COURTTIA NEWLAND

Nem az arcszín teszi a (fekete) embert

---

Mielõtt belevágnánk – azaz, mielõtt nekiindulnánk az igazság felé, helyzetünk valódi valósága felé vezetõ utazásnak –, szeretném a körünkben található kevésbé tájékozott olvasók számára érzékelhetõvé tenni, hogy mirõl is beszélek igazából. Egy rövid mese következik.
 Nem kell félni, nem fogok eltérni a fõ témámtól – ami, nyilván sejted is már, az az abszurd mániákusság, amivel mi (a feketék) a bõrünk színéhez viszonyulunk, amit a rabszolgaság és az indoktrináció évei hoztak ránk, azok az emberek, akik azt sulykolták belénk, hogy utáljuk magunkat, akik elvették földünket és tudásunkat és õseinket, és a szélrózsa minden irányában szétszórták...
 (Önkontroll – mindig ezt mondta az irodalomtanárom. Õriznem kell a gondolataim és a tollam közötti átjárót...)
 Tehát. Most már tudod, mirõl szól ez az egész. És én tudatában vagyok annak, hogy ez egy kényes téma – egy olyan téma, amirõl a feketék az utcán állandóan beszélnek, és amirõl az öltönyös feketék tuti nem beszélnek. De nekem elegem van ebbõl – valóban, igazán, komolyan van elegem – és az ok, amiért elegem van, abból a történetbõl ered, amit el fogok mondani a történet után – mármint az elsõ történet utáni történetbõl, mármint...
 A fenébe, egyszerûen elmondom azt a nyavalyás dolgot, te meg szépen megérted, hogy mit akarok mondani. Oké?
 Oké. Kezdem.
 Egy sötét bõrû fekete nõ kezébe vesz egy magazint egy orvosi váróban, és közönyösen lapozgatni kezdi. A frizurákat nem nagyon nézi meg (mivel néhány napja volt fodrászánál, és a rasztája mindmostanáig erõs és egészséges benyomást kelt, a fonatok szilárdak, köszöni szépen); hanem csak idejét múlatja, alig-alig pillantva a cikkekre, és csak úgy gyorsan átfutva az interjúk és könyvismertetések tömegén.
 Ahogy halad elõre, egyre lassabban fordítja a lapokat. Minél messzebbre jut az újságban, annál jobban elgondolkozik azokról a képekrõl, amelyeket minden hajápolási vagy sminkelési hirdetésben lát. Pimasz képek ezek, sima, fényes, színes, nap-sütötte oldalakon – bántják a szemét és sértik büszkeségét. Nézi az egyenes orrokat, hosszú hajakat – nem elõször –, becsukja a szemét, mintha ki akarná rekeszteni a világos szemek és vékony ajkak látványát – nem utoljára –, és a fehér nõ, aki mellette ül a váróban, azon tûnõdik, vajon mi lehet a baj: ott ül ez a másik, és egyre szorosabban csukja be a szemét, miközben ugyanaz a gondolat járja át újra és újra a fejét, az a gondolat, ami meggyõzi õt arról, hogy szép – az nem vagyok, nem, nem vagyok, mert az emberek az utcán csak azt gondolják, hogy jól nézek ki; vagyis azt nem gondolják, hogy szép vagyok. És valamiért annak a fekete lánynak ott, az orvos várójában, az ön-kétség eme kiemelt pillanatában, ez – vagyis õk – sokkal fontosabbak. És a fehér nõ figyelmesen, aggódólag, de a megértésre képtelenül nézi, ahogy a lány az asztalra ejti az újságot – és még amikor kikémleli a címlap egyetlen szavát – ÉBEN – , még akkor sem fogja fel, habár töri a fejét, hogy mi zavarta a lányt, miközben hazafelé tart a buszon, és a lány vigasztalan és reménytelen arca kíséri a nõt, amíg haza nem ér a férjéhez, a családjához és az otthonához – ahol aztán gyorsan elfelejti az egészet.
 Nem fogom kisilabizálni neked, hogy mit is akarok ezzel a történettel – el kell olvasnod, és magadnak kell megértened. Ez a mi életünk valósága, fekete férfiak és nõk helyzetének valósága. Nem próbálok megoldást ajánlani erre a problémára (és ezzel megkockáztatni, hogy seggfejnek tûnjek), jóllehet, azt hiszem, hogy tudnék egyet mondani. És nem fogadom el senkitõl, hogy Naomi Campbellt használja érvként az én példám ellenében – mert amit mi akarunk (vagy amit én akarok) egy fekete szupermodellben, az nem valami kék szemû, rasztás ... valaki, aki megtagadja fekete mivoltát és munkásosztály-gyökereit, azért, hogy önnönmagát felemelje, hanem egy igaz és igazi megjelenítése a fekete diaszpóra minden – és ezt tényleg úgy értem, hogy minden – aspektusának. Lehet, hogy ilyesmit nem is láthatunk, hiszen ez olyannyira különbözik a rólunk világszerte alkotott nézettõl, ti., hogy mi bûnözõ típusú emberek vagyunk. Talán mert, mint ahogy az M People-ben az a lány énekli – Ez mind túlságosan szép. Tudsz követni?

 Mindenesetre, minél többet ülök itt, és beszélek és fecsegek errõl az arcszín dologról, annál inkább tudatosul bennem, hogy te (az olvasó) mostanra már bizonyára teljesen igazat adtál az én jó öreg irodalomtanáromnak – úgyhogy íziben áttérek a kettes számú mesére. De azért még szeretnék mondani valamit – a jegyzõkönyv számára, ahogy az összes szaros amerikai bûnügyi filmben mondják. Egy másik kedvenc az USA-ban az „ezt szabadon felhasználhatod” – ismered ezeket az idiotizmusokat? Mindkét kifejezés vonatkozik a következõ mondatra.
 Szeretem a fekete nõket, arcszínüktõl függetlenül.
 Na tessék. Csakhogy legördítettem ezt a szívemrõl. És te, az olvasó, tudom, hogy te mire gondolsz: ha fehér vagy, valószínûleg azt gondolod, hogy mi a faszt akar ez itt, komplexusa van, vagy mi? Én mondom neked, hogy a fickó olyan ingerlékeny, olyan érzékeny a bõrére, mint akit sósavba mártottak. És ha fekete vagy, valószínûleg azt gondolod, hogy mi a fasznak hoz fel ilyen dolgokat? Ha ilyen dolgokkal hozakodik elõ, biztos nem az a kiköpött Benson-feketeségû bura gargalizál itt nekünk – nagyon is hogy nyilvánvaló!
 
 De a tényállás a következõ: muszáj vagyok felhozni; és ha látnál engem, rájönnél, hogy miért. Elmondom: engem a feketék világos, vörös, vagy még inkább sárga bõrû fekete férfinak mondanak, a fehérek pedig napbarnítottnak. És, ember, a második történetnek nagyon is sok köze van a fekete nõk iránti szeretetemhez (és egy kevés köze a nõk iránti szeretetemhez – nem vagyok egy rasszista); mert pontosan ez sodort abba a helyzetbe, amelyet most mindjárt feltárok elõtted.
 Mint mondtam, világos bõrû, világosbarna szemû fekete férfi vagyok – mindkét szülõm fekete volt, de õk is valahogy világosak. Anyám, egy életteli, kedves és gyönyörû nõ St. Kitts szigetérõl, gyakran mondogatta, hogy van egy fehér ember a vérvonalunkban – ilyenkor apa mindig elkezdett köhögni és a Sun aktuális példányával csörögni, és hadoválni, hogy nem, semmiféle fehér ember semmiféle vére nincsen az õ ereiben... De már akkor is, már hétévesen is, tudtam, mi az ábra. Nem nagyon tetszett, de tudtam.
 Az arcszínem miatt állandóan hülyén éreztem magam, végig a suliban, és a mérleg rendszerint mindkét vége felé kibillent, a bõrömet vagy teljesen figyelmen kívül hagyták a többiek, vagy pedig annyi mindenféle megjegyzést tettek rá, hogy legszívesebben kibújtam volna a bõrömbõl. Sohasem találtam a tökéletes egyensúlyt.
 A diákbulik voltak a legeslegrosszabbak. Mert akármilyen féle-fajta lányra hajtottam, akármennyire csinos, intelligens vagy aranyos volt, mindig akadt valaki, aki úgy nézett rám, mintha cserbenhagytam volna valaki mást, és én mindig a kicsit rossznál rosszabbul éreztem magam az este végére. Nem kibírhatatlanul rosszul, nem elég rosszul ahhoz, hogy ne aludjak a kiválasztott lánnyal. De ahhoz elég rosszul, hogy az elsõ magányos pillanatomban újra magam elõtt lássam a sanda pillantásokat és a megvetõ grimaszokat. Elég rosszul ahhoz, hogy visszaidézzem a gyûlölködõk szemébõl áradó gyûlöletet.
 Ha egy sötét bõrû fekete lánnyal mentem el a buliból, a fehér lányok nem álltak szóba velem, mert a legtöbb sötét bõrû lány a Black power meg mi a szar híve volt, és a pro-Fekete anti-Fehéret jelentett nekik. Esküszöm.
 Ha egy világos bõrû fekete lánnyal léptem le, a sötétbõrû fekete lányok képmutatónak neveztek, és azt mondták, hogy a világos bõrû áll a legközelebb egy fehérbõrûhöz, és ez – és csakis ez – volt az ok számomra, hogy néhány órán át henteregni akarjak vele az ágyamon.
 És ha egy fehér lánnyal távoztam... Az kegyetlen volt. Ha egy fehér lánynyal, amit csak egyszer mertem megtenni, ember, attól a perctõl fogva, hogy együtt láttak minket, többé senki, aki lány volt és fekete, nem ismert engem, nem viccelek, a fenébe is...
 De komolyan, mikor egyetlenegyszer megtettem, jövök hétfõn a suliba, egy Sianna nevû lány odajön hozzám, dumál valamit, hogy õ látott engem elmenni szombaton, és hogy nincs bennem egy szemernyi önbecsülés sem – bepánikoltam, ember, be kell vallanom, hogy be bizony, mert én tudtam, hogy mi következik, és láttam egy rakás fekete lányt sompolyogni a közelben, úgyhogy bizony azt mondtam: Ne csináld, az a lány részeg volt és haver volt, ezért elvittem a kapujukig, kitettem, és ennyi az egész, ember! Ennyi az egész!
 Sianna nem hitt nekem, de én kitartottam, ember, a végén még az anyám életére is megesküdtem, hogy az a lány csak a barátom, és én tudom, hogy ez genyaság, de mi mást tehettem volna; a fehér lány kiborult, mikor megmondtam neki, hogy többé nem tudok vele találkozni, és én tulképpen sajnáltam ezt, mert nem volt olyan rossz... de volt néhány jó kis lánytestvér a suliban, ember, olyan seggel, amirõl egyszerûen, amirõl nem...
 Érted, mire gondolok.
 Megpróbáltam beszélni Carlos testvérrel errõl, de az a szemét csak nevetett rajtam.
 – Ne hagyjad, hogy Sianna meg a többi csaj szórakozzon veled – mondta nekem, miközben a sorsdöntõ buliba készülõdtünk, ami aznap este volt. – Te egy erõs, istenfélõ, fekete-segg-imádó, jóképû nigger vagy! – ragadtatta el magát, miközben csillogó kék ingjének néhány utolsó gombjával babrált.
 – Mindenben egyetértek, kivéve a niggert – mondtam neki, miközben nem csináltam semmit. Carlos olyan volt, mint egy nõ, mikor öltözködésre került a sor. Én már rég készen voltam.
 – Mindegy – válaszolta szobatársam. – Én azt mondom, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy ez a bûntudat megakadályozzon abban, hogy jól érezd magad, akivel csak akarod, ember. Férfi vagy. Élj a saját törvényed szerint, ne valaki másé szerint, ember, a fenébe is...
 – Oké, oké – mondtam megérintve a kézfejét –, ekképpen fogok cselekedni, ember. Ma este kezdek.
 – Figyelni foglak – figyelmeztetett.
 – Bárkit is válasszak... – mormoltam, miközben felvettem a kocsikulcsot, és az ajtó felé indultam. – Siess, nigger.
 De mire odaértünk a buliba, önbizalmam, mint mészkõ kezdett omladozni. Rengeteg gyönyörû lány mászkált a bejáratnál: fehérek, feketék, keletiek, ázsiaiak... ahogy beálltam és leparkoltam, éreztem, ahogy az a jól ismert aggodalom újból megjelenik az ereimben. Carlos rám nézett, fejcsóválva, sejtette, hogy miért hallgattam el olyan hirtelen. Kiszálltunk.
 De bent (a régi üzletbõl átalakított házban) sem éreztem magam sokkal jobban. Swing-beat üvöltött a hatalmas, fekete hangszórókból. A lányok csoportosan támasztották körben a falakat, élénk színû szoknyákban és mélyen dekoltált topokban. Minden sarokban D&G-cuccokat viselõ fickók blázoltak, és a lányok érzéki táncát figyelték. Jobbra-balra köszöngetve odamentem a bárpulthoz, hogy szerezzek egy italt magamnak és a barátomnak, aki máris vehemensen beszélgetett az elsõ csoport lánnyal, aki az útjába akadt. Rátámaszkodtam a pultra, és kértem két doboz Red Stripe-ot.
 A két csaposlány nagyon jól nézett ki. Az egyiknek olyan õszibarackra emlékeztetõ bõre volt... igaz, hogy olyan jellegû világos bõre volt, mint nekem, de õszibarack színû pír vonta be arcát; meleg, mint a lenyugvó nap vöröslõ homálya. Ragyogó, gesztenyebarna szeme volt, és mindig volt valami az ajakbiggyesztésében, ami megõrjítette az ellenkezõ nemû diákokat. Õ volt Karen.
 A másik egy olyan lány volt, akire akkor már egy ideje nagyon sóvárogtam. Makulátlan bõre volt, sima, mint a szatén, és sötét, mint az éjszaka, ami a lenyugvó napot követi, kíváncsi, kicsit ferde szeme volt, hosszú-hosszú szempillákkal, és csupa-ív teste, amelyet megérinteni már régóta fájón vágyakoztam. Õ volt Zenobia.
 Váltottunk néhány szót – fõleg iskolai semmiségekrõl, mindketten ugyanabba az irodalomcsoportba jártak, mint én –, aztán elindultam az italokkal Carloshoz, aki elmélyülten társalgott néhány spanyol lánnyal, mert ugye kit érdekel a rengeteg sötét pillantás, amit ezért kap az ember. Mire odaértem hozzá, már elhatároztam magam. Nem fogok senkivel sem beszélgetni, csak egyszerûen jól érzem magam – magamban, ez minden.
 Carlos bemutatott új barátainak. Az egyik lány, Rosa, fekete hajú, telt ajkú és barna szemû, felkeltette érdeklõdésemet. Perceken belül élénken beszélgettünk, nevetgéltünk és táncoltunk.
 Mikor legközelebb italért mentem, a bárpult mögött a légkör jó néhány fokkal hidegebb lett.
 – Kérek még egyszer két Red Stripe-ot és két rumos kólát... Aztán csak csínján a kólával.
 Zenobia éles pillantást vetett rám, de Karen volt, aki elõször kimondta. – Mit akarsz, te kis áruló? A sok duma után, amit mindig nyomsz a fekete faj összetartozásáról meg minden, egy kicsit különös, hogy egy angol lányt fûzöl.
 – Spanyol lányt – világosítottam fel.
 – Bahh! Õk ugyanolyan gonoszak voltak – mondta Zenobia, aki épp egy Wray & Nephew-ból töltött. Bántottak minket, asztékokat és az indiánokat!
 – Ki mondta, egyébiránt, hogy fûzöm? – lõttem vissza, és egy kicsit defenzívnek éreztem magam. Hisz végül is az integritásom, a fekete férfi-identitásom volt éppen megkérdõjelezve. – Amint egy fekete férfi elkezd beszélgetni egy fehér nõvel, mindenhonnan ezt hallja! Fekete férfi, fehér férfi, fekete nõ, fehér nõ. Szerintem ez abból az erõteljes elfogultságból ered, amivel mindenki viseltetik a fekete pénisz iránt.
 Ezen nevettek Szerencsére.
 – Sajnálom, de én, például, nem vagyok különösebben elfogult a micsodáddal – mondta nevetés közben Karen.
 Zenobia csak rázta a fejét.
 – Menj vissza a barátaidhoz, ember, várnak rád – rendelkezett, Carlosra és a többiekre mutatva. Tényleg már minket bámultak.
 – Oké, megyek, de nem a csajom, ezt a megbeszélést pedig folytatjuk, oké?
 Zenobia vészjóslóan mosolygott: „Oké”.
 Visszamentem a többiekhez. Carlos rám bámult, de senki nem mondott semmit. A zene felpörgött, ahogy Hip Hopot tettek fel.
 De nem éreztem jól magam. Tiszta paranoia volt minden lépés, amit Rose-zal táncoltam. Õ ezt nyilván észrevette, mert elkezdett egyre jobban kapaszkodni belém, ahogy én meg egyre távolodni szerettem volna. Valahányszor körülnéztem, Karen és Zenobia sziluettjét láttam, amint azt figyelik, hogyan táncolok és fraternizálok az „ellenséggel”. A többi ismerõs fekete lány nyílt undorral mért végig, mikor elhaladt mellettem. Kimentettem magam Rose-nál, és öt percre kimentem a kertbe. Néhány afrikai diák füvet szívott, én is szippantottam néhányat, és a fekete nõk bonyolultságairól beszélgettem velük. Például, hogy magukból semmit nem hajlandók adni, de azt se bírják látni, ha egy fehér nõbõl hozzájutok valamihez. Nem hangzott valami értelmesen. Az egyik diák azt mondta, hogy egy ilyen jóképû testvér, mint én, biztos könnyen talál egy jóképû lánytestvért, akivel összeállhat. Egy másik azt mondta, lehet, hogy nem is érdekelnek annyira a jóképû lánytestvérek, mint állítom. Ez hatott. Visszamentem a terembe.
 Mikor beértem, raggie zene szólt. Carlos a spanyol nõjével tekergõzött. Mikor Rosát kerestem, láttam, hogy, bár kissé amatõr módon, de ugyanezt csinálja az egyik afrikai diákkal. Egy másodpercig féltékenyen néztem õket. Carlos észrevette, megrántotta a vállát, és azt artikulálta, hogy „Lassú vagy.” Rábólintottam, és ismét odamentem a pulthoz.
 – Látom, a fehér csajszi talált egy másik mandingót, aki tegye neki a szépet – mondta rosszindulatúan Karen. Vállat vontam.
 – Amúgy sem csíptem igazán. Te minoritás, adj egy rumos kólát, oké?
 – Szóval, keményfiú, valami erõsebbet szeretnél ezúttal?
 Nevettem.
 – Csak add, amit kértem, ember, ne próbálj befolyásolni.
 Adta. Zenobia elõjött valami hátsó szobából, kezében egy hússzeletekkel teli tálca.
 – Á, már megint itt vagy! – mosolygott.
 – Bizony, ember, vissza kellett jönnöm, hogy lássam, hogy az én afro-karibi királynõimnek nem esett semmi bántódása.
 – Köszönjük, de tudunk vigyázni magunkra – szippantott Zenobia –, azonkívül nem szeretjük az afro-karibi meghatározást. Részemrõl fekete brit vagyok...
 Annyi különbözõ név és titulus van arra, ami alapvetõen egy nép, hogy nekem mindig sikerül mellétrafálnom.
 – Ne csináld, Zenobia, hagyd ezt abba, ember... Inkább azt mondd meg, mikor jössz ki onnan, hogy táncolj velem egy kis paso doblét, hm? Úgyis állandóan a faji összetartozással vagy elfoglalva, igazán összetartozhatsz egy kicsit velem is. Na gyere!
 Átnyúltam a pult fölött, megfogtam a kezét, és magam felé húztam.
 – Gyere már, Zen, mindig csak a munka, és semmi szórakozás...
 – Késõbb – válaszolta, és elrántotta a kezét. – Egy óra múlva végzek, akkor majd táncolunk, rendben?
 – Beállítom a Timexemet! – figyelmeztettem. Nevetett, melegen, fényesen és aranyosan.
 – Hát állítsd!
 – Mindjárt itt vagyok.
 Visszamentem a buliba. Ernyedt, fellazult hangulat volt, Carlos a spanyol nõjével elmélyülten csókolózott egy sarokban; a rohadt mázlista, mindig ugyanez történik, valahányszor kitesszük a lábunkat otthonról. Az én egykori spanyol nõm nem volt a láthatáron. Végigpásztáztam a termet, és észrevettem egy csinos kelet-ázsiai lányt, aki a barátaival támasztotta a falat: néhány fehér és egy fekete lánnyal. Engem nézett, de csak míg feléje nem fordultam. Mikor visszanéztem, elkapta a tekintetét, tettetve, hogy soha még csak arrafelé sem nézett. Gondoltam, megpróbálom.
 – Mit szólnál egy tánchoz? – kérdeztem, és kinyújtottam a kezemet, készen arra, hogy az övét megfogjam. Elpirult, lenézett, közben a barátai boldogan mosolyogtak, és kedvesen noszogatták õt.
 – Gyere, nem harapok.
 Elfogadta a kezemet, én pedig a táncolók közé vezettem. Karjai lassan a nyakam köré fonódtak. Éreztem kezének nedvességét, ahogy megpihent gerincoszlopom végsõ csigolyáin. Irtózatosan csinos volt. A fülébe suttogtam a nevemet, elmosolyodott, és azt mondta, hogy õ pedig Daphne. Lassacskán, elkezdtünk együtt mozogni.
 Három vagy négy számot végigtáncoltunk. Jó érzés volt, ahogy a teste
– az a kicsi, hajlékony és meleg teste – az enyémhez tapadt. A szülei thaiföldiek voltak, de õ nagyrészt Angliában, Tottenhamben nõtt fel. Munkaterápiát tanult, és igazán élvezte a dolog gyakorlati részét is, bár, azt gondolta, hogy még jobb lesz ugyanezt igazi állásban csinálni. Én az újságíró-iskoláról beszéltem neki, meg arról a reményemrõl, hogy egyszer majd egy komoly, országos fekete lapnál dolgozhatom. Azt mondta, teljesen meg tud érteni; a brit születésû thaiföldi emberek számára sincs semmilyen újság, és tudja, milyen érzés, ha a társadalom mint olyan semmibe vesz valakiket. Az egész csak három vagy négy számon keresztül tartott, de egész kibaszott életemben ekkor éreztem magam a legközelebb egy teljesen idegen emberhez.
 Próbáltam a beszélgetés fonalával megkerülni az italokat, de mit tehettem, hisz mégiscsak táncoltunk, vagy mi. A harmadik dal után úgy nézett ki, mint aki mindjárt szomjan hal, úgyhogy pár perc késlekedéssel visszamentem a bárpulthoz. Zenobia jeges tekintete fogadott.
 – Látom, nem tudtál várni – mormolta szabályos, fehér fogai között.
 Sóhajtottam.
 – Mér’ mit kéne tennem? Itt ácsingózni, amíg végzel, és senki mással nem táncolni? Buli van, vagy mi, és ez azt jelenti, hogy az ember jól érzi magát. Én is, meg te is.
 – De az hogy lehet, hogy sose látlak fekete nõvel jól érezni magadat? – vágott vissza. – Talán azért, mert hiába dumálsz, hogy így meg úgy, te nem különbözöl Franktõl, Cristõl vagy attól a Mr. kibaszott Motivátortól...
 Hirtelen elhallgatott, és merõn nézett valamire. Körbenéztem. Daphne jött oda a bárpulthoz.
 – Történt valami? – kérdezte félénken.
 Megráztam a fejem, zavarba jöttem. Zenobia szeme úgy függött rajtam, mint azé a bíróé, aki mindjárt kimondja az ítéletet a gyilkosra.
 – Még nem kaptad meg az italomat – nevetett idegesen, arcomról Zenére, majd Karenére nézve, aki ott sündörgött a hátsó ajtónál, minden szóra kíváncsian –, egy Martinit kértem jéggel...
 Nem folytatta, mert észrevette, hogy valahova másfele nézek. Bárhová, ahol nem látom õt. Merthogy nem bírtam ránézni, annyira szarul éreztem magam. Zenobia szavai megtették a hatásukat, és én kicsinek, egészen kicsinek éreztem magam – igazából a világ legminiatûrebb képmutatójának éreztem magam. Daphne megint a bárpult felé nézett, majd Karen és Zenobia eltökélt arcára (nagyon jól tudta, kik õk, mert mindkettõ híres volt a faji kérdésben tanúsított militáns hozzáállásáról), majd hozzám fordult, és azt mondta:
 – Oké, Paul... Oké.
 Kisétált a buliból, és hazament.
 Késõbb én is kimentem, a fejem egymás ellen harcoló gondolatok és érzések labirintusa volt. Helyesen cselekedtem? Helytelenül cselekedtem? Még most sem, ahogy ezt írom, még most sem tudom, hogy vajon a megfelelõ dolgot tettem-e. Valami azt súgja nekem, hogy soha nem fogom megtudni.
 Azután már tulajdonképpen semmi nem történt, kivéve Zenobiával azt a dolgot. Mikor néhány óra múlva újra bementem, a buli elhalóban volt már. Carlos nyilván lelépett az õ Señoritájával, mert semmi jelét nem láttam.
Visszamentem a bárpulthoz, kurva szarul éreztem magam, és arra gondoltam, hogy mivel eldobtam magamtól egy keleti hercegnõvel töltött éjszaka lehetõségét, ugyanígy eldobhatok akár minden elõvigyázatosságot is, és szerencsét próbálhatok egy fekete királynõnél. A következményekkel mit sem törõdõ ember önbizalmával léptem a bárpulthoz. Láttam, hogy a lányok meg még más lányok takarítanak. Megszólítottam.
 – Mi van?
 – Beszélnünk kell, Zen.
 – Most nem érek rá, Paul.
 – Két másodperc, ember, naa, csak kettõ.
 Felnézett, és biztos meglátta arcomon az elszántságot:
 – Oké... Oké...
 Kijött a pult mögül, bámult rám, csípõre tett kézzel. Esküszöm, még mindig magam elõtt látom azt a testet! Azt mondtam:
 – Figyelj, Zen, ez õrültség, ember, ez az egész dolog, ami ma este történt, ez...
 – Semmi vész, Paulie, ha nem szereted a fekete lányokat, az a te dolgod, fiú. Sok fekete férfi szereti õket.

 El akart fordulni, hogy visszamenjen, de megfogtam a karját, és lágyan visszahúztam.
 – Hadd fejezzem be, ember. Én... figyelj, én igenishogy, nagyonishogy szeretem a fekete lányokat, Zenobia, hidd el, hogy szeretem. Úgy értem, hogy... szeretem a nõket, ember, a gyönyörû nõket, azt szeretem. Téged szeretlek, Zenobia.
 Kezével eltakarta a száját, és elfojtott egy hirtelen kuncogást; de én hallottam. Kurvára hallottam.
 – Ne haragudj, Paulie – mondta gyorsan –, tudom, hogy durván hangzik, de azt gondoltam, tudod, hogy...
 – Mit tudok?
 – Hogy soha nem járok kevert fajú fiúval, hát ezt.
 – Mi van?!
 Õszintén meg voltam hökkenve.
 – Azt mondtam, hogy nem járok kevert fa...
 – Jó, jó, hallottalak... – álltam ott meredten egy másodpercig, míg bevettem –, de én nem vagyok kevert fajú, Zenobia. És azon a Fekete Öntudat gyûlésen a múlt héten nem te mondtad, hogy mi mindannyian feketék vagyunk, függetlenül, hogy...
 – De én mondtam, de ennek semmi köze a szexuális preferenciámhoz – mondta nagy bölcsen. – Ugyanannyira kevertnek látszol, mint Karen, Paul – úgyhogy még ha nem is vagy kevert fajú, ugyanazzal a teherrel dobtak ki a rétre. Tudd, hogy mit akarsz, Paul. Hát ezért nem járok kevert fajú fickókkal, vagy ha akarod, világos bõrû fickókkal. Figyelj, majd hétfõn találkozunk, oké? Majd dumálunk...
 Visszament a bárhoz. Elmentem a buliról, hazahajtottam, és nem tudtam aludni. Még sokáig nem tudtam aludni. Hát ennyi.

 Nem sokkal ezután újra láttam Daphnét. A suliban történt, épp a folyosón mentem, egyik óráról a másikra. Nagyon jól nézett ki, szoros farmer volt rajta, meg egy bõ gyapjúpulóver, amitõl kicsinek és védtelennek látszott. Utánaszóltam. Visszanézett, meglátott, és mosolygott – aztán emlékezett. Lehajtotta a fejét, és elsietett, amilyen gyorsan csak tudott. Már majdnem utánaeredtem, hogy magyarázkodjak, de aztán meggondoltam magam – nem hibáztatom õt, tényleg. Hát ti?