A harmadik éjszakán a menyegzõi
lakosztályban
menyasszony nélkül pánikba
esett.
Elege volt abból a nem is lucskos,
de nem is száraz álomból,
amelyben
férfiak ástak gödröket,
amiket késõbb
vízzel hordtak tele és szamarak
keltek át elárasztott völgyeken.
Az ébresztés az óra
gondja volt,
kiráncigálni õt a
széles ágyból,
hogy a pamlagon és a két
lépcsõn is túl
fölösleges zuhanyozásba
kezdve
olyan tisztára mosdjék, mint
a kisbaba,
akit a zöld és rózsaszín
szobában,
a fátyolfodros baldachin alatt
szeretett volna éjjel összehozni.
Aztán meztelenül, víztõl
csöpögve
a portát hívná: van-e
üzenet
s az új medencét bámulná
meredten,
hátha egy jachton feltûnik
a lány.
A harmadik éjszakán betelt
a pohár,
parfümillatban felöltözködött,
és otthagyva a sok nõi ruhát,
a menyasszonyi fátylat egy halomban,
kiballagott a süket kapuõr
elõtt
a kocsijához. Fogalma sem volt arról,
merre tart, annyit tudott: a lány,
ha egyáltalán visszatér,
berendezkedhet
a menyegzõi lakosztályban
egyedül,
forgolódhat a baldachinos ágyban,
és elmondhatja majd, mit álmodott.
A ház
Tizenkét hálószoba
volt a házban,
mind hideg; az ablakokon ki-be járt
a szél és leszakított
minden
villanyvezetéket: sötéten
állt a ház.
Az alagsorban patkányok tanyáztak,
két-három évig a lépcsõ
alá
jártak fülelni, egyszer pedig
nyájas kísértet jelent
meg egy ágy
lábánál. A völgyben,
félmérföldnyire
ott volt az Óceán, benne
a vízbefúltak – az egyik
közülük
járt már a házban,
egy ajtólapon
cipelték fel oda. A ház
gyerek számára roppant orrlukú
száraz hulláknak is szállást
adott,
vérontásnak soha –
csak a bárányok száraz
vére folyt
az udvaron. Nap fénye bent
soha nem hódított, sötétedés
után
bogarak másztak ki
a szekrények alól,
hogy a kutya felfalja õket.
A dróton állandóan
varjak ültek,
tervezték, hogy a kéményekbe
raknak fészket; néhanap
egy vadászpuska szétkergette
õket.
Szomszéd soha nem tért be
oda
annyiszor, mint más házakba,
ám
az emeleten volt egy zongora.
És ott nõttem fel én.
Rózsaszín tej
Amikor a kecskék lelegelték
a rózsát
és másnap reggel rózsaszín
volt a tej,
az apát imádta, többet
követelt,
ám a barátok imádták
a kertet,
inkább bíborkaktuszt, apróra
tört hangyát,
piros paprikát kevertek a tejbe
–
hasztalanul – az illat odalett,
az apát zsörtölõdött,
így a rózsát
a tülekedõ kecskék elé
szórták.
Rágtak a kecskék, reszketõ
szakállal
nézték a bámuló
barátokat
míg az apát egy ablakból
figyelt
és a konyhában kampóra
akasztva disznócsülök
olvadt
és vér csöpögött
a tejeskancsóba.
Ahol a halász nem tud úszni
Onnan, ahol a halász nem tud úszni,
ahol a donegali öreg partvidék
sziklásan ül a hullámok
között,
homárra indult egy hajó.
Hörgõ motorral
kerülgette az ázott szirteket.
A legfiatalabb legény kilépett
egy sziklára, ellökte a hajót,
és nevetett, hogy nem ugorhat vissza.
De melyik pillanatban fogta fel,
hogy nem feléje úszik a hajó,
hogy az a sok megrángatott fogantyú
semmit sem mozdít, nem akad kötél,
nincs mentõöv, amit kidobjanak,
s a röppentyûket felleg nyeli
el?
Hogy rádióhívásra
helikopter
egy óra múlva jön csak?
Negyven perce volt –
hullámverésben kapaszkodhatott,
figyelhette a szikla merülését.
A többiek nézhették
negyven percig,
üvölthettek a rádióba,
míg õ felkiáltott,
a felszín alá süllyedt,
s ott maradt.
LÁSZLÓ NOÉMI fordításai
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu