Odatúl, Jutlandon, a régi
Férfiölõ parókiák
közt
Jó elveszett volnék,
Boldogtalan, otthonos.
(Tandori Dezsõ fordítása)
Különösen a két
utolsó sor elemei alkotnak fájó párhuzamot,
hiszen az elveszettség és boldogtalanság koncepcióit
egyszerûen és ellentmondás nélkül kapcsolja
az otthon gondolatához. „Férfiölõ parókiákat”
említ, ahol is a parókia szó, a keresztény
vallás sajátja, a dániai területet jelöli,
így múlt és jelen ismét összeforr.
Az Észak (1975, North) címû
kötet alaptémája egy mitikus utazás, a költõ
vállalkozása, hogy egy nagyobb, észak-európai
összefüggést vázoljon fel, mintegy önmagának
is, mint az ulsteri konfliktus megértésére irányuló
kísérletet. Vannak itt alakok a görög mitológiából,
vannak vikingek, vaskori emberek igazi nemzeti hovatartozás nélkül,
és vannak írek, illetve angolok a késõbbi századokból.
A kötetben hat vers foglalkozik a láp témájával:
A tollundi férfi ígéretes metaforája után
Heaney visszatér a mítoszhoz és engedi kibontakozni,
a mítosz pedig szárba szökken.
Az új kezdet élénkítõen
hat a témára. Eleinte a mitikus szál dominál,
a láp szinte életre kel. A láp királynõje
beszélni kezd, egy hosszú és szokatlan létezés
beszámolóját adja. Aztán egy újabb férfi
következik, egy újabb áldozat – egy apró, de
nem jelentéktelen mozzanat azonban megváltozik: a férfi
arcán a rettenet uralkodik, ellentétben a tollundi férfi
nyugodt, szinte kiegyensúlyozott arckifejezésével.
Ezt a verset követi a Büntetés (Punishment) címû
darab, amelynek bõséges kommentár tárgya morális
dimenziója. Heaney itt már érzi, hogy a mitikus keret
nem szolgálhat magyarázatul az erõszakra, és
a versek is ezt az irányt választják. Az utolsó
elõtti darab nyíltan meg is jeleníti ezt az elemet,
a legutolsó vers pedig újragondolja az egész metaforát
és szinte konklúzióként zárja le a versek
sorát.
A Lápkirálynõ
(Bog Queen) címû vers egyes szám elsõ személyû
beszámoló egy lápi ember különös „életérõl”.
A lápból kiemelt test mintegy inkarnálódik
és azon nyomban beszélni is kezd. Hosszú és
különös létezés története ez,
aprólékos részletekkel kidolgozva. A természet
elemei egyszerre méltóságteljesek és visszataszítóak
– gyökerek, csírák, szuvasodás, hideg nyirkosság
vették körül a testet amíg az elõ nem bukkant
egy tõzegvágó jóvoltából. A vers
végén szimbolikussá válik, ahogy a test tõzegbõl
való kiemelése az istennõ újjáéledése,
feltámadása is egyben.
A grauballei férfi (The Grauballe
Man) jelenti a tetõpont egyik felét. A vers egy újabb
áldozatról szól, de ez az áldozat nem testvére
a tollundi férfinak. A fõ különbség a két
figura között az arc, amelyet ezúttal a halállal
szemben érzett rettegés ural. Az erõszak nyilvánvalóvá
vált a férfi számára, és arca ezt a
felismerést tükrözi. A leírás itt is szemléletes,
a láp elemeit használja hozzá, de már nincs
invokáció, a „szépség” párjául
az „atrocitás”, az „iszony” szegõdik. A vers végén
a csuklyás tetemek képe az IRA módszereit idézi;
Heaney ezen keresztül teremt kapcsolatot múlt és jelen
között.
A Büntetés hosszan állt
a kritikusok kereszttüzében: sokan olvasták a szöveget
úgy, mint Heaney személyes álláspontját
a jelen konfliktusában. A tárgy egy másféle
áldozat, egy bûnös: a fiatal nõ házasságtörést
követett el, és a korabeli törvények alapján
osztályrésze a megszégyenítés után
halál volt. Fejét kopaszra borotválták, majd
a lápban végezte, csakúgy, mint a Nerthus-féle
emberáldozatok. Heaney kezdetben szinte azonosul az áldozattal,
majd a valamivel objektívabb távolságot választja.
A vers azonban nem süllyed a riport szintjére; ellenkezõleg,
szimpátiája egészen a vallomásig jut el, ahogy
a halott arcba visszaálmodja az életet. Heaney itt sem idõzik
aztán sokáig, ismét objektívabb távolságba
vonul, a vers végére pedig a csendes megértés
állapotába jut el – a büntetést nyugtázza
így. A vers természetesen tartalmaz utalást az északír
jelenre is: az „áruló nõvérek”, a brit katonákkal
randevúzó északi lányok sorsa is a kopaszra
borotválás, kiegészítve kátránnyal
és tollakkal.
Ez az a morális dimenzió,
amely olyan sok kommentárt eredményezett, elsõsorban
a kortárs párhuzam miatt; volt, aki úgy értékelte,
a megértés ténye az erõszak elfogadását
jelenti. Heaney álláspontja azonban komplexebb ennél:
mint északi katolikustól nem áll messze a törzsi
bosszú gondolata, morálisan viszont a mélységes
felháborodás vezérli; reakciója pedig az a
kijelentés, a „kukkolás mûvésze”, amely szerint
az áldozat látványa csak esztétikai helyzet
a számára, ha úgy tetszik, vershelyzet; igazi állásfoglalásról
nincs szó. A vers zárlata így egyben a mitikus elem
kétségbe vonása is; az erõszak fájdalmas
ténye aláaknáz mindenfajta magyarázatra való
törekvést.
Az utolsó elõtti vers,
Különös gyümölcs (Strange Fruit), a már
megszokott emelkedett, mitikusba hajló hangnemben kezdõdik,
majd önmaga ellentétébe fordul át, ahogy a test
nélküli fej borzalmas látványa legyõzi
a mítoszi magasságokat keresõ költõt.
A Rokonság (Kinship) címû vers, amely az utolsó
a sorban, a motívum újraértékelése.
Ez Seamus Heaney lápja, személyes látomás,
hazatérés a képzeletbeli dániai kirándulás
után. A helyszín az ismerõs ír táj,
Heaney pedig a láp anatómiáját vázolja
elénk. A kiindulási pontot személyes élmények
adják, a vers a vallomás õszinteségével
szólal meg: a költõ leltárt készít
mindarról, amit a láp eszébe juttat. Megjelenik aztán
a mitikus motívum is: a lápból elõkerülõ
istennõ újjáéleszti saját, vele eltemetett
mítoszát, amely Heaney számára izgalmas nyersanyaggá
válik. A vers utolsó szakasza minden korábbi mitikus
körítés ellenére is tragikus: a sötét
és komor jelen helyzetképe ez, a tehetetlenség szomorú
tényéé, amely állapotban a történetíró
távolsága és perspektívája lehet az
az egyetlen helyzet, amelyet értelmes és érzõ
ember elfoglalhat. A jelenkori erõszak megmagyarázhatatlan
és értelmetlen, ezt tükrözik a vers utolsó
sorai is:
jelentsd rólunk híven,
hogyan mészárolunk
a közüdvért,
hogy borotváljuk
visszaesõk fejét,
s az istennõ hogy elnyeli
szerelmünk s iszonyúságunk.
(Tandori
Dezsõ fordítása)
Ez a vers egyben dekonstrukció
is: A tollundi férfi minden reményét
szertefoszlatja ez a józan hangvétel,
amelyre a mítoszkeresõ-mítoszteremtõ Heaney
kényszerül.
A láp-versek érdekes
színfoltot képviselnek Heaney költészetének
egyébként is színes palettáján. A versek
nem alkotnak egységesen megszerkesztett ciklust; inkább életre
kelt narrációként állnak az olvasó elé,
elbeszélésként, amely a saját törvényei
szerint alakul. Az emberekkel együtt egy mítosz is exkaválódott
– egy eltemetett mítosz, amely nem vált az európai
kultúra szerves részévé úgy, mint ahogyan
a görög mitológia történetei. Seamus Heaney
láp-mítosza tulajdonképpen egy imaginatív kísérlet
arra, hogy saját, erõszakkal teli jelenét más
perspektívába helyezve szemlélje és esetleg
magyarázatot találjon kora történéseire.
A mítosz és rekonstrukciója Heaney számára
ajándék, amelyen keresztül a jelennel való nyílt
konfliktus elkerülhetõ.
A versek tehát narrációhoz
hasonlatos szerkezetet mutatnak, a mítosz rekonstrukciójának
folyamata pedig megfelel a narratív ívnek. Van kezdet és
kibontakozás, tetõpont, lefelé szálló
cselekményvonal és konklúzió is. A rekonstrukciót
fokozatosan dekonstrukció váltja fel, a mítoszkeresés
óvatos távolságba húzódássá
szelídül, ahogy Heaney lassan átértékeli
leletét. A motívum újraértékelése
a Rokonság címû versben történik meg végérvényesen;
ez az ír lápvilág és Heaney találkozása,
a személyes érintkezés pedig egy mélyebb dimenziót
tár fel.
A láp-versek emberekrõl
szólnak, legalábbis a felszínen. Kétezer éves,
névtelen, mumifikált tetemek ébrednek hosszú
álomból és kelnek újra életre. A versek
szereplõi különfélék: vannak köztük
férfiak és nõk, rituális áldozatok vagy
egyszerû bûnösök; ami közös bennük,
az az erõszakos halál ténye. A kétezer évvel
ezelõtti „primitív” közösség és a
huszadik század végi „civilizált” társadalom
ilyenformán nem is esik olyan nagyon távol egymástól.
A felszín alatt eredet és identitás, történelem
és tájkép jelentik a tematikus rétegeket, illetve
a politika, amelyben mindezek találkoznak és egybeolvadni
látszanak. Az összekötõ motívumokat az erõszak
és a földistennõ alkotják, és az a paradoxnak
tûnõ helyzet áll elõ, hogy a távoli múlt
rituáléja majdnem civilizáltnak minõsül,
mivel az a vallásos cél központi szerepével büszkélkedhet.
Heaney lápja olyan hely, ahol
múlt és jelen találkozik. Az erõszakkal teli
jelen bizonyos aspektusai a múltbeli kultúrában is
fellelhetõk. A távoli múlt persze nem szolgál
racionális magyarázatul a jelen eseményeihez; egyszerûen
csak precedens, annak a példája, hogy valami hasonló
már történt máskor is, és azt az érzést
kelti, mintha a jelen néhány eleme – az erõszak, a
hit, az irracionalitás – a múltba lenne temetve. A gondolat
mindenesetre megfontolandónak tûnhet; így volt ez Heaney
számára is.
Heaney láp-motívuma
persze nem mindenki számára elfogadható. A versek
jó néhány kérdést is felvetnek: például
az erõszak mitikus keretbe helyezése valamiféle magyarázat
keresése, kísérlet a megértésre. Mindez
azonban nem jelenti az erõszak helyeslését; egyszerûen
csak szándék arra, hogy a helyzetet értelmezze. Heaneyt
többen támadták is ezért – volt, aki az erõszak
elfogadását látta benne, a történelemrõl
alkotott determinisztikus álláspont kialakításával
vádolták, mások a mítosz önkényes
használatát ellenezték. (Yeats munkásságát
is érte hasonló támadás a század elején.)
Voltak olyanok, akiknek a reakcióját minden bizonnyal befolyásolta
az a számukra lehangoló tény, hogy Heaney délre
költözött, a köztársaság területére,
és a versek jelentõs része már ott íródott.
Hogyan látta Heaney maga a
láp témáját? Korábbi interjúk
során többször is elõkerült a kérdés.
Heaney „megfelelõ imaginatív párhuzamok” felismerését
említette a motívum alapjaként. A tollundi férfi
arca a személyes ismeretség dimenzióját sugallotta
neki: mintha egyik nagybácsija lett volna, azon archaikus arcok
egyike, amelyekkel lépten-nyomon találkozik az ember az ír
vidéket járva. A párhuzam, amely múlt és
jelen között bontakozott ki, számára nem tudatos
volt, hanem inkább ösztönös, érzelmi alapú.
Ezt támaszthatja alá a nem egységes szerkesztés
a versek sorában, az a jelenség, hogy inkább a mítosz
fejlõdését követhetjük nyomon, mintsem a
költõ akaratát mindenben tükrözõ egységes
versciklust.
Valójában az az érzése
támad az embernek, hogy a kritikusok azokat a pontokat keresték,
ahol a téma támadhatónak bizonyult, de nem tartották
szem elõtt, hogy Heaney nem történelmet ír, hanem
verseket. Ami a költõ számára a hasonlóságot
biztosította, az erõszak és a vallásos területi
elem, érvényesnek tûnik, ami pedig a determinizmust
illeti, az emberiség történelmének sajnos elkerülhetetlen
eleme az erõszak. Nem helyeslés ez, nem az erõszak
igenlése, csupán szomorú következtetés,
amelynek igazságáról nagyon hamar megbizonyosodhatunk,
ha körülnézünk a minket körülvevõ
világban.
De ez az éremnek csak az egyik
oldala. A láp mítosza Heaney kezei között fejlõdve
eljutott saját maga dekonstrukciójáig. A versek végére
érve a levonható következtetés meglehetõsen
egyszerû: nincs igazi megoldás a helyzetre, az észak-írországi
szektariánus mészárlás ellenáll mindenfajta
racionális magyarázatnak. Ahogy a láp-mítosz
alakul, az is kiderül, hogy mitikus magyarázat sem lehetséges.
Heaney saját maga is eljut arra a pontra, ahol jól látszanak
a mítosz korlátai. Így aztán maga Heaney az
elsõ, aki felhívja a figyelmet ezekre a korlátokra,
kritikusai pedig csak visszhangozhatják bizonyos szavait, kiforgatva,
megcsavarva, de lényegében minden újdonságot
nélkülözve.
Úgy tûnik, a Rokonság
címû verssel Heaney lezárta a láp motívumát.
Késõbbi kötetei más irányokba indulnak,
a személyes dimenzió kerül újra a költõ
figyelmének fókuszpontjába. A láp-versek sora
tehát az Észak címû kötettel véget
ért; az egyetlen potenciális kapcsolódási pont
a Tollund címû vers, amely 1996-os kötetének utolsó
elõtti darabja. A vers a dániai lápvidékre
tett látogatásról számol be. Heaney az elsõ
alkalommal jut el oda, ahol a tollundi férfit megtalálták.
A pillanat több mint történelmi: 1994 szeptembere, nem
sokkal az augusztusi tûzszüneti megállapodás után.
A dániai láp csendes, a tájat részben turistalátványossággá
formálták. A vers alaphangja derûs, tükrözve
mindazt a reményt, amelyet a megállapodáshoz fûztek
az érdekeltek. Heaney figyelme is máshová vetül:
táj békés képe, az apró elemek uralkodnak.
A vers zárása bizakodó, nyoma sincs invokációnak;
mintha a régebbi vers zárását is újragondolta
volna: nem a barbár múlt világában érzi
magát otthonosan, hanem a jelen csendes nyugalmában:
S mi, törzstõl független két otthonos
Cserkész, nem is utas – kísértetek,
Kik külföldre kószáltak
új életet
Kezdeni, jobbat: élnek, vétkesek
–
Magunk megint, önként megint,
remek.
(Mesterházi Mónika fordítása)
A láp mítosza a jelenkor
potenciális párhuzamaként bukkant elõ újra
a valamikor eltemetett testekkel együtt. Heaney kezében a mítosz
életre kelt, múltba temetett jelenként inkarnálódott,
nagyszerû ígéreteket magában hordozva. A kezdeti
mitikus irány azonban fokozatosan a háttérbe szorult,
ahogy az általa kifejtett téma egyre jobban kezdte visszautasítani
a mitikus keretet. A szándék, hogy megpróbáljon
szembenézni a jelen véres konfliktusával, eljutott
a felismerésig, hogy az erõszak, legyen az bárhol
és bármikor is, nem magyarázható meg racionálisan
és nem is mitizálható.
Heaney láp-motívuma
esztétikai elem, amely lehetõvé tette számára
a jelen vizsgálatát. A vallásos hithez kapcsolódó
erõszak mozzanatát állította a vizsgálódás
középpontjába, az eredmény pedig a magyarázat
lehetetlensége. Heaney manipulálta a mítoszt, hogy
esztétikai céljainak megfeleljen, majd látván
annak korlátait, objektív távolságba helyezkedett.
A versek azonban mindenképpen nagyszerû eredmények,
Heaney láp-mítosza pedig a huszadik század végének
fontos, antropológiai megalapozottságú irodalmi motívuma.
Történelmi hûség ide vagy oda, az igazi eredmény
a versekben rejlik: a történelem halad tovább, a versek
pedig megmaradnak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu