DÓSA ATTILA

Politika és poétika

Dósa Attila: Douglas Dunn azon kevés költõ-kritikusok egyike, akik következetesen el tudják választani a verset író ént a verset értelmezõ éntõl. Ugyanakkor, mint õ maga is bevallja, meglehetõsen tartózkodó, ha a saját verseirõl van szó. A huszadik századi skót költészetet áttekintõ, sokat dicsért antológiájának1 egyik hízelgõ bírálata szerint a kötetnek csupán egyetlen hibája van: az, hogy Douglas Dunn nem válogatott bele saját versei közül is néhányat. A modern skót költészet e reprezentatív gyûjteménye miért nem tartalmaz néhány darabot a szerkesztõ saját elismert verseibõl?
 Douglas Dunn: A szerénység nem feltétlenül erény, de nem is tartozik negatív tulajdonságaim közé. Egyszerûen csak az a meggyõzõdésem, hogy ha valaki egy antológiát szerkeszt, szerkesztõként legyen benne annyi tisztesség, hogy a saját verseit kihagyja a válogatásból. Ugyanis kérdés, hogy vajon „értelmezheti”-e magát a költõ? A jó antológia egyben kritikai cselekedet, így ésszerûtlen és oktalan dolog lett volna, ha beválogatom a saját verseimet.
 D. A.: Az ön verseit széles körben ismerik külföldön. Franciául, olaszul, magyarul, lengyelül, németül, csehül, bolgárul és még sok más nyelven is olvashatók. Milyen következményekkel jár a munkájára nézve az, hogy eltérõ szociokulturális háttérrel rendelkezõ közönség olvassa a mûveit?
 D. D.: A szerelemmel, halállal, hellyel kapcsolatos érzelmek és felfogások mindenhol nagyjából egyformák. Azt kell mondanunk, hogy még ha az eltérõ kulturális tradíciók másképp szabályozzák is ezeket, az ilyen érzelmek elsõsorban emberiek és csak azután jellemzõek nemzetekre.
 D. A.: Ön szerint általában véve mennyire fontos egy skót költõ számára az európai elismerés?
 D. D.: Ausztráliában és az Egyesült Államokban is olvassák a verseimet, valamint nemrég tértem haza Venezuelából egy irodalmi látogatásról. Én talán Európán túlra terjeszteném a kérdést. De azért európainak érzem magam, és egy olyan európai eszme elkötelezettjének, mely elsõsorban kulturális eszme, és csak másodsorban gazdasági vagy politikai. Valóban lelkesítõ érzés tudni, hogy olyan közönség olvassa verseimet, mely – anyanyelven – ismeri
Goethe, Heine, Rilke, Ronsard, Racine, Hugo, Baudelaire, József Attila, Puskin, Paszternák, Mickiewicz, Lorca, Leopardi, Montale és mások mûveit.
 D. A.: Ön is fordít verseket angol nyelvre, elsõsorban franciából, de alkalmanként lengyelbõl is, és írt többek között egy hosszú verset, amely az
európai kultúrát ünnepli. Kritikai írásaiban és verseiben egyaránt találhatunk szélesebb körû kulturális utalásokat. Hogyan látja a költõ eltérõ kultúrák közötti közvetítõ szerepét?
 D. D.: Az idegen nyelvekben való jártasságom korlátozott, így nem formálhatnék jogot a kultúrák közötti közvetítõ szerepére. A legtöbb, amit remélhetek, hogy képviselem a saját kultúrámat – ahogyan én értelmezem azt – és megpróbálom ezt õszintén tenni. De szellemi és alkati beállítottságom szerint – és úgy érzem, ez kevésbé a skót „örökségem” miatt van így – eredendõen érdekel mindenféle költészet, a származási helyétõl függetlenül.
 D. A.: Miben áll a különbözõ nyelvek közötti poétikai párbeszéd kulturális jelentõsége?
 D. D.: Mikor költészeti fesztiválokon vagy más eseményeken veszek részt külföldön, nem annyira a különbségek, hanem inkább a közös értékek és közös nézetek érdekelnek. A poétikai eljárások és a stílusbeli hangsúlyok különbözõek lehetnek, de a közös vonások azok, amelyek megérintenek engem.
 D. A.: Mely költõket és prózaírókat tartja irodalmi modelljeinek?
 D. D.: Ami a „modelleket” illeti, mindig is a saját utamat igyekeztem járni. Ha „hatásra” gondol, abból annyi van, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Lehet-e megjelölni Shakespeare-t irodalmi „hatásként” vagy „modellként” anélkül, hogy kinevetnék az embert? Eklektikusnak vélem magam. A század irodalmát tekintve egyetértek Brodszkijjal abban, hogy valószínûleg W. H. Auden volt az angol nyelv nagy géniusza. Megtiszteltetés volt számomra, hogy barátként ismerhettem Philip Larkint, de nemigen mondhatnám, hogy õ a „modellem”. Olyan írók, mint Ben Jonson, Marvell, Dryden, Pope, Burns, Scott, Wordsworth, Byron, Keats, Browning, Thomas Hardy, Robert Frost, Edwin Arlington Robinson, Robert Lowell, D. J. Enright, Ted Hughes, Peter Porter és még sokan mások szintén fontosak számomra, mint ahogyan a korábbi: a késõ középkori, reneszánszkori és a tizennyolcadik századi skót költõk is, továbbá Sir Walter Scott és Robert Louis Stevenson. Ez az õshonosabb „hatás-” és „modelltartalék” az, amelynek ellenében bevezettem más kultúrákat az írásomba. Úgy vélem, a „hatás” örvénylõ, változékony jelenség.
 D. A.: Kavafisz görög költõnek A barbárokra várva címû versében azt olvashatjuk, hogy a barbárok remélt eljövetele frissítõ impulzusként egyfajta megoldást jelenthetett volna a versben ábrázolt dekadens társadalom bajaira. Létezik-e vajon egy tágabb európai kontextus, melyben elhelyezhetõ a brit szigetek költészetében jelen levõ „barbár” hagyomány?
 D. D.: Azt hiszem, az 1970-es évek közepén lírai értelemben használtam a „barbárok” kifejezést, amikor a Barbarians (1979) címû verseskötetem elsõ részét írtam. Abban az idõben Tony Harrison ugyanezen a gondolati és érzelmi hullámhosszon volt, és Seamus Heaney is (õ talán már egy kicsit korábban).
A szóval a kortárs költõi érzékenységnek annak az ellenzéki, vagy társadalmilag-politikailag ellenséges jellegére utaltam, melyet fõleg a munkásosztálybeli, esetleg nem is angol származású költõk osztottak a brit szigeteken. Egy barátom ezt a „szõrös seggû költõiskolának” nevezi, bár számomra rejtély, hogy ezt honnan veszi. Közép- és Kelet-Európában több helyütt kifejezést kapott ugyanez az „ellenzékiség”, bár sokkal kevésbé közvetlen módon, inkább „aesopusi” vagy félig rejtett utakon. Az északnyugat-európai szigetcsoporton a költészet képes volt a nagyobb fokú közvetlenségre, bár az is tanulságos lehet, ha megfigyeljük a benne rejlõ védekezõ iróniát.
 D. A.: Olvashatjuk-e Kavafisz versét azon költõk munkáinak szubtextusaként, akik olyan nyelvi, ideológiai és politikai stratégiákat alkalmaznak verseikben, amelyek a fennálló anglocentrikus értékviszonyok ellen irányulnak, illetve értelmezhetõ-e bármilyen módon ez a vers a skót és az angol irodalom közötti jelenlegi kapcsolat szempontjából?
 D. D.: Nem gondoltam közvetlenül Kavafisz versére. Bár a „barbárokkal” kapcsolatos elképzelésem egyenesen a görögbõl származik; a „bar-bar” a nem görög – és így állítólag mûveletlen – népek nyelvének durva hangjait utánozta. Az angol és a skót irodalom közötti kapcsolat nem volt elsõdleges fontosságú. Abban az idõben Hullban, Yorkshire megye keleti részén éltem.2 Noha a verseim hátterében jelen vannak skót származásommal és Skóciával kapcsolatos gondolataim, akkoriban inkább annak a politikának és azoknak a politikai rendszereknek az agressziója foglalkoztatott, amelyek a születésen, nemzetiségen és akcentuson alapuló lekicsinylés és megalázás iránti nyilvánvaló pszichikai szükséglet köré szervezõdnek.
 D. A.: Más szemszögbõl nézve szükséges-e egyáltalán meghatározni, hogy kik a „barbárok”? Vajon nem inkább maga a kapcsolat dinamikája az, ami mûvészileg fontos és inspiráló lehet?
 D. D.: Azokban a versekben, melyeket e téma és cím köré írtam, a „barbárok” azok az emberek, akik egyébként ki voltak rekesztve a Magas Kultúrából, de akik az északnyugat-európai szigetcsoporton a huszadik század végére a Magas Kultúra birtokába jutottak – azok nagy megrökönyödésére, akik azt vélik magukról, hogy õk örökölték és birtokolják a nyelvet és a benne rejlõ poétikai lehetõségeket. Valóban, az, amit ön a „kapcsolat dinamikájának” nevez, mûvészileg nagyon termékeny lehet –, illetve lehetett, mivel a munkámnak ez olyan területe, amely a múlté. Ugyanakkor a szellemi hátterem részét képezi, mely újraéleszthetõ, ha a körülmények úgy kívánnák, vagy ha a szellem és a képzelet konspirációja felidézné. Úgy látom, hogy ön arra a feszültségre gondol, amely „az emberek” érdekei és a „Magas Kultúra” között létezik, és ezzel egyetértek. Én a Magas Kultúrához tartozó költõ akarok lenni, ugyanakkor nem akarok hûtlen lenni a szûkebb lakóhelyemhez, a hazámhoz, a legközelebbi hozzátartozóimhoz, a gyermekeimhez, a barátaimhoz.
 D. A.: Britons: Forging the Nation 1707–18373 címû könyvében Linda Colley logikusnak tûnõ magyarázattal szolgál a különbözõ nemzetiségi mozgalmaknak a brit szigeteken tapasztalható újabb fellángolására és amellyel egy átfogó brit nemzeti identitás elvesztése állítható szembe. Linda Colley véleménye szerint az Európai Unió tagállamaként Nagy-Britannia nem képes tovább egységében meghatározni önmagát a kontinentális Európa államaival szemben. Vajon a „britség” megfelelõ paradigmát nyújt a modern skót irodalom befogadásához, illetve nyújtott valaha ilyet?
 D. D.: A „britség” olyan fogalom, mely felnõttként kétségekkel tölt el. De egyáltalán nem zavart, amikor fiatal voltam. Például iskolás koromban a tengeri iskolazászlóalj tagja voltam. Sok hétvégét töltöttünk a Clyde-öbölben lévõ hadikikötõben, valamint minden egyes nyáron két hetet töltöttünk a Királyi Haditengerészet egyik hajóján. Az én esetemben ez a hajó az HMS Diana volt, „D” osztályú torpedóromboló, mely Észak-Írországban, Londonderrynél állomásozott a Loch Foyle-on. Innen hajóztunk Gibraltárba és vissza a flotta egységeivel, és az HMS Starlinggal, amely híres fregatt volt a második világháborúban – Vian tengernagy parancsnoki hajója és a német tengeralattjárók nagy réme a maga idejében, de addigra már csak navigációs oktatóhajó –, és mellyel Portsmouthból Randersbe, Dániába hajóztam és vissza Harwichbe. Emlékszem, nagyon Királyi Haditengerésznek és nagyon britnek éreztem magam. Az, hogy nagyon skótnak éreztem magam, nem számított még akkor sem, ha a többiek „Zabkásának” vagy „Jock”-nak csúfoltak vagy megjegyzést tettek a kiejtésemre. Az ember egyszerûen csak visszafeleselt és nem hagyta magát. Az a benyomásom, hogy azóta is mindig ugyanezt teszem. Ennyire gyakorlatiasan és tapasztalatilag kell mérlegelnem a kérdését. Ugyanis a költészet nem elméletbõl születik, hanem a szellemi tudás helyett inkább abból, amit a költõ az életben megtapasztal. Mégis, be kell vallanom, hogy a „brit” nemzeti identitás léte valóban kétségbe vonható. Ennek oka azonban (és ez nem annyira a tágabb értelemben vett „történeti” ok, melyre Linda Colley könyve utal, hanem empirikus) sokkal inkább az angoloknak a posztimperiális többnemzetiségû társadalom kialakulása felett érzett tanácstalansága, az
I. R. A., az Ulster Lojalisták és más terrorista frakcióknak a két szigeten végrehajtott cselekményei, valamint a fasiszta, náci érzelmû angol Nemzeti Párt által elõidézett erózió; nem pedig a Skót Nemzeti Párt. A skót nemzeti mozgalmat demokratikus elvei és eljárása különbözteti meg Európában. Nem gyilkolt meg senkit, és tudomásom szerint ebben az évszázadban senki sem halt meg az ügyért, hacsak nem stressz, a túlhajtott munka, vagy kiábrándultság miatt. Azt akarom ezzel mondani, hogy az a fajta nemzetiségi mozgalom, amelyhez hozzá vagyok szokva, jóindulatú, és nem tévesztendõ össze más nemzetiségi mozgalmakkal és azok halálos cselekményeivel. A probléma nem is annyira a „britséggel” vagy „anglicizmussal”, hanem sokkal inkább az angol nyelvvel kapcsolatos. Skóciában három nyelv él: az angol, a skót és a gael. Ezek közül az elsõ lingua franca, melyet azonban skót akcentussal beszélnek (bár néha angol akcentussal), és jómagam ezen a nyelven írok és beszélek (skót akcentussal), noha tudok skótul beszélni, ha úgy tartja kedvem vagy a helyzet arra ösztönöz. Soha nem éreztem magam kínosan e miatt a tény miatt, melyet egyszerûen annak tudok be, ami – ténynek. Azonban a „britség” valóban nem nyújt paradigmát a modern skót irodalom értelmezéséhez. Hogy miért? Azt hiszem, az ok legalább annyira a skót írók és olvasók körében tapasztalható osztálypolitikai ellentétekben, mint a nemzetiségi kérdésben keresendõ.
 D. A.: Tovább folytatva a gondolatot: a skót költõ számára összefügg-e a az európai egyesülési folyamat a (vélt vagy valóban létezõ) brit nemzeti identitás elvesztésével? Egyáltalán, veszteségként éli meg ezt a folyamatot?
 D. D.: Nem hiszem, hogy az európai egyesülési folyamat szükségszerûen bármely nemzeti identitás jelentõs károsodásával járna. Az sincs szándékomban, hogy például kiadót váltsak4 vagy elveszítsem barátaimat Angliában. Majd elválik, hogy mekkora különbség lesz a jelenlegi status quo és a decentralizálás utáni helyzet között.
 D. A.: A jelenlegi skót irodalom és kritikai írás nagy hányada foglalkozik Skóciának mint politikai, kulturális és történelmi egységnek az újrameghatározásával. Hogyan látja ön ezt az intenzív, politikailag és társadalmilag nem éppen elfogulatlan vitát, mely a skótság lényegérõl szól?
 D. D.: Nagyon hosszú ideje folyik a vita a skótságról: az Angliával való 1707-es egyesülési megállapodás elõkészítése óta. Legszívesebben mielõbb kiszállnék a vitából és tennék valamit, ugyanakkor úgy érzem, nem szeretnék bármi módon is politikailag „befolyásos” lenni. Úgy érzem, valami megakadályoz abban, hogy (Turgenyev szavaival élve) „leegyszerûsítsem magam” csak azért, hogy politikai aktivista lehessek. Ez olyan vita, amelyben kevés szerepet játszom azon kívül, amirõl a verseimben is szó van. Ha kiállnék a politikai nyilvánosság elé és prózában beszélnék bizonyos dolgokról, melyeket versben mondtam el, nemcsak, hogy saját verseimet értelmezném és magamat ismételgetném, hanem megadnám magam egy olyan alkalmi késztetésnek, mely alávaló a mûvészethez képest, melyet képviselek és amelynek az életemet szenteltem. Nem tudom, miért – lehet, hogy hanyagság, lehet, hogy gyarlóság miatt –, de elég bátornak érzem magam ahhoz, hogy ezt kimondjam.
 D. A.: „Skócia politikai fikció” – írta ön 1988-ban.5 „Az országnak megvannak a saját különféle helyei, emberei, a saját mentalitása, nyelvei, a saját városai, tájai, a saját üzleti élete, a saját ipara, a saját munkásai és munkanélküliei, a saját gazdagjai és szegényei – megvan mindene, csak állampolgársága nincs.” Segítene-e a politikai függetlenség Skócia önmagáról alkotott képének sikeres megformálásában?
 D. D.: Azt hiszem, Renan volt az, aki „tömeges méretû szolidaritásként” definiálta a nemzet fogalmát. Nyilvánvaló, hogy egy ország számára szükséges a nemzetiség és az állampolgárság, mely mögé fel lehet sorakozni. Továbbá egy országnak abban a helyzetben kell lennie, hogy felelõsséget tudjon vállalni saját magáért; nem volna szabad másodlagos szerepet elviselnie. Skócia baja részben az, hogy oly sok polgára az élet minden területén hajlandó úgy viselkedni, mintha másodrangú vagy alacsonyabb rendû polgár lenne. Én nem érzem magam másodrangúnak és nem érzem magam alacsonyabb rendûnek. A kérkedés nem az én stílusom, és ez itt nem az én játszmám. A siránkozást és a panaszkodást gyûlölöm és megvetem. Teljes felelõsséget vállalok az életemért és a döntéseimért. Büszke vagyok, hogy skótnak születtem.
 D. A.: Hogyan képzeli el egy független Skócia kulturális szerepét az egyesült Európában?
 D. D.: Skócia kulturális szerepe Európában – remélem – továbbra is olyan lenne, mint jelenleg, és amilyen mindig is volt. Méretéhez képest Skócia mindig jelentõs hatást gyakorolt Európára és a világra.
 D. A.: Egyre többet olvashatunk az egyes skót régiókra jellemzõ identitások meghatározásáról. Megszokhattuk, hogy a kritika aszerint azonosítja a skót szerzõt, hogy mely régióból, városból vagy szigetrõl származik. Nyelvezetét pedig – eltekintve a szociolektusától és attól, hogy Skócia három anyanyelve közül melyiket választja – elsõsorban az írásaiban alkalmazott tájnyelvi változat alapján határozzák meg. Néhányan egyenesen a skótság fogalmának létjogosultságát is kétségbe vonják. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a skót azonosságtudatról folyó jelenlegi vitában a regionális érdekek felülkerekednek a nemzeti érdekeken?
 D. D.: Valóban túlhangsúlyozhatják a Skócián belüli regionális identitást azok, akik ezekkel a régiókkal azonosítják magukat, egy valódi nemzeti összkép rovására. Irodalmi szempontból azonban már szinte közhely, hogy elõbb helyinek kell lenni ahhoz, hogy egyetemes lehessen valaki. Persze az olyan irodalom, amely kizárólag helyhez kötõdik, valószínûleg csak a helyi olvasók érdeklõdésére fog számot tartani. Ami engem illet, úgy érzem, hogy ez csak abban az esetben jelenthet problémát, ha olyan mûveknek kísérelnek meg egyetemességet tulajdonítani, melyek nyilvánvalóan nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal.
 D. A.: Ön Hullban kezdte költõi pályafutását és jelenleg Tayportban, Fife megyében él. Mindig a lehetõ legtávolabb élt és alkotott a hagyományosan a brit szigetek kulturális központjának tekintett Oxford–Cambridge–London háromszögtõl, és így érzékeny a provincializmussal és nacionalizmussal kapcsolatos vádakra. Robert Crawford, aki az ön kollégájaként a St. Andrews Egyetemen tanít és maga is neves fiatal költõ, elméleti írásaiban több helyütt is kísérletet tett arra, hogy a „provinciális” jelzõt pozitív értékkategóriává változtassa. A szót negatív felhangja miatt azonban kénytelen volt mellõzni és megalkotni helyette az „identitásköltõ” kifejezést. Így egy olyan paradigmát teremtett a hagyományosan regionálisnak tekintett költészet értelmezéséhez, amely a korábban perifériának tekintett régiókat – mint például Skócia, Észak-Anglia vagy Ulster – ruházza fel a kulturális tekintély kiváltságával. Önt többek között Seamus Heaneyvel, Norman MacCaiggel és Sorley MacLeannel helyezi egy sorba. Olyan költõknek tartja önöket, akik költészetükben egy-egy régió identitását teremtették meg. Azonban nem olyan leszûkítõ olvasat ez, mely túlságosan az elõtérbe helyezi a mûvek társadalmi, geopolitikai vonatkozásait más egyéb, elsõsorban esztétikai megfontolások rovására?
 D. D.: Most Dairsie-ben lakom, amely még Tayportnál is kisebb, és távol van a nagyvárosoktól. Nálam ez alkati kérdés – nem szeretek nagyvárosban lakni, bár idõnként élek a lehetõséggel és ellátogatok oda. Verseim nagy része emberekre, helyekre utal, ami nálam magától jön. Ez talán egyszerûen csak annak az eszköztárnak a része, mely formai és esztétikai megfontolásaim kifejezéséhez szükséges. Manapság a versírásra tett kísérlet arra kényszeríti a költõt, hogy szembenézzen és megbirkózzon egy sor, a költõ tematikus, érzelmi és szellemi meggondolásain átszûrt technikai és formai kérdéssel. Az írás során az anyag, melyet a költõ megformálni próbál – mint a csökönyös agyag a fazekaskorongon az inas keze alatt – egyszerre maga a mondanivaló és a technikai eszköz, amivel a költõ formába próbálja önteni a verset. Lehetetlen bármelyiket is kihagyni a számításból, így az a fajta kritika, mely megfeledkezik a költõ mûvész voltáról pusztán azért, hogy egy eszmét hajszoljon (akármilyen érdekes legyen is az az eszme), számomra mindig hiányosnak tûnik. De az is lehet, hogy nehéz olvasható, gyakorlati kritikát létrehozni.
 D. A.: Ön természetesen tudatában van annak, hogy a periféria felõl ír, mint ahogyan érzékeny a brit szigeteken létezõ geopolitikai és kulturális feszültségekre is. Ugyanakkor írásaiban tágabb kulturális utalásrendszert találunk annál, ami az „identitásköltõ” paradigmájába beleillene. Még a leginkább regionálisan elkötelezettnek látszó verseire is jellemzõ az a törekvés, hogy egyetemes jelentõséggel ruházza fel a helyi és az egyedi, konkrét dolgokat. Elmondhatjuk-e, hogy az ön költészetében az egyedi megértéséhez az egyetemes megértésén keresztül vezet az út?
 D. D.: Az egyetemet, ahol dolgozom, 1411–12-ben alapították, és Európa és talán a világ egyik legjelentõsebb egyetemeként tartják számon. Nagyon híres egyetem, így egyáltalán nem mondhatnám, hogy a periférián érzem magam, kivéve talán képzeletbeli értelemben. Azonban a szabadságnak, a stílusnak és a feladatvállalásnak ugyanazt a csíráját vélem felfedezni magamban, amely egy olyan íróban nyûgözött le, mint Robert Louis Stevenson. Vajon Sir Walter Scott a periférián érezte magát? Vagy Stevenson? Vagy Robert Burns, ha már itt tartunk? Úgy vélem, hogy Burns lokalizmusa egy erõs intellektus taktikája volt, mellyel egyszerûen azt akarta elérni, hogy felhívja a figyelmet a saját létezésére. Mindazonáltal örülök, hogy tágabb utalásrendszert fedez fel a munkámban. Úgy érzem, egész írói életem során annyira igyekeztem kapcsolatba kerülni az európai irodalmakkal, amennyire az számomra csak lehetséges volt. Mindig keményen kellett dolgoznom a megélhetésért és így sohasem állt rendelkezésemre annyi szabadidõ vagy anyagi eszköz bizonyos kedvteléseim mûveléséhez, amennyit szerettem volna. Bosszantó, de az én Szamoám már mindig a képzelet tája marad.6 Mindamellett életem derekán felfedeztem, hogy legalább annyira praktikus ember vagyok, mint amennyire poétikus. Úgy is mondhatnám, hogy praktikus-poétikus. Vagy poétikus-praktikus.
 D. A.: A provincializmussal kapcsolatos vádak aligha veszik figyelembe, hogy a földrajzi periféria nem feltétlenül esik egybe a kulturális perifériával. De vajon egy skót költõ megengedheti magának manapság, hogy ne vegyen tudomást a provincializmussal és regionalizmussal kapcsolatos vitákról? Zavarja Önt ez a téma?
 D. D.: Ha egy idõre nem hagynám figyelmen kívül ezeket, nem tudom, hogyan lennék képes bármit is alkotni, ugyanis távolról sem szól minden, amit írok a „skótok ügyérõl”. Egyébként nem zavar az efféle viták jelenléte. Minden író egy bizonyosfajta szellemi és politikai környezetben él és alkot, és káros lehet, ha az ember túl sokáig nem vesz tudomást a kor problémáiról. Azt mondom, hogy káros lehet, mert nagyrészt az írón múlik a dolog. Isten ments, hogy a költõnek kötelezõ érvénnyel politikusnak kelljen lennie.
 D. A.: Elsõsorban korai köteteiben figyelhetõ meg a – legalábbis a felszínen annak látszó – politikailag-társadalmilag elkötelezett költészet iránti elhivatottság. A korai mûveire jellemzõ vonások, mint például a munkásosztályt ábrázoló életképek a Terry Street (1969) címû kötetben, az ellentétes társadalmi erõknek az elnyomottak oldaláról ábrázolt párbeszéde a Barbarians címû kötetben, a vidéki és iparvárosi képek ábrázolása más köteteiben, továbbá a Clydeside iparvidék iránti nyílt elkötelezettsége ahhoz vezettek, hogy sokan még a nyolcvanas években is baloldali és szocialista költõnek tekintették. Hogyan
reagált akkor ezekre az ismét csak leegyszerûsítõ olvasatokra?
 D. D.: Még mindig a politikai színkép bal oldalán érzem magam abban az értelemben, hogy továbbra is ragaszkodom a társadalmi igazságszolgáltatásba vetett hithez. Azonban ha ilyen és csak ilyen költõnek könyvelnek el, az leszûkítõ és korlátozó, amivel természetesen azt akarom mondani, hogy magamat nem egészen ilyennek látom. Az 1985-ben megjelent Elegies címû kötetem például egyáltalán nem Skóciáról szól, bár néhány vers helyszíne Skócia (valamint Hull, a vidéki Franciaország és Dundee).
 D. A.: „A közösség – mítosz” – írja egyik versében.7 A St. Kilda’s Parliament címû kötet ismertetõjében8 Anthony Thwaite azt írja, hogy Skócia képzeletbeli visszafoglalása zajlik Douglas Dunn költészetében. Milyen szerepe van a képzeletnek a közösséghez való hûség újrateremtésében?
 D. D.: A képzelet nélkülözhetetlen a költészet és bármely egyéb irodalmi és mûvészeti forma számára. Lanark címû kiváló regényében Alasdair Gray „el nem képzelt” városként festi le Glasgow-t, olyan városként, melyet a mûvészet hosszú évekig valamiképpen elkerült. Még ha nagy érdeklõdés mutatkozott is arrafelé a mûvészetek iránt, Glasgow ritkán képezte a mûvészet tárgyát. Mindez mára megváltozott és meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ez Skócia más vidékeire is éppen úgy érvényes, mint Glasgow-ra. Annak alapján, ahogyan a saját munkámat megítélem (ami, mint bármely más író esetében, megbízhatatlan), úgy érzem, hogy a közösséghez való hûség újrateremtése felbukkan néhány versemben és novelláim legtöbbjében.
 D. A.: A képzelet kulcsfontosságú az ön költészetében, és talán ez fokozottan érvényes legutóbbi mûvére, a Dante’s Drum-kit (1994) címû kötetre. Költészetében irányadónak tekinthetjük-e ezt a kötetet az autonóm ábrázolásformák felé való törekvésben?
 D. D.: Nem mintha szándékosan igyekeztem volna megszabadulni költészetem politikai vonatkozásaitól. Hanem az erõfeszítés után, melyet az Elegies megírása jelentett, úgy éreztem, hogy a politikai mondanivalóm kezd egy kissé felhígulni. Találhatók politikai vonatkozású versek a Northlight (1988) és a Dante’s Drum-kit kötetekben is. De mindent egybevéve bizalmatlan lettem írásomnak ezzel a dimenziójával szemben, fõképp azért, mert tudatában vagyok annak, hogy az úgynevezett pályám során elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor az önparódia vagy az unalmas ismételgetés komoly eshetõséggé válik. Két idõsebb barátom, a néhai Philip Larkin és a néhai Norman MacCaig esetében figyeltem meg ezt a folyamatot. Mindketten azon kapták magukat, hogy fizikailag és a papíron egyaránt karikatúrává válnak, és ezt egyikük sem élvezte. Az én koromban (ötvenhat éves vagyok) jó, ha az ember megpróbál friss maradni, ha lehet, és ha nem lehet, akkor meg jobb, ha az ember befogja a száját és valami mással kezd el foglalkozni. Remélem, hogy a képzelet szerepe még szembetûnõbb a legújabb munkáimban. Noha valahányszor megjelenik egy kötetem, azon kapom magam, hogy valamiképpen – anélkül, hogy megfontolnám – gondoskodom arról, hogy a következõ kötet más legyen, mint az elõzõ. Nem tudom, miért van ez így.
 D. A.: Kritikai írásaiban ön nyíltan elutasítja azt, hogy a mûvészet a költõ saját meggyõzõdésén és esztétikai megfontolásain kívül más tényezõnek is alárendelhetõ. A költészettel kapcsolatos legfontosabb elõfeltevése a pontosság igénye, mely azonban többet jelent a stilisztikai és a szemantikai pontosságnál. Röviden összefoglalva, ez az erkölcsi integritás igényét, a legbensõ impulzusokra adandó õszinte reakció képességét jelenti, valamint azt, hogy ezeknek az impulzusoknak a költõi téma ábrázolása során engedelmeskedik. Ön szerint létezik olyan categoricus imperativus, amit a költõnek szem elõtt kell tartania?
 D. D.: A költõnek csupán költõnek kell lennie. Amint ezt elfogadta és megemésztette, a költõ olyan költõvé válhat, amilyennek lennie kell – hangsúlyozom, hogy „lennie kell”, nem pedig amilyen „lenni akar”. Hacsak a költõ nem hazudik önmagának és nem használja a költészetet demagóg célokra, melynek leggyakoribb formája az öntömjénezés, akkor a költõi szabadságnak határtalannak kell lennie.
 D. A.: Vonzódik az erkölcsfilozófiához?
 D. D.: Egy évig tanultam erkölcsfilozófiát az egyetemen. Megtanultam, hogyan kell használni olyan kifejezéseket, mint „olyan, amely”, és egy évig tartott elfelejteni õket. Továbbá asszisztensként dolgoztam a témavezetõm mellett, aki abban az idõben a szabadság fogalmáról írt könyvet. Kézírással lejegyeztem, amit diktált, majd legépeltem, és meg kellett számolnom a szavakat. Ha több, mint huszonhat szó volt egy mondatban, akkor addig kellett újrafogalmazni a mondatot, amíg rövidebb nem lett. Nem lehetett több szó egy mondatban, mint ahány betû az ábécében szerepel. Megkérdeztem, hogy a szabadság fogalmáról szóló könyvben miért kell ilyen nevetséges módon korlátozni a mondatok szabadságát? Úgy nézett rám, mintha ütõdött lettem volna. Én meg úgy néztem rá, mintha õ lett volna ütõdött. Ez így ment heteken át. Nagyon hosszú idõ telt el, mire megkaptam a pénzemet. Ráadásul közben a felesége verseit kellett olvasnom. Amikor végül meglátogatott a Terry Streeten lévõ kis lakásomban, hogy megadja a tartozását, éppen klarinéton gyakoroltam – emlékszem, egy dekoratív, de bonyolult darabot játszottam Klosé gyakorlókönyvébõl. Megbotránkozott, és azt mondta, hogy csak pocsékolom az idõt a „zenére” (úgy hangsúlyozta, mintha trágár szó lenne) ahelyett, hogy filozófiát tanulnék. Remélem, ez megfelelõ válasz a kérdésére.
 D. A.: Min dolgozik jelenleg?
 D. D.: Egy vers készül bennem, Jevgenyij Politovszkij monológja. Politovszkij volt a fõgépésze az orosz hadiflotta tengernagyi hajójának, amely körülhajózta a földet, hogy az orosz–japán háborúban a tsushimai ütközetben találkozzon a végzettel. A vers elsõ része Politovszkij levelei címmel jelent meg az Encounter címû folyóiratban 1983-ban. A vers Politovszkijnak a feleségéhez írt leveleibõl áll. Néhány hete a Szamárfül címet adtam a versnek – ugyanis ezt jelenti Tsushima japánul. A huszadik század nyitányáról szól, illetve annak a jellemvonásait hordozza. Történetileg Politovszkij nem volt költõ. Prózaírónak sem volt túl jó, ha ítélkezni lehet leveleinek fordításai alapján (melyek angolul is megjelentek). Az én Politovszkijom a külvilág számára hajógépész, de titokban költõ. Magam sem tudom, hogy miért írom ezt a verset. Azt biztosan tudom, hogy nem Skóciáról szól, hanem a világról és az ördögi évszázadról, amely hamarosan egy újabb évszázadba fog átváltani, vagyis valójában egy új évezredbe. És ki tudja, hogy az milyen ördögi lesz majd?

Jegyzetek

1 The Faber Book of Twentieth-Century Scottish Poetry. Faber and Faber, London, 1992.
2 Tehát Angliában. (D. A.)
3 New Haven és London: Yale University Press, 1992.
4 A londoni Faber and Faber kiadóról van szó. (D. A.)
5 Scottish Cadence and Scottish Life. Times Literary Supplement, 1202. o.
6 Robert Louis Stevenson (1850–94) skót író élete egy szakaszát ezen a csendes-óceáni szigetcsoporton töltötte. (D. A.)
7 The Happier Life. The Happier Life. Faber and Faber, London 1972, 43. o.
8 An Allegiance to the Clyde. Times Literary Supplement. 1981, 1125. o.