperionban viszont szó szerint egyáltalán nem fordul elõ: a Hüperion és Diotima közti intenzív szerelem egyenesen transzcendentális oltalom alatt áll és mentes e pusztító erõ démonaitól, érzelmeik héroszai nem követnek el efféle badarságot. Viszont a megittasult igyekezet (Sucht) értelmében vett féltékenység (Eifersucht) a Hüperionban szélsõségesebb, mint a Wertherben, és ez ugyancsak beszédes tény, hiszen ezt a könyvet is lényegesen meghatározza az igyekezet (Eifer) motívuma. Hölderlin rajongása (Eifer) azonban erõsebb, azt egyszerûen nem ehet lecsillapítani. A Werther öngyilkossággal végzõdik, Hölderlin viszont könyvét ezzel a lapidáris, nagyság-ittas mondattal zárja: Legközelebb többet.

De térjünk még vissza azokhoz a párhuzamokhoz, amelyek a Werthert és a Hüperiont szinte testvéri rokonságba fûzik. Mindkét könyv – Schiller szavaival – a naiv költészetet keresi egy szentimentális korban, ezért mindkét író szükségképp magányba taszítja hõsét, hogy legyen terük eloldódni a szentimentális parancsokat közvetítõ civilizáció és a kultúra kötelékeibõl. Továbbá mindkét hõs közös vonása, hogy egyetemes mértékben keresik egy töretlen létezés boldogságát, mindkettõ érinti a boldogságot, mindkettõ szerelmes már azelõtt, hogy vágyaik tárgya – egy érzékileg megkívánható nõ alakjában – megjelent volna a láthatáron.

A Wertherben, az 1771. május 10-i levélben, még Lotte felbukkanása elõtt, ez áll:
 
 

„Valami csodálatos derû kerítette hatalmába egész lelkemet, mint az édes tavaszi reggelek, amelyekben egész szívvel gyönyörködöm. Magam vagyok, és örülök életemnek ezen a tájon: olyan lelkeknek teremtették, amilyen én vagyok... Ha párázik körülöttem a gyönyörû völgy, és a nap fent pihen erdõm áthatolhatatlan sötétjének felszínén, és csak egy-egy sugara lopózik a belsõ szentélybe, én pedig a magas fûben fekszem az alázuhogó pataknál, és közvetlen közelrõl a földön ezer mindenféle kis fûszál kelti fel érdeklõdésemet, ha a fûszálak közt az apró világ nyüzsgését, a parányi férgeknek, legyecskéknek megszámlálhatatlan, kifürkészhetetlen alakját közelebb érzem a szívemhez, és érzem a Mindenható jelenlétét, aki a saját képére teremtett bennünket, a Mindeneket Szeretõ leheletét, aki örök gyönyörûségben lebegve tart és megtart, – barátom! ha aztán elhomályosul a szemem, s köröttem ez a világ és az ég egészen a lelkembe simul, mint egy szeretett leány képe..."

Nem szívesen szakítom meg itt az idézetet, az egész Werther nyelvileg talán legönkényesebb mondatának kellõs közepén, de itt bukkan õ fel elsõ ízben, a szeretett leány a szeretett leány elõtt, a szerelem a szerelem elõtt. A csak késõbb felbukkanó Lotte beágyazódik a képzeletbeli szeretett leány bensõleg már megrajzolt alakjába. A sóvárgás pontosan tudja, mit akar, és megtalálja, amit bensõleg már megtalált.

Hasonló dolog történik a Hüperionban is. Itt a rajongó hõsnek az elsõ kötet második könyvének elejéig kell várakoznia, míg szíve választottja ellép tényleges életének színpadára. De – mint sejtelem – õ is már régen jelen van:
 
 

„Nem élne semmi sem, ha nem remélne. Szívem most elzárta kincseit, ám csak azért, hogy jobb idõre õrizze meg, az egyetlen, a szent, a hû számára, amellyel a lét valamely szakaszában bizonyára találkoznia kell még szomjúhozó lelkemnek. ...Már akkor is ismertelek, már akkor is letekintettél rám, géniuszként a felhõk közül, te, aki egyszer a szépség békéjével emelkedtél elém a világ zavaros hullámaiból! S nem harcolt akkor, nem izzott soha e szív.

Mint liliom ring a csöndes lég árján, elemében, a róla szõtt elragadó álmokban úgy ringott a lényem."

És mert e lény jelenlétére már annyira ráhangolódtunk, az elsõ „valódi" találkozásnál már minden természetesnek tûnik: „Mielõtt bármelyikünk is tudott volna róla, egymáshoz tartoztunk."

E mondatot Hörderlinnél aztán egy olyan Ha-periódus követi, amilyet Goethénél már éppen megismertünk. Íme:
 
 

„Ha szívem minden hódolatával, üdvözült elfogódottsággal álltam meg elõtte, és hallgattam, és sugárzó szememben, amely csak õ látta, csak õt ölelte körül, ott ragyogott egész életem, õ pedig gyöngéd kétkedéssel nézett rám, és nem tudta, merre jártam gondolatban – ha sokszor a gyönyörben és szépségben elmerülve, valamely kedves tevékenysége közben figyeltem õt, és mint a méh a ringó ágak körül, lelkem úgy csapongott és szálldosott legparányibb mozdulata körül is – és ha aztán õ békés tûnõdéssel felém fordult, és örömömön úgy meglepõdött, hogy el kellett titkolnom az örömöt, s õ kedves munkájában kereste és találta meg nyugalmát...

Ha csodálatos mindentudással, mielõtt én magam észrevettem volna, rögtön abban a pillanatban, mihelyt keletkezett, lényem mélyén minden tiszta és hamis hangot leplezett – ha ajkamon a fájdalom és büszkeség minden árnyékát, tekintetem minden fellobbanását meglátta, ha szívem árapályát figyelte, és aggódva sejtette borús óráimat, míg szellemem nagyon is hevesen, túlságosan pazarlóan emésztette magát a hosszú beszélgetésben – ha e drága lény arcom minden változását tükörnél hívebben árulta el nekem, és néha állhatatlan lényem miatt érzett baráti aggodalmában intett és büntetett, mint egy drága gyermek...

Ó, ha egyszer ujjaidon számoltad, te Ártatlan, a lépcsõket a mi hegyünktõl házadig, ha megmutattad nekem sétaútjaid s a helyeket, ahol üldögélni szoktál, és elmesélted, hogyan telt idõd, és végül azt mondtad, most úgy érzed, mintha én is kezdettõl itt lettem volna...

Akkor hát hogyne tartoznánk régtõl fogva egymáshoz?"

Hosszan kellett idéznem, hogy világosan érzékeltessem a szavak végtelen áradását; minden „ha" új hullámot sodor, nincs nyugvópont, a vesszõk zátonyokként ágaskodnak a mondatok folyamában, és a gondolatjeleknél feltorlad a nyelv, hogy a következõ pillanatban vízesésként zuhogjon rá az újabb bekezdésre.

E hosszú mondategységekben különösen szembeötlik, mennyire egy lélegzetre született meg mindkét szöveg, ami aztán mindkét hõs jellemében is tükrözõdik: makacs rajongásuk nyomtalan elvész az önkényesen s egyszersmind természetesen ömlõ nyelv folyammedrében.

Rajongó lelkesedés hajszolja elõre e folyókat, amelyek természetes ösztönnel keresik az irányt. A Werther csakúgy, mint a Hüperion ily módon szöges ellentéte a XVIII. századi nevelési regényeknek, ugyanis hõseiknek nincsen játékterük arra, hogy akaratukkal befolyásolják vagy irányítsák életútjukat. Sorsuk elemészti õket, mint eleve megrajzolt medre a folyót – semmi önrendelkezés. Ennélfogva e két végletesen szentimentális figura végsõ soron naiv módon – természetének rabja marad. Sorsuk szükségszerû, nem a szabadság ajándéka. A két könyvet inkább a természeti katasztrófák közé, semmint a nevelési regények közé kell sorolnunk: szándékuk meztelenül romboló, nem formálnak vagy mûvelnek, s ezért ellenállnak minden épületes igyekezetnek. Ez teszi õket a lázadás klasszikusaivá, s ezekbõl a német nyelvterületen édeskevés van.

Egyébként Hölderlin – nagyobb mértékben, mint Goethe, és csaknem rendszeres figyelemmel – a folyóknál keresett tanácsot és támogatást. Számtalan nagy költeményét folyóknak szentelte, gondoljunk csak olyan fontos versekre, mint A Duna forrásánál, Az Iszter, A Rajna, A Neckar vagy A Majna... – a víz eleme folyamatosan döntõ szerepet játszik a nyelvi magáratalálás aktusában, s itt kiemelkedik a „szent józanság habjain"-fordulat az Élet feleútján címû versben. Nem marad itt terem arra, hogy e folyam-költemények egyikét szembeállítsam Goethe Mahometjével. Csak arra utalnék, hogy Hölderlin is a folyamokban találja meg egészében életérzésének tükreit, hogy gátlástalanul megterheli õket saját világa és nyelvezete fontosnak ítélt elemeivel. Itt is vizekben talál társra az öntudat, hogy barátkozhassék és megerõsödjék. Különösen szembeszökõ, hogyan olvad át a német folyókba Görögország: a költõ szemrebbenés nélkül egymásra vetíti a Svábföldet és az Égei-tengert, sõt Hölderlin, miközben a Duna-, a Neckar-, a Majna- és a Rajna-völgyre tekint, mindkét lábbal eszméletének Görögországában áll.

Ez visszavezet bennünket a Hüperionhoz, ahol ugyanez történik, ugyanilyen gátlástalanul, és itt végre megérkezünk azokhoz a mélységes ellentétekhez, amelyek a két testvért, Hüperiont és Werthert, Hüperiont és Werthert, elválasztják.

Goethe gondolkodásában Homérosz mûve: egy könyv, olvasmány, még ha szívügy is. Hölderlinnél viszont Görögország: minden éles tartalmú igazság közege és kötõanyaga.

Elsõ pillantásra úgy tûnik, mintha Hölderlin kilopózna a jelenkorból és a honi környezetbõl, hiszen a regény cselekményét jó huszonöt esztendõvel hátrébb tolja, tehát pontosan a Werther korába helyezi, a helyszínnel pedig még merészebben bánik, ugyanis egy olyan Görögországot idéz meg, amelyet csak könyvekbõl, azaz a nyelvbõl ismert, tehát még csak nem is amolyan másodkézbõl felfedezett Itáliaként, amely Goethe számára oly döntõen újító és felszabadító hatású volt.

De mit jelent ez Hölderlinnél: „csak a nyelvbõl"! A kilopózás látszata - mert ezt a látszatot ébreszti a Hüperion – csal. Hölderlin a regényben egyáltalán nem „lopózik ki", – sokkal inkább: hazatér. „Elvonatkoztatja" tapasztalatait, stilizálja fájdalmait, görög formát kölcsönöz neki éppen azért, hogy még szenvedélyesebb figyelemmel közelükbe férkõzhessen. A saját tapasztalat – a stilizálás kerülõ útján – lépésrõl lépésre mondhatóbbá és közvetlenebbé válik, hiszen Hölderlin arra törekszik, hogy valamit görög formában idézzen meg, mert ehhez a Valamihez bensõségesen csak így kerülhet közel. A formaelv és a stílus a közelség eszközévé és fegyverévé szilárdul. Mindezt azért teszi, hogy ne kelljen hátat fordítania önmagának.

Goethe viszont hátat fordít. Legfrissebb tapasztalatát, a magáét és jó barátaiét, arra használja, hogy – már önmagában a kihasználás aktusával – egy döntõ lépésnyire eltávolódjék ettõl a tapasztalattól. Werther-könyve jó felerészben égetõen idõszerû önéletrajz, másik (döntõ) részében azonban kölcsönzés. Alakjának saját születésnapját adja, az ugyanabba a nõbe habarodik bele, mint õ, bár Jerusalem mellényét hordja, az õ öngyilkosságát követi el, az õ Lessingjét teszi a hálószobaszekrényre stb. Goethe így megmenekül a kelepcébõl, Hölderlin viszont mind mélyebbre süpped saját életének ingoványában. Goethe tovább hurcolja magával sóvárgásait, Hölderlin viszont egyre inkább belegabalyodik sorsának szövevényébe.

Míg Goethe a Werther megírásával levet egy kígyóbõrt, Hölderlin a Hüperion után egyre szûkösebben – és sérülékenyebben – szorong bõrében. Goethe, aki hû marad korához és életteréhez, nos, éppen õ „lopózkodik el", Hölderlin ellenben – görögösen fokozott hevességgel – csak megszaporítja lépteit életkockázatának szakadéka felé. Ami stilizálásnak rémlik, az véres közvetlenség. Ami közvetlenül kitárul, az mûvészet.

Míg Goethe Werther-könyvében még a bálványozott kedvencek is (Homérosz, Osszián és Klopstock) csupán intenzív olvasmányélmények maradnak, Hölderlin tökéletesen elsajátítja a görög nyelvet és a számtalan Görögországról szóló vagy onnan származó könyvet. Úgy vonja be az embert ebbe a nyelvi világba, mint ahogy mások a lakásukba tessékelnek vagy a télikabátjukat kínálják. A magyar nyelvben egy szép szó jelöli azt a módot, ahogyan megkaparintjuk a hazát: honfoglalás, ami voltaképp hon-elfoglalást jelent (Heimatbesetzung), és a német fül számára abszurdnak és kínosnak tûnik, – ezért is áll a szótárban a kevésbé botrányos szó: országvétel (Landnahme). Azt gondolnánk: hazánk vagy van vagy nincsen; nos, Hölderlin és a magyarok ezt jobban tudják: nem szükségszerû, hogy feltétlenül hazánk legyen, az az elfoglalás aktusát is jelentheti, és itt Hölderlin és a kellemesebb magyarok nyilván nem valamilyen katonai hadmûveletre gondolnak, hanem inkább egy nõ birtokbavételének mámorító élményére a viharos szerelemben.

Hölderlin számára a görög ismeret nem a mûvelõdés anyaga, hanem inkább az az elem és varázsszer, amely segít kivetnünk lelkünkbõl és testünkbõl azt a mûveltséget, amely – a civilizáció terheként – mint életidegen mészréteg az emberiség tudatára rakódott. Míg Goethe hasznot húz az idegen tapasztalatból és olvasmányaiból, Hölderlin tökéletesen magába szívja ezt az idegen tapasztalatot, ezt az idegen nyelvet. Õ egyáltalán nem tart távolságot: szöges ellentéte a mûvelt polgárnak, akit fõleg az jellemez, hogy eltolja magától azt, amit tud és szájára vesz, Goethe távolságot tart, mégis sokkal több, mint egy mûvelt polgár, mert életének ezernyi kanyarulatában mindig volt ereje ahhoz, hogy a döntõ pillanatokban közelre váltsa a távolt. Éppen a Wertherhez fûzõdõ, élethossziglan tartó kapcsolata bizonyíthatja a legékesebben ezt a nagyszerû és igen ritka tulajdonságát. Rengeteg rossz használati utasítást írt ehhez a könyvhöz életének azokban a keserû korszakaiban, amikor eltávolodott önmagától. Mégis pontosan tudta, hogy a Wertherrel már korán olyan fölöttébb szigorú mértéket szabott saját életének, amely valaha a Végítélet napján is minõsíti majd. 1824. január 2-án ezt mondja Eckermann-nak:
 
 

„A Werther jött szóba. Ez is egy olyan teremtmény – mondta Goethe –, amelyet pelikán módjára saját szívem vérével tápláltam. Oly sok bensõség van benne saját lelkembõl, oly sok érzelem és gondolat, hogy ennyivel nyilván egy tízszer ekkora regényt is megtölthetnék. Egyébként a könyvet, mint már sokszor mondtam, megjelenése óta csak egy ízben olvastam újra, és óvakodtam attól, hogy ezt megismételjem. Csupa tûzrakéta! Beleszédülök, és félek attól, hogy újra átéljem azt a patologikus állapotot, amelybõl ez a könyv megszületett."

Egyébként nem igaz, hogy Goethe könyvét késõbb csak egyszer olvasta újra. De mint oly gyakorta, a költészet itt is igazabb, mint az igazság. Annyit mindenképp szögezzünk le: amikor Goethe szükségét érezte, akkor bizony elõvette ezeket a tûzrakétákat – ez történt éppen 1824-ben is, amikor képtelen volt lecsillapítani magában azt a felkavaró élményt, amelyben – egy évvel azelõtt

– a gyönyörû és fiatal Ulrike von Lewetzow részesítette –, ekkor keletkezett a Wertherhez címû költemény, amely késõbb A szenvedély trilógiájának részét alkotja. Jó ötven esztendõ telt el, és Goethe ismét képes azonosulni korai-hõsi korszakának regényalakjával. Ebben senki nem éri utol õt – ez teszi naggyá.

Befejezésül, dióhéjban, azt mondhatnánk: míg Hölderlin képtelen volt tágítani attól, hogy ne tartsa kézközelben tûzrakétáit, és megõrült e veszélyes élet következtében, addig Goethe egész életében kézipoggyászában hordozta a tûzrakétákat, úgymond kézzelfogható távolságban, távolságban, de kézközelben.
 
 
 
 

BÁTHORI CSABA fordítása