A két Ibram – apa és fiú – történetét Halittól hallottam. Az április végi, május elejei napok egyikén, amikor már csak ritkásan szállingózik a hó, és egyre többet süt a nap, s a medvék téli álmukból ébredve elõbújnak a barlangból, Halittal – aki mindenáron meg akarta velem szerettetni a vadászatot – kora reggel útra keltünk. Nehezen tapostuk a már olvadásnak induló havat, így egy idõ múlva meg kellett állnunk, hogy kifújjuk magunkat. Miközben egy szikla mélyedésében a Halit által sodort cigarettából eregettem a füstgomolyokat, egy-két hegyalkotta szoros mélyén néhány ház bukkant ki a reggeli párából. Ezt a szállást még soha nem láttam.
– Menjünk le és nézzük meg – javasoltam, mert már a csontjaimat is átjárta a hideg, s szívesen ittam volna egy forró teát.
– Vadászni indultunk, Tanító, nem vendégeskedni – vetette ellen Halit.
Minthogy nem értettem Halit ellenkezését, tovább erõsködtem.
– Lehetetlen. Oda nem mehetünk – volt a válasza. Ezen a vidéken hagyomány, hogy az ember betér minden útba esõ faluba, minden útba esõ házba, ezért nem tudtam mire vélni Halit szavait. Olvashatott a szememben, mert így folytatta:
– Ha veled vagyok, nem mehetünk oda. – Ebben pedig az is bennfoglaltatott, hogy én se menjek oda. Miközben ezt mondta, azon mesterkedett, hogy a pillantásunk még véletlenül se találkozzon. Elfordította tekintetét a felszálló ködbõl kibontakozó házaktól, hátat fordított nekem, a sziklának, aztán a lenti házaknak, s végül a havas hegycsúcs felé emelte az arcát:
– Lehetetlen. Nem volna illõ, hogy odamenjek veled. – Semmit sem értettem. Hallgattam.
– Vadászni indultunk. Gyerünk – mozdult volna, én azonban megismételtem, amit már ezerszer mondtam neki:
– Nem szeretem a vadászatot. Viszont szeretek ismeretlen embereknél teázni.
– Akkor menj magad – mondta még mindig hátat fordítva nekem. Mintha tartott volna attól, hogy egymásra nézzünk.
Mi baj származhat abból, hogy valaki leereszkedik a hegyrõl, betér egy házba, és ott teát iszik?
– Kövesse mindenki a maga zsákmányát – álltam föl. Leakasztottam vállamról a puskát, és Halitnak nyújtottam.
– Fogd ezt is, ha nem túl nagy teher. A faluban találkozunk.
Halit, mintha nem is hallotta volna, megfordult és a szemembe nézett.
– Az ott Ibram faluja. Hidd el, hogy nem mehetek oda. Ha akarnék, se mehetnék. Ne erõszakoskodj, és ne menj oda te se. – Mintha nem is velem, hanem egy álombéli vaddal beszélt volna.
– Miféle Ibram? – kérdeztem. – Ki az az Ibram?
– Ibram a barátom, akivel együtt voltam börtönben. Nem meséltem róla?
– Akkor meg? Jó napot mondasz az apjának, anyjának, feleségének, gyerekeinek.
– Nem mondhatok. Nincs apja, anyja, felesége, gyereke.
– Akkor nincs semmi veszély – próbáltam mosolyogni.
– Igazad van, nincsen. De mégis, ha a barátom vagy, nem mégy oda. Menjünk csak a vad után. Ha nagyon akarod, egyszer majd elmesélem Ibram történetét. Akkor majd megérted, hogy miért nem akarok odamenni.
Nem erõszakoskodtam.
Ahelyett, hogy leereszkedtünk volna a völgybe, a csúcsok felé indultunk.
Egy nõstény medve és a bocsa nyomait követtük a hóban. Hála Istennek nem lõttünk semmit.
Nem kérdeztem semmit, amikor napnyugta elõtt üres kézzel, fáradtan visszaértünk a faluba.
Õ se mondott semmit.
– Te elriasztod a vadat, Tanító. Nem megyek veled többet vadászni – ennyit mondott, és mosolygott hozzá. Én is mosolyra húztam a szám:
– És mit eszünk vacsorára?
– Amit mindig: kenyeret és füves sajtot. De ha kivárod, levágom neked az utolsó toklyómat.
– Nem vagyok annyira éhes – mondtam. Elváltunk.

Napok múltak el.
Egy este, miközben a vaskályha mellett ülve teát kortyolgattunk, s közben a rádióból recsegések-ropogások közepette a világ híreit és az idõjárás-jelentést hallgattam, Halit úgy folytatta, mintha a maga sodorta cigaretták füstjében csak az imént hagytuk volna abba a beszélgetést a sziklahasadékban:
– Milyen közömbös ember vagy te, Tanító! A rádióból – érted vagy nem – mindenféle nyelven hallgatod a világ híreit, azokról az emberekrõl meg, akik itt vannak az orrod elõtt, nem kérdezel semmit.
– Igazad van, Halit – mondtam. – Mi, városiak ilyenek vagyunk.
– Nem megyek veled többet vadászni – mondta.
– Ezt már mondtad – hagytam rá, miközben tovább tekergettem a rádió gombját, hogy valami olyan állomást találjak, amelyiknek értem a nyelvét.
– Mert te az embereket is, meg a medvéket is szereted – mondta.
A rádióban híreket mondtak. – Tévedsz – ellenkeztem.
– És mégse vagy kíváncsi rájuk – folytatta.
– Kikre?
– Az emberekre.
Melyik emberekre? A városiakra vagy a falusiakra? Azokra, akik itt élnek, vagy akikrõl a rádió hírei szólnak?
Meg akartam kérdezni, de nem kérdeztem. Levettem a kannát a kályháról, és teát töltöttem neki.
– Mit mond a rádió?
– Semmit. Egy csomó ember kikészített egy csomó másik embert.
– Mint itt nálunk.
– Majdnem úgy. – Kortyolgattuk a teánkat.

Én: Nem meséled el?
Halit: Mit?
Én: Amit el akartál mesélni.
Halit: Ibram történetét?
Én: Ibramnak hívják?
Halit: Igen, õt is, meg az apját is.
Én: Különös.
Halit: Nem az a különös, hogy így hívják õket.
Én: Hát?
Halit: Hanem az, ami Ibrammal történt.
Én: Melyik Ibrammal?
Halit: A fiúval.
Én: Iszol még egy teát?
Halit: Még ezt se ittam meg.
Én (miután töltöttem magamnak): Mi történt hát Ibrammal, hogy még teára se mehettünk be hozzájuk?
Halit: Hosszú történet.
Én: Szóval ma este a tea mellett ezt a hosszú történetet fogjuk hallani.
Halit: Nem. Nincs olyan, hogy Ibram története.
Én (türelmetlenül): Hát mi van?
Halit: (egy korty után, lassan, gondolataiba merülve): Van egyszer az én börtönbéli barátom, Ibram. És van Ibram, az apja.

Én (meghallgattam a híreket, aztán tovább keresgéltem a rádióban): Tehát két Ibram történetét halljuk egyszerre.
Halit (kiitta a teáját): Tulajdonképpen egy történet a kettõjüké.
Én: Szóval miért nem mentünk le akkor a faluba?
Halit: Azt majd késõbb fogom elmondani.
Én: Akkor mit mesélsz most?
Halit: Ibram történetét.
Én: Sodorsz egy cigarettát?
Halit: Amilyet te szeretsz.
Én (miközben Halit a cigarettát sodorta): A két Ibramnak egy története van?
Halit (felém nyújtva a cigarettát): Parancsolj, Tanító! (késõbb) Ahogy mondtad.
Én: Mit mondtam?
Halit: Nem tudom.
Én: Akkor mesélj, amit akarsz.
Halit (magának is egy cigarettát sodorva): Hol is kezdjem? Néha azt hiszem, hogy kíváncsibb vagy ránk, mint mi magunk. Aztán meg úgy látom, mintha itt se volnál, semmit se tudsz rólunk. Oda se figyelsz arra, amit mondunk.
Én: Te azért csak mesélj.
Halit hallgatott.
Megitta a teát és felfordította a poharát. – Nem is figyelsz rám, Tanító – mondta. Igaza volt. Nem figyeltem rá. És magamra se. Az iménti hírekre se figyeltem oda. Mintha másutt lettem volna. Másvalaki. Aki meg ott volt mellettem, mintha egy ismeretlen lett volna, aki valami érthetetlen nyelven beszél.
– Bocsáss meg – csak ennyit tudtam mondani. – Majd egy másik este mondd el az Ibramok történetét.
– De most kell elmondanom – mondta. – Ezért jöttem ide. És az idõm kevés.
– Mondtam, hogy ma nem lehet. Nem vagyok olyan állapotban, hogy bárki történetét meg tudjam hallgatni. Meg akarok halni.
– Mit mondtál, Tanító? – kérdezte döbbenten Halit, már állva. – Micsoda beszéd ez?
– Aludni akarok.
– Mintha mást hallottam volna – mondta az ajtóban állva, indulásra készen.
– Menj csak. Jó éjt.
– Jó éjt, Tanító – mondta. – Jól vagy?
– Nincs semmi bajom. De ma nem tudom meghallgatni a két Ibram történetét. Semmit sem tudok meghallgatni.
– Jól van. Talán holnap este meghallgatod.
– Nem tudom. Talán.
– Szép álmokat.
– Neked is.
– Tudod, hogy én soha nem alszom éjjel – mondta elmenõben.
Aznap éjjel én se tudtam aludni. Alighogy Halit kitette a lábát, írni kezdtem egy történetet, amely a beszélgetésünk alatt körvonalazódott a fejemben.
 

A CSÚCS

– Föl lehet menni a hegycsúcsra? – kérdeztem egy falubelit. Kérdésemre három kérdést kaptam válaszul.
– Föl a csúcsra? Ebben az évszakban? Mit fogsz ott csinálni?
– Nem akarok ott semmit. Csak kérdezem: föl lehet menni?
– Persze hogy föl lehet – felelte. – Ha érzel magadban hozzá elég erõt, és ha tudod, hogy miért akarsz odamenni.
Nem tudtam, hogy miért akarnék följutni. De valahányszor felnéztem a csúcsra, szerettem volna fönt lenni. Talán, hogy túljutva a csúcson, lássam a hegy túloldalát.
Bizonyos, hogy ez a vágy az erõtlenségbõl, és nem az erõbõl született. Végül is ember vagyok. És mint annyi más ember, én is azon akartam fáradozni, hogy eljussak valahova. Hogy túljussak valamin. Hogy lássam, amit még nem láttam. Eljutni valahová, aztán visszatérni.
(– Hová jutottál el?
– A csúcsra.
– Mit értél el?
– Hogy feljutottam a csúcsra!
– Mit láttál?
– Az összes hegyet. Az összes fennsíkot.)

Egy reggel, miután megittuk a teánkat, megettük a füves sajttal bõségesen megrakott lepénykenyerünket, útnak indultunk.
Szerencsénkre nem volt hóvihar, még hóesés se.
Mielõtt fölértünk volna a csúcsra, úgy éreztem, megáll a szívem.
– Ez mindig így van, mikor fölér az ember – mondta falubéli kísérõm. – A magasság teszi.
– Van, hogy nem jut föl valaki?
– Van, bizony.
– A farkasoktól félnek?
– A farkasoktól félnek. De nem csak az. Van, hogy a szív nem bírja. Megszakad.
– És akkor?
– Akkor tavasszal eltemetjük a hóban. Amikor a hó, a jég elolvad, elõbukkan a holttest. Meg van fagyva. Akkor ott helyben eltemetjük annak rendje s módja szerint.
– Nem kérdezõsködnek utána, nem keresik?
– Itt nem keres senki senkit. Ha keresi is, nem találja. Ha mégis megtalálja, megmondjuk, hogy itt halt meg, és ide temettük. Nem nagyon firtatják. – Mély lélegzetet vettem.
– Most a hegy túloldalán menjünk le – mondtam.
– Mi haszna volna? Az is ugyanolyan, mint ez az oldal. Ott is ugyanolyanok a házak, a falvak, az emberek, ugyanaz a szegénység, ugyanaz a halál. Menjünk csak vissza oda, ahonnan jöttünk.

Ahogy ereszkedni kezdtünk, fegyverropogást hallottam.
– Mi csak menjünk a magunk útján. Vagy csendõrök, vagy mások. Vagy farkasra vadásznak, vagy emberre.

Az elõbb vettem Halit felém nyújtott tárcájából egy csipetnyi finomra vágott aranysárga Bitlis-dohányt, s mintha világéletemben magam csináltam volna, cigarettát sodortam. Halit szeme rajtam pihent. Olyan figyelemmel követte ujjaimat, mintha minden mozdulatomat be akarta volna vésni az emlékezetébe. Mikor odanyújtottam neki a tárcát, találkozott a pillantásunk.
– Ma este elmesélheted a két Ibram történetét – mondtam. Meggyújtottam a cigarettámat. Miközben a fejem hátrahajtva az orromon át fújtam kifelé a füstöt, a petróleumlámpa reszketeg fényének a mennyezeten táncoló árnyékát figyeltem.
– Milyen különös ember vagy te, Tanító... Lám, most e pillanatban se tudnám megmondani, milyen is vagy.
Valószínûleg tényleg különös ember voltam.
– Olyan pillanataid vannak, mintha a világon semmi se volna, mintha te se volnál. Hogy sikerül ezt elérned? Ilyen voltál régen is, mielõtt idejöttél, vagy közöttünk váltál ilyenné? Ez a hegyi levegõ, ez a hó, ez a kegyetlen tél, ez a csönd, ez a tehetetlenség tett ilyenné?
Föltápászkodtam. A kályhán duruzsoló teáskannából töltöttem magunknak egy-egy pohár teát.
– Mondtál valamit? – kérdeztem a poharat nyújtva.
– Nem – válaszolta Halit.
– Akkor valaki más beszélt.
– Bizonyára, de én nem hallottam semmit. – Nevettünk.
Odamentem az ablakhoz. Koromsötét volt kinn. Sehol egy távoli fény, sehol egy csillag.
– Elmondod hát a két Ibram történetét? Nézd, milyen sötét van kint. Sehol egy teremtett lélek. A kutyák se ugatnak. Ha el akarod mondani, ez a legalkalmasabb idõ.
– Nem tudom, hol kezdjem.
– Kezdd, ahol akarod. A kezdet a nehéz, aztán valahogy úgyis véget ér.
– Nem úgy van az – mondta Halit –, elkezdeni el tudom, de nem hiszem, hogy vége lesz. A két Ibram története ugyanis még nem ért véget.
– Akkor kezdd a végérõl – mondtam.
– Én nem csinálom a dolgokat fordítva, mint te – mondta Halit. – Én ahhoz nem értek.
– Ki az az Ibram, ki a másik Ibram, ki volt az anyjuk, apjuk, hol vannak a gyerekeik, miért van Ibram börtönben? – kérdeztem.
– Hogy tudsz így megváltozni egyik pillanatról a másikra, Tanító? Nem értelek. Az elõbb vékony ujjaiddal olyan finom cigarettát sodortál, mintha ezer éve ezt gyakoroltad volna. Utána a füstjébe merülten egészen másutt jártál, mintha itt se lettünk volna, se te, se én. Most meg, miután elszívtad a cigarettádat, és megittad a teádat, emberekkel töltöd meg a szobát. Mintha ismernéd a történetet, amelyet még el se meséltem. Talán még a végét is tudod. Hogy meséljek én neked? Hogy mondjam el, amit úgyis tudsz?
– Hallgatlak.
– Akkor elõször is zárd el a rádiót.
Elzártam. Megriasztott a szobára leszálló csend: mintha anyag volna, valami tömény dolog, ami kitölti a szobát; nem is a fülemmel, a beszívott levegõben, a bõrömön éreztem. A fülem zúgott, a halántékom lüktetett, szédültem.
– Ha elmondod, hát mondjad! – kiáltottam rá.
– Ibram – kezdte fojtott hangon Halit –, tudod, Tanító, már beszéltem neked róla, a börtönben lett a barátom.
Bólintottam.
– De nem tudod, miért került börtönbe.
– Csak nem ölt meg valakit?
– De igen.
– Micsoda emberek vagytok? Nem tudtok meglenni anélkül, hogy ne öldössétek egymást?
Nevetett.
– Ezért van az, hogy néha eltávolodsz tõlünk, nem kérdezel és nem felelsz, és nem szólsz a világ dolgairól?
– Nem tudom.
– Én is úgy vagyok, mint te. Te itt, a szobán belül mész messzire, én pedig, minthogy erre nem vagyok képes, fogom magam, és fölkerekedem. A hegyek között magammal beszélgetek. A vadászat csak ürügy. Van, hogy csak úgy célzás nélkül lövök.
– Mégis találsz.
– Szerencse kérdése csupán. Az Ibramé, az meg balszerencse volt.
– Mesélj hát arról a balszerencsérõl.
Még mindig azt a fullasztó levegõt éreztem. Mintha egy harmadik személy vagy személyek láthatatlan léte töltötte volna be a szobát. Láttam, hogy Halit nem tudja honnan és hogyan kezdjen bele. Lehet, hogy akárcsak én, õ is a tarkóján érezte egy harmadik személy jelenlétét. Sóhajtott, mint aki titkot fed föl.
– Tulajdonképpen én is benne vagyok, tudod?
– Hogyhogy? Együtt öltetek?
– Nem – mondta. – Nem, még nem.
Kezdett minden összekavarodni a fejemben. De ezen az éjjelen itt akartam lenni, vele együtt, és hallani akartam azt a históriát, amelyet sehogy se tudott elmondani. És még mielõtt hallottam volna, már arra vártam, hogy amint õ kilép a szobából, én tollat, papír vegyek magam elé, és írni kezdjek. Különben megfojtott volna a szoba levegõje.
– Nézd, Halit, mondj ma el annyit, amennyit akarsz. Nekem elmondhatsz mindent. Vagy nem mondasz semmit. Az az igazság, hogy nem is olyan nagyon érdekel a te Ibramod története. De ha el akarod mondani, ha kérdezni akarsz valamit, vagy ha tanácsot akarsz kérni, akkor mesélj, essünk túl rajta. Vagy pedig holnap lemegyek Ibram házába, megiszom ott egy pohár forró teát, és megtudok mindent.
– Nem fogsz megtudni semmit – mondta Halil. – Nem tudhatsz meg semmit. Mert már nem Ibramék laknak abban a házban.
– Elmondják, akik ott laknak.
– Az nem ugyanaz.
– Ne mesélj, ha nem akarsz.
– Hadd kérdezzek valamit, mielõtt mesélnék. Akkor is meg kell tartania az embernek a szavát, ha csak önmagának adta, ha másnak még csak meg se súgta?
– Akkor különösen – válaszoltam, bár nem értettem semmit.
– Akkor el kell mondanom. Ha már ennyit mondtam – bár a dolog lényegérõl még semmit se szóltam – és mert a szívem megkönnyebbült attól, hogy válaszoltál a kérdésemre. Most már el kell mesélnem a két Ibram történetét.

Elhallgatott. Felállt a székrõl és – talán a börtönben szerzett szokásból – fel s alá kezdett járni a kis szobában. Aztán hirtelen, mintha a történet közepébe vágna bele, s ugyanakkor le is zárná a történetet, megszólalt:
– Ibram apját is Ibramnak hívják. – Mély lélegzetet vett.
– Ibram az apja, az öreg Ibram miatt ölt embert, miatta lett gyilkos, és került börtönbe.
Visszament a székhez, de csak úgy ült rá, mintha valaki – akit nem látunk – volna még a szobában, s bármelyik pillanatban felállíthatná.
– Fordítsd felém az arcod, Tanító – mondta, szinte ugrásra készen.
A hangja fojtottá vált. Mintha másvalaki beszélt volna. Visszafordultam az ablaktól, a széke felé. Szeme vérben forgott, szája kiszáradt, ajkai remegtek. Egy hang sem jött ki a torkán.
– Mi van veled? Miért hallgatsz?
– Egyelõre semmi – dadogta. – De tudnod kell, hogy arról, amit ma itt elmondok neked, nem tud senki. És nem is szabad – senkinek tudnia.
– Ahogy kívánod. Már, ha senki nem hallott róla. Hiszen a barátod végül börtönbe került, igaz, Halit?
– Persze, az Ibram-gyilkosságról mindeki tud. De a teljes igazságot nem tudja senki. Én most elmondom neked. – Akadozva, tétován kezdte, aztán meg úgy mesélt, mintha az egész falunak, a szomszéd falvaknak és hegyeknek mondaná:
– Ott lent, a két szomszédos ház közül az egyik Ibraméké. A másik Abdülhayé. Kettõjük földje – fentrõl talán nem láttad jól – szomszédos egymással, más föld nincs közöttük. Amit földnek mondok, tulajdonképpen mûveletlen legelõ. Az egész nem több mint 50 dönüm. Mondd, hogy száz. Annyi se elég tíz juhnak. Itt nyakasak az emberek. Nem férnek meg egymással. Mindenki mindenki ellensége. A földért vívott küzdelem nem kenyérharc, csak abból az átkozott ellenségeskedésbõl ered. Ibram apja, Ibram egy nap áthajtotta juhait és bárányait Abdülhay legelõjére. Az is lehet, hogy a juhok maguktól mentek át az alacsony kõfal túloldalára. Memo, Abdülhay fia szólt az öregnek, hogy terelje vissza az állatokat. Ibram apja azonban rá se hederített. Erre Memo ráfogta a puskáját, mire Ibram apja a kutyákat uszította rá. Memo elõször a kutyákat puffantotta le, aztán az öreg Ibramot vette célba. Ibram apja, Ibram csak állt a kõkerítés túloldalán, s szembenézett vele. Memót düh fogta el. Lovával átugratott a kerítésen, megragadta Ibram szakállát, és vonszolni kezdte. Az öreg, mint aki tudja, hogy a fiának ott kell lennie valahol a közelben, felkiáltott: “Iboooo!” És Ibram tényleg ott volt a közelben. Õ is lovon ült. Meghallva apja kiáltását, arra fordította a lovát. Amikor odaért ahhoz a sziklához, ahol a minap veled megálltunk, éles szemével ki tudta venni, hogy mi történik lent, de nem akart hinni a szemének, belenézett hát a nyakába akasztott távcsõbe is, s látta, hogyan vonszolja Memo az apját. Lovát a völgy felé fordította. Nem vette õt észre Memo, de talán az apja se. Valamivel arrébb megállt. Közelrõl is látni akarta, mi történik.
Memo áthúzta az öreg Ibramot a saját földjére, a juhai közé. Abban a pillanatban, hogy puskáját az öreg Ibramra fogta, két golyó – egyik a halántékába, másik a nyakába fúrodva – a földre terítette. Véres lett körülötte a föld.
A juhok szanaszét futottak. Amikor Ibram odaért, az öreg a földön hanyatt fekvõ holttestre köpött.
– Miért tetted? – kérdezte Ibram.
– A juhok – mondta az apja – átmentek a falon.

– Nem szóltam semmit, megsarkantyúztam a lovam, és három napig bolyongtam a hegyek között, aztán bementem a városba, és föladtam magam – mesélte Ibram.
Mi mást tehetett volna?
– Ez volna az Ibram-történet, amelyet napok óta képtelen voltál elmesélni? – kérdeztem csalódottan.
– Nem – felelt Halit. – Ibram története néhány hónappal azután kezdõdött, hogy harmadfokon tizenöt évre ítélték.
Ezúttal nem kérdeztem semmit.
– Eleinte hetente, kéthetente a felesége vagy az apja bement hozzá beszélõre. Én akkor még nem voltam benn. Aztán nem jött se egyik, se másik.
Egy napon (akkor már benn voltam én is) Ibramot hívták, hogy látogatója van. Ibram remegni kezdett, amikor az öreg Abdülhayt meglátta.
– Mintha megfagyott volna bennem a vér – mesélte. Nem tudott az arcába nézni, nem tudott megszólalni. – Mit mondhattam volna? – mesélte nekem utóbb. Csak várt lehajtott fejjel, nézte a földet. – Vártam, hogy õ beszéljen. – Sokáig az öreg se tudott megszólalni. Aztán nagyon halkan, mintha csak valami mormogás volna, dünnyögõ szavak jutottak el Ibram fülébe:
– Te, Ibo – kezdte az öreg Abdülhay –, megölted a fiamat, Memót az apád becsületéért. A te feleséged és az én Memóm asszonya özvegy, a gyerekek árván maradtak. Én gondoskodom Memóm feleségérõl és az unokáimról. Az apád is gondoskodik a feleségedrõl és az unokáidról. De tudnod kell, hogy apád a feleségedet az asszonyává tette, és az egy gyereket is szült tõle. – Ha abban a pillanatban belémvágott volna valaki, nem folyt volna a vérem. Fölemeltem a fejem, Abdülhay szemébe néztem, de kiszáradt torkomból egy árva hang se jött ki.
– Nyilvánvaló, hogy az öreg Abdülhayt a bosszú vezérelte. Nem csak fegyverrel lehet bosszút állni. Olyasmit mondott egy bezárt embernek, amitõl annak pokollá vált a börtön.
– De még nincs vége – folytatta az a disznó Abdülhay. Ibram úgy nézett rá, mint aki meg akarja ölni, de persze semmit sem tehetett. – Mi már nem vagyunk többé szomszédok. Apád elismerte az én mezsgyémet, és a házatokat is, a földeteket is eladta nekem.
Ez nem lehet igaz, csak aljas bosszú – gondolta elsõ pillanatban Ibram. Fölállt és visszament a cellájába.
– Halottfehér volt, amikor belépett. Három napig nem szólt egy szót sem. Nem evett, nem ivott, nem válaszolt senkinek. A harmadik nap múltán kért egy teát, aztán lassanként elmondta nekem, mit mondott Abdülhay.
– És igaz volt? – kérdeztem. Hátamon végigfutott a hideg, a szájam kiszáradt.
– Én is ezt kérdeztem akkor tõle, Tanító. Nem lehet igaz, mondtam, csak azért jött, hogy bosszút álljon rajtad, hogy pokollá tegye az életedet. De Ibram, mintha jobban ismerné az apját is, meg a feleségét is, nem kételkedett. Elhitte, hogy minden úgy történt, ahogy Abdülhay elmondta.
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg másodszor is:
– És valóban úgy történt?
– Egy szabadult társunk elment a faluba, és a saját szemével látta – mondta Ibram. – Visszajött, és elmondta, hogy Ibramék már nem élnek a házukban. Se a felesége, se a gyerekei, se az apja. De azt el se tudta képzelni, hogy tehetett ilyet az apja.
– Mit?
– Azt, hogy eladta a házat és a menyével – egyben a feleségével, a gyerekével és unokáival eltûnt a faluból.
– Mit nem lehet ezen érteni? Van szégyenérzet is a világon. Szégyen, még itt a világ végén, a hegyek között is...
– Biztos, hogy van, Tanító – mondta Halit. – Még a barlangban élõ medvében is van szégyenérzet. De a városokban meg a falvakban egyesekben szemernyi szégyen sincs.
– Akkor meg miért tûnt el?
– Ezt akartam én is kérdezni tõled. De ha már feltetted a kérdést, válaszolok: a halálfélelem miatt.
– Közel már a fia szabadulása?
– Ha nem jön valami amnesztia, még tíz évig bent lesz.
– Akkor meg?
– Úgy belemelegedtünk a beszédbe, hogy megfeledkeztünk a kályháról – állt föl Halit a székrõl, ahol úgy ült, mint aki bármely pillanatban kész felugrani; kinyitotta a kályhaajtót, és a sarokban álló szárított trágya-kupacból két darabot a hamvadó parázsra dobott, aztán a teáskannáért nyúlt.
– Tea sincs több – mondta, mint aki a sorsára haragszik.
– Ha nem maradt, fõzz újat.
Mintha rejtegetni igyekezett volna az arcát. Két csipetnyi teát dobott a kannába.
– Ibram apja ismer téged? – kérdeztem, amikor felém fordult.
– Hogyne ismerne?
– Tudja, hogy együtt voltál a fiával a börtönben?
– Hogyne tudná?
– Akkor azt is tudta, hogy te hamarosan szabadulsz.
– Hogyne tudta volna?
Hallgattunk mind a ketten.
Én azt vártam, hogy kutya ugasson, vagy farkas üvöltsön. Vagy keljen föl a hold, hozzon valami fényt ebbe a sötétségbe.
De kutya se ugatott, farkas se üvöltött, szél se rezdült. Fölálltam, kinyitottam az ablakot. Még mindig semmi fény. Mélyet szippantottam a kinti hideg levegõbõl. Mintha nem itt, hanem a világ legtávolabbi, legmagányosabb helyén lettem volna. És ebben az éjszakai hidegben, a koromfekete sötétségbõl valaki, akit nem ismerek, akinek a nevét se tudom, eltévedvén mintha engem szólítana, s kérne, hogy mutassam meg az utat – olyan helyen, ahol nincs is út, ahol senki sem választhatja meg az útját. Egy éjféli órán egy idegen.
Becsuktam az ablakot. Nem tudtam, mit válaszoljak.
– És most mit fogsz csinálni? – kérdeztem Halittól, mikor a teáspoharat nyújtotta.
Poharat tartó keze reszketett. Mosolyogni próbált.
– Épp azokat a kérdéseket teszed föl nekem, amelyeket én akartam neked föltenni.
– Mit mondhatnék? Én itt idegen vagyok. Nem várhatod tõlem, hogy tanácsot adjak.
– Nem is kérdeztem semmit. Amúgy se tud a dologról senki.
– Ibram tud róla.
Megdöbbenve nézett a szemembe.
– Te is tudod, hogy tudja? – mondta. – Hisz mi nem is beszéltünk egymással – dadogta.
– Csak mondott neked valamit.
Egy kis ideig hallgatott. Azt hiszem, eleinte nem akart többet mondani. Talán nem akarta kiadni a titkát. Aztán mégis kibukott belõle:
– Igaz, mondott. „Ha én innen kimegyek, sajnos az öregnek vége.” Igen, ennyit mondott.
Még mielõtt a mondatot befejezte volna, a kutyák elnyújtott ugatásba kezdtek.
– Farkasszagot éreznek. Behozom õket – mondta Halit. – Megint fájdítottam a fejed, Tanító, ne haragudj.
– Jó éjt, Halit.
Az éjszakára nyíló ajtó elõtt állva, miközben a fagy szinte betört a szobába, Halit még megkérdezte: – Semmi mást nem mondasz nekem?
– Az is igaz, hogy a feleségének gyereke lett az öreg Ibramtól?
Halit bólogatott.
Az okát nem tudom, de én is bólogattam. Talán azért, mert nem tudtam mit mondani, talán mert így akartam legalább egy kicsit megmozgatni az éjszaka hidegétõl megfagyott véremet, nem tudom.
– Nem megyek többet vadászni veled, Halit. És máskor ne mondd el nekem senki történetét. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta