Ez ma már ismerõs látvány, noha még mindig fura. Ezeket a tárgyakat többnyire amerikai és nyugat-európai turisták veszik meg, akik egyébként rosszul volnának, ha horogkeresztet kellene viselniük. Ugyanakkor semmi rosszat nem találnak abban, hogy sarló-kalapácsos pólóban vagy sapkában mennek sportolni. Apró észrevétel csupán, de gyakran az efféle apró észrevételekbõl ismerszik meg a kultúra általános jellege. A tanulság ebben az esetben nem is lehetne világosabb: míg az egyik tömeggyilkosság szimbóluma irtózattal tölt el minket, a másiké csak mulattat.
Ugyanezt a jelenséget más, mellékes és kevésbé mellékes észrevételek révén is megfigyelhetjük. Itt van például az „kollaborátor" fogalmának használata a mai angolban: átfogóan és gyakorta alkalmazzuk a vichyi Franciaország és más európai náci pártok vezetõire – de jóformán sohasem kelet-európai kommunistákra, Jaruzelski tábornokra vagy Kádár Jánosra például. Ugyanilyen sajátos az a megítélésbeli különbség, amellyel nyugati államférfiak külföldi temetõkben tett látogatásait fogadják. 1994-ben Bill Clinton Minszkben járt, ahol föl kívánta keresni a városon kívül fekvõ Kuropaty-erdõbeli tömegsírt, az egyik sztálini tömegmészárlás helyszínét. A belorusz vezetés elutasította a kérést. Az elnök ettõl függetlenül elment a temetõbe (látogatásának „nemhivatalos" programpontjaként), de hol maradt a fölháborodás? Hol maradtak a dühös szerkesztõségi cikkek és ingerült olvasói levelek?
A politikusok, újságírók és prágai turisták körében elterjedt érzelmi féloldaliságtól, amely miatt nem vesznek tudomást arról, hogy Kelet-Európában valami mélységes gonosz dolog történt, a nyugati tömegkultúra sem mentes. A hidegháború James Bond-filmjei és a Rambo-filmekben megjelenõ, papírfigura-oroszok egyszerûen nem említhetõk egy lapon a Schindler listájának vagy Sophie választásának színvonalával vagy éppen a „Holocaust" címû tévésorozat népszerûségével. Steven Spielberg, ki valószínûleg (akár tetszik, akár nem) Hollywood vezetõ rendezõje, már forgatott a japán koncentrációs táborokról (A Nap birodalma) és a náci koncentrációs táborokról. A sztálini lágerekrõl nem. Az utóbbi valahogy nem ragadja meg a képzeletet.
Ahogy mondtam, ezek apró dolgok: nyelvi fordulatok, sorok egy újságcikkben, s Hollywood favorizált és nem favorizált témái. De ha ezeket összerakjuk, egy történet bontakozik ki. Intellektuális értelemben az amerikaiak és a nyugat-európaiak tudják, hogy mi történt a Szovjetunióban. Szolzsenyicint itt adták ki, s a glasznoszty éveiben föltárt titkok megfelelõ nyilvánosságot kaptak. Mindenki számára elérhetõ minden információ arról, ami történt: a legtöbb mûvelt ember tisztában van azzal, hogy Sztálin tömeggyilkosságok és koncentrációs táborok útján legalább kétszer annyi ártatlan embert ölt meg, mint Hitler – nem azért, mert „rosszabb" vagy „egyedülállóbb" diktátor volt (értelmetlen volna arról vitatkozni, hogy egyáltalán ilyen volt-e), hanem azért, mert tovább volt hatalmon. Neki és talpnyalóinak elég idejük volt ahhoz, hogy mûsorra tûzzék a tisztogatásokat, a mesterséges ukrajnai éhínséget, minden tizedik baltikumi likvidálását, a krími tatárok majdnem teljes kiirtását, a katyñi mészárlást, a vinicai tömeggyilkosságot, a kuropatyi vérengzést, hogy csak néhányat említsünk. Arra is jutott idejük, hogy olyan iskola- és jogrendszert hozzanak létre, amely az emberi természetet és a történeti emlékezetet volt hivatva megváltoztatni – és nem minden siker nélkül. Még arra is maradt idejük, hogy afrikai, ázsiai és latin-amerikai polgárháborúkat szítsanak. Hitlernek csak egy genocídium-kísérletre volt ideje, bár többet is tervezett.
Ámde – a hidegháborús propaganda ellenére – szinte senki sem érzi úgy nyugaton, hogy ezek a bûntények gonoszságuk mértéke szerint foghatók volnának a hitleri bûnökhöz. Senki nem érzi úgy, hogy maga a rendszer emberellenes elvekre és az emberi természet teljes félreértésére épült. Ken Livingstone, brit parlamenti képviselõ, aki ma az „Old Labour" (a Tony Blair-féle New Labour belsõ ellenzéke) vezércsillaga, nemrég megpróbálta megmagyarázni nekem a különbséget. Igen, a nácik „gonoszak" voltak, mondta. A Szovjetunió csak „eltorzult". Ez a nézet nagyon sokaknak, s nemcsak az Old Labour-on kívüli, hanem magukat „konzervatívnak" vagy „jobboldalinak" tartó embereknek az érzését is kifejezi: a Szovjetunió valahogy félresiklott, de lényegét tekintve nem úgy volt rossz, ahogy Hitler Németországa. Az eszmények jók voltak – az emberek vallottak kudarcot.
Egészen mostanáig az európai kommunizmus tragikusságát illetõ közmeggyõzõdés hiányát meg lehetett indokolni úgy, hogy az bizonyos körülmények logikus következménye. Az idõ múlása ezek közé tartozik: a kommunista rendszerek az évek múlásával valóban veszítettek erkölcsi roszszaságukból – Jaruzelski vagy Brezsnyev igazából senkit sem félemlíthetett meg. A kemény, levéltári kutatásokra alapozott információk hiánya ugyancsak része a körülményeknek: a tárgyra vonatkozó akadémiai munka szûkre szabottsága már régóta a források szûkösségét tükrözte. Nem voltak olyan újságírók, akik föltárták volna a szibériai táborokat, szemben a kambodzsai Pol-Pot-rendszert leleplezõkkel. Nem voltak áldozatokat filmezõ kamerák, szemben a második világháború utáni Németországgal.
Ám az ideológia megcsavarta a szovjet és kelet-európai történelem értelmezését. A nyugati baloldal kicsiny része megkísérelte a harmincas években kezdõdõ tisztogatásokat megmagyarázni és néha mentegetni is: még a nyolcvanas években is akadtak olyanok (valami oknál fogva jellegzetesen brit akadémiai emberek), akik nem szûntek meg a keletnémet egészségügyi rendszer vagy a lengyel békekezdeményezések elõnyeit ecsetelni. A helyzet mármost az, hogy a nyugati baloldal és a Szovjetunió alapító filozófus atyái ugyanazok voltak. Részben még a nyelvezet is ugyanaz volt: Marx, Engels, a tömegek, az osztályharc, a munkásosztály, a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak, a termelési eszközök birtoklása stb. A Szovjetunió túlságosan átfogó elítélése azt jelentené, hogy a nyugati baloldal által nagy becsben tartott dolgok egy részét is el kell ítélni.
Velük ellentétben a nyugati jobboldal igyekezett elítélni a szovjet bûnöket, csakhogy sokszor roppant egészségtelen módon: az antikommunizmus ügyének a legrosszabb szolgálatot egyértelmûen McCarthy szenátor tette. Azok a mostanában elõkerült dokumentumok, melyek egyik-másik gyanúját utólag alátámasztják, mit sem változtatnak azon a tényen, hogy az amerikai politikai elitbeli kommunisták túlbuzgó üldözése az antikommunizmus ügyét egyszer s mindenkorra sovinizmussal és intoleranciával szennyezte be. Még az a kijelentés is, melynek a legalapvetõbb, egyetemesen elfogadott állításnak kellene lennie: „a kommunizmus gonosz volt", a modern füleknek túl „mccarthystán", tehát leegyszerûsítõn, hazaffyasan és majdnem ostobán hangzik.
Mai hozzáállásunkat részben persze a második világháborús szövetség lassan múló hatásai is befolyásolják. Mert még ha Sztálin csak feleolyan rossz is volna, mint Hitler, annak is elég kellemetlen hatása volna ránk: végül is elég nehéz elfogadni, hogy az egyik tömeggyilkos bûnözõt a másik segítségével vertük meg. Ha elismerjük, hogy oroszok ezreinek erõszakkal való hazatelepítésük révén történõ halálba küldése, vagy emberek millióinak szovjet uralom alá juttatása Jalta következtében a nyugati szövetségesek szempontjából nem volt más, mint háborús bûnök sorozatának elkövetése, végsõ soron az egész háború legitimitását megkérdõjelezzük. Ha elismerjük, hogy legalább Churchill tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi történt a katyñi erdõben a lengyel tisztekkel (akkor ezt tagadta), s meglehetõs pontossággal sejtette, hogy mi fog történni a kelet-európaiakkal a háború után, akkor el kell ismernünk, hogy a háborút nem erkölcsi indokkal vívtuk. Ha elismerjük, hogy Sztálin Hitler erkölcsi ekvivalense, akkor azok a bizonyos régi fotók – Churchill, Sztálin és Roosevelt együtt – ma ártalmasnak, sõt ijesztõnek hatnak.
Ez mind logikus, de ma már történelem. A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlását követõen nekem és sokaknak úgy tûnt, hogy ez az erkölcsi homályosság, a kényelmetlen tények félretevése is a múlté lesz. Azt gondoltam, hogy a Szovjetunióról való gondolkodásunk a berlini fallal együtt porlad szét, s hogy az anti-antikommunizmus a Varsói Szerzõdéssel együtt száll sírba. Megszabadultunk az ideológiai korlátoktól, a mccarthyzmus örökségétõl, egy olyan országgal fönntartott háborús szövetség emlékeitõl, mely már nem létezik; most majd föltárulnak a levéltárak és a túlélõk végre emlékezhetnek; s így képesek leszünk valamennyire objektíven gondolkodni és írni mindarról, ami Kelet-Európában történt, megértve az emberi természeten elvégzett kísérlet mélységeit és az ebbõl fakadó borzalmakat. Tévedtem: az ideológia a múltra való emlékezést ma jobban torzítja, mint valaha. S úgy néz ki, hogy ezen nem is fog változtatni.
Aligha fog meglepetést okozni az a tény, hogy a múltat illetõ erkölcsi zavarodottság éppen a volt kommunista világban a legnagyobb és a legkártékonyabb. Ez nem volt mindig így: a nyolcvanas években, mikor a glasztnoszty még csak éppen elkezdõdött Oroszországban, a gulág túlélõinek emlékiratai milliós példányszámokban keltek el, s a múltról megismert egy-egy új tény önmagában eladott egy-egy újságszámot. Mostanában azonban a hasonló „újdonságokat" közlõ történelmi könyvek alig kapnak figyelmet Oroszországban – a Leninrõl szóló elsõ olyan életrajz, melyet elõször alapoztak levéltári kutatásokra, a bírálóktól „nem érdekes" minõsítést kapott – már ha egyáltalán tudomást vettek róla. „Az emberek már nem kíváncsiak a múltra" – mondta nekem tavaly Lev Rozgon, az egyik legnépszerûbb orosz túlélõ-napló szerzõje. „Az emberek belefáradtak a múltba."
Azóta a túlélõk emlékirataihoz már csak nehezen lehet hozzájutni, s a levéltárak – Vilniustól Vlagyivosztokig – bezárnak. Még a történészeknek is kell enni, s hát persze sokkal többet lehet keresni egy nyugati bank tolmácsaként. Magukról a túlélõkrõl nem vesznek tudomást. Lengyelországban a szibériai koncentrációs táborok túlélõit tömörítõ „Siberiaks" társaság kicsiny, jelentéktelen szervezet, pénz és országos figyelem nélkül. Oroszországban a magát a gulág története dokumentálásának és megírásának szentelõ Memorial csoport gyönge, alulfinanszírozott és megosztott, távol a közéleti viták centrumától.
Kevés figyelem övezi az emlékiratokat,
s ugyancsak kevés fizikai emlék maradt fönn. Szibériában
jóformán semmi sincs. Vorkutában, ahol százezrek
haltak meg a bányákban, a barakkokat ma is lakják:
amikor a tábort bezárták, sem az egykori foglyoknak,
sem az egykori õröknek nem volt hova menniök. Szibéria
más részein a táborépületeket egyszerûen
elnyelte az erdõ, jelzés és emlékezés
nélkül. Ryszard Kapuscinski Oroszországról írott
könyvében, az Imperiumban így írja le, hogy miként
próbált virágot elhelyezni a vorkutai halottak emlékére:
Valahova le akartam õket tenni,
de nem volt hova. Arra gondoltam, beleszúrom õket egy hóbuckába,
de mindenfelé emberek járkáltak, s úgy éreztem,
fura dolgot cselekednék. Továbbmentem, ám a következõ
utcában ugyanez fogadott: embertömeg. Eközben a virágok
fagyni s merevedni kezdtek. Megpróbáltam egy üres grundot
keresni, de mindenütt gyerekek játszottak. Attól tartottam,
hogy megtalálják s elviszik a szegfûket ... így
hát kimentem a városból és ott, csöndben,
leraktam õket a hóbuckák közé.
Néhány kelet-európai városban lehet találni egy-egy, rendszerint roppant szerény emlékmûvet. Az egyik varsói külvárosban egy történelmi gondolkodású pap rendkívül megindító és mély benyomást keltõ emlékmûvet állított föl a kommunizmus áldozatainak emlékére, s városban van még egy vagy két ilyen. Moszkvában a Lubjanka elõtt, ahonnan ezrek indultak kelet felé, van egy kis szobor, de ezek nem mérhetõk a Nagy Honvédõ Háború hatalmas gyõzelmi emlékmûveihez. Prágában a látogatók Jan Palach önelégetésének emlékmûvénél tehetik le virágaikat. Vilniusban az emberek virágaikat az egykori KGB-székház falára szerelt emléktábla alá helyezhetik el.
Ezek az erõfeszítések azonban általában kicsik és szórványosak, s ráadásul meg kell küzdeniük a posztkommunista hatóságok elutasító magatartásával is. A belorusz kormányzat semmit sem hajlandó áldozni valamiféle kuropatyi emlékmûre. Az orosz kormányzat ugyancsak akadályozza a katyñi lengyel temetõ kiépítését, azon az alapon, hogy fölösleges néhány lengyel katona halálára emlékezni akkor, amikor oly sok orosz halt meg. Ezzel a visszautasítással együtt – milyen gyorsan zárulnak is be a körök – már megkezdõdött az újraírás is. Az orosz parlamenti képviselõk között nemrég terjesztett új könyv, A katyñi krimi szerint a gyilkosságokat a nácik, s nem a szovjetek követték el, ráadásul a halott tiszteket „agresszív idiótáknak", a lengyel állam szolgáinak nevezi, amely maga sem volt sokkal több, mint „falánk európai prostituált".
A háború utáni Németország és posztkommunista Kelet-Európa közötti különbséget azonban nem annyira a fotók, a történelmi emlékezet és az emlékmûvek hiánya jelzi, hanem az, hogy a nyilvánosság elõtt szóba sem kerülnek a múlt bûnei. Egy évtizede már, hogy pislákolni kezdtek a peresztrojka elsõ fényei, hogy az elsõ, óvatos viták megkezdõdtek a régmúltról – a harmincas évek Szovjetuniójáról és az ötvenes évek Kelet-Európájáról. Azóta alig maroknyian kerültek a bíróság elé, vagy lettek valamilyen formában felelõsségre vonva a múlt bûneiért.
Félretéve az átlagkommunisták és az átlagbesúgók kérdését (õk több ezren voltak), Kelet-Európában és másutt is szabadlábon vannak a háborús bûnösök: olyanok, akik közvetlenül felelõsök tömeggyilkosságok szervezéséért vagy ilyenekhez segédkezet nyújtottak. A katyñi mészárlás elkövetõinek többsége mostanáig életben volt. Egyikükkel halála elõtt a KGB egy beszélgetést rögzített, megkérve, hogy magyarázza el – technikai szempontból – a gyilkosságok elkövetésének módszerét. Az orosz biztonsági szervek tavaly a beszélgetést bemutatták a moszkvai lengyel nagykövetség kulturális attaséjának. Mindmáig nyoma sincs annak, hogy az interjúalanyt Varsóba szállították volna, hogy bíróság elé állítsák.
Igaz, hogy egy-két vádemelés és per nagy publicitást kapott: néhány keletnémet határõr, a litván KGB-fõnök, egy cseh sztálinista, aki segítséget nyújtott az oroszoknak 1968-ban. Lengyelországban egy maroknyi kisebb pert folytattak le, amelyek kevés figyelmet keltettek. Adam Humer perérõl, akit azzal vádoltak, hogy a rövid sztálinista korszakban brutálisan kínzott meg embereket, csak a lehetõ legszûkszavúbban tudósítottak az újságok. Talán emiatt történhetett meg, hogy amikor egyik áldozatával, egy idõsebb hölggyel szembesítették, tökéletesen rendjénvalónak érezte, hogy így morduljon rá: „pofa be, vén boszorkány". Oroszországban, ahol a bûnösök felelõsségre vonásának problémája rendkívül nehéz – az orosz köztársaság a milliókat halálba küldõ ügyészek hazája is –, még jelképes perre, egyfajta mini-Nürnbergre sem került sor, hogy valakire konkrétan rámutassanak.
Lehet azzal érvelni, hogy az efféle perek nem igazán sikeres módszerei a múlttal való elszámolásnak, s kivitelezni sem könnyû õket. A nürnbergi perek maguk is tele voltak korrupcióval és ellentmondásokkal (és ezek között nem az volt a legkisebb, hogy szovjet részrõl olyan bírák ültek ott, akik teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy saját hazájuk is tömeggyilkosságokat követett el). A háború utáni években Nyugat-Németország is több mint nyolcvanötezer nácit fogott perbe, de csak kevesebb, mint hétezret ítélt el. Az ügyeket vizsgáló bíróságok hírhedten korruptak voltak, belsõ féltékenykedésekkel és vitákkal terhesek – bár utólag visszatekintve csak kevesen vélekednének úgy, hogy jobb lett volna, ha egyáltalán nem kerül sor ilyen perekre.
Hivatkozni lehet arra is, hogy a legtöbb sztálinista tömeggyilkost már nem lehet bíróság elé állítani. A háború elõtti bûntetteket elkövetõk majdnem bizonyosan nem élnek már, a negyvenes évek deportálásaiért felelõsök pedig igen öregek. Nürnberg közvetlenül a háború után következett, amikor a szörnyû bûntények elkövetõinek kezén, mondhatni, még ott volt a vér nyoma. Erre az érvre persze anatémát mondana Simon Wiesenthal, az Eichmannt 1961-ban bíróság elé állító izraeliek, sõt még azok a brit hatóságok is, akik az 1991-ben elfogadott, a háborús bûnökrõl szóló törvény alapján nemrég letartóztatták a már idõs belorusz Szymon Szerafimovicsot. Még Steven Spielberg is, amikor a Schindler listája készítésének okairól kérdezték, így felelt: „Féltem egy olyan világtól, amelyben gyermekeim úgy nõnek föl, hogy a holocausthoz hasonló szörnytett történhetik meg velük." Ezt az érzést sokan osztják – joggal.
Természetesen az is igaz – ha az összevetést meg kell tenni -, hogy maguk a németek a háborút követõ húsz év során nem mutattak túl nagy buzgóságot a náci múlt megvitatásában. A háború utáni Németországban azonban a náci jelképek használata tilos volt, a náci pártot betiltották, s az soha nem is szervezõdött újjá komoly politikai erõként. A német állam óriási jóvátételeket fizetett zsidó személyeknek (ha másoknak nem is mindig) és Izrael Államnak. Ha a németek nem is beszéltek túl sokat nyilvánosan a háborúról, arról hivatalos történelemkönyveket adtak ki, s emlékmûveket emeltek. Mindenki tudott Nürnbergrõl; a fiatalabb nemzedékek számára elõ volt készítve a talaj a múlt fölfedezéséhez. A hatvanas években – melyeket az auschwitzi õrök pere vezetett be –, amikor a nemzeti vita végre megkezdõdött, a nácik gyermekei számára legalábbis megvolt már a lehetõség, hogy kiderítsék, mit is tettek szüleik.
A nyolcvanas évekre a múlt szinte nemzeti rögeszmévé vált: nem is múlt el talán olyan este, amikor a német televízió nem mutatott volna be valamilyen háborús dokumentumfilmet vagy közvetített volna ilyen beszélgetést.
Kelet-Európában ezzel szemben nem tiltották be a kommunista jelképeket és dalokat, sem – néhány kivétellel – magukat a kommunista pártokat. Mi több, bár a törvények országról országra változnak, több helyen a kommunista pártok számára lehetõvé tették (néha hatalmas) vagyonuk visszaszerzését: épületeket, külföldi bankszámlákat, tagnyilvántartásokat, gépkocsikat és lakásokat. A nyugdíjas párttagok továbbra is kiemelt nyugdíjat élveznek. Egyetlen más párt sem mérheti össze velük saját anyagi erejét – hiszen Kelet-Európában nem mûködhettek más pártok 1989 elõtt. Részben ennek következtében Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában, Litvániában és Oroszországban a korábbi kommunista pártok újraélednek; több országban lassan ismét õk kezdik uralni a politikai életet. A kommunizmusról beszéltek, de nem ítélték el; a kommunistáknak volt részük sértegetésekben a politikai kampányok hevületében, de sehol sem kellett bíróság elé állniuk. A jövõ nemzedékei számára nincs semmi sem elõkészítve ahhoz, hogy a múltbeli elnyomást megismerjék és elítéljék.
Elég sajátos, hogy az egyetlen rendszeres kísérlet a múlt hivatalos megítélésére Közép-Európában történt, de ez nem a sztálinista bûnözõket, hanem a kishivatalnokokat érintette, s nem pereket, hanem vizsgálatokat jelentett. Az ún. „átvilágításról" van szó, vagyis a korábbi ügynökök neveit tartalmazó dosz-sziék megnyitásáról. Szenvedélyes viták zajlottak errõl többek között Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és Kelet-Németországban, jóllehet az átvilágításnak mindegyik országban meglehetõsen korlátozott céljai voltak. A fölhozott érvek javarészt akörül forogtak, hogy magas rangú, fõleg választott hivatalnokok folytathatják-e tevékenységüket, ha múltjuk csalással és félrevezetéssel terhes; s hogy a nyilvánosságnak joga van-e betekinteni a titkos iratokba, amelyek az elõbbiek napi ténykedését nagy részletességgel rögzítik. A korrupcióról is szó esett, akárcsak a nyitottság szükségességérõl: egyebek mellett a belügyminisztériumi akták a legtöbb posztkommunista országban bizonyítják, hogy mely kommunista vezetõk milyen pénzt és hogyan loptak el.
Az átvilágításról szóló viták gyakran a múltról folytatott vitákká fajultak – ami persze csöppet sem meglepõ: a múltat más módon nem vitatták meg és vonták felelõsségre. A dolgok néha összekeveredtek. Emlékiratok, emlékmûvek, perek híján sok közép-európai túl sokat várt az átvilágítástól; sokan azt hitték, hogy az átvilágítás teljesen tiszta helyzetet teremt majd, föloldja azt a nyugtalanító érzést, hogy a régi sztálinista bûnök büntetlenek maradtak, s tisztázza a közelmúlt kémkedéseit és kisstílû lopásait is. Talán ezeknek a nagy elvárásoknak – s az ellenérvek súlyosságának – a következtében a lengyel átvilágítási vita annyira elfajult, hogy abba az elsõ, szabadon választott kormány belebukott; s Magyarországon sem volt a helyzet sokkal jobb. Sajátos módon az átvilágítás ellen a legmarkánsabban nem a korábbi kommunisták, hanem az ellenzékiek léptek föl. Leginkább mintha attól tartottak volna, hogy ez a folyamat az õ ellenzéki tevékenységükrõl is sok mindent föltár: Adam Michnik, az a lengyel ellenzéki, aki a kommunizmus bukása után betekinthetett barátai aktáiba (ismét csak egy visszás helyzet, amely az iratokhoz való hozzáférés egyenlõtlenségébõl keletkezett: miért Michnik? mások miért nem?), megdöbbenve tapasztalta, hogy régi kollégái közül milyen sokan voltak valójában besúgók, amint ezt azóta sokaknak el is mondta. Aztán élére állt az átvilágítást ellenzõknek.
Másutt persze az aktákat még nyilvánvalóbb okokból zárolták. Az egykori kommunisták ugyanazon okból ellenzik az átvilágítást, amiért a sztálinisták elleni pereket és a sztálinista bûnök emlékmûveit is ellenzik: azért, mert nem kívánják bevallani bûneiket, vagy mert nem kívánnak mások bûneiben osztozni. Borisz Jelcin csak egy a korábbi szovjet politikusok százai közül, akik egyértelmûen ebbe a kategóriába tartoznak.
Végül is csak a cseh és a keletnémet kormányoknak sikerült ilyen törvényt meghozatniuk: mindkét országban minden állampolgár joga, hogy saját aktáit megszerezhesse. A Cseh Köztársaságban azt is megtiltja a törvény, hogy korábbi besúgók és magas rangú kommunisták választott funkciót birtokolhassanak. Németországban néhány magas rangú egykori kommunista állását is elvesztette. Az eredmények egyértelmûek: bár a keleti blokk majdnem minden államában a kommunisták uralják a politikai életet, ez alól a Cseh Köztársaság és a korábbi NDK kivétel.
Ha a berlini fal 1989-es leomlása nem váltotta is ki a kommunista múlt örökségének újraértékelését Európa egykori kommunista részében, a nyugat átalakulása semmivel sem volt mélyrehatóbb. Az erkölcsi bizonyosság hiánya a sztálini bûnöket illetõen mindig is egyszerre volt akadémikus és mindenkit érintõ probléma. Így például öt vagy tíz évvel ezelõttig Robert Conquestet, a The Great Terror szerzõjét paranoiás riogatónak tartották azért, mert szerinte Sztálin milliókat gyilkolt meg, miközben a történelemkönyvek csak százakról szóltak: nekem biztosan csak ennyit mondtak, amikor a nyolcvanas évek közepén a Yale-en orosz történelmet tanultam. Nézetei ma persze a fõáramba tartoznak: a levéltári dokumentumok – már amennyire ezek rendelkezésre állnak – és a szovjet történészek egyaránt neki adnak igazat.
És mégis – az ellenkezõ nézet sem halt ki. Hírneves egyetemek nagy presztízsû állásait törvényesen elfoglaló tanárok olyan könyveket írogathatnak, amelyek gyakorlatilag tagadják a gulágot, és senki sem találja ezt sértõnek vagy vitathatónak. J. Arch Getty – University of California, Riverside –, aki arról híres, hogy a szerinte a gulágon „ezrek" haltak meg, továbbra is ezt tanítja és írja, de vannak fiatalabbak is.
Robert W. Thurston, a Miami Egyetem véglegesített professzora nemrég Life and Terror in Stalin’s Russia, 1934–1941 címmel írt könyvet, amelyet a nem kevésbé tiszteletre méltó Yale University Press jelentetett meg. Ebben egyebek mellett úgy nyilatkozik, hogy a nagy tisztogatás Sztálin tudta nélkül zajlott le, hogy ezt rengetegen támogatták, s hogy a fölfelé irányuló társadalmi mobilitás elõsegítése révén a peresztrojka is megalapozódott. Eltekintve számtalan ténybeli tévedésétõl – lásd Conqest listáját a Times Literary Supplementben (Small Terror, Few Dead, 1996. május 31.) – Thurston láthatóan képtelen fölfogni, a könyv utolsó lapját beleértve, hogy micsoda abszurditást állít. Hiszen ugyanezt lehetne mondani Hitler Németországáról is: Hitlert végtére is szabadon választották; nincs bizonyíték arra, hogy tudott a holocaustról; rendszerében rengeteg fiatal, lelkes ember került hatalomra, jóval elõbb, mint arra egyébként lehetõsége lett volna. E tények egyike sem igazolja azt a rendszert, amely egyébként milliókat gyilkolt meg.
A könyv iránti „érdeklõdés" nagyobb része persze annak tudható be, hogy más, hogy ellentétes gondolatot képvisel, s új látásmódot céloz meg. Ez a nézõpont – hogy ti. „a történetnek van egy másik oldala is", amelyrõl tudomást nem venni „egyoldalúságot" jelent – az újságírás világának alsóbb szféráiban is létezik. A London Review of Books szerkesztõje nemrég közölte velem, hogy David Remnick Lenin’s Tomb címû könyvérõl írott recenzióm nem jelenhet meg, mert túl antiszovjet. Amikor rámutattam, hogy maga a könyv sem kifejezetten proszovjet, azt válaszolta, hogy ha így áll a helyzet, akkor a könyvet nem ismertetik. Így is történt.
Nyugaton hasonló és szorosan kapcsolódó érvet hoztak föl azon kelet-európaiak ellen, akik a vizsgálat tárgyává akarják tenni és elítélni a kommunista rendszereket. Ezt az érvet a legelegánsabb formában Tina Rosenberg könyve, a The Haunted Land fejti ki, amely nemrégiben megnyerte az Egyesült Államok Nemzeti Könyvdíját és Pulitzer-díjat is kapott. Rosenberg, aki most a New York Times számára ír szerkesztõségi cikkeket, alapos munkával tárja föl az átvilágítással és a háborús bûnökrõl szóló perekkel kapcsolatos számtalan nehézséget és komplikációt. A végén viszont arra a következtetésre jut, hogy míg a latin-amerikai diktátorok esetében helyénvalók az efféle perek, addig a kelet-európaiak esetében nem. Érvelése részben azon a különbségtételen nyugszik, amelyet a nyugati értelmiség nagy része oszt: szerintük ugyanis különbség van a legtöbb diktatúra gonosz céljai és a kommunizmus jó szándéka között: „A kommunizmus eszményei, tehát az egyenlõség, a szolidaritás, a társadalmi igazságosság, a nyomor megszüntetése és az elnyomottak fölemelése valóban gyönyörûek" – ezek az õ szavai. Vagyis megint a régi nóta: a gondolat szép, csak hát a kivitelezõk kudarcot vallottak. Nem veszi észre, hogy a gondolat is hibás volt; mint ahogy azt sem, hogy Hitlernek is voltak eszményei.
Rosenberg többnyire arra hivatkozik – megint csak a nyugati és keleti sajtót visszhangozva, amely antikommunista „boszorkányüldözéstõl" tartott –, hogy Kelet- és Közép-Európa új demokráciáinak civil társadalmai még törékenyek. Attól fél, hogy a múlt elítélése a polgári szabadságjogok megsértésébe, ártatlan emberek üldözésébe, erkölcsi fölényeskedésbe és, úgymond, autodafékbe torkollik. Úgy tûnik, leginkább attól tart, hogy föléled a harmincas évek „nacionalizmusa", egy „antikommunista jobbszárny" formájában. Még könyvének címe, mint mostanában errõl a régióról megjelent oly sok könyv, erre utal: Közép-Európa „kísértetjárta hely", lépten-nyomon a háború elõtti történelembe ütközünk, mint ahogy az egykori Jugoszlávia is tele van Robert Kaplan „balkáni kísérteteivel".
A modern Kelet-Európa problémája azonban nem a harmincas évek, hanem a kommunizmus öröksége, legyen az korrupció, szegénység, környezetszennyezés, rossz egészségügyi helyzet vagy megrendült értékek. A demokráciára és a kapitalizmusra leselkedõ igazi veszélyek Lengyelországban és Oroszországban egyaránt a kommunista eszményekben, a kommunista gazdasági örökségben s maguknak az egykori kommunistáknak a korrupt magatartásában keresendõ, nem pedig valamiféle túlmelegített fasizmusban. Az elmúlt öt év során minden alkalommal, amikor egy új kormányzat zátonyra futott az egykori kommunista táborban – Szerbiában a leglátványosabban, de Szlovákiában is –, ennek alapvetõ oka nem valamilyen újnacionalista csoport tevékenységében, hanem az új ruhát viselõ régi kommunistákban rejlett. Nem az antikommunista fölfordulás okozta szétesés következett be, hanem annak éppen az ellenkezõje. Szinte példa sem akad igazságtalan kommunistaellenes eljárásra ebben a régióban, minthogy ilyen eljárásra jóformán egyáltalán nem került sor.
Rosenberg érvei, akárcsak Thurston és Getty érvei a jelek szerint nem a közép-európai valóság megfigyelésébõl, hanem a nyugati baloldal hagyományai védelmének mély vágyából fakadnak, amelyek azonosak a kommunizmus eszményeivel: „tehát az egyenlõség, a szolidaritás, a társadalmi igazságosság, a nyomor megszüntetése és az elnyomottak fölemelése" eszményeivel. Rosenberg egyébként – ettõl talán függetlenül – írásban is kiállt Thurston mellett, a The New York Times Book Review-ban közölt furcsa kis cikkében. Miközben leszedi a keresztvizet David Irvingrõl, a náci apologétáról, hozzátéve, hogy könyvét magára sokat adó kiadónak nem lett volna szabad megjelentetnie, üdvözli a Yale University Press döntését, hogy Thurstont, a sztálinizmus apologétáját kiadja, mégpedig azon az alapon, hogy provokatív és vitára ingerlõ gondolatok, még ha a gulág tagadását jelentik is, megérdemlik a nyomdafestéket. Érvelésének ismét csak akkor van értelme, ha föltételezzük, hogy ebben a században csak egy totalitarizmus és tömeggyilkosság érdemel erkölcsi kárhoztatást, másokat semleges történelmi jelenségekként kell kezelni; ha föltételezzük, hogy míg a kommunizmusban volt valami „jó", amelyet meg lehet menteni és napvilágra hozni, addig Hitler Németországában semmi ilyesféle „jó" nem volt. Más szóval ennek semmi értelme sincs.
De számít-e ez? Számít-e nekünk az, hogy vannak olyan népszerû és magas ázsiójú újságírók, akik a kommunizmus terrorját és rombolását elbagatellizálják? Fontos-e a közép-európaiaknak, hogy a múltat nem tudják megítélni, sõt végiggondolni sem?
Hát persze hogy számít. Vessünk elõször egy pillantást a volt kommunista táborra: errefelé a legnyilvánvalóbb veszélyt a civil társadalomra nem a nem létezõ antikommunizmus jelenti. Félnivalónk igazából attól van, hogy az átvilágítás elmaradása és a múlt hivatalos elítélésének hiánya miatt sérül a civil társadalom, s nyilvános hitelüket vesztik például az „igazságosság" és a „közerkölcs" fogalmai.
Vessük össze még egyszer azt a szerepet, amelyet a történelem játszott a háború utáni Németország politikai életében és játszik a ma Oroszországában. A ma Németországában a bûnök tudata – a második világháború emlékei – mélységesen fontos a német politikusok számára. Ez volt a helyzet már azelõtt is, hogy a nyilvános visszaemlékezés igazán megkezõdött volna. Németország NATO iránti és az Európai Közösség iránti elkötelezettsége egyaránt abból adódik, hogy a német politikusok tartanak a múlt megismétlõdésétõl; Helmut Kohl, a német kancellár követte elõdei példáját és világossá tette, hogy Németországot véglegesen egy európai szuperállamba kívánja beágyazni, hogy így hazáját jobban megóvja az eltévelyedéstõl. Alig egy éve a német parlament hetekig vitázott azon, hogy küldjön-e békefenntartó csapatokat külföldre: már maga a gondolat, hogy németek Németországon kívül egyenruhában jelenjenek meg, akármilyen céllal is, sok német politikus számára elfogadhatatlan volt.
Az orosz vezetésben ilyen aggályok föl sem merülnek. Ha tényleg eszükbe jutna – zsigereikben, érzelmeikben fölidézõdne –, hogy Sztálin a kommunizmus és a nagyorosz imperializmus nevében csecsenek tízezreit deportálta Szibériába, akkor a Kreml urai képtelenek volnának vidáman bombázgatni ma csecsen civileket, negyvenezer áldozatot produkálva, vagy arra, hogy – mint az egyik legutóbbi csecsen túszejtést követõen Borisz Jelcin tette – megengedjenek maguknak olyan kijelentést, hogy „eltapossuk a csecseneket, mint a kutyákat".
Kelet-Európa más részein a múltra való emlékezés kudarcának kevésbé drámaiak a következményei, de nem kevésbé ártalmasak. Vegyünk egy másik példát: Lengyelországot és Csehországot. Átvilágítási programjuk végrehajtása során a csehek rövid ideig tényleg nyakig merültek a kémkedési, besúgói és személyi akta-ügyekbe. Sok hibát is elkövettek, s ezekrõl Tina Rosenberg tudósít is; s voltak olyanok, akik ártatlannak érezték magukat, mégsem vehettek részt az országos politikában (bár semmi egyéb hátrány nem érte õket). Néhány kevéssé szimpatikus fiatal politikus, kik közül egyiknek sem kellett szembesülnie azokkal a döntésekkel, amelyekkel szüleiknek kellett, saját céljai érdekében kihasználta az átvilágítást. Mára az egész ügy gyakorlatilag senkit sem érdekel (ennyit a Rosenberg által félvén félt fejleménytõl, hogy a civil társadalom sérül), de a kommunizmus stigmái megmaradtak. Ahogy föntebb írtam, a Cseh Köztársaság ma azon kevés közép-európai ország egyike, amely nem szavazta vissza az egykori kommunistákat a hatalomba.
Lengyelországban ezzel szemben továbbra is mérgezik a levegõt a meg nem nyitott dossziék. Jozef Oleksy, a lengyel minisztelnök januárban lemondásra kényszerült, miután megvádolták azzal, hogy KGB-ügynök volt, sõt 1989 után is az maradt. Az információ eredetileg Lech Walesától származott, aki akkor Lengyelország elnöke volt. De miért volt Walesának elõjoga a titkos akták megtekintése? Mi az igazság Oleksyvel kapcsolatban? Miért nem voltak ismertek orosz kapcsolatai miniszterelnöki kinevezése elõtt? Senki sem tudja a választ. S ez így marad a jövõben is: a titkok súlyos teherként nehezednek a politikusok vállaira, mérgezvén a közéletet.
A totalitárius múlthoz kötõdõ elitek ismételt uralomra jutása a keleti tábor gazdaságaira is mély hatással lesz. Persze lehet azzal érvelni, hogy az egykori kommunisták ma a születõ burzsoáziát képviselik, amelyet üdvözölni kell; s ha tényleg van bennük valami jó, hát akkor ez az. De azért ez nem enynyire egyszerû. A polgárság kifejlõdése akkor egészséges jelenség, ha azt polgári értékek, tehát a kemény munka, a tisztesség és a személyes felelõsség vezérli. De mi történik akkor, ha csak egy korrupt gazdasági osztályunk van, amely szorosan egybefonódik egy korrupt politikai osztállyal? Lehet, hogy meglesz a polgárság és meglesz a kapitalizmus, de nem föltétlenül olyan formában, amelynek mindenki örülhetne.
Beszélhettek 1989 körül akármennyit liberalizmusról, thatcherizmusról, szabadpiacról ebben a világrészben, Közép-Európa a következõ években alkalmasint leginkább a Tangentopoli elõtti Olaszországra fog hasonlítani. Hogy Észak- vagy inkább Dél-Olaszország-e a minta, az országról országra változik (Lengyelország inkább az elõbbihez, Románia az utóbbihoz van közel), de az alapok ugyanazok: egy-két hatalmas magánvállalkozás; rendkívül kiterjedt, nem adózó szürkegazdaság; s részben magán- részben állami tulajdonban lévõ nagyvállalatok, amelyek velejéig korrupt kapcsolatokat ápolnak befolyásos politikusokkal. Az alvilági maffiák különbözõ formái diktálnak majd többfelé; a politikusok különféle üzleti érdekeket fognak „képviselni" – ahogy különben már most is teszik, fõként Oroszországban. Egyes posztszovjet köztársaságok még mélyebbre csúszhatnak. Jegor Gajdar egyszer azt mondta, hogy Oroszország számára két választási lehetõség van: vagy olyan akar lenni, mint Amerika, vagy olyanná kénytelen válni, mint Afrika. Csakhogy Latin-Amerikát sem kellene kihagyni: mélységes mély szakadék gazdagok és szegények között, politikai erõszak, nyomornegyedek, állandóan ingatag fiskális és monetáris politika.
A politikára és a gazdaságra gyakorolt hatásokon kívül még rosszabb hatása van a bûnök tagadásának magukra az átlagos kelet-európaiakra. Félretéve az állandó botrányokat, amelyek szép sorban magukkal rántják a kormányokat; s eltekintve a történelmi emlékezetkieséstõl, amely miatt Jelcin úgy viselkedhet a Kaukázusban, ahogy viselkedik, a régi elitek új életre kapásának lesz még egy komoly hatása a kelet-európai politikára: ha a régi rendszer gazembereit futni hagyják, akkor üres prédikáció marad az, hogy a jó legyõzi a gonoszt. Lehet, hogy ez apokaliptikusan hangzik, de megvan a konkrét politikai jelentõsége. Nem kell a rendõrségnek mindig minden egyes gonosztevõt elfognia ahhoz, hogy az emberek többsége alávesse magát a közrendnek, de azért jelentõs részüket igenis lakat alá kell juttatnia. Semmi sem bátorítja a törvényszegést jobban, mint a gazemberek látványa – akik talán nem voltak koncentrációs táborok õrei, „csak" pénzt fogadtak el bizonyos információkért –, akik megúszták, vagyonukat szabadon élvezik és teli szájjal nevetnek mindenki szemébe.
Emberek milliói számára a múlt elítélésének elmaradása azt igazolja, hogy nem érdemes tisztességesnek lenni. Tina Rosenberg szerint „a kommunizmus idején a cinkosság úgy mûködött, mint az emberi test vénái és ütõerei". Csakhogy ez nyilvánvalóan nem így volt. Voltak, akik sokkal nagyobb mértékben kollaboráltak, mint mások. S erre visszatekintve a legtöbb ember számára ma úgy tûnik, hogy minél nagyobb mértékben kollaborált valaki, annál okosabban tette. Akik a múltban már megcsinálták a szerencséjüket, azok most is megtarthatták lakásaikat, dácsáikat s bagóért fölvásárolt üzleteiket. Átlagemberek milliói, akiket sohasem csábított el az ideológia, sohasem léptek be a pártba karrierjük végett, ma bolondnak látszanak. A tisztesség nem fizetõdik ki. A korrupció igen.
Nekünk, nyugatiaknak a Közép-Európában történtek nagyságrendjének meg nem értése persze nem bír akkora jelentõséggel a mindennapok szempontjából. Az, hogy eltûrjük egyetemeinken a „gulágtagadókat" és sajtónkban a kommunizmus csodálóit, még nem kezdi ki társadalmunk erkölcsi szerkezetét: a hidegháború végül is véget ért, s a Nyugat kommunista vagy akár szocialista pártjaiban nem maradt valódi szellemi vagy politikai erõ.
De lesznek következmények. Elõször is az, hogy félreértjük a történelmet, nem engedi meg, hogy tisztán lássuk, mi történik ma az egykori Szovjetunióban. Ha tehát valóban úgy éreznénk – valóban, igazán úgy éreznénk –, hogy amit Sztálin mûvelt a csecsenekkel, az népirtás volt, akkor nemcsak Jelcin volna képtelen arra, hogy ugyanezt cselekedje velük, de mi magunk is képtelenek volnánk arra, hogy egykedvûen hátradõlve figyeljük õt. A megdöbbentõ grozniji invázióra, ezrek meggyilkolására úgy reagáltunk, hogy hátat fordítottunk és orosz belügynek nyilvánítottuk az egészet, sõt még arra is utalnak bizonyos jelek, hogy a csecsenek leverésének (sikertelen) kísérletéhez az amerikai hírszerzést is fölhasználták. Az az erkölcsi fölháborodás, amelyet mondjuk egy 1952-es német Szudéta-vidék-invázió után éreztünk volna, vagy amelyet a német neonácikat figyelve a valóságban is érzünk, egész egyszerûen nincs jelen Oroszországgal kapcsolatos viszonyulásunkban.
Az európai biztonsági kérdéseket ugyanilyen visszás módon közelítjük meg. Amikor a náci Németország végre kapitulált, a Nyugat többi része korábban nem tapasztalt és talán soha meg nem ismétlõdõ egyöntetûséggel mozdult meg. Mind a NATO-t, mind az Európai Közösséget részben azért hozták létre, hogy Németországot becementezzék a nyugati világba, megakadályozandó, hogy még egyszer letérjen a civilizált „normalitás" útjáról. Sem Közép-Európával, sem Oroszországgal kapcsolatban nem került sor hasonló kísérletre. Éppen ellenkezõleg: amikor Közép-Európa nemzetei elõször jelezték 1991-ben, hogy szeretnének csatlakozni a NATO-hoz, a Bush-kormányzat hívatlan vendégekként kezelte õket. Azt mondták nekik, hogy maradjanak nyugton, menjenek szépen haza, s ne okvetetlenkedjenek a „felnõtt" diplomaták és államférfiak világában. Föl sem merült, hogy ezeknek az országoknak joguk van félteni – akár paranoiás módon – nemzeti szuverenitásukat, negyvenévi megszállás után. Ma, amikor a NATO-tagság néhány közép-európai állam számára karnyújtásnyi közelségbe került, az itteni fõvárosokban akkreditált nagykövetek között még mindig akad olyan, aki magánbeszélgetésekben fölpanaszolja, hogy ez az egész NATO-bõvítés „nagy gond", több baj van vele, mint amennyit megér.
Végül ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a szovjet történelmet „többféleképpen lehet értelmezni", akkor saját történelmünk félreértésétõl sem fogunk tudni megszabadulni. Hiszen mi végre is vívtuk a hidegháborút? Talán azért, mert az egészet néhány õrült jobboldali politikus kitalálta, összejátszva a katonai-ipari komplexummal és a CIA-val, s két nemzedéket is arra kényszerített Amerikában, hogy ezzel együtt éljen? Van talán volt emögött valami fontosabb is? Talán volt egy valódi ideológiai ellenfél, akinek elképzelései és fegyverei valódi fenyegetést jelentettek civilizációnk legalapvetõbb elveire; akinek politikai célja a Nyugat lerombolása volt; s aki politikai sikerei közé sorolhatja a fél európai kontinens gazdaságainak és civil társadalmának tönkretételét. Gondoljunk Lengyelországra, Magyarországra, a Cseh Köztársaságra, Szlovákiára, Bulgáriára, Romániára, Albániára, Kelet-Németországra, Jugoszlávia nemzeteire, a balti államokra, Oroszországra, Fehéroroszországra, Ukrajnára, Moldovára, Örményországra, Azerbajdzsánra, Grúziára – hogy ne is említsük Afrika és Ázsia hatalmas térségeit!
Attól tartok, hogy csak idõ kérdése, s az elõbbi állítás igaznak fog látszani: a hidegháború egyre inkább néhány fanatikus és „mccarthysta" rossz viccének, a NATO drága idõtöltésnek, az egykori Szovjetunióból emigrált emberek és emberjogi harcosok számára nyújtott támogatás néhány avítt politikus hóbortjának tûnik majd. Már most kezdjük elfeledni, viharos gyorsasággal, hogy mi mozgósított, ösztönzött minket, mi gyõzte meg politikusainkat arról, hogy milliárdokat költsenek el, mint ahogy el is költötték. Elitjeink már most feledni látszanak, hogy a világ többi része miért is várja el tõlünk, hogy „erkölcsi" hatalmakként viselkedjünk, s nem merõ machiavellistákként.
A változás már elkezdõdött. Nemrég Kaliforniában, az elvesztett történelem hazájában jártam, s egy mûvelt ismerõsömet hallgattam, aki hosszan panaszkodott a hidegháború hatalmas költségei miatt. Amikor megkérdeztem tõle, hogy vajon jobban örült-e volna annak, ha Nyugat-Európában kommunista rendszerek kerülnek uralomra, vállat vont, s azt mondta, hogy nem érdekelte volna különösebben. Öt évtized nyugati szolidaritása, amelyet az Észak-atlanti Szövetségben oly gondosan kikovácsoltunk; szabadkereskedelmi egyezmények tömkelege, ezernyi csúcstalálkozó és konferencia – mindez füstté vált. Ismerõsöm szemmel láthatólag immár nem érzékelte, hogy létezik valami, amit nyugati civilizációnak hívunk, s amelyet idõrõl idõre meg kell védeni az olyan támadásoktól, mint amilyet egykor a kommunizmus intézett ellene.
Amíg a kommunizmusra nem úgy tekintünk – a nemzetiszocializmushoz hasonlóan –, mint századunk egyik legnagyobb szerencsétlenségére, a kaliforniaiak és mások is egyre inkább hajlani fognak arra, hogy a hidegháborút merõ idõpazarlásnak és a Nyugatot kitalálásnak tekintsék. Végeredményben mi amerikaiak leszünk azok, akik nem értik saját múltjukat; nem értik, miért tekint rájuk a világ úgy, ahogy teszi; s nem értik, hogy miként lett országuk olyan, amilyen lett. Végül majd mi ébredünk föl arra, hogy nem tudjuk, kik is vagyunk.
BALÁZS ZOLTÁN fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu