JEREMY SEABROOK

Számkivetve Angliában

Bevett dolog, ha a radikális ifjú szíve az évek során egyre lágyul és végül megalkuszik a társadalmi és egzisztenciális lehetõségek korlátaival. Ritkább és zaklatóbb a magába forduló szakadár esete, aki késõbb kap észbe és válik radikálissá.
Soha nem voltam forradalmár, igazából marxista sem. Sehogy se állt öszsze számomra Marx hevülete meg a sorházacskája kertjében a szilvafa alatt üldögélõ nagymamám bûbájos mosolya vagy cipõgyári nagybátyáim velõs egykedvûsége, akikbõl a nyersbõr szaga áradt, meg a pesszimista meggyõzõdés, hogy a politikus mind ugyanoda szarik, és vagy megszoksz vagy megszöksz.
Továbbá soha életemben nem szenvedtem szükséget, hála anyám bõsz eltökéltségének, hogy ha addig él is, megóv engem és fivéremet a maga gyerekkorának nyomorúságától. Valahányszor a füle hallatára mertem együtt érezni a szegényekkel, visszakézbõl lesöpörte szociális érzékenységemet: mit tudsz te? Intelmeit nyilvánvalóan félreértettem: feledtetni akarta a szegénységét, nem az emlékezetembe vésni.
Kényeztetett bennünket. Semmi se volt túl jó nekem meg az ikertestvéremnek; a háború alatt is odavarázsolta nekünk a legtáplálóbb ételt, a másnak elérhetetlen nyalánkságot, az egzotikumnak számító gyümölcsöt, a legjobb minõségû ruházatot, egyebek közt azt a nevére rácáfolóan kényelmetlen „li-
berty”-mellénykét is, amely azonban kivédte a téli ködöket.
A jóléti állam elõfutára volt. A harmincas évek tálalószekrénykéjének politúros tetején narancslé, csipkebogyószirup, csukamájolaj hagyta ott sorban körkörös nyomát. Késõbb vaskalodával kúrálták az x-lábamat, a társadalombiztosítás által térített szemüvegen át néztem a világba egy hónappal a rendszer bevezetése után. Akik azt jósolták, Angliát a munkások viszik csõdbe, mert kihúzatják a fogukat, hogy igénybe vehessék a mûfogsort, és tönkreteszik a szemüket, hiszen dukál a szemüveg, legsötétebb balsejtelmeiket láthatták igazolódni.
Késõbb megtudtuk, hogy a mániákus õrködés jólétünk felett voltaképpen vezeklés: fivéremmel házasságon kívül születtünk, nem voltunk vélelmezett, egyébiránt szifiliszes apánk vér szerinti leszármazottai, s hathetes korunkban anyánk ott tartott, hogy kihajít bennünket a hálószobaablakon, aztán utánunk ugrik. Mégsem tette; idõvel ráébredtünk, hogy az értünk hozott sok-sok áldozat közül ez a hátraarc volt messze a legnagyobb.
Más tényezõk is tompították a radikalizmust, ami felé lakhelyünk zord, gyanakvó, egyenlõségpárti cipészkultúrája terelhetett volna; s ezek közül a legfontosabb, hogy jól szolgált az eszem. Logikusnak látszott, hogy pályám felível. A kisujjamból ráztam ki mindent. Tanáraim megelõlegezték nekem a látványos karriert. Hovatovább elvártam a felnõttektõl a hódolatot. Ha netán valamelyik rokon felvetette is, hogy elkelne nálam egy jó nadrágolás, én mit se tudtam róla.
Természetesen a társadalmi ranglétrán voltam szédítõ magasságok várományosa, hol másutt. A középiskolában ismételten közölték velünk, hogy a lakosságnak nemhogy a legfelsõ egy százalékához, de egy ezrelékéhez tartozunk. Határtalan jövõ tárult elénk. A hízelgésnél mi sem tompítja jobban az önkritikát. Az arisztokratikus kiválóság egy vonzó válfajával kecsegtettek, és alig vártuk, hogy édességét megízlelhessük. A szegénységet hamar elfelejti az ember, s ennél is gyorsabban váltak vérünkké elõjogaink.
Ünnepélyes külsõségek között távoztam Northamptonból Cambridge-be az ötvenes évek végén. A távolság kevesebb, mint száz kilométer, de társadalmi léptékkel felmérhetetlen. A szomszédban lakó öreg hölgy ezüstórát ajándékozott nekem a hozományából, ami a kisszobába zárva porosodott, mióta a võlegénye elesett a Somme-nál. Mintha külhoni királyi udvarhoz menesztett követ lettem volna. Anyám kijelentette, hogy legszebb álmait váltom valóra. Ezek annyira belém ivódtak, hogy ha akartam se szõhettem saját álmokat.
Mi, akik középiskolába, s onnan Cambridge-be kerültünk, tisztában voltunk azzal, hogy ránk már nem robot és szûkölködés vár, s abba a talán menthetõ tévedésbe estünk, hogy ez a mi érdemünk. Nem a korszak eposzba illõ társadalmi és gazdasági változásainak tulajdonítottuk. Az én gyerekem pedig nem lesz cipõgyári munkás, kiáltották hõsiesen anyáink, ügyet se vetve rá, hogy a cipõgyárak egyébként is bezártak.
Úgy éreztük, csak mi lépünk tovább, és mint állandóságot, „származás”-t hagyjuk magunk mögött a munkásosztályt: viszonyítási alapot, emelkedésünk mércéjét. Sejtelmünk sem volt, hogy a munkásosztály maga is hatalmas átalakulás küszöbén áll, s a felismerhetetlenségig megváltozik. Ikertestvérem nem szegõdött mellém a hõsi pályán a tudomány felé, otthon maradt, öt tanoncéve minden napján biciklin járt egy asztalosmûhelybe, s elhatalmasodott rajta az akkor még lappangó gyûlölet. Ez a különválás késõbbi életünk mélyebb viszályát harangozta be. Húsz éve nem állunk szóba egymással.
Akkoriban úgy tetszett, nyugodt szívvel ott lehet hagyni a munkásosztályt. A jóléti állam óvó keze közt nem érheti baj. A hátrányos helyzet, a kizsákmányolás, a társadalmi igazságtalanság napjai megszámláltattak. Szegénység is csak azért létezhet még, mert nem termeltünk kellõ gazdagságot, hogy minden honfitársunkat részeltethessük a jobb életben, ami nekünk már osztályrészül jutott. Idõvel õk is elérnek oda, ahova mi, semmi kétség. Olyan könnyedén, természetesen történik majd minden velük is, mint velünk. A munkanélküliség elhanyagolható mértékû. A nemzet egészségi állapota drámaian megjavult. Európában a jelek szerint elmúlt a vér és a hamu korszaka.
Mivel a gazdasági összeomlás okozta a nácizmus és a holocaust borzalmait, ésszerû feltételezés volt, hogy a gazdasági növekedés szavatolhatja leginkább a társadalmi békét és harmóniát a világban. Ha a szegénység és a létbizonytalanság olyannyira táplálta az erõszakot, szabadságunknak bizonyára a bõség a legjobb õre. Hála a jólétnek, nem húsunkkal-vérünkkel kell megváltanunk biztonságunkat betegségben-öregségben. Megkezdõdött a „klasszikus” munkásosztály feloszlása.
De hát a társadalomnak is, személyemnek is több bonyodalommal kellett szembenéznie. Nem csupán arról volt szó, hogy Cambridge-ben rádöbbentem, annyira okos azért nem vagyok, bár ez is a kifullasztó kaptató átértékelésére ösztökélt. Meghatározó volt az a felfedezésem is, hogy léteznek számomra elérhetetlen elõjogok. Szárnyalásom nem ragadott azok csillagszférájáig, akikkel érintkeztem. A felkapaszkodáshoz a társadalmi gleccser északi oldalán még sok minden kellett. Középiskolai társaim a szemem láttára csiszolódtak, öltötték magukra az uralkodásra termettek tekintélyét, hogy az õ feltételeikkel az õ közegükbe olvadjanak be. A munkásosztály enfant terrible-je meghajtotta hátát. Az északi akcentust felváltotta a parancsoló hanghordozás.
Én képtelen voltam ezt a példát követni: társadalmi és lelki defektus miatt, bizonyára. De más is gátolt. Egyrészt a nyers cipész-közeg, ami nevelt, az önfejûség, a bajkeverés perverz öröme, a kényszeres elhatárolódás az uralkodó dogmáktól – ettõl a batyutól nem tudtam szabadulni.
Adódott hozzá egyéb is: rádöbbentem, hogy homoszexuális vagyok, s a szégyen, a rettenet visszatartott a krém utánzásától, holott tudtam, irányultságom éppenséggel nem lenne kizáró ok. Homofóbiás nagybátyáimtól többször is hallottam, hogy a homoszexualitás a felsõbb osztályok nyavalyája, s a látszat szerint rajtam is akkor tört ki, mikor mászni kezdtem az uborkafára. A jó ég tudja, miféle ferdeségeket fedezek fel magamban, ha szorosabbra fûzöm a viszonyt ezekkel.
Az egyetemen keményen tanultam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy a tizenkilencedik századi csúf udvarra nézõ ablakok közül az enyém maradjon világos legtovább, bár hajnali négykor igyekezetem nyilván se hasznos, se értelmes nem volt. De fújtam Dante okfejtését a pápa és a császár jogi illetékességérõl, és szebbnél szebb esszékben taglaltam a Paradicsom mennyei rózsájának gazdag szimbolikáját.
Talán a mi nemzedékünk az utolsó, amely annak az arisztokratikus meggyõzõdésnek a jegyében nevelkedett, hogy a bölcsészettudományokban való jártasság tetszés szerinti pályára képesít; velem ellentétben sokan bölcsen kihasználták e lehetõség végpillanatait, s a miniszterek, mágnások, rangos közhivatalnokok, mûvészek, követek, tudósok sorát gyarapították.
Én azonban a végére ott álltam üres kézzel. Társadalmi, szellemi kisebbrendûségem tudatában olyan leverten hagytam ott Cambridge-t, amilyen mámorosan odaérkeztem. Visszabuszoztam Northamptonba és állást vállaltam a közkönyvtárban heti hét font tíz shilling fizetésért. Anyám húzta a száját, hogy nem nagy durranás, miután annyit tett értem. Ha ennyivel alább adom annál, amit õ kigondolt nekem, miért nem csinálom valahol jó messze, hogy erõfeszítéseinek hiábavalósága ne legyen annyira szembeszökõ?

Foltot fedeztek fel a tüdõmön. Friss remény éledt bennem, hogy meghalok, mielõtt végképp szertefoszlana a kezdeti nagy ígéret. Ültem a hátsó udvarunkban a körtefa alatt, megkönnyeztem Werthert és bámultam a hátulsó házsor kéménykürtõibe alábukó napot. Három hónap után javult az állapotom. Épp csak a közérzetem rosszabbodott. Anyám azt mondta: „Mihez kezdesz? Én csak azt akarom, hogy boldog légy.” Nem vette észre, hogy mint õ, én is a boldogtalanságban excellálok, én meg nem értettem, miért nem hagy kibontakozni. Csak az „akarom”-ot hallottam a mondókájából.
A városunkban akkor még ritkaságszámba ment a diploma, és úgyszólván mindenre képesített, a tanítást beleértve. A legszegényebb negyedben tanítottam egy késõbb „kiöntõ”-nek titulált iskolában. A tanári kar, értesülvén, hogy Cambridge-ben végeztem, feltette a nyilvánvaló kérdést: hol a kukac az almában? Vagy az idegeim mondták fel a szolgálatot, vagy pederaszta vagyok, különös választásomat mással nem tudták magyarázni.
Elszántam magam arra a balfogásra, hogy tanítványaimnak értésére adom, közösek a gyökereink és mindent tudok a bakancs-cipõ kultúráról, melybõl õk maguk is erednek. Csakhogy akárcsak engem, õket sem a bomló ipari központ értékrendje formálta; a dolog sajátos optikája az volt, hogy más-más irányban tértünk el tõle. Szolidaritásom kinyilvánításán csöppet sem hatódtak meg, szívesebben vették volna, ha a fejükre-hátuljukra a szokásosnál is nagyobbat sózok.
A többi tanár rosszkedvûen, cinikusan leskelt be a tanterembe, ahol órát tartottam, tekintettel a meghökkentõ hangerõre. Gõgösen, habár zavartan magyaráztam, hogy ez dráma-óra; nagyrészt az elõzõ esti tévéfilmet improvizáltuk; pedánsan kiszámítottam, hogy jóval a tanulók takarodójának kívánatos idõpontja után ment adásba, és nyugtalanító hangsúlyt kaptak benne a nácik és mások kegyetlenkedései.

Akkoriban szabadidõmet fõként a Közép-Angliában folyó városrendezéseknél töltöttem; megigéztek a buldózer alatt összeomló csokoládészínre festett sorházak, terek, a száz éve napot nem látott penészes bérkaszárnyák, az 1850 óta elõször megforgatott talaj savanyú kigõzölgése. Vonzottak az emberek, akiknek a városok szerepével párhuzamosan alakuló szaktudása épp lapátra került. Néztem, ahogyan az öregeket átköltöztetik a vérvörös épületekbõl újonnan felépített levegõsebb utcákba, ahol sokuk rövidesen meghalt.
Mindig visszatértem az eltünedezõ nyomornegyedekbe, a szállókhoz, ahol a férfiak zsinegen függeszkedve aludtak, melyet reggel elvágtak, hogy õk a pucér deszkapadlón kössenek ki egymás hegyén-hátán; a mozikhoz, ahol a szegényügyi bizottság embere leste árgus szemmel, hogy kik pazarolják ott az egyházközség juttatását; a díszes fürdõházakhoz, melyek építõi úgy hitték, a szegényeket a tisztaságkultusz fogja felemelni, nem a magasabb fizetés; a „Viliá”-t vagy „A nyár utolsó rózsájá”-t éneklõ, ringatózó asszonykórust visszhangzó ivókhoz.
A tanítás tanított meg arra, hogy a valóban jelentõs társadalomformáló erõk nem az iskolában keresendõk. Mélyebbre kell hatolni. Különben sem tudtam lekötni a gyerekek figyelmét annyi ideig, hogy a sorsközösség átfûtött, együtt érzõ üzenetét eljuttathattam volna hozzájuk. Más szóval, az iskolaigazgató megszégyenítõ vádját idézve, nem tudtam fegyelmezni.
A tanárok nap mint nap ismételték, „otthon kezdõdik minden”. Köztudott volt, hogy az emberek magánéletébe csak a szociális munkások nyerhetnek többé-kevésbé akadálytalan betekintést. Nem lehetett kétségem, merre induljak.

A Londoni Közgazdasági Fõiskolán társadalomigazgatás szakon szereztem oklevelet, s ez akkoriban, a gyorstalpalók idején, feljogosított, hogy szo-
ciális munkásnak nevezzem magam. Számomra a hatvanas évek nem a tiltott (vagy épp engedélyezett) szerekkel való kísérletezés hedonista ideje, nem a lerobbant buszon vagy mentõn való katmandui kirándulásoké, még csak nem is az olasz öltönyben való tvisztelésé, hanem a gondoskodó társadalom iránti elkötelezettségé – kiterjesztendõ a Munkáspárt 1940-ben felhúzott jóléti intézményét. Ez lett volna a kézzelfogható záloga az eljövendõ jobb világnak, melyet a felsõoktatás, a jóléti szolgáltatások bõvítése és a szociális lakáspolitika fémjelzett.
Az általános fejlõdés során makacsul jelentkezõ problémákat egyénileg kell kezelni. Így az országban minden tehetség felszabadul, s azoknak, akik képtelenek felvenni a ritmust, jóindulatúan hóna alá nyúl a légiónyi szakember, akiket a gondoskodó társadalom toboroz elesettjei mellé.
Ha valaki akkoriban azt mondta magáról, hogy szociális munkás, nem köpték szemen. Ellágyultan néztek rá, és azt mondták, istenem, de szép, inkább hivatás, mintsem foglalkozás; csinálnák õk is, csak hát érzékenyek – nem fog el néha a depresszió? Bár nem hessentettem el a hõsszerepet, amit mások kiosztottak rám, feszengve mondogattam, hogy valakinek el kell végezni ezt is.
Szociális munkásként a nehezen képezhetõ gyerekek iskolájában helyezkedtem el, ezzel a szépítõ terminussal jelölték a korábbi bélyeget, a szellemi fogyatékosságot. Ma már nincs ilyen kategorizálás, a társadalom bukottjai és reménytelenjei magukra vannak utalva, börtöntöltelékek vagy a városközpontok elhagyott telkeinek tûzrakói.
Hamarosan kitetszett, hogy a szociális munkások ázsiója eltúlzott. Ennek az eszménynek nem lehetett megfelelni, elõrevetítette árnyékát a bukás meg az, hogy õket fogják okolni a korántsem csökevényesedõ, sõt állandósult társadalmi visszásságokért, melyeket felszámolni hivatottak.
Ráadásul a szociális munka maga is megkavart. Az East End nagy lendületû, csekély becsületû újjáépítése idején zokogva kopogtattak nálunk a nõk: „Nem gyõzöm” – erõszakkal, éhezéssel, létbizonytalansággal, gyásszal szembesülõ nõk, akiknek nemzedékeken át fát lehetett vágni a hátán. Ki tudja a számát azoknak a férfiaknak, akik megtudva, hogy a gyerekük visszamaradott, nehezen képezhetõ, vízfejû, a feleségüket kárhoztatták és leléceltek? Világossá vált, hogy a félrecsúszás nem csupán egy-egy, a növekvõ jólét peremén megrekedt szerencsétlen baja, hanem szervesen hozzátartozik a fogyasztói társadalom berendezkedéséhez – amelytõl üdvösségünket reméljük.
Gyors változás ment végbe. A városok a társadalmi és térbeli mobilitás jegyében alakultak át. Northamptoni szülõházamat is fenyegette az építendõ autópálya, ami mint a sarló vágott volna rendet a városban, ezer más házat is a földdel egyenlõvé téve. Az erõszakos „fejlõdés” elõször ütközött az emberek beteljesült vágyaival.
A tervezett bontások heves ellenállást váltottak ki még a különben paszszív, kelletlen, álmos Northamptonban is. „Az én házam az én váram”, jelentették ki az emberek; ez volt életük munkája, vágyaik netovábbja. Önkéntelenül a legfõbb káromlást szólták a fogyasztói társadalom ellen, hogy tudniillik elégedettek azzal, amijük van.

A rá következõ években rövid ideig a Munkáspárt tanácsadója voltam, a melegmozgalomban tevékenykedtem, telefonos segélyszolgálat mûködtetésében vállaltam részt olyanok számára, akik nemiségüket illetõen aligha voltak nálam nagyobb zavarban. Ha képzelõdtem is, hogy hasznos, prózai tevékenységre adom magam, postás leszek vagy építõmunkás, nem volt ingerenciám a valóságban is ezt mûvelni. Író lettem, mert a jelek szerint kimerítettem minden más lehetõséget. Anyám és nõvérei világéletükben túlzott tisztelettel viseltettek az írók iránt; iskolába nem sokat járhattak, az írott szónak annál nagyobb becsülete volt elõttük. Anyám könyvszekrényében ott sorakoztak a romantikus költõk, George Eliot, Dickens, William Morris, Robert Blatchford, Shaw-tól az Okos asszony útmutatója ilyen-olyan tárgyban. Mikor nyolcvanöt évesen, Parkinson-kórtól elgyötörten gondozóházba kellett vonulnia, magával vitte két kedvenc regényét, az Örökösöket és A vízimalomot. Tüntetõen kirakta õket, ámuló tisztelet aratva a személyzettõl; így jelezte, hogy vele szemben nem engedhetnek meg maguknak akármit, nem kiskorúsíthatják, nem tehetnek úgy, mintha beszámíthatatlan volna Mûködött a dolog. Mindig mondogatta nekünk, hogy tisztelte a tanítóit – fényévekre esett ez a közönytõl, amit én tápláltam úgynevezett neveltetésem irányítói iránt vagy az enyhe lekezeléstõl, amit a futólag rám bízott nebulóktól arattam.
Kezdettõl közölt a New Society, többnyire a Munkás Tanszövetségben tartott elõadásaimat hozta le, s hamarosan kínálkozott ennél izgalmasabb munkaalkalom. Könyvek írására kaptam megbízásokat, bár bizonytalan volt, lesz-e piacuk, s gyakran nem is volt.

Nem bírtam felhagyni azzal, amit egyesek a pusztuló régi munkássághoz való beteges kötõdésnek bélyegeztek. Mindig is szerettem volna lerázni szürke városkánk légkörét, gyanakvását, zárkózott pesszimizmusát, a bakancsosok-cipõsök dölyfös puritanizmusát, a szomszédság engesztelhetetlen felügyeletét, a munkaidõnél nem kevésbé mereven szabályozott társadalmi életet, ahol még a kedvtelések is büntetést hordoztak: célbadobás nyilakkal, rebarbaratermesztés a veteményesben, egyhúrú, savanyú filozofálás, hogy mielõtt bármi jobbra fordulhatna, minden rosszabb lesz.
Városunk fõ ipara, létének értelme, identitása megszûnt. A jóféle helyi bõrbõl készült cipõket kiszorította a mûanyag bóvli, származási helyét hirdetõ címkével: ezen Olaszország, Portugália, késõbb Brazília és Tajvan szerepelt. A hajdani cipészeknek megvolt a véleménye: hát ezért kellett bezárni a gyárakat, ezért kellett a sarki vörös téglás mûhelyeket egytõl egyig diszkonttá, áruházzá, étteremmé átalakítani? Az éttermekre fújtak a legjobban, mert fel nem foghatták, miért baj, ha otthon eszik az ember. Anyám hangoztatta annak idején, hogy aki fél tíz után még az utcán van, lopni akar vagy kurvák után koslat.
A változás iránya nem volt egyértelmû; túl közel voltunk még az iparosítás hõskorának könyörtelen nyomorához. A tollasodás pedig szembeszökõ volt. Akkoriban senkiben nem ötlött fel, hogy talán a szabadságunkkal fizetjük meg körülményeink javulását; az emberek mérhetetlenül rászorultak arra, hogy a körülményeik javuljanak, undokság, egyenesen sértés lett volna belekötni abba, hogy mi az ára. A hipotézis úgy szólt, hogy a vásárlóerõvel arányosan növekszik a szabadság, és így is lesz az idõk végezetéig. A derûs közmegegyezést nem illett olyan nyugtalanító felvetésekkel megzavarni, hogy netán mégsem.
Ha akkoriban valaki fájlalta a szomszédság, a közösség, a rokon lelkek elvesztését, kipellengérezték, amiért nem bír kigyógyulni a nosztalgiából és megejti a boldog szegénység avítt romantikája. Ha elõ mertünk hozakodni olyasmivel, hogy a szegénységbõl nem csak egy kiút van és javakból is elképzelhetõ többféle, ha hangoztattuk, hogy bizonyos vallási rendeknél az önként vállalt szegénység nem volt örömtelen, csak legyintettek a hóbortunkra. Figyelemre méltó, hogy a hatvanas években éppen a baloldal nem tûrte annak megkérdõjelezését, hogy a pénzbeli gyarapodás a legmagasztosabb emberi törekvés.
1970 táján társszerzõje voltam egy tévéjátéknak, ami megtörtént eseményen alapult: Wimbledonban összevertek egy homoszexuálist. A Granada televíziótársaságot nagyon érdekelte a dolog, de adódott egy probléma, amirõl utóbb kiderült, ideológiai jellegû. Az áldozat a valóságban belehalt a bántalmazásba, támadói pedig Roehampton telepiek voltak. A Roehampton telep kirakata volt a munkásság javuló körülményeinek, ékes példája a jobb világnak, ahová a közembert átköltöztettük. Nem játszódhatna a történet inkább egy nyomornegyedben, mint e tekintélyes tervezõi díjakkal jutalmazott helyszínen? De ha egyszer ott történt, vetettem ellen. Nem számít, ütötték le a labdát. Kötelességtudóan átírtuk az egészet, Birmingham sikátoraiba helyezve a cselekményt, nehogy botrányt kavarjunk a Roehampton telep körül. Mondani se kell, a darabot nem tûzték mûsorra.
A hatvanas-hetvenes évekre jellemzõ volt ez a tagadás a baloldal részérõl. Egyszer a Fábiánus Társaságban szóvá tettem, hogy az új lakótelepeken nõttön-nõ a félelem a bûnözéstõl. Hallgatóságom katonásan rendreutasított, az õsi szemlélettel felvértezve, miszerint az emberek megjavulnak a környezetváltozástól, s ez még akkoriban is olyan modern lakótömbök építésével jelentett egyet, melyeknél nem számított, hogy milyen barátságtalanok, silányak, félretervezettek, mennyire idegenek azoktól, akiknek ott kell élniük.
A gazdasági fejlõdés mérésénél nem vették tekintetbe, hogy az anyagi jóléttel csúf és mindjobban elfajzó társadalmi rákfenék járnak együtt. Egyre bántóbb volt az, hogy ha bárki szót ejtett e két jelenség összekapcsolódásáról a hétköznapi tapasztalatban, máris hozzávágták, hogy „visszasírja a múltat”.
Egyre nehezebb volt hinni az ipari társadalom õsi bajaiból kivezetõ egyedül üdvözítõ ösvényekben. Ám az elhivatott tanárok, szociális munkások, kampányoló újságírók, aktivisták kétségeit részben elcsitította jobbító munkánk nem csekély hozadéka.
Illúzió volt? Vagy létezett egy optimális pillanat, minimális munkanélküliséggel és szegénységgel, kordában tartható bûnözéssel, mikor a család, a közösség hanyatlása még nem volt olyan katasztrofálisan elõrehaladott, mint ma? Létezett olyan pillanat, mikor a legyûrhetõ átkokat elhessentettük? Elértük-e valaha is az egyensúlyt a gyarapodás szabadsága és a legszegényebbekrõl való gondoskodás között? Ha igen, csukott szemmel mentünk el mellette? Ha netán felfigyelünk rá, intézményesíthetõ, fagyasztható lett volna egyáltalán ez a pillanat, nem sodorta-e volna magával óhatatlanul a függetlenedett gépezet kérlelhetetlen dinamikája?
A munkásosztályból való kilépésemet ma már új megvilágításban látom; csak egy kilépés a sok közül. A „legalul” felfedezése a kilencvenes években mintha a munkásosztály maradványát exhumálná, a csontvázat, ami hátramaradt, miután aki tehette, eliszkolt, magukra hagyva az akkor érdemtelennek, gyámoltalannak számítókat, akiknek a régi munkásosztály menedéket nyújtott, körülbástyázva õket értékrendjével, a többség esetenként büntetésszámba menõ könyörületével, maró pártfogásával. A szegényeket, a tehetetleneket nem tartotta meg a hús-vér eleven oltalmat felváltó szociális háló, magányosan kell keresniük az üdvözülést. Ebben az értelemben a bûnözés valóban a társadalmi remény privatizációja, egyéni orvoslása a közösen immár orvosolhatatlan igazságtalanságoknak.
A hetvenes évek derekán úgy látszott, mind kevésbé vagyunk az anyagi javak létrehozói, s ezzel egyidejûleg különös kultuszok kezdik övezni az anyagi világot: reklámozók, árusítók, publicisták új kasztja zengedezett zsoltárokat olyan tárgyakhoz, termékekhez, melyek már nem a Nagy-Britannián belüli munkamegosztást hírlelték – cipõ Northamptonból, textil Lancashire-bõl, gyapjúáru Yorkshire-bõl, kõedény Staffordshire-bõl, szén Északról és
Walesbõl, hajó a Clyde-ról, kötöttáru Nottinghambõl és Leicesterbõl, vasút Yorkból, mozdony Coventrybõl vagy Birminghambõl. Most már messzirõl érkezett minden, s ezért is válthatott ki szinte vallásos hódolatot. Ahogy az iparnegyedeket felszámolták, szívükben egzotikus portékával megrakott kegyhelyek épültek: bevásárlóközpontok, galériák és piazzák, fájdalomdíjul, amiért munkakörünket felszámolták, életünk értelmét megszüntették.
Innentõl fogva utcáinkat már nem szomszédok, rokonok, munkatársak, barátok népesítették be, hanem banditák, vandálok, erõszaktevõk, rémek, piások, drogosok, dilisek, démonok, zaklatók, visszaélõk, fenevadak, kémek, reménytelenek, szeszkazánok, tolvajok, útonállók, gonosztevõk, szemétládák, korcsok. Akiket azelõtt néniztünk meg bácsiztunk, fokról fokra idegenek lettek, rossz szándékú idegenek. Az emberiséget széles körben átkereszteltük.
A tanulság, miszerint ne bízz meg senkiben, de a pénzben meg abban, amit vehetsz rajta, sose fogsz csalódni, a legbecsesebb, leggyöngédebb emberi kötõdéseket is felbomlaszthatja, alááshatja a rokoni, baráti összetartozás õsi vigaszát. Véletlen-e, hogy a katalógus-áruházak fogyhatatlan kínálatának jótéteménye ébreszt rá magányunkra?
Ez a kétarcú kultúra – a feltartóztathatatlanul tökéletesedõ anyagi javak és az emberiség növekvõ erkölcsi nyomora – kisöpörte régióink jellegzetes levegõjét, megszüntette helyi kultúránkat, megváltoztatta önmagunkról alkotott képünket. Kulturális identitásunktól megfosztva alapvetõ jellemzõnkre zsugorodunk – fekete vagy fehér, fiatal vagy öreg, nõ vagy férfi, homo- vagy heteroszexuális. Minden mást elvettek tõlünk.
A piaci szempontok, melyeket engesztelhetetlen szigorral érvényesítünk életünk külsõségeiben, bensõnket is gyarmatosítják: legbensõségesebb kapcsolataink, mély kötõdéseink is az érzelmi, lelki gazdaságosság jegyében bonyolódnak. Emberi szövetségeinknél azt vizsgáljuk, érdemes, nem érdemes? Mit nyerek rajta? Lesz osztalék? Milyen mérleg várható? Mi az érzelmi befektetés? Megtérül? Meddig megyek el? Jól járok? Mindent megadtam neked, jajongják a felélt kapcsolatok sebzett kárvallottjai, és most mi hasznom belõle?
A piac törvényét diadalittasan fanfárolók vélhetõleg csak mímelik a borzadályt mûvük felett, hiszen a kapitalizmus fennkölt erkölcsében a jó a pénz, a rossz meg a hiánya. Akik elhatározták, hogy a világi javak sokféleségét a pénz monokultúrájába kell beolvasztani, nem vesznek tudomást elszabadult ideológiájuk következményeirõl.

A nyolcvanas években a munkanélküliségrõl írtam, és vigasztalan elnevezésû munkanélküli-központokban oktattam munkanélkülieket. Hitetlenkedve hallottam harmincnyolc éves férfi szájából: „Végem van. Szemétdombra kerültem.” Olvastam a bányász búcsúlevelét, aki bocsánatot kér, amiért értelmetlennek érzi az életét s ezért önkezével vet véget neki. Lehetetlen volt nem kihallanom a fájdalmat azoknak a fiataloknak a melldöngetõ magabiztosságából, akiknek tettvágya, tehetsége senkinek nem kellett: ettõl a nemzedéktõl a társadalom megtagadta, hogy munkájából kivegye a részét. Együtt éreztem a munkanélküliekkel, akik kísértet-arccal járkáltak a betört üvegû, elrozsdállt gyárépületekben, ahol a munkapadok helyét felverte a füzike, de akkor még nem hittem, hogy egyszer én is osztozni fogok fájó kirekesztettség-érzésükben.
De most, akár a többiek, akiktõl elvették életük célját és értelmét, én is úgy érzem, számkivetve élek szülõhazámban.
Jóléti állam, gondoskodó társadalom, humanitárius értékrend: mindez csak átrendezése a kapitalizmus színpadának, felületes, kérészéletû stratégia a kiábrándult, netán pusztító indulatokat dédelgetõ munkásosztály leszerelésére. Mi, akik szóvá tettük, hogy a közösség felmorzsolódása, a rokoni szálak kopása, a társadalmi összetartás meggyengülése súlyos, pótolhatatlan veszteséget jelent, megkaptuk, hogy a fejlõdésnek, az anyagi gyarapodásnak, az emberek boldogulásának kerékkötõi vagyunk.
Íme, elérkezett a szebb holnap, aminek útját álltuk volna. A falfirkákon rasszista, gyûlölködõ kultúra hirdeti magát; az öregek Sing-Singnek meg Alcatraznak nevezik a telepeket, ahonnan nem szabadulhatnak; a nõk sötétedés után nem mernek az utcára menni, mert félõ, hogy névtelen, nagy hatalmú profithajhászok által felbujtott zavart szexualitású idegenek martalékává válnak; kreativitásukban megcsúfolt ifjak hajigálnak követ és Molotov-koktélt a pusztító rendbe felsorakozott rendõrpajzsokra; gyereklányok mutogatják magukat szódium-lámpák káprázatában az útfélen, hogy megkeressék a következõ adag heroin árát. Akik az értelmetlen erõszakot vetik ennek a kornak a szemére, elgondolkodhatnának, hogy még mi értelmetlenséggel kábíthatja magát a nép: értelmetlen munka, értelmetlen szórakozás, értelmetlen költekezés.
Vajon a hasznos és szükséges dolgok elõállítása annyival nyomasztóbb volt, mint a pisztoly-drog-bûnözõ-rettegés kultúra, ami felváltotta? Vagy ez csupán újabb napsütötte szakasz az arany jövõbe vezetõ úton? Kétségtelen, már senki nem tiltakozik óhatatlan eljövetele ellen. S e jótékony változás során mindama jellemvonások, öntömjénezõ mítoszok, melyekbõl a britek vigaszt merítettek – páratlan toleranciánk és jó kedélyünk, a vesztes iránti rokonszenv, a méltányosság, az igazságérzet – durván meghazudtolódtak. Napnál világosabb, toleranciánk kívánnivalót hagy, a hatalomhoz meg a vagyonhoz olyan nyálasan törleszkedünk, hogy ahhoz képest a születésnek meg a neveltetésnek kijáró hagyományos tisztelet józan és szerény. Ha valaha a fair playt szerettük, ma inkább csettintünk a jó bulira, csak nekünk jusson. A veszteseken rendszeresen átlépünk a járdán jártunkban-keltünkben. Idegengyûlölõk vagyunk, igazságtalanok és kõszívûek; kétségkívül e tulajdonságok kívánatosak egy olyan népnél, melynek vezetõi most és a belátható jövõben a gazdasági és társadalmi hanyatlást hivatottak kezelni.
Ha Nagy-Britannia többé nem Nagy-Britannia, akkor Northamptontól is oktalanság elvárni, hogy Northampton maradjon. A cipõgyártás, ami fél évszázada a lakosság zömének volt a megélhetése, ma már csökevény, városunk az új termékek próbaterepe lett, alkalmas hely a közvélemény-kutatásra, azoknak a szélfútta nézeteknek a föltérképezésére, melyek, akár a bogáncspihe, épp csak addig állapodnak meg a fogadók agyában, míg fehéren-feketén nem igazolódik, hogy a népek lekötelezõen igazodtak a véleményformálók elõ-
irányzataihoz. Northampton cipészei nem különböztek az ipari hõskor legtöbb munkásától, csupán biztonságra és tisztes jólétre vágytak. Ezt a szerény és elérhetõ célkitûzést kerüli meg nagy ívben a kötelezõ harácsolás.
Amikor manapság visszamegyek Northamptonba, hogy nyomait kutassam annak a kultúrának, amely elõl annak idején hanyatt-homlok menekültem, rossz helyen kereskedek. A gyárakat lebontották vagy romba dõltek, a hely többé nem félig város, félig vidék a kocsiskocsmáival, kápolnáival, az utcavégrõl bemosolygó mezõkkel, régi gyümölcsösök szilva- és almafáival a hátsó udvarokban. Ma vásártelepek vannak erre, árpaföldekre és boglárkás rétekre firkált autópályák, meg Szent Krispinnek, a vargák védõszentjének a fémszobra; az õ nevét viseli a városszéli tekintélyes és nagy forgalmú idegszanatórium is.
A cipõkészítõk értékrendje nem halt ki. Radikális, önfejû érzékenységük tovább él szétszórt ivadékaikban – bennünk, akik valaha alig vártuk, hogy megszabaduljunk nyomasztó befolyásuktól. Világuk szûk volt, de mély is. A járdán csattogó bakancsok, a csontrengetõ biciklik, a veteményes dáliáinak fülbemászókat okádó rubintszíve, közlekedõik és konyháik kopott linóleuma – ezeken gúnyolódtunk, nem a tartózkodó büszkeségen, minden igazságtalanság dacos elutasításán, a sznobizmus és a kivagyiság megvetésén, bajtársias humorukon, egyenes beszédükön.
Ma már örülök, hogy befolyásuktól nem szabadultunk olyan könnyen. Ránk hagyták szkeptikus kritikai szellemüket, a független ítéletalkotást, aminek lángja csak pislákol a kulisszahasogató konformizmus mostani virágkorában, s ez õsibb, mélyebben meggyökerezett hagyományunk a lármás cifra pózoknál, a fogyasztás kultuszának idegen és baljós tehertételénél, amelynek minden alternatívája felszámoltatott a köztudatban.

N. KISS ZSUZSA fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/