A. L. KENNEDY

Ellenreakcióra várva

Összetéveszthetetlen, szerves íz, valami élõnek az íze.
 – Ó, ez borzalmas.
 Fészkelõdik a székében, amíg az orvos nesztelen léptekkel a frizsiderhez megy.
 – Borzalmas?
 – Az íze. Kapok utána bonbont?
 – Nem. Az orvos elmosódó mosollyal hátrafordul. – Se egy kockacukrot hozzá, se egy bonbont utána.
 Incselkedve babrál ujjaival a kecses, puhán fénylõ polcok között. – A cukor ártalmas, és mi itt soha senkinek nem adunk olyasmit, ami ártalmas lenne.
 – Akkor egy szelet gyümölcsöt?
 – Ez orvosi rendelõ, nem étterem. – Felköhint egy kis nevetést és megkockáztatja: – És ez skót orvosság, ha rossz az íze, akkor biztosan mûködik. – Aztán odapillant a nõre, hogy ellenõrizze, jó néven veszi-e a humort.
 Õ visszagrimaszol, korántsem elégedetlenül, és megforgatja a nyelve körül az ízt, remélve, hogy gyengül. A szétterülõ só csiklandozása a szérum kezdeti hideg súlya alatt: ebben van valami ismerõs.
 Tudja, hogyha koncentrál, fel fogja ismerni az ízt.
 Az orvos közeledik, kezeivel jóakaratúan összefogva egy köteg megfelelõen behûtött oltást: egy igazán boldog nyaralás kezdetét.
 – Mindkét karjára szükségem lesz. – Kipakolja csomagjait és szabaddá teszi az elsõ tût. – Diftéria és tetanusz erre az oldalra – mondja gyógyító vigyorral –, tífusz és malária a másikra.
 Különös módon élvezi, megnyugtatja, hogy az orvos olyan könnyedén sorolja a sorscsapásokat. Itt biztonságot kap, a vére befogad valami idegent, hogy aztán majd egyetlen részével se legyen baj, mikor az egész testét külföldre viszi.
 Nyel egyet és röviden fontolóra veszi Gordon ügyét. Gordon nem kapja meg a biztonságot, mert õ nem utazik vele, mert õ nem szeret külföldre menni. A feleségét szereti, de külföldre menni nem. Ellentétben vele, aki nagyon szeret külföldre menni. A külföld gondolata olyasvalami, amit nagyon szeret.
 – Nem fogok fájni. – Az orvos óvatos ragályt szív a fecskendõbe.
 – Tudom, hogy nem. Én fogok.
 Igyekszik minél jobban feltûrni a ruhaujját, remélve, hogy így is eleget tud a húsából felajánlani. A blúzát inkább nem venné le. A múltban az orvosa vizsgálatai mindig szakszerûek és udvariasak voltak, diszkréten várakozó nõvérrel, ha alaposabb ellenõrzésre lenne szükség. Még így is, a vetkõzés mindig sokkal kényelmetlenebb, mint a vetkõztetés – leráncigálni magáról a ru-
háit, míg a doktor kisurran és a nõvér figyeli, bele-bele sóhajtva a fertõtlenített levegõbe és toporogva gumitalpú cipõjében.
 Semmi élvezetes. De ez ma nem fog megtörténni.
 Az orvos bólint: – Jó. – Aztán benyom egy csípésszerû fájdalmat a bõre alá, megfogja a karját, pamacsol a szúrás körül, visszahúzza a tût aztán megint pamacsol. – Nagyon rossz?
 – Egyáltalán nem rossz.
 – Mmm. Én tényleg elég jól adok be injekciót. Tudja, én még mindig csinálom. Említhetnék másokat, akik nem csinálják. Hogy van a polio szérum?
 – Még mindig érzem az ízét. Sõt azt hiszem, egyre rosszabb. Emlékeztet… nem is tudom, mire. – Amíg gondolkodik, az orvos becsúsztat még egy tût. – Ez nem volt fair.
 – Van, aki inkább nem akarja tudni, mi történik.
 – Az én karom, szeretem szemmel tartani.
 – Tökéletesen megértem. Még a másik oldal, és készen vagyunk. Csak megkérném, hogy utána még várjon pár percet, ha esetleg ellenreakció lépne fel.
 Ahogy az orvos ezt kimondja, a nõ tolulást érez a vérkeringésében, valami idegenszerûség-hullámot, de semmi olyat, amit ellenreakciónak nevezne. A húsát megerõsítik, mint a bort, a tudomány minden tûszúrással egyre jobban védi a természet ellen.
 – Most begörcsölt, ha nem lazul el, fájni fog.
 – Bocsánat.
 – Semmi baj. Eddig is jól tûrte. És. Az utolsó. Így. Hosszú idõre megy?
 – Egy hónapra. – Egy hónap távol Gordontól, ami alatt persze meg fogja próbálni felhívni, természetesen képeslapokat fog neki küldeni, és mégis átélhet egyre sûrûbb rohamokban valamit, amit talán megkönnyebbülésnek nevezhetne. Hisz máris átesett valami belülrõl fakadó felszabadultságon.
 – Csodás. Egy hónapra.
 Egy egész hónapnyi felszabadultság.
 Talán tényleg ki fogják rúgni, amikor hazaér. Már számolt egy sommás felmondás eshetõségével. Úgy érzi, hogy ez nem ijeszti meg, nem úgy, mint egy betegség, vagy egy itthon töltött hónap Gordonnal és Gordon listájával azokról a dolgokról, amikrõl nem lehet beszélni.
 – Igen, takarékoskodtam a szabadságommal. – Megáll, eszébe jut a polio szérum íze, és hogy hol találkozott már vele, elmosolyodik. – És négy nap betegszabadságot is kiveszek.
 – Tényleg? – Ahogy a férfi megáll egy pillanatra, maga az orvosi lét megtestesítõje: magasra tartott fiola, csillogó tû és nyilvánvalóan hûvös, de biztos kezek. – Szakértõi véleménye szerint melyiket kapja majd el? – A hangja valami kacsintásfélévé lazul – mivel a szakmai távolság és a bizalom megtartása végett – a szemével nem teheti ugyanezt.
 – Melyiket? Ó, valószínûleg az influenzát. Valószínûleg nem a tífuszt vagy kolerát vagy…
 – Vagy a tetanuszt vagy a diftériát vagy a poliót. Igen, azt hiszem az influenza lesz a legjobb. Az én szakértõi véleményem szerint.
 Vagy a poliót. Az asszony megnyalta a fogait és megint elmosolyodott. A második évfordulójukon, múlt tavasszal, mikor Gordon megkérte rá és õ végre beleegyezett, mikor Gordon megkapta, amit akart – éppen ilyen íze volt. Az ismétlõdõ, fojtogató böködés a torkában, aztán a felmelegített polio szérum. Pont olyan, mint õ. – Ha már ilyen hosszú idõre megy… – Az orvos elgondolkodik a beteglapja fölött. – Fölírhatnám magának a következõ Trinovum receptet.
 – Hogy mit?
 – A fogamzásgátlóját.
 Gordonnak kiállított útlevél, a terhességmentes utazáshoz.
 – Ó, igen, köszönöm.
 – Minden rendben, menstruáció normális?
 – Minden a legnagyobb rendben. – Azért mondhatja ezt, mert nemsokára igaz lesz, akár már most is.
 Vár, amíg átalakuló vérében az orvos ellenõrzi a nyomást és nem bánja a mandzsetta erõs szorítását, aztán – udvariasságból – átveszi a fogamzás-
gátló tabletta receptjét, amit soha nem fog felhasználni.
 – Köszönöm.
 – Igyekszünk megfelelni. – Az orvos kinyitja neki az ajtót, hogy elindulhasson. – Kellemes nyaralást kívánok.
 – Meglesz.
 Tudatában van annak, hogy amikor beszél, a lehelete valamelyest fûszerezve van egy ízzel, amely kissé emlékeztet a magfolyadékra. Tudatában van valaminek, ami kissé emlékeztet az ondó émelyítõ és szúrós utóízére. Tudatában van annak, hogy férjének egy ímmel-ámmal édesített ragály íze van.

JÁNOSSY NATÁLIA fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/