Egy, csak egyetlenegy állat üvölt
éjjel az erdõk mélyén.
A farkas maga a megtestesült ragadozó,
és nemcsak gonosz, de ravasz is; ha pedig egyszer megízleli
a tiszta húst, azontúl semmi más nem jó neki.
Éjjel a farkasok szeme ég,
mint megannyi gyertya, sárgásan, vörösen, de ez
attól van, hogy pupillájuk a sötétségben
meghízik és magába szívja a fényt az
ember lámpásából, hogy aztán visszavetítse
rá – a veszély vörösét; ha csak a holdfény
tükrözõdik egy farkasszempárban, akkor hideg és
természetellenes zöldben játszik, ásványi,
átható színben. Ha éj borul az utazóra
és hirtelen megpillantja ezeket a csillogó, rettenetes flittereket
a fekete csalitosra öltve, akkor, hacsak meg nem dermed a félelemtõl,
tudja, hogy futnia kell.
De nem is lehet mást látni
az erdei mészárosokból, csak a szemüket, ahogy
láthatatlanul az ember szagára gyûlnek, ha az balgamód
késõn megy át az erdõn. Olyanok, mint az árnyak,
mint a szellemek, egy rémséges gyülekezet szürke
tagjai; hallod? ez a hosszú, reszketõ üvöltés!...
a dalba fogott, hallhatóvá vált félelem.
A farkasok dala már önmagában
gyilkol, ott van benne a szétmarcangolásod hangja, a szenvedésedé.
Tél van és nagyon hideg.
Ezen az erdõs-hegyes területen a farkasoknak nincs mit enniük.
A kecskéket és birkákat gondosan istállókba
zárták, a szarvasok elvándoroltak a déli lankák
megmaradt legelõire – a farkasok soványak, kiéhezettek.
Olyan kevés hús van rajtuk, hogy meg lehetne számolni
a bordáikat az irhájukon át, ha hagynának idõt
rá, mielõtt ugranak. Az a habzó állkapocs;
a kilógó nyelv; a nyál a szürke húson
– az éjszaka és a vadon összes veszélye közül,
a szellemek, a manók, a gyerekeket nyárson sütögetõ
óriások közül, az áldozataikat ketrecekben
hizlaló gonosz boszorkányok közül a farkas a legrosszabb,
mert nem hallgat a józan érvelésre.
Az ember állandóan veszélyben
van az erdõn, ha nem jár ott senki más. Ha valaki
belép az óriás fenyõk kapuzatán, és
a csapzott ágak beléakaszkodnak, csapdába ejtik az
óvatlan utazót, mintha a vegetáció maga is
részese volna a farkasok összeesküvésének,
mintha a gonosz fák a barátaik helyett állítanának
csapdát – az ember reszketve és végtelenül óvatosan
lépjen be az erdõ boltívein, mert ha csak egy pillanatra
letér az ösvényrõl, a farkasok felfalják.
Szürkék, akár az éhség, és mint
a pestis, olyan kegyetlenek.
Az elszórt falvakban élõ
komor szemû gyerekek mindig kést hordanak maguknál,
amikor kihajtják kicsiny kecskenyájukat – ezek látják
el a háztartásokat kesernyés tejjel és erõs
szagú, kukacos sajttal. A késük félakkora, mint
õk maguk, és naponta fenik az élét.
De a farkasok megtalálják
a módját annak is, hogy a saját házában
lepjék meg az embert. Hiába teszünk meg mindent, néha
képtelenség kívül tartani õket. Nem múlik
el úgy téli éjszaka, hogy a kunyhólakó
szíve ne telne meg félelemmel, amikor egy sovány,
szürke, kiéhezett orr matat az ajtaja alatt, egy nõt
pedig egyszer a saját konyhájában harapott meg egy
állat, tésztaszûrés közben.
Féld és kerüld a farkasokat,
mert (és ez a legszörnyûbb), a farkas még rosszabb
lehet, mint amilyennek látszik.
Volt egyszer egy vadász, a közelben
lakott, aki csapdába ejtett egy farkast. Ez az állat egész
sor bárányt és kecskét mészárolt
le; megevett egy õrült öregembert, aki a hegyoldalban
élt a kunyhójában, és egész nap Jézusnak
énekelt; egyszer meg rátámadt egy pásztorlányra,
de az akkora zajt csapott, hogy a puskájukkal a segítségére
érkezõ férfiaknak sikerült elriasztaniuk a farkast;
megpróbálták követni is az erdõbe, de
olyan ravasz állat volt, hogy hamarosan bottal üthették
a nyomát. Úgyhogy egy vadász mély gödröt
ásott és csalétekül egy eleven kacsát
tett bele; aztán befedte a gödröt szalmával és
azt bekente farkasürülékkel. Háp, háp! –
kiáltozott a kacsa, a farkas pedig már jött is elõ
lopakodva a sûrûbõl, hatalmas állat, jó
nehéz, olyan súlyos volt, mint egy ember, és a szalma
beszakadt alatta – a gödörbe esett. A vadász utánaugrott,
elvágta a torkát, és levágta mind a négy
mancsát trófeának.
Hanem akkor már nem farkas volt,
ami a vadász elõtt feküdt, hanem egy férfi véres
törzse, fej nélkül, lábak nélkül, halódva,
holtan.
Egy boszorkány a völgybõl
egyszer egy egész lakodalmas gyülekezetet farkassá változtatott,
mert a võlegény más lányt választott
magának. Odarendelte õket magához éjjelente,
merõ bosszúból, ott ültek a kunyhója körül
és üvöltöttek, kínjukból adva neki
szerenádot.
Nem is olyan régen egy falunkbéli
lány hozzáment egy férfihoz, aki szõrén-szálán
eltûnt mindjárt a nászéjszakán. Az ágyat
új ágynemûvel vetették meg, és a menyasszony
már beléfeküdt, de a võlegény azt mondta,
még könynyítenie kell magán, és az illem
kedvéért kiment a házból. Az új feleség
magára húzta a takarót, és csak feküdt,
feküdt, várt és várt – most már aztán
igazán régen kinn van a férje. Míg aztán
egyszer csak sikoltva ugrott fel, mert az erdõ felõl elnyújtott
üvöltést hozott a szél.
A hosszan elnyújtott, reszketõ
üvöltésbe, akármilyen félelmetes is, valami
titokzatos szomorúság keveredik, mintha a vadállatok
nem akarnának olyan állatiasak lenni, csak nem tudnák,
mit tegyenek ellene, és sosem szûnnének meg ezen bánkódni.
A farkasénekekben melankólia van, olyan végtelen melankólia,
mint a vadon maga, végtelen, mint a mostani téli éjszakák,
de ez a rémisztõ szomorúság, a saját
telhetetlen étvágyukon való szüntelen kesergés
mégsem indítja meg a szívet, mert egyetlen taktusa
sem utal a megváltás lehetõségére; saját
kétségbeesése nem oldozhatja fel a farkast, azt csak
külsõ erõ tehetné meg, úgyhogy néha
úgy tûnik, mintha a vadállat félig-meddig üdvözölné
az életét kioltó kést.
A fiatalasszony bátyjai átkutatták
a ház környékét és a pajtákat,
de nem leltek semmiféle maradványra, úgyhogy a józan
eszû lány felszárította a könnyeit és
talált magának másik férjet, olyat, aki nem
restell éjjeliedénybe vizelni, és a házban
tölti az éjszakát. Szült neki két édes
kisbabát, és minden a legnagyobb rendben ment, amíg
egy fagyos éjszakán, a napéjegyenlõség
éjszakáján, az év fordulóján,
amikor semmi sincs úgy, ahogyan lennie kellene, a leghosszabb éjszakán
hazajött az elsõ jóember.
Nagy dörömbölés jelezte
jöttét, miközben az asszony a levest kavargatta gyermekei
apjának; nyomban megismerte elsõ urát, amint kinyitotta
neki az ajtót, bár évek teltek el azóta, hogy
meggyászolta, és a férfi most rongyos volt, fésût
nem látott haja csapzottan lógott a hátára,
mozgott a tetvektõl.
– Nahát visszajöttem, asszony
– mondta. – Ide a káposztalevesemmel, de tüstént!
Abban a pillanatban belépett az
asszony második férje, aki addig tûzifát hasogatott,
és amikor az elsõ férj meglátta, hogy felesége
más férfival hált, sõt elborult tekintete a
nagy zajra a konyhába mászó gyermekekre esett, ezt
kiabálta: – Bárcsak megint farkas lehetnék, bezzeg
móresra tanítanám ezt a kurvát! – Abban a szempillantásban
farkassá változott, és letépte az idõsebb
fiú bal lábát, mire a második férjnek
sikerült leterítenie õt a favágó baltával.
De amikor a farkas véresen hevert a padlón, az utolsókat
lélegezve, az irhája megint lehámlott róla,
és épp úgy feküdt ott, mint amilyen azelõtt
volt, amikor otthagyta a nászi ágyat, úgyhogy a feleség
megsiratta, a második férj meg jól elverte ezért
az asszonyt.
Azt mondják, van egy kenõcs,
amit az ördögtõl lehet beszerezni, és ha azzal
bedörzsöli magát az ember, azon nyomban farkassá
változik. Meg azt is mondják, hogy a sátán
a lábával elõre született és farkas apától
származik, a törzse olyan, mint egy emberé, de a lába
és a nemi szerve farkasé. És farkasszíve van.
Egy farkasember hét évig
él, de ha elégetik az emberi ruháit, egész
életében farkas marad, úgyhogy a környékbeli
öregasszonyok azt gondolják, megvédi õket, ha
egy sapkát vagy kötényt vágnak a farkasemberhez,
mintha a ruha tenné az embert. De a szemérõl, a szeme
villanásáról fel lehet ismerni, bármilyen alakot
öltsön is; a szeme nem változik akkor sem, ha alakot vált.
Mielõtt farkassá válna,
az emberállat levet magáról minden ruhát. Ha
meztelen férfit látsz a fenyõk között, rohanj,
mintha az ördög ûzne.
Tél közepe van, és a
vörösbegy, az ember barátja, a kertész ásójának
nyelén ülve énekel. Ilyenkor jár a legrosszabb
idõ a farkasokra, de egy erõs akaratú lánygyerek
kitart amellett, hogy átmegy az erdõn. Meg van gyõzõdve
róla, hogy a vadállatok nem árthatnak neki, de azért
a sok figyelmeztetés hatására berak egy kést
a kosarába, amelyet az anyja sajttal pakolt meg. Van még
benne egy üveg jó erõs szederpálinka, egy sütet
házi zabsütemény, egy-két üveg lekvár.
A lenhajú lány arra készül, hogy elviszi ezeket
az értékes ajándékokat távol élõ
nagymamájának, aki olyan öreg már, hogy éveinek
terhe szinte összenyomja a csontjait. A nagyi kétórányi
sétára lakik, az erdõ túloldalán; a
gyerek vastag sálat teker magára, befedi vele a fejét
is. Belelép erõs facipõjébe; felöltözött,
indulásra kész, és karácsony este van. A gonosz
napéjegyenlõség még nem múlt el, de
õt túl erõsen szerették és kényeztették
ahhoz, hogy tudná, mi a félelem.
A gyerekek nem sokáig maradnak fiatalok
ezen a vad vidéken. Nincs mivel játszaniuk, úgyhogy
keményen dolgoznak és hamar megokosodnak, de ezt a lányt,
a legcsinosabbat és legkisebbet a családban, a kis késõre
születettet, elkényeztette az anyja és a nagymamája:
a nagymama kötötte neki azt a piros sálat is, ami ma úgy
ragyog, mint a vér a havon – baljóslatú, de gyönyörû.
A melle éppcsak duzzadni kezdett; a haja olyan, mint a lenvászon,
olyan világos, hogy alig vet árnyékot sápadt
homlokára; az arca sokat sejtetõen piros és fehér,
és nemrég jött meg elõször a havivérzése,
ketyegni kezdett benne az óra, ami ezentúl pontosan havonta
üt.
Saját szüzessége láthatatlan
bûvkörében áll és mozog. Feltöretlen
tojás, lepecsételt doboz, varázslatos mezõt
rejt magában, amelynek bejáratát egy hártya
zárja el, zárt rendszer, nem tudja, mi a reszketés.
Nála van a kése és nem fél semmitõl.
Az apja talán megtilthatná,
hogy elmenjen, ha otthon volna, de fát gyûjt az erdõn,
az anyja pedig nem tud nemet mondani neki.
Erõs állkapocsként
záródott köré a vadon.
Az erdõben mindig van látnivaló,
még így tél közepén is – a madarak szélfútta
kis halmai, ahogy megadják magukat az évszak levertségének,
összegyûlnek a csikorgó ágakon és túl
elhagyatottak ahhoz, hogy daloljanak; a téli gombák fényes
szegélye a fák sebzett törzsén; a nyulak és
a szarvasok ék alakú nyomai, a madárlábak vágta
halgerinc-mintázat a hóban; ahogy egy deszkavékony
nyúl átvillan az ösvényen, ahol a gyenge napfény
foltot szór a tavalyi sûrû rozsdás maradványaira.
Amikor a távolból farkasüvöltést
hallott, gyakorlott keze megmarkolta a kést, de nyomát sem
látta farkasnak, és meztelen férfit sem látott
sehol. Hanem hirtelen motozást hallott a sûrûben, és
egy nagyon is szépen öltözött fickó pattant
elé az ösvényen, egy nagyon is jóképû
és fiatal valaki, a vadászok zöld kabátjában
és élénk kalapjában, zsákmányul
ejtett madarakat cipelve. Amikor az ágakat zörögni hallotta,
a lány jó erõsen szorította a kését,
de a vadász, amint megpillantotta, szélesen és fehéren
villogó fogakkal rámosolygott, és tréfásan,
de kedvesen meghajolt a leány; soha nem látott még
ilyen jóképû fickót, különösen
a szülõfaluja egyszerû legényei között.
Úgyhogy együtt ballagtak tovább a délután
gyorsan sûrûsödõ fényei között.
Hamarosan már úgy nevetgéltek
és tréfálkoztak, mintha régi barátok
volnának. Amikor a fickó felajánlotta, hogy viszi
a kosarát, a lány odaadta neki, bár benne volt a kése
– csakhogy a férfi azt mondta, majd az õ puskája megvédi
mindkettõjüket. Ahogy sötétedett, megint havazni
kezdett; a lány érezte, ahogy az elsõ pelyhek megülnek
a szempilláján, de most már csak fél mérföld
volt hátra az útból, és a nagyinál forró
tea és meleg fogadtatás várja, sõt nem is csak
õt, de a fürge vadászt is.
Ennek a fiatalembernek valami különleges
is volt a zsebében. Egy iránytû. A lány méla
csodálkozással nézte a férfi kezében
a kis kerek üveg alatt rezgõ tût. A férfi azt
magyarázta, hogy ezzel az iránytûvel egész útján
biztonságban volt, mert a kis mûszer mindig pontosan megmondja,
merre van észak.
A lány nem hitte el; tudta, hogy
az erdei ösvényrõl nem szabad letérnie, különben
azonnal eltéved. A férfi megint ránevetett; csillogó
nyál tapadt a fo-
gaira. Azt mondta, hogy ha átvágna
az õket körülvevõ sûrûn, az iránytûjét
követve az aljnövényzeten át, míg a lány
a kanyargós ösvényen ballagna végig, egészen
biztosan negyedórával elõbb érne a nagymama
házához.
Nem hiszem. És a farkasoktól
nem félsz?
Csak rákoppintott a csillogó
puskatusra, és szélesen mosolygott.
Fogadjunk?, kérdezte a lányt.
Mit adsz, ha én érek elõbb a nagymamád házához?
Mit szeretnél?, kérdezte
a lány játékosan.
Egy csókot.
Közhelyesen egyszerû csábítási
kísérlet; a lány a földet nézte és
elpirult.
A férfi az aljnövényzeten
át ment, és magával vitte a kosarat is, de a lány
már nem félt a vadállatoktól, pedig már
a hold is feljött, inkább szándékosan lassan
lépegetett, hogy a csinos úriember biztosan megnyerje a fogadást.
A nagymama háza a falutól
kicsit távolabb, magányosan állt. A hulló hó
örvénylett a szélben a konyhakert fölött,
a fiatalember pedig finoman lépegetett az ajtóhoz vezetõ
úton, mintha félne, hogy nedves lesz a lába; kezében
lóbálta a zsákmányát és a lány
kosarát is, és egy dalocskát dúdolgatott magában.
Egy kis vér van az állán
– útközben evett az egyik madarából.
Megkocogtatta az ablakdeszkát.
Az idõs és legyöngült
nagymama háromnegyedrészben már megadta magát
a halálnak, a csontjaiba beköltözött a fájdalom,
és lassan kész volt végleg feladni a küzdelmet.
Egy órával ezelõtt egy falusi fiú jött
el megrakni neki a tüzet, úgyhogy a konyhát táncoló
lángok fénye világítja be. Társaságnak
vele van a Bibliája, mert istenfélõ öregasszony.
A parasztosan megvetett ágyon egy halom párnának támaszkodik,
és azzal a takaróval bugyolálta be magát, amit
még lánykorában horgolt, több évvel azelõtt,
semhogy vissza tudna emlékezni rá. A kandalló két
oldalán két porcelánkutya ül, orruk fekete, bundájukon
májszínû foltok. A tûz elõtt élénk
színû rongyszõnyeg hever.
A nagy óra tovaüti az öregasszony
szétomló idejét.
A tisztességes élet távol
tartja a farkasokat.
Szõrös ujjak kopognak az ablakdeszkán.
Az unokád van itt, utánozza
a fickó szoprán hangon a lányt.
Emeld fel a kallantyút és
gyere be, kedveském.
A szemükrõl ismerni meg õket,
a ragadozó állati szempárról, a vérpiros,
éjjeli, mindent elemésztõ szemekrõl; hozzávághatod
a Bibliádat és aztán még a kötényedet
is, nagymama, azt hitted, ez megbénítja az ördögi
kártevõt... hívhatod Krisztust az anyjával
és minden szentekkel együtt, hogy megvédjen, de nem
segít most egyik sem.
Az állat elvadult pofája
éles, mint a kés; az asztalra dobja a megrágott aranyszínû
fácánt és leteszi édes kisunokád kosarát
is. Istenem, mit tett vele?
Le az álarccal, a levélzöld
kabáttal, a tollas kalappal; a fickó kócos haja ráomlik
fehér ingére, és az öregasszony látja
benne a bolhákat. A tûzre vetett fa mozdul és sziszeg;
a konyhába a fickó hajába akaszkodott sötétséggel
együtt bejött az éj és a vadon.
Letépi az ingét. A bõre
olyan, mint a pergamen, a színe és az anyaga is. A hasán
hullámzó szõrvonal fut végig, a mellbimbója
érett és sötét, mint a csalántok, de teste
olyan sovány, hogy a bõre alatt meg lehetne számolni
a bordáit, ha hagyna rá idõt. Letépi a nadrágját
is, és a nagymama láthatja, milyen szõrös a lába.
És a nemi szerve – hatalmas. Jaj! hatalmas.
Az utolsó, amit az öregasszony
látott ezen a világon, egy parázsló szemû
fiatalember volt, ahogy anyaszült meztelen az ágyához
közelít.
A farkas maga a megtestesült ragadozó.
Amikor végzett vele, megnyalta a
tagjait és gyorsan felöltözött; éppen úgy
nézett ki, mint amikor belépett az ajtón. Az ehetetlen
hajat elégette a kandallóban, a csontokat pedig egy szalvétába
csomagolta és bedugta az ágy alá egy faládába,
amelyikben tiszta ágynemût talált. Gondosan újravetette
az ágyat, az összevérezett lepedõket pedig a
szennyestartóba rejtette. Megpaskolta a párnákat és
kirázta a horgolt takarót, felvette a padlóról
a Bibliát is, becsukta és az asztalra helyezte. Minden olyan
volt, mint azelõtt, csak a nagymama nem volt már ott. A fadarabok
pattogtak a tûzben, az óra tiktakolt és a fiatalember
türelmesen ült azt ágy szélén a nagyi hálósipkájában.
Kop-kop-kop.
Ki az, kérdezi nagymama öregesen
sipító hangján.
Csak én, az unokád.
Belépett, szélfútta
havat engedve be magával, a pelyhek könnyekké olvadtak
a vályogfalon, és talán kicsit még csalódott
is volt, hogy csak a nagymama ül a tûz mellett. De abban a pillanatban
a férfi levetette magáról a pokrócot és
az ajtóhoz ugrott, nekinyomva a hátát, hogy a lány
ki ne mehessen.
A kislány körülnézett
a szobában, és látta, hogy a párnán
fejnek még csak a lenyomata sem látszik, és hogy a
Biblia be van csukva – most látta így elõször.
Az óra ketyegése olyan hangos volt, mint megannyi ostorcsapás.
A lány örült volna, ha most nála van a kése,
de nem mert a kosarára nézni, mert a férfi szeme rászegezõdött
– hatalmas szemek, amelyekben most belsõ tûz lobogott, serpenyõnyi
szemek, görögtûzzel teli serpenyõk, ördögi
csillámlás.
Milyen nagy szemed van.
Hogy jobban lássalak.
Az idõs asszonynak semmi nyoma,
csak egy tincs fehér haj, az egyik fadarabba akadva. Amikor ezt
megpillantotta a lány, tudta, hogy az élete veszélyben
van.
Hol van a nagymamám?
Csak magunk vagyunk itt, kedvesem.
Most hatalmas üvöltés
szárnyalt fel körülöttük, közel, nagyon
közel, mindjárt a konyhakertben, egy sereg farkas üvöltése;
tudta, hogy a legroszszabb farkasok belül szõrösek, és
reszketett, hiába vonta mind szorosabban maga köré piros
sálját, mintha az megvédené, pedig pont olyan
piros volt, mint a vére, amit nemsokára kiontanak.
Ki énekel nekünk karácsonyi
dalt?, kérdezte.
A testvéreim, kedvesem; szeretem
a farkasok társaságát. Nézz csak ki az ablakon,
megláthatod õket.
A hó ráfagyott az ablakra,
úgyhogy a lány kinyitotta, hogy kinézhessen a kertre.
Havas és holdfényes, fehér éjszaka volt; hófúvás
kavargott a sovány, szürke állatok körül,
ahogy ott ültek a télikáposzták között,
hegyes orrukat a hold felé fordították, és
úgy üvöltöttek, mintha a szívük szakadna
meg. Tíz farkas – tizenkettõ – olyan sok, hogy nem tudta
megszámolni õket, és kórusban üvöltöttek,
mintha megháborodtak volna. A szemük visszaverte a konyha fényét,
és úgy csillogott, mint megannyi gyertya.
Nagyon fáznak szegények,
mondta; nem csoda, hogy így üvöltenek.
Rácsukta az ablakot a farkasok gyászdalára
és levette vörös sálját; olyan színe
volt, mint a pipacsnak; mint az áldozatnak; mint a menzeszének,
és mivel a félelem semmit sem segített rajta, már
nem félt.
Mit csináljak a sálammal?
Dobd a tûzbe, édes. Többé
nem lesz rá szükséged.
Csomóba gyûrte a sálját
és a lángok közé dobta, el is emésztette
a tûz azon nyomban. Aztán levetette a blúzát;
kicsiny melle úgy csillogott, mintha hó árasztotta
volna el a szobát.
Mit csináljak a blúzommal?
A tûzbe azzal is, kicsikém.
A vékony muszlinanyag úgy
szállt fel a kéménybe, mint egy bûvös madár,
és már levette a szoknyáját, a gyapjúharisnyáját,
a cipõjét is, és repülhettek a tûzre, mindörökre.
A tûz szinte átvilágított a bõrén;
most már érintetlen húsa volt az egyetlen ruhája.
Úgy ahogy volt, meztelenül átfésülte haját
a kezével; a haja olyan fehéren ragyogott, mint odakinn a
hó. Azzal egyenesen odalépett a vörös szemû
férfihoz, akinek gondozatlan szõrében tetvek mászkáltak;
lábujjhegyre állt, és kigombolta az inge gallérját.
Milyen vastag a karod.
Hogy erõsebben ölelhesselek.
Most a világ összes farkasa
dicshimnuszt zengett az ablak alatt – a lány szabad akaratából
adta meg neki tartozását, a csókot.
Milyen nagyok a fogaid!
Látta, hogyan fut össze a férfi
szájában a nyál és a szoba megtelt a vadon
Liebestodjának összhangzataival, de az okos gyermek meg sem
rezzent, amikor a férfi azt válaszolta:
Hogy könnyebben megehesselek.
A lány kacagni kezdett; tudta, hogy
õ nem eledele senkinek. Egysze-
rûen a férfi arcába
nevetett, letépte róla az ingét és a tûzbe
vetette, a saját eldobott ruháin táplálkozó
lángnyelvek közé. A lángok úgy táncoltak,
mint a holt lelkek Walpurgis-éjjel, és az öreg csontok
hangos reszketésbe kezdtek az ágy alatt, de õ ügyet
sem vetett rájuk.
A megtestesült ragadozó, csak
a hibátlan hús jó neki.
Félelmetes fejét az ölébe
vonja majd a lány, és irhájából kiszedegeti
a tetveket, talán még a szájába is veszi és
megeszi õket, amint parancsolja, mint egy vad házassági
szertartásban.
A szélfúvás alábbhagy.
A szélfúvás alábbhagyott,
a hegyeket találomra beborította hóval, mintha egy
vak nõ dobott volna rájuk lepedõt, az erdeifenyõk
felsõ ágai meszesek, nyikorognak, megsúlyosodtak a
hóhullástól.
Hófény, holdfény,
mancslenyomatok sokasága.
Minden csendes, minden mozdulatlan.
Éjfél; üt az óra.
Karácsony napja van, a farkasember születésnapja, a
napéjegyenlõség ajtaja tárva áll; hadd
szivárogjanak át rajta mind.
Nézd! édesdeden és
mélyen alszik a lány a nagymama ágyában, a
szelíd farkas mancsai között.
SÁNDOR BEÁTA fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu