Biciklivel jött, mondta Nena, megcsomózott zsebkendõ volt a fején, láttam, õ is látott engem, biztosan el akart vinni valamit, de aztán továbbment, mintha nem tudna megállni, pontosan két óra volt.
Nena akkoriban fogszabályzót viselt, mert a felsõ fogsora szabálytalanul nõtt, volt egy vöröses szõrû macskája, úgy hívta, „az én Belafontém”, és egész álló nap a Banana Boatot dúdolta, vagy inkább fütyörészte, mert a foga miatt remekül tudott fütyülni, jobban, mint én. Anyát nagyon zavarta, de többnyire nem szólt rá, legföljebb annyit mondott, hagyd már békén azt a szerencsétlen állatot, vagy, amikor lerítt róla, hogy rosszkedvû, és alvást színlelt a karosszékben, Nena meg föl-alá rohangált a kertben, a leanderek alatt, ahol berendezte az õ kis kuckóját, kihajolt az ablakon, félresöpörte az izzadságtól a bõréhez tapadt hajtincset, és lemondóan, mintha nem is szemrehányást tenne, csak személyes sérelmét panaszolná el, mintha litániát mondana, úgy kérte, hagyd már abba ezt az ostoba fütyörészést, pont ez hiányzik most, különben is tudod, egy jó kislány nem fütyül.
Nena kuckóját egy kék vászon nyugágy határolta, ami apa kedvence volt, Nena nekitámasztotta a fagyalt tartó cserepeknek, ez lett a kuckó fala.
A pázsitra, vagyis a kuckó padlójára leültette az összes babáját (a kis „barátnõit”), a pórázra kötött, szerencsétlen Belafontét, és odarakott egy piros, bádogból készült játék telefont is, amit Yvonne nénitõl kaptam a névnapomra elõzõ évben, aztán továbbadtam neki. Egyáltalán nem szerettem a telefont, idétlen ajándék volt, és a legkevésbé sem illett egy akkora fiúhoz, mint én, de mindegy, legyünk udvariasak, mondta anya, Yvonne néninek nincs gyereke, nem mintha nem akart volna, szegényke, ezért aztán cseppet sem ért hozzá, milyen játék való egy kisfiúnak. Az az igazság, hogy Yvonne néni semmihez sem értett, fogalma sem volt róla, mit kell mondani bizonyos helyzetekben, hebehurgyán viselkedett, mindenhonnan elkésett, és amikor eljött hozzánk, mindig a vonaton felejtett valamit, de nem is baj, mondta anya, szerencsére otthagytál valamit, különben jól néznénk ki; Yvonne néni bûntudatosan mosolygott, mint egy baba, zavartan nézte a rengeteg poggyászt az elõszobában, kint meg csak dudált a taxis, hogy fizessen végre. Az is rávallott, hogy olyan „megbocsáthatatlan baklövést” követett el, õ maga fogalmazott így, tovább súlyosbítva a helyzetet, anya meg csak zokogott a díványon (de aztán mindjárt meg is bocsátott neki), amikor eljött hozzánk a szerencsétlenség után; elõzõleg bejelentkezett telefonon, az öreg Tommaso vette fel, akitõl úgy köszönt el, adja át tiszteletteljes üdvözletemet a tiszt úrfinak, az a vén bolond meg elismételte, és közben bõgött, mint a borjú, de hát mit lehet tenni, agyér-elmeszesedése van, habár állítólag fiatalabb korában sem járt valami fürgén az esze; és éppen akkor ismételte el, amikor anya a közjegyzõvel tárgyalt a szalonban, azon a pokoli napon, amikor minden rászakadt, „mindennel törõdnöm kellett, csak arra nem gondolhattam, amire szerettem volna, ha végre egyedül maradhattam volna a bánatommal”. De az a helyzet, hogy Yvonne néni hosszú évek óta mindig így köszönt el, a tréfa eredete a negyvenes évekre nyúlt vissza, amikor anya és apa jegyesek voltak, apa tisztként szolgált La Speziában, és kibérelt egy villát Rapallóban, ott töltötte a nyarat anya Yvonne nénivel, a háziasszonyuk igen választékos modorú hölgy volt, állandóan arisztokrata õseit emlegette, habár elég vitatható volt a származása, és szeretett társalogni locsolás közben, amikor anya és Yvonne néni a teraszon hûsölt, és búcsúzóul mindig azt mondta, adják át tiszteletteljes üdvözletemet a tiszt úrfinak, ettõl aztán Yvonne nénire úgy rájött a nevetés, hogy a végén kénytelen volt bemenni a házba, mert annyira nevetett, hogy  majd’ megpukkadt.
Szóval anya azokon a nyári délutánokon, amikor borogatással a szemén ült a karosszékben, ha meghallotta, hogy Nena a Banana Boatot fütyüli, felsóhajtott és inkább nem szólt semmit. Mit akarsz tõle, szegény kicsikém, mondta Yvonne néni, mikor legyen boldog, ha nem ebben a korban, hagyd csak. És anya könnyes szemmel, beleegyezõen intett a kezével.
Yvonne néni május elején jött elbúcsúzni, volt valami bûnbánó a szokásos nemtörõdömségében, azt mondta, drágám, biztosan megérted, nincs más választásunk, Rodolfo nem maradhat itt, azután, hogy mind rávetették magukat, mint a sakálok, nem múlik el nap, hogy ne szerepelne a pénzügyi rovatban, így nem lehet élni, még akkor sem lehetne, ha õ volna a Nemzeti Bank elnöke, meg aztán az a svájci állás komoly pozíció, gyerekünk úgy-
sincs, sajnos, az egyetlen öröme a munkája, nem állhatok az útjába, nem vehetem el az élete értelmét, ez embertelenség lenne, különben is, Lausanne nincs a világ végén, nem igaz? legalább egyszer egy évben találkozunk majd, sõt mi biztosan itt leszünk szeptemberben, és ti is jöhettek, amikor csak akartok, a házunk nyitva áll. Vasárnap reggel volt. Anya fekete fátyolt viselt, a misére készült, mozdulatlanul ült egy széken, maga elé nézett, túl Yvonne nénin, aki szemben ült vele, túl a tálalón, amely Yvonne néni mögött állt, lassan bólogatott, nyugodtan, beletörõdõen, megértés és gyengédség sugárzott belõle.
Yvonne néni nélkül nagyon szomorúan teltek a vasárnapok. Amikor eljött, legalább egy kis mozgást hozott a házba, valami kis zûrzavart, mindig váratlanul állított be, és folyamatosan csörgött a telefon, amíg ott volt nálunk, sõt még utána is; kötényt kötött maga elé, ami nagyon mulatságosan hatott az elegáns ruháján – hosszú selyemszoknya, sifonblúz, a kalapkáján organtinból készült kamélia – , és kijelentette, hogy most pedig francia finomságokat fog fõzni nekünk, például versailles-i pástétomot, merthogy mi mindig olyan „rettenetesen mindennapi” ételeket eszünk. A végén aztán az lett belõle, hogy anya kénytelen volt összeütni valami „rettenetesen mindennapi” ételt, mondjuk citromos hússzeleteket vajas zöldborsóval, mert a sok telefonálgatás közben délután négy lett, mire Yvonne néni elkészült a pástétommal, mi pedig Nenával már nem bírtunk magunkkal, állandóan a konyhában sündörögtünk, és hol egy kis kenyeret, hol egy falat sajtot csentünk el. De akárhogy volt is, legalább egy kis vidámsággal járt ez a felfordulás, még ha anyának hat-hét üvegtálat is el kellett mosogatnia; mindenesetre a pástétom megmaradt másnapra, és nagyon finom volt.
Májusban és június elsõ felében gyorsan teltek a napok. Anya el volt foglalva az azáleákkal, amelyek azon a tavaszon nagyon nehezen akartak kinyílni, mintha õk is együtt szenvedtek volna velünk, a virágok olyan érzékenyek, mondta anya, miközben a földet egyengette, rögtön észreveszik, hogy történt valami, mintha idegeik lennének; engem lekötött a harmadik deklináció, különösen az azonos és a változó szótagszámú fõneveké, egyszerûen nem bírtam megjegyezni az -um és az -ium végûeket, a tanárnõ azt mondta, ez a fiúcska már az év elején sem állt jól, összekeveri a dekliná-
ciókat, de hát tudja, kedves asszonyom, a latin egzakt nyelv, olyan, mint a matematika, ha valakinek nincs hozzá tehetsége, hát nincs, a fogalmazás jobban megy neki, mindenesetre még bepótolhatja, ha tanul. Így aztán végigtanultam az egész májust, de világosan látszott, hogy még nem pótoltam eleget.
A június is eltelt valahogy. Az azáleák kinyíltak végre, bár nem voltak olyan szépek, mint elõzõ évben, anya azzal volt elfoglalva, hogy kis védõkerítést készített köréjük gyékénybõl, mert ha nap éri õket, elvirágoznak egy szempillantás alatt, át is rakta a cserepeket a kert végébe, a kõfal aljába, ahová csak öt után sütött a nap. Szegény Tommaso úgy dolgozott, mint egy megszállott, pedig remegett a keze, és a lába sem volt már olyan, mint régen, igyekezett hasznossá tenni magát, lekaszálta a füvet, pirosra festette a teraszon álló citromfák dézsáit, megpermetezte a szõlõlugast, amit elleptek a kártevõk. De valójában több kárt csinált, mint hasznot, és ezt õ is tudta, kétségbe volt esve, bár semmi oka nem volt rá, de ezt nem lehetett neki megmagyarázni, egyre csak azt hajtogatta anyának, hogy ne küldje õt a menhelyre, a tiszt úrfi kedvéért, akit úgy szeretett, mint a saját fiát, mert a menhelyen az embert ágyba dugják, és kacsába kell pisilnie, az unokatestvére mondta, akit vasárnap meglátogatott, és õ inkább meghal, soha nem nõsült meg, utoljára tizennégy éves korában látta õt meztelenül az édesanyja, és pánikba esett a gondolattól, hogy kacsába kell pisilnie egy fiatal ápolónõ elõtt. Anyának könnyes lett a szeme, azt mondta, ne beszélj butaságokat, Tommaso, te itt fogsz meghalni, ez az otthonod, akkor Tommaso kezet akart csókolni neki, de anya elhúzta a kezét, és azt mondta, elég ebbõl a siránkozásból, inkább húzd ki azt a rengeteg tarackot, ami a sövény alatt burjánzik és megfojtja a növényeket.
Július vége volt a legrosszabb. Nem is emlékeztünk, mikor volt utoljára ilyen hõség. Reggel még csak ki lehetett bírni, fölvettem a görkorcsolyámat, futkároztam egy kicsit a keramittal kirakott kerti úton, a bejárati ajtó és a kõfal között, anya ebédet fõzött, néha még a rádiót is bekapcsolta, és ez jó jel volt, de csak ha beszéltek, például ha híreket mondtak, vagy válaszoltak a hallgatók leveleire, ha viszont zenét adtak, azonnal másik állomást keresett. De a délutánok forrók és sivárak voltak, csupa néma bánat, még a város távoli moraja is elhalkult, mintha opálos üvegharang ereszkedett volna a házra és a kertre, ahol nem maradt más élõlény, csak a kabócák. Anya vizes zsebkendõt terített a szemére és helyet foglalt a szalonban a karosszékben, fejét nekitámasztotta a fejtámlának, én a szobámban ültem az íróasztalnál, ahonnan láthattam õt, ha kinyújtottam a nyakam, és próbáltam a fejembe verni a nix-nivis és a strix-strigis ragozását, hogy lássam, elkészülök-e vele szeptemberre, hallgattam, ahogy Nena a kuckójában motozott, a Banana Boatot dudorászta, vagy a kerti úton kopogtak a léptei, sétálni vitte Belafontét, elment a kertkapuig szegény jószággal, és azt suttogta neki, gyere, szépségem, nézzünk szét a világban, mintha isten tudja, miféle látnivalók lettek volna a házunk elõtt. Pedig az utca teljesen kihalt volt ilyenkor, nem mintha máskor olyan nagy lett volna a forgalom. Az út másik oldalán, túl a tisztáson, ahol már épültek az elsõ villák, látni lehetett a remegõ ködbe burkolt várost, balra pedig az út beleveszett a sárgás mezõkbe, amelyeket csak néhány fa és ház pöttyözött. Egyes napokon öt óra körül megjelent a fagylaltos kocsija, gondola alakú tartállyal, amelyre a Szent Márk tér látképe volt ráfestve, és az állt rajta: „Velencei különlegességek”. A fagylaltos apró emberke volt, alig gyõzött pedálozni, réztrombitát fújt, és torkaszakadtából ordította: két tölcsér ötven frank! Amúgy pedig nem volt körülöttünk más, csak csönd és magány.
Amióta az a dolog történt, anya mindig kulcsra zárta a kertkaput, hogy senki ne jöhessen be és mi se tudjunk kimenni. Azóta még a fagylaltosnak is örültünk, õ is jobb volt a semminél. A tanárnõ azt mondta, a legjobb volna, ha különórákra járnék, de anya azt felelte, ezt nem tudja megoldani, nagyon visszavonultan élünk, reméli, a tanárnõ megérti, ha nem jönnének a szállítók, még a telefont is kikapcsoltatná, csak emiatt nem teszi, amúgy egész nap ki van húzva, mert nem bírja elviselni a telefoncsörgést. Talán nem is lett volna szükség erre az óvintézkedésre, hiszen ki telefonált volna, amióta Yvonne néni Lausanne-ba költözött?
Nena nehezebben viselte anya új szokását, hogy ki sem tette többé a lábát a házból, hiába, õ nem volt olyan szerencsés, mint én, hogy a délutánokat az -ium végû többes számú fõnevek társaságában tölthette volna, semmi dolga sem volt szegénykének, az elemiben nem adtak leckét a szünetre, a kuckójában próbálta valahogy agyonütni az idõt, vagy a pórázánál fogva elvonszolta Belafontét a kerítéshez világot látni, de aztán ebbõl is elege lett, már ahhoz sem volt kedve, hogy a Banana Boatot énekelje, és lábujjhegyen odajött az ablakomhoz, azt mondta, unatkozom, gyere ki egy kicsit, játsszunk vendégséget, én leszek a háziasszony, te meg az építész, és udvarolsz nekem. Suttogva küldtem el, hogy ne zavarjam anyát, és ha tovább kérlelt, azt mondtam neki, strix-strigis strix-strigis, ez sértés volt, nagyon jól tudta, dühösen hagyott ott, kiöltötte rám a nyelvét.
Tudtam, hogy anya nem alszik. Észrevettem, hogy néha halkan sírdogál, félrebillenõ fejjel, könnycseppek szaladtak le az arcán, a szemére borított zsebkendõ alól; ölében alig észrevehetõen meg-megrándult a keze. Akkor becsuktam a latin nyelvtankönyvet, egy ideig még lustán bámultam a borítón a szépiaszínû Minervát, aztán kiosontam a kertbe a konyhából nyíló hátsó ajtón, a garázs felé, hogy ne kelljen részt vennem Nena ostoba játékaiban, ahol nekem kellene játszani az építészt. A fû itt elég magas volt, Tommaso még nem kaszálta le, szerettem járkálni benne, elárasztott a ragadós hõség, meztelen lábamat simogatták a kelkáposzták, elmentem egészen a drótkerítésig, amelyik elválasztotta a kertet a nyílt vidéktõl. Gyíkokat kerestem, ott tanyáztak a kertben, mozdulatlanul sütkéreztek a köveken, felemelt fejjel, semmibe nézõ tekintettel. Elkaphattam volna õket egy nádból font hurokkal, ahogy az egyik osztálytársam tanította, de inkább csak elnéztem azokat az érthetetlen kis testeket, amelyek olyan gyanakvóan rezzentek meg a legkisebb zajra is, mintha valamiféle megfejthetetlen imádságba merültek volna. Sokszor sírás fogott el, és nem tudtam, miért. Egyszer csak folyni kezdett a könnyem, biztosan nem a latin miatt, már kívülrõl tudtam az azonos és a változó szótagszámúakat, anyának tulajdonképpen igaza volt, ezért nem lett volna érdemes különórákra járni, csak tanulni kellett egy kicsit. Amikor sírhatnékom támadt, leültem az alacsony kõfalra, bámultam a gyíkokat, és az elmúlt nyarakra gondoltam. A leginkább egy emlékkép ríkatott meg: apával egy tandembiciklit tekerünk, õ ül elöl, én hátul, anya és Nena egy másik tandemen jönnek utánunk, és kiabálnak, várjatok meg, a háttérben Forte dei Marmi sötét fenyvese, elõttünk a tenger kékje, apán fehér nadrág van, és aki elõbb ér a strandra, az kap elsõként szederfagylaltot. Akkor aztán rám jött a zokogás, kénytelen voltam betömni a számat, nehogy anya meghallja, olyan hangot adtam ki, mint Belafonte elfojtott nyávogása, amikor nem akarja, hogy a pórázánál fogva rángassák; a nyálam összekeveredett a könnyeimmel, teljesen eláztatta a zsebkendõt, amit kétségbeesetten gyömöszöltem a számba, aztán harapdálni kezdtem a kezemet, apró kis harapásokkal, milyen furcsa, ebben a pillanatban minden összekeveredett, és élesen, világosan éreztem szájpadlásomon a szederfagylalt összetéveszthetetlen ízét.
Ez az íz megnyugtatott, egyszerre kimerültség fogott el, nem volt több erõm sírni, megmozdulni, gondolkozni. Körülöttem a fûben zümmögtek a legyek, futkároztak a hangyák, úgy éreztem, mintha egy kútban lennék, a mellemet hatalmas súly nyomta, nyelni sem bírtam, és meredten bámultam a sövényen túl a horizonton ködlõ hõségpaplant. Aztán feltápászkodtam és visszamentem a konyhába. Anya még mindig úgy tett, mintha aludna a karosszékben, vagy talán tényleg elaludt. Hallottam, ahogy Nena veszekszik Belafontéval, azt mondta neki, te kis buta, hát nem kell ez a szép masni, mért akarod levenni, butuskám, más macska örülne, ha ilyet kapna. Kinyitottam az ablakot és kiszóltam neki, pszt, pszt, Nena, gyere be, uzsonnázzunk, jó lesz a kenyér túróval, vagy kérsz inkább lekvárt, kinyitok egy üveggel.
Õ meg rohant be nagy vidáman, faképnél hagyta Belafontét, aki csak nem bírt megszabadulni a nyakába kötött masnitól, boldog volt, hogy végre gondoltam rá, talán abban reménykedett, hogy rá tud venni, játsszam el az
építészt.
Anya általában hat körül jelent meg, végigsétált a házon, megigazította azt a semmit, amit meg kellett igazítani, tudom is én, pár centivel arrébb húzott egy nippet, vagy kisimította a gyûrött csipketerítõt valamelyik váza alatt. Aztán a konyhába ment, elmosogatott, mert ehhez ebéd után nem volt lelkiereje, és nekiállt vacsorát készíteni, de csak lassan, kényelmesen, úgysem volt más dolga egész este, Tommaso tíz elõtt nem ért haza, a menhelyen vacsorázott, ott töltötte az egész napot, mert az unokatestvére megbetegedett, és az ápolónõk megengedték, hogy ott legyen mellette, sõt kifejezetten örültek neki, hogy van valaki, aki kisöpör, mondta anya rosszallóan.
Ez volt a nap legkellemesebb része, legalább együtt voltunk anyával, végre beszélgettünk egypár szót, bár nem volt ez igazi beszélgetés, de legalább jól éreztük magunkat egy kicsit. Ott volt például a rádió, azt is bekapcsolhattuk, és anya még akkor sem keresett másik állomást, ha zenét adtak, mert Nena úgy könyörgött, egyszerre hízelgõ és szívhez szóló hangon, anya, kérlek, csak egy icipici zenét, hogy is tudott volna neki nemet mondani. Az én kedvencem az volt, amikor egy férfi a világról beszélt, sorra emlegette a fõvárosokat, amelyeket földrajzból tanultunk, hogy szerettem hallgatni! azt mondta, ma Párizsban De Gaulle tábornok a szuezi válságról tanácskozott... behunytam a szemem, és láttam magam elõtt, mint a földrajzkönyvben, a karcsú, áttört Eiffel-tornyot, meg a piramisokat és a szfinxet, amelynek az arcát már megette az idõ és a sivatagi homok.
Esténként nem bírtam elaludni. Nyitott szemmel bámultam az ablak világos négyszögét, hallgattam a nyugodtan alvó Nena egyenletes szuszogását. Lefekvés elõtt anya mindig ellenõrzést tartott, mert Belafonténak az volt a szokása, hogy bebújt Nena ágya alá, aztán éjjel a lábához kuporodott, ott aludt, és anya azt mondta, ez nem egészséges. De Belafonte hamar megértette, mirõl is van szó, és megoldotta a kérdést, csak akkor bújt elõ az ágy alól, ha már egy pisszenés sem hallatszott a házban. Én nem szóltam semmit, habár nem kedveltem Belafontét, de világos volt, hogy Nenának szüksége van a társaságára. Így aztán a sötétben, míg Nena aludt, Belafonte meg dorombolt, vagy a lepedõt kaparászta, én csak hallgattam a városból jövõ vonatok zakatolását, sípolását. Sokszor elképzeltem, hogy elutazom. Láttam magamat, ahogy lopva felszállok valamelyik éjszakai vonatra, amikor a szerelvény lelassít a pályamunkák miatt. Kevés csomagot vittem magammal, csak az órámat a foszforeszkáló mutatóival és a földrajzkönyvemet. A folyosókon puha szõnyeg volt, a fülkékben vörös bársonykárpit, fehér vászon fejtámlákkal, dohányillat érzõdött és a kárpit szaga, az utasok aludtak, kékesen világítottak a fények. Beültem egy üres fülkébe, kinyitottam a földrajzkönyvet és eldöntöttem, melyik kép lesz az úti célom, hol A fény városa a Notre-Dame tornyából, hol Az athéni Parthenon alkonyatkor; de a kedvencem Szingapúr kikötõje volt, tele biciklikkel és kúp alakú szalmakalapot viselõ emberekkel, a háttérben pedig különös formájú házakkal. A ködös hajnal meleg párája ébresztett, a nap elsõ sugarai a zsalu résein át sárgás lépcsõsort rajzoltak a padlóra, a lépcsõk ferdén kúsztak fel Nena takarójának szélén.
Semmi kedvem nem volt fölkelni, tudtam, hogy ugyanolyan nap jön, mint a többi: csukamájolaj, lekváros kenyér, tejeskávé, a délelõtt, amikor csak az ebédet várjuk, és végül a végtelennek tûnõ délután, a latintanulás, anya szunyókál a szalonban, Nena a Banana Boatot dúdolja a kuckójában és Belafontét rángatja maga után. Így ment ez egészen addig, amíg egy délután Nena egyszer csak végigrohant a kerten, odaszaladt a szalon ablakához, és bekiabált, anya, anya, és kimondta azt a mondatot. Szombat délután volt. Jól emlékszem, mert szombatonként hozták az élelmiszert, megállt a kocsi a kertkapu elõtt, és behordták, amit anya telefonon rendelt. Aznap reggel karamellpudingot is kaptunk, Nena imádta, én is szerettem volna, de igyekeztem meggyõzni magam, hogy nem tesz jót, mert romlani kezdett az egyik zápfogam, és nem mehettem fogorvoshoz szeptember elõtt, szeptemberben Yvonne néni eljön egy hétre, majd õ elvisz, arról, hogy anya vigyen be a városba, egyelõre szó se lehetett. Éppen a Juppiter-Jovist tanultam, utálatos ragozása volt, bár szerencsére nem volt többes száma, így aztán elõször nem is figyeltem fel a mondatra, különben is sokszor megesett, hogy Nena odajött az ablakhoz, és nekiállt nyúzni engem vagy anyát, olyasmivel, mint gyertek gyorsan, Belafonte megsebesült, vagy anya, ha nagy leszek, én is kékre festhetem a hajam, mint Yvonne néni? és ha meghallgattad, jaj volt neked, nem hagyott békén többé, nem lehetett megszabadulni tõle, a legcélszerûbb az volt, ha az ember idejekorán elvette a kedvét, és úgy tett, mintha nem is hallaná. Így aztán beletellett egy percbe is, amíg felfogtam, mit is mondott. Ott ültem, tenyerembe hajtott fejjel, és elszántan ismételgettem az ablativuszt, Nena mondatáról azt hittem, a szokásos hülyeségek egyike. De egyszerre elöntött a forróság, egészen a homlokomig, remegni kezdtem, a latinkönyvem magától becsukódott, és éreztem, hogy reszket a kezem a címlapon lévõ Minerván.
Nem tudom, meddig ültem ott mozdulatlanul, kezemet a könyvön tartva. Nem bírtam felállni. Úgy éreztem, üvegharang borult a házra, és elárasztotta a csend. Az asztaltól láttam anyát, aki felkelt a karosszékbõl, holtsápadtan támaszkodott az ablakpárkányra, a zsebkendõ a földre esett, úgy szorította a párkányt, mintha attól félne, kizuhan, láttam, ahogy mozog az ajka, Nenával beszélt, de mintha megbabonáztak volna, nem értettem a szavait, lassan mozgatta az ajkait, mint egy haláltusáját vívó hal. Aztán felugrottam, a térdemmel meglökött asztal megnyikordult a padlón, olyan volt, mintha elfordítottam volna egy kapcsolót: visszatértek a hangok körülöttem, újra hallottam a kertben koncertezõ kabócákat, egy távoli vonat füttyét, a szúnyogháló körül döngicsélõ méhet, és anya kifejezéstelen hangját, ahogy azt mondja, gyere be, kislányom, nagyon meleg van odakint, szundikálj egy kicsit, gyere be, nem tesz jót ez a nagy hõség.
Különös délután volt. Nena minden ellenkezés nélkül bejött és lefeküdt a díványra, ilyen még sohasem történt, és amikor fölébredt, kiment a konyhába, ott rajzolgatott. Aznap képtelen voltam latint tanulni, bármennyire igyekeztem is. Próbáltam koncentrálni a három végzõdésû melléknevekre, konokul ismételgettem õket, de az agyam máshol járt, bolondul keringett Nena mondata körül, amit talán rosszul értettem, biztosan rosszul értettem, anya majd megmondja, hogy félreértés volt, ha megkérdezem. De tulajdonképpen nem akartam megkérdezni tõle.
Hétfõn levél érkezett Yvonne nénitõl, és ettõl majdnem elsírtuk magunkat. Azt írta, nem jön el szeptemberben, pedig megígérte, amikor elutazott. Chamonix-ba megy Rodolfóval, nem mintha kedvelné Chamonix-t, „biztosan megértitek, én utálom a hegyeket, lelki beteg leszek tõlük, de itt mindenki a hegyekbe megy nyáron, úgy értem, hogy Rodolfo kollégái, és itt, ha nem él az ember egy kis társasági életet, szóval ha nem ápolja a kapcsolatait, úgy néznek rá, mintha az õserdõbõl pottyant volna közéjük, az olaszokat amúgy is lenézik, és ha azt látják, hogy nem járunk a divatos helyekre, nekünk annyi, attól kezdve fütyülnek ránk, már-már azt mondom, ha eltekintünk a folytonos fúrástól meg a rossz fizetéstõl, jobb volt Rómában, ott legalább sütött a nap, nem úgy, mint itt, ahol mindig pocsék az idõ...”
Talán a levél tette, vagy Nena ostoba mondata, hogy anya olyan hallgatag lett, ki tudja, de talán mégis inkább a levél miatt volt. Anya nem volt rosszkedvû, de még csak szomorú sem. Inkább olyan volt, mint aki máshol jár, látszott rajta, hogy foglalkoztatja valami, ha megkérdeztem tõle, anya, megehetem az ebédrõl maradt karamellpudingot? vagy ilyesmit, nem válaszolt, aztán pár perc múlva megszólalt, tessék, kérdeztél valamit? és a messzeségbe bámult, a konyhaablakon túl, a mezõk között elveszõ útra, mintha várna valakit. Ha megismételtem a kérdést: anya, megehetem-e a maradék pudingot, megint csak nem felelt, csak intett a kezével, ami valószínûleg azt jelentette, csinálj, amit akarsz, nem látod, hogy mással vagyok elfoglalva?, és ettõl el is ment a kedvem az édességtõl, különben is, mi értelme karamellpudingot enni, jobb lenne, ha elfoglalnám magam egy kis latintanulással.
A negyedik deklinációt tökéletesen megtanultam. Igaz, nem volt olyan nehéz, mint a harmadik, össze sem lehetett hasonlítani, megmondta a tankönyv is: „a negyedik deklinációnak nincsenek különösebb jellegzetességei, néhány külön megtanulandó kivételtõl eltekintve, lásd a 4. pontot”. Már-már visszasírtam a harmadik deklinációt, ha azon a héten lett volna valami igazán nehéz tanulnivalóm, legalább elterelte volna a figyelmemet, de nem volt más, csak az a bárgyú domus-domus, így aztán folyton Nena mondata járt az eszemben, meg Yvonne néni, aki nem jön el, meg anya hallgatása. A füzetembe olyan mondatokat írtam, mint silentium domus triste est, aztán sok-sok kis kereszttel húztam át, olyan volt, mint egy szögesdrót, a padtársamtól tanultam a módszert – õ úgy hívta, rácsozatos radírozás – és nagyon tetszett nekem.
Az után a kivételes nap után, amikor a díványon aludt, Nena újra a kuckójában töltötte a délutánokat, de többé nem énekelte a Banana Boatot, rájött, hogy tényleg nem illik a helyzethez. És nem jött oda az ablakomhoz, hogy bosszantson, vagy hogy arra kérjen, játsszam el az építészt, aki udvarol neki. Beletörõdött, hogy egyedül van a kertben, biztosan szörnyen unatkozott, szegény Nena, amikor kilestem néha a szúnyoghálón, láttam, hogyan fésülgeti Belafontét egy nagy, rózsaszín fésûvel, ami Lausanne-ból érkezett, a csomagban hajcsavarók is voltak meg egy elemes hajszárító, ami tényleg meleg levegõt fújt, a dobozon göndör fürtû babát ábrázoló kép, alatta az állt: La petite coiffeuse. Nena kedvetlenül játszott, mintha feladatot teljesítene, biztosan nagyon szeretett volna megkérni, játsszam el az építészt. Néha nekem is kedvem lett volna becsukni azt a hülye könyvet, kimenni hozzá, és azt mondani, tessék, én leszek az építész, aki udvarol neked, gyere, játsszunk, szólj már valamit, mért nem énekled a Banana Boatot, legalább felvidítanál; de nem mentem ki, tenyerembe támasztottam az állam, és csak néztem a távoli vidéket, ahogy remegett a sûrû nyári levegõben.
A következõ szombaton ugyanaz történt. Délután két óra volt, anya a karosszékben ült, behajtotta a zsalut, én egy Domus Aurea címû szöveget olvastam, tele háromvégû melléknevekkel, amelyek negyedik deklinációs fõnevekhez tartoztak, kínszenvedés volt. Nena a kertkapu felé járhatott, biztosan sétálni vitte Belafontét, már néhány perce szem elõl tévesztettem. Aztán egyszer csak megjelent, zihálva, a ház sarka felõl, a veranda irányából került elõ, hirtelen megállt, mintha útját állta volna valami, hátranézett, megint futásnak eredt, újra csak megállt, hátranézett megint. A kavics csikorgása a szandálja talpa alatt, ez volt az egyetlen zaj a délutáni csöndben. Elõször nem tudta eldönteni, melyik ablakot válassza, aztán mégsem anya ablakához ment, talán mert a zsalu be volt csukva, az én ablakom alatt állt meg, szólongatott, de nem mondta ki a nevemet, csak azt mondta, figyelj, figyelj, légy szíves, figyelj; könyörgõ hangon beszélt, de nem úgy, mint amikor kedveskedett, egészen más volt, soha nem hallottam még ilyennek Nenát, olyan volt, mintha sírna is meg nem is.
Nem tudom, miért nem mentem oda az ablakhoz. Pontosabban, nagyon is jól tudtam, mert éreztem. Üresség és elveszettség fogott el, és tudtam, hogy amit mondani fog, kibírhatatlan lesz, nem lennék képes végighallgatni, talán kiabálni kezdenék, vagy megverném dühömben, megtépném azokat a hülye kis tincseit, amikre olyan büszke, aztán pedig olyan zokogás jönne rám, hogy nem bírnám abbahagyni, azt sem bánnám, ha meghallanák, olyan jólesne kisírni magam. Csendben ültem, visszatartottam a lélegzetemet. Nagyon közel voltunk egymáshoz, pár centire, csak a szúnyogháló választott el minket, de Nena nem ért fel az ablakpárkányig, nem láthatott be. Teljes szívembõl reméltem, hogy azt hiszi, alszom, hozzá is érintettem a naptárt a fém tintatartóhoz, így csináltam mindig, babonából, ha azt akartam, hogy teljesüljön a kívánságom. Nena elhallgatott, éreztem mély, izgatott lélegzését, aztán hallottam a lépteit a kavicson, tudtam, hogy a veranda ablaka felé tart. Mezítláb, hogy ne üssek zajt, odamentem az ablakhoz, és behajtottam a zsalut. Résnyire nyitva hagytam a folyosóra nyíló ajtót, és végignyúltam az ágyon. Innen mindent hallottam, még ha halkan beszéltek is.
A kulcslyukon át láthattam volna anyát a karosszékben, de nem akartam megkockáztatni, hogy észrevegyenek, elég volt, hogy hallom õket, habár úgyis tudtam már mindent.
Anya most elsírta magát. Nem tudta visszatartani a könnyeit, talán most jobban elgyengült, mint elõször, amikor olyan közönyösen reagált. Magához húzta Nenát, és azt mondta neki, drága kis csillagom, aztán eltolta, letörölte a könnyeit, közben megpróbálta elnyomni az apró kis csuklásokat, mintha nyelt volna valamit. Aztán megkérdezte tõle, én tudom-e, Nena azt mondta, alszik, jobb is így, mondta anya, hagyd csak, úgy el van foglalva a latinnal, szegénykém, egész nap tanul. Aztán felsóhajtott, de miért meséled el ezt nekem, Maddalena, nem látod, anya milyen szomorú? A párnába fúrtam a fejem, nehogy meghalljanak, tompán hallottam Nena fecsegését, de úgyis tudtam, mit beszél, azt mondta, mert így volt, anya, esküszöm, biciklivel jött, megcsomózott zsebkendõ volt a fején, biztosan el akart vinni valamit, láttam, õ is látott engem, de aztán továbbment, mintha nem tudna megállni, kérlek, anya, higgy nekem.
Nem tudom, hogy telt el az a hét. Gyorsan, igen, gyorsan telt. Át kellett volna néznem az összes rendhagyó alakot, de nem foglalkoztam vele. Csak firkáltam a papírra, mindenféle ákombákomot rajzoltam, amelyekben elvesztem magam is, rácsokat, amelyekkel azt az állandóan kísértõ mondatot akartam eltüntetni: Nena jövõ szombaton elviszi neki a kalapját és anya levelét. Még latinra is lefordítottam, így még bizarrabbnak éreztem, félelmetesnek, mintha az idegen nyelv még inkább kiemelné, milyen képtelenséget jelent a mondat. De nekik nem szóltam, nem akartam, hogy tudják, hogy tudom. Látszólag ugyanúgy viselkedtem, mint máskor: reggelenként meglocsoltam anya azáleáit, szép volt a kert ilyenkor, még érzõdött rajta az éjszaka hûvöse, verebek ugráltak a leanderek ágain, a kabócák még nem kezdték el szokásos siránkozásukat, a város tisztán látszott a friss levegõben, valami könnyed boldogság vett körül. Ebéd után, mint mindig, segítettem anyának leszedni az asztalt, és amikor végeztem, azt mondtam, megyek tanulni, bementem a szobámba, becsuktam a folyosóra nyíló ajtót, behajtottam a zsalut, végighevertem az ágyon, és a plafont bámultam, amelyre fekete-fehér szivárványt rajzoltak a zsalugáter lécei. Nem volt kedvem gondolkozni, szemem becsukódott, de nem aludtam, szemhéjam alatt képek futottak el, láttam magamat, ahogy megérkezem Szingapúr kikötõjébe, milyen furcsa, pont olyan volt, mint a földrajzkönyvemben, csak ezen a képen ott voltam én is. És már el is érkezett a szombat.
Aznap reggel nem szóltam semmit, nem csináltam semmit, próbáltam észrevétlen maradni. Amikor anya a konyhában volt, én a szalonban. Ha bejött a szalonba, én kimentem a kertbe, ha Nena kijött a kertbe, én bementem a szobába. A viselkedésük azt mutatta, hogy minden úgy van, mint máskor, és ezzel pokolian megnehezítették a dolgomat, mert kénytelen voltam úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre. A legrosszabb pillanata az volt ennek a bújócskának, amikor beléptem a konyhába, mert azt hittem, nincs ott senki, és megláttam, hogy anya éppen egy levélkét ad át Nenának. Az a hülye vörös lett, mint a fõtt rák, és eldugta a cédulát a háta mögé, de a dolog olyan nyilvánvaló volt, hogy nem tehettem úgy, mintha semmit se láttam volna, különben tényleg gyanút fognak, így aztán szégyenletes hazugsághoz folyamodtam, azt mondtam, fölösleges dugdosnod elõlem Yvonne néni levelét, úgyis tudom, hogy csak neked ír, nekem nem, mindig is te voltál a kedvence; anya meg azt mondta, ejnye, ne civakodjatok, a testvérféltékenység különben is halálos bûn, erre fellélegeztem, de az ingem a hátamhoz tapadt az izzadságtól.
Ebéd után közöltem, hogy lefekszem, alszom egy kicsit, valahogy olyan lustaság fogott el, biztosan a melegtõl. Bejelentésemet nagy megértéssel fogadták. Az ágyamból hallottam, ahogy az edényekkel csörömpölnek a konyhában, de ez csak színlelés volt, valójában suttogva beszélgettek, nem értettem a szavaikat, tulajdonképpen nem is érdekelt, nem akartam megfejteni, mit beszélnek.
Nena pontosan háromnegyed kettõkor indult el, éppen akkor, amikor az ingaóra egy nagyot és három kicsit ütött. Hallottam a konyha hátsó ajtajának nyikorgását és a kertkapu felé tartó léptek könnyû csikorgását a kavicson. Szörnyû nyugtalanság fogott el, mert rájöttem, hogy én is izgulok, és ez olyan volt, mint valami bûn, egyszerre képtelen és szörnyû. Az óra elütötte a kettõt, számolni kezdtem magamban, egy kettõ három négy öt hat hét nyolc kilenc tíz. Tisztában voltam vele, hogy ez a legnagyobb ostobaság, amit tehetek, de nem bírtam abbahagyni, és miközben a számolás képtelenségén töprengtem, tovább számoltam, hogy tagoljam a másodperceket, mintha ez valami varázslat volna, megóvna valamitõl, nem tudtam, hogy mitõl, vagy inkább nem mertem bevallani magamnak. Százhúszig jutottam, amikor megneszeltem Nena lépteit. Még messze járt, a kerti út végén, nem a kavicson jött, de azért hallottam, fölugrottam, dõlt rólam a veríték, lábujjhegyen az ablakhoz mentem, és láttam a zsalu lécein át, ahogy lassú léptekkel, lesütött szemmel közeledik, az arcán olyan szomorúság ült, amilyet még sohasem láttam rajta, máskor mindig olyan vidám volt, az egyik kezében egy kalapot tartott, a másikban egy papírdarabot gyûrögetett. Visszafeküdtem és elaludtam.
Mintha csak a következõ szombaton ébredtem volna fel. Mert az a lassú hét olyan gyorsan repült el, az a csönddel bélelt hét, amikor anya meg Nena folyton összenézett, én pedig igyekeztem eltûnni elõlük, azt találtam ki, hogy az ismétlés kitölti az egész délutánomat. Pedig egyáltalán nem foglalkoztam az ismétléssel, csak az irkafirkák sokasodtak a füzetemben.
A következõ szombat délelõtt anya túrós raviolit készített. Réges-régen nem ettünk már túrós raviolit, szinte el is felejtettük az ízét, hónapok óta csak rettenetesen mindennapi ételeken éltünk. Anya nagyon korán kelhetett, én hatkor ébredtem, és már hallottam, ahogy a konyhában tesz-vesz. Szép reggel volt. Amikor Nenával felkeltünk, a konyhaasztalt tésztacsíkok borították, amelyeket aztán kiszúrtunk a kagyló alakú formával, és megtöltöttünk túróval. A rádió asztalkájánál hajtottuk fel a tejeskávénkat, aztán
rohantunk tésztát csinálni, Nena szaggatta ki, én pedig megtöltöttem és
odaadtam anyának. Õ óvatosan összenyomta a tészta széleit, mert ha túl-
ságosan megnyomta az ember, kibuggyant a töltelék, és tönkrement a ra-
violi.
Ma ünnepelünk, mondta anya, különleges nap van. Nem tudtam, miért, de újra elöntött a forróság, mint amikor Nena kimondta azt a mondatot, izzadni kezdtem, és azt mondtam, milyen meleg van ma reggel, anya meg azt mondta, hát igen, augusztus harmadika van, ne felejtsétek el ezt a napot, ma szombat van, augusztus harmadika, erre én azt mondtam, ne haragudj, anya, bemegyek egy kicsit a szobámba, szóljatok, ha szükség lesz rám. Nem tudom, miért nem mentem ki a kertbe, talán jobb lett volna, a kertre még nem ereszkedett le a hõség, megvizsgálhattam volna, mi a helyzet a lugasban, egyszóval csinálhattam volna valamit. De inkább bementem a hûvös szobába.
Anya jókedvû volt az ebédnél, nagyon is jókedvû. A ravioli remekül sikerült, Nena kétszer is kért belõle, de anya láthatólag alig várta, hogy végezzünk, folyton az órájára nézett. Negyed kettõkor fejeztük be az ebédet, anya sietve leszedte az asztalt, azt mondta, majd késõbb elmosogatok, most menjünk, pihenjünk le, nektek is jót tesz, nagyon korán keltünk ma mindany-
nyian. Nena, szokásától eltérõen, nem ellenkezett, lefeküdt az ebédlõ díványára. Anya a szalonbeli karosszékben foglalt helyet, behajtotta a zsalut és zsebkendõt terített a szemére. Én ruhástul feküdtem le, az ágyat sem bontottam meg, vártam. A csendben hallottam a szívem hangos dobogását, és úgy éreztem, ezt a süket zajt az egész házban hallani. Lehet, hogy elszenderedtem, de csak pár percre, aztán arra riadtam fel, hogy az óra háromnegyed kettõt üt, és mozdulatlanul füleltem. Amikor meghallottam a karosszék reccsenését, fölkeltem, egyébként ez volt az egyetlen hang, anya igazán nem ütött zajt. Ott álltam egy darabig a csukott zsalu mögött, éreztem, hogy reszketek, de biztosan nem a hidegtõl, összeszorítottam a fogamat, hogy ne vacogjon úgy. Aztán lassan kinyílt a konyha felõli hátsó ajtó, és kilépett rajta anya. Olyan volt, mintha nem is õ lett volna, milyen furcsa, az az anya volt, akit a komódon
álló fényképrõl ismertünk, ott állt apával kart karba öltve, mögöttük a Szent Márk-székesegyház, a kép alá az volt írva, Velence, 1942. április 14. Most ugyanazt a fehér ruhát viselte, nagy fekete pöttyökkel, a cipõjét valami mókás pánt erõsítette a bokájához, és könnyû fehér fátyol takarta az arcát. A kabátkája kihajtójára kék selyemkaméliát tûzött, hóna alatt krokodilbõr táskát szorított. Az egyik kezében férfikalap volt, amit rögtön megismertem, úgy tartotta, mint valami értékes ereklyét. Könnyedén lépkedett a kerti út felé, a citromfák között, sohasem láttam még ilyen kecses léptekkel járni, ahogy hátulról elnéztem, sokkal fiatalabbnak tûnt, és csak most vettem észre, hogy Nenának is pontosan ilyen a járása, ugyanígy tartja a vállát és így ringanak a léptei. Anya eltûnt a ház sarka mögött, hallottam a kavicsok csikorgását. A szívem még erõsebben vert, ragadt a bõröm az izzadságtól, arra gondoltam, föl kéne venni a köntösömet, de abban a pillanatban kettõt ütött az óra, és képtelen voltam elszakadni az ablaktól. Óvatosan szétfeszítettem a zsalugáter léceit, hogy jobban lássak, úgy éreztem, megállt az idõ, hát meddig lesz el, gondoltam, miért nem jön már; abban a pillanatban felbukkant a sarkon, felemelt fejjel, maga elé nézett, távoli, szórakozott tekintettel, ahogy Yvonne néni szokott, mosoly repdesett az ajkán. A retikült most a vállára akasztva viselte, és ettõl még fiatalabbnak tûnt. Egyszer csak megállt, kinyitotta a táskát, kivette a púderosdobozát, aminek a fedelében kis tükör volt, kipattintotta a zárat, a dobozka kinyílt. Kivette a púderpamacsot, belemártotta a púderba, és a tükörbe nézve könnyedén az arcához nyomta. Borzasztóan szerettem volna megszólítani, azt mondani neki, itt vagyok, anya, de egy szó sem jött ki a számon. Csak éles sze-
derízt éreztem a számban, az orromban, a szobában, a levegõben, az egész világban. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta