A bádogdob után mint csodagyereket ünnepelték s mint pornográf írót gyalázták, késõbb mint politikai aktivista és vagány mesemondó pukkasztotta a közvéleményt. Günter Grass, a háború utáni német irodalom nagy elbeszélõje most megkapta a Nobel-díjat
A legújabb, idén
nyáron megjelent mû, Az én évszázadom
jó kedélyû záróakkordjaként anyját
szólaltatja meg az író. „Maga a gyerek is hetven fölött
jár és már sok-sok évvel ezelõtt híres
ember lett belõle – mondja fiáról a valóságban
1954-ben elhunyt, ám a könyvben új életre keltett
hölgy az 1999-es fejezetben –, de nem bírja abbahagyni a firkálgatást.”
Günter Grass neve egy
kicsit még híresebb lett szerte a világon. A stockholmi
Akadémia a század utolsó pillanatában egy második
rendjellel is kitüntette a háború utáni német
irodalmat s ezzel régi mulasztást tett jóvá.
1945 után ugyanis Heinrich Böll volt az elsõ német
író, aki – 1972-ben – Nobel-díjat kapott, s a világ
irodalmi közvéleménye már akkor úgy értékelte,
hogy a kitüntetés inkább Grasst illette volna, ezt a
nagyobb és újítástól sem idegenkedõ
elbeszélõtehetséget.
Már-már számmisztikát
gyaníthatunk abban, hogy a Danzigban született író
a három kilencest felsorakoztató évben kapta meg a
díjat – kilencedikként a német szerzõk sorában,
ha ide számítjuk Hermann Hessét és Nelly Sachsot
is, akik mindketten Németországból származtak
és németül írtak, jóllehet az elõbbi
1946-ban mint svájci, a hazájából elmenekült
Sachs pedig 1966-ban mint svéd állampolgár lett Nobel-díjas.
Grass mindenesetre a század utolsó kitüntetettje, az
lett pontosan negyven évvel A bádogdob, a világsikert
hozó regény megjelenése után.
„Esélyes voltam már
több mint húsz éve – hangzott a hetvenegy éves
Grass egyik elsõ nyilatkozata, miután közölték
vele, hogy idén övé lett a
közel kétmillió
márkával jutalmazott, világszerte nagy tekintélynek
örven-
dõ kitüntetés,
és: – a várakozás tartott fiatalon, most hát
kezdõdhet az
öregség.”
Egyébként a
stockholmi zsüri indoklásában nem emelte ki feltûnõen
A bádogdobot, mint
tette hetven évvel ezelõtt a A Buddenbrook-házzal,
a szerzõ, Thomas Mann nagy bosszúságára.
A stockholmi méltatás
azért persze kellõ nyomatékkal említi az idézett
nagyregényt, hiszen azzal kezdõdik, hogy „A bádogdob
megjelenésével – 1959-ben – mintha új életet
kezdett volna a német irodalom a nyelvi és erkölcsi
romlás hosszú évtizedei után”.
Zseniális kezdet volt,
annyi szent: az akkor mindössze harmincegy éves szerzõnek
olyan regénnyel sikerült debütálnia, amely mindmáig
az egyik legelegánsabb nyitólépésnek számít
a világirodalomban. A legmagasabb elismerés hangján
szól errõl a regényrõl és elsõ
jelenetérõl az ifjabb pályatársnõ, az
osztrák Elfriede Jelinek is, aki bár a merészebb nyelvi
kísérletezõk irányzatához tartozik,
mégis külön kiemeli „az ûzött-hajszolt ritmust,
azt az új esztétikai minõséget”, melyet a fiatal
Grass hozott az irodalomba.
Nem elég, hogy a saját
akaratából törpe Oskar Matzerath mindjárt legelsõ
szavaival – „Hát igen: egy elmegyógyintézet lakója
vagyok” – meglehetõsen öntörvényû elbeszélõként,
saját történetének nem a leghitelesebb tanújaként
mutatkozik be, az író rögtön az elején szóba
hozza, majd félresöpri azokat a modern véleményeket,
amelyek már az ötvenes években kétségbe
vonták, hogy lehet még egyáltalán regényt
írni.
Ma is élvezettel figyeljük,
amint Grass, ez a szilajul elszánt kezdõ kiharcolja magának
azt a jogot, hogy kora megannyi irodalomelméleti tilalmával
dacolva, kedvére mesélgethessen: „Kezdhet az ember egy történetet
a közepén is” – hangzik Oskar szájából,
valamint: „Azt is ki lehet jelenteni mindjárt az elején,
hogy manapság már lehetetlen regényt írni...
hogy már nincsenek regényhõsök, mivel nincsenek
többé egyéniségek... az ember magányos,
minden ember egyformán magányos, anélkül hogy
joga volna az egyéni magányosságra: csak egy névtelen,
hõsök nélküli ‘magányos tömeg’ alkotórésze.”
(Szíjgyártó László fordítása.)
Ám õ, Oskar
és Bruno, az ápolója hõsök, „teljesen
különbözõ hõsök”.
A törpe ragaszkodik
hozzá, hogy idõrendben mesélje el a történetét,
s ezért a messzi múltban kezdi, nagyanyjánál,
Anna Bronskinál. Aztán mesél Danzigról, a kispolgári
gyerekkorról, a hitleri idõkre esõ kamaszkorról,
Németország háborús és háború
utáni éveirõl.
És elmond néhány
szexuális eseményt is – egyébként szinte tartózkodóan,
még ha annak idején legendás hírre tett is
szert az a bizonyos pezsgõporos elõjáték, mely
az aprócska Oskar és a párnás húsú
Maria között játszódott le: „Én azonban
közelebb voltam Maria köldökéhez, mélyen beledugtam
a nyelvem, málnát kerestem és egyre többet és
többet találtam... és növesztettem magamnak egy
tizenegyedik ujjat.”
Negyven évvel ezelõtt
ez épp elég volt ahhoz, hogy kitörjön a botrány
s hogy csak úgy záporozzanak a „pornográf” szerzõre
a szemrehányások. Bréma városa már a
megjelenés évében odaítélte irodalmi
díját A bádogdobnak, hanem a zsüri szépen
felsült ezzel a határozatával, melyet a szenátus
megvétózott – Grass tehát nem kaphatta meg kezdõdõ
fényes pályafutásának legelsõ kitüntetését.
A szerzõt a hatvanas
évek derekáig kísérte azoknak az önjelölt
német erkölcscsõszöknek a fülsiketítõ
zenebonája, akik a nép egészséges ítéletét
vélték hangoztatni. 1965-ben, amikor Grass átvette
a Büchner-díjat, a Szövetségi Köztársaság
legrangosabb irodalmi kitüntetését, dühödt
tüntetõk várták az utcán, plakátjaikon
ezzel a felirattal: „Mire megy 10 000 márka adó – mûvészetre
vagy pornográfiára?”
A vád itt még
óvatosan, kérdés formájában hangzott
el, ám minthogy a sárdobálásnak csak nem akart
vége szakadni, a türelmét vesztett író
1967-ben bírósági ítéletben mondatta
ki, hogy ne nevezze õt senki többé büntetlenül
„pornográf, disznólkodó szennyirodalom szerzõjének
és a katolikus egyház sárba rángatójának”,
de egyszerûen csak „pornográf szerzõnek” se.
A már akkor is jó
üzleti érzékkel megáldott Grass azt az érvet
is felhozta a bíróság elõtt, hogy a személyét
ért támadások „érezhetõen csökkentik
a könyv kelendõségét”. Ez természetesen
– és legjobb esetben – csak féligazság volt, hiszen
a botrány élénkítõleg hatott az üzletre
a Szövetségi Köztársaság zsenge ifjúságában
is.
Grass nagyon is élvezte,
hogy viták kereszttüzébe került, és hogy
elsõ regényének hamarosan megmutatkozó világsikere
egykettõre az irodalmi hírnév dicsfényébe
vonta õt, a csodagyereket, aki kulturális cégérrel
látta el a német földön kibontakozó gazdasági
csodát.
Így lett Grass „a
köztársaság címerállata” (Horst Krüger),
õ volt az a gyûlölt és irigyelt szerzõ,
aki a bonni állam egyre magabiztosabban hangoztatott jelmondatát:
„Megint vagyunk valakik!” – irodalmilag alábetonozta.
Írónk, akárcsak
hõse, Oskar, a Langfuhr nevû danzigi külvárosban,
szerény körülmények között nõtt
fel. A regénybeli kispolgári miliõ ábrázolásáért
sem kellett a szomszédba mennie, s szülei szolgáltatták
a mintát Oskar apjához – Mazerath gyarmatáru-kereskedõhöz
– s annak kasub feleségéhez, Agneshez. Grass a mai napig
vonakodik kapcsolatba hozni saját gyermek- és ifjúkorát
a regénnyel – mindig is gyanakvással tekintett azokra az
írókra, akik egy az egyben elmesélték életük
történetét –, de az évtizedek folyamán
készített sok-sok interjúból mégiscsak
kiderült egy és más.
1979-ben például
így idézte fel egy beszélgetésben danzigi lakáshelyzetüket:
„Két szobában laktunk, fürdõszobánk nem
volt, csak egy kicsi konyhánk, a vécé kinn a folyosón,
négy családnak közösen. Tehát gyerekkoromban
soha nem volt külön szobám, ami sokban meghatározta
késõbbi életemet.”
Grass járt ugyan gimnáziumba,
de az érettségiig nem jutott el, tehát egyetemre sem
mehetett – amit késõbb igyekezett nyereségnek tekinteni.
„Így megõriztem az érdeklõdésemet, a
tudásszomjamat és a tanulásvágyamat – nyilatkozott
egyszer. – Mindent, amit tudok, amire a magam ízlése szerinti
élethez szükségem van, egyedül szedtem össze
magamnak.” A fiatal Grasst azok a viszonyok kárhoztatták
autodidaktaságra, amelyek között – a háború
felé rohanó Németországban – felnõtt.
Az õ generációjához tartozó fiúra
azt szabták ki, hogy tízévesen a nácik gyermekszervezetének,
tizennégy évesen a Hitlerjugendnek legyen a tagja. Három
év múlva, 1944-ben a légelhárítókhoz,
majd a harckocsizókhoz osztották be a fiatalembert.
A háborús vereség
hatására egy világ omlott össze Grassban. („Apránként,
nem egyik napról a másikra.”) Sebesülten esett amerikai
fogságba, s amikor tizennyolc évesen szabadon engedték,
egy új világba csöppent – azzal a szilárd elhatározással,
hogy mûvész lesz.
Egyelõre meg sem fordult
a fejében az irodalom. Volt alkalmi munkás parasztgazdaságokban
és kálisóbányában, mígnem 1947-ben
kõfaragó-tanoncnak állt Düsseldorfban, majd a
következõ évben az ottani Képzõmûvészeti
Akadémián kezdett grafikát és szobrászatot
tanulni. 1953-ban Berlinben folytatta tanulmányait. De mielõtt
mint képzõmûvész 1956-ban – immár házas-
emberként – Párizsba
ment volna, megjelent az Akzente címû irodalmi folyóiratban
elsõ költõi mûve is, egy rádiós
verspályázat nyerteseinek alkotásaival együtt.
A vers – Álmukból ébredõ liliomok – a szerzõ
tettrekész életörömét fejezi ki: „Csak tudná
a számot, / a varázsigét, / máris parancsolná:
/ felhõ, adj esõt!” (N. Kiss Zsuzsa fordítása.)
Elindult hát megkeresni
a „varázsigét”, s mint párizsi szobrász talált
rá, de már mint egész szóözönre:
1956-ban jelent meg elsõ verseskötete („A széltyúkok
elõnyei”), egy év múlva pedig bemutatták elsõ
színdarabját Áradás és egy balettjét
Szövetmaradékok címmel. De mindez nem volt neki elég:
regényt is akart írni okvetlenül.
Grass, visszatekintve, némi
mûvészromantikával vette körül azt a nyirkos,
szénnel fûtött párizsi pincemûtermet, amelyben
A bádogdob kézirata született, ám a regényíró
szándékát késõbb sem igyekezett magasztos
fénybe vonni: nem, õt nem „a társadalom iránti
kötelesség” vagy valami „szent cél” ültette az
írógép elé, eszében sem volt, hogy markáns,
korszakalkotó mûvel gazdagítsa a háború
utáni német irodalmat, vagy hogy „leszámoljon a német
bûnökkel”.
Ellenkezõleg: az írás
indítéka mindössze annyi volt, hogy „szellemi gyönyörûséget
lelt az alkotásban, élvezte a formák változatosságát,
s örömmel vetette papírra a valóság ellenpontját,
mását”. Így persze az is érthetõ, hogy
„természetellenesnek” tûnt fel számára Adorno
akkoriban sokat vitatott kijelentése – hogy ugyanis Auschwitz után
„barbár tett” verset írni –: „Mintha valaki, aki magát
az Atyaistennek képzeli, vette volna a bátorságot,
hogy betiltsa a madarak énekét.”
Ám Grass munkásságát
és politikai eszmélését mindjobban befolyásolta
az a gondolat, hogy „valamennyien Auschwitz generációjának
a tagjai vagyunk, ha nem is mint tettesek, de mint a tettesek táborához
tartozók” – s ez sugalmazott neki még évtizedekkel
késõbb is bizonyos (egyébként erõsen
kétségbe vonható) érveket a német újraegyesítés
ellen.
Grass egyébként
úgy vélte, hogy Adorno tiltását csak az írás
fegyverével lehet megcáfolni. S A bádogdob – ha nem
is mint vers, hanem mint vaskos regény – éppen azt példázta
a világnak, hogy német író igenis tud szépítés
nélkül szólni a náci Németországról,
s tud egyszersmind a szó öntudatos mestereként írni
– szócsöve ezúttal egy félkegyelmû volt,
aki meghúzta és törpeségre kárhoztatta
magát, csak hogy bátran és vakmerõen fecseghessen.
A regény üzenete éppen ebben a – csak látszólag
korlátozott – látásmódban rejlett.
A bádogdob – a maga
eddig világméretben négymilliós példányszámá-
val – óriási
vihart kavart annak idején, s ez a szélvihar adta az elsõ
lökést a háború utáni német irodalomnak,
ez volt a kezdete, de egyúttal betetõzése is. Páratlan
remeklésként csodálhatjuk mind a mai napig, s az marad
Grass életmûvében is – ha nem számítjuk
1961-ben írt pompást kisregényét, a Macska
és egért. Az író elbeszélõ lendülete
vesztett erejébõl már az 1963-as Hundejahre (Kutyaévek)
címû regényben is, melyet – mint a danzigi trilógia
harmadik darabját – Grass maga mindig sokra tartott. Tény
azonban, hogy itt már csak a terjedelem és a szónoki
sziporkák özöne kelti az olvasóban az epikus bõség
hatását.
És ez a helyzet szinte
mindegyik terjedelmes opusával, még ha – némely állításoktól
eltérõen – akadtak is a szerzõnek védelmezõi
és bámulói a mindenkori kritikusok között.
Egyöntetû dicshimnuszt még egyetlen mûve sem váltott
ki – még A bádogdob sem, természetesen –, s a kritikusok
az évek múlásával egyre jobban fanyalognak.
Friedrich Dürrenmatt például minden köntörfalazás
nélkül kimondta véleményét az 1977-es
regényrõl, A halról: „Például könnyen
vonok párhuzamot a Simplicissimus és A bádogdob között,
de kétlem, hogy az az alapgondolat, amelyre legutóbbi regénye,
vagy akár a Hundejahre épül, megütné ezt
a mértéket.”
Oskar Mazerath története
után Grass igyekezett levetni elsõ regényének
tudatosan naiv elbeszélõmodorát, de egyfajta csipkelõdõ
stílust öltött magára helyette: addig kereste azt
a vezérmotívumot, amely parttalan csevegését
határok közé szorítaná, ötleteit
megzabolázná, míg a kutya és a hal után
rá nem talált a patkánynõre – neki köszönhetõ
az 1986-ban megjelent regény bizarr címe is –, „akivel” a
szerzõ az alábbi, roppant idõszerû párbeszédet
folytatja. Íme ezt kérdezi a rágcsálótól:
„– Mondd, patkánynõ, de most õszintén, nektek,
patkányoknak mi a véleményetek a Solidarnośæról?”
Az állat válasza:
„– Ezt az eszmét mi
már rég átvettük a gyakorlatba.”
Valahányszor Grass,
az elbeszélõ, túl közel merészkedett a
jelenhez, prózája szövetén mindig átütött
– s nemegyszer erõszakos hasadást okozott rajta – az elméletek,
a napi politika szószólójának hangja – akár
a túlnépesedésrõl volt szó (Kopfgeburten
oder Die Deutschen sterben aus [Normál szülések avagy
kihalnak a németek, 1980]), akár a Kalkutta utcáin
tapasztalt nyomorról (Zunge zeigen [Nyelvöltés, 1988]),
akár egy német–lengyel temetkezési társaság
ötletérõl
(Békaszó, 1992),
akár a német egységrõl: errõl beszélget
ugyanis két hõs – Fontane reinkarnációja és
az örök spicli – az Ein weites Feld címû, 1995-ben
megjelent regényben. (A cím szó szerinti fordítása:
tágas mezõ, átvitt értelemben: „Nehéz
kérdés... ne bolygassuk” – ez volt Effi Briest apjának
szavajárása, egyben a Fontane-regény utolsó
mondata – a ford.)
Talán érthetõ,
hogy az 1979-ben, mintegy mellékesen írt, Hans Werner Richter
születésnapi ajándékául szánt Das
Treffen in Telgte (A telgtei találkozó) számít
ma is sokak szemében A bádogdob és a Macska és
egér mellett a legsikerültebb Grass-mûnek: a rövid
elbeszélés Richternek, a „Gruppe 47” mentorának és
vele e háború utáni, igen jelentõs írócsoport
találkozóinak állít emléket – mesterien
tükröztetve ez újkori összejöveteleket német
barokk költõk háromszáz évvel ezelõtti,
állítólagos találkozójában, s
élvezve „az irodalmi szócsatákat”.
Mindjárt a mû
elején megmutatkozott, hogy a mesélõ kedvû Grass
megint elemében van: „Egyszer tegnap lesz, ami holnap megtörtént.
Nem biztos, hogy most történtek mai történeteink.”
Amikor Grass 1955-ben a Gruppe
47-hez csapódott, esze ágában sem volt, hogy politizáljon,
a „politikai elkötelezettség” mint hangsor a fülét
sértette, és zavarta az írói munkában.
Halálosan untatta az a póz és fontoskodás,
amellyel a csoport néhány tagja megjátszotta a nemzet
lelkiismeretének ébresztõjét.
Grasst még tíz
évvel késõbb, 1966-ban is idegesítette, hogy
az amerikai Princetonban tartott csoporttalálkozón egyesek
hevesen kikeltek a vietnami háború ellen és bírálták
a vendéglátó országot. Irtózott a radikalizmus
minden formájától, ami kiderül egy 1968-as Spiegel-körkérdésre
– „Elkerülhetetlen-e a forradalom?” – adott nyilatkozatából
is: „Újra divat a forradalmi viselet, s a forradalmi jelszavak csordogálását
sokan a fiatalság forrásának tartják.”
Akkoriban Grass másoknál
tisztábban látta az irodalmi önrombolás veszélyét.
Egyes írók hirtelen visszariadtak attól, hogy élvezetesen
írjanak, hogy „lukulluszi lakomával kedveskedjenek” olvasóiknak.
Grass dacosan szembeszegült a céhen belül jelentkezõ
mûvészetellenességgel: „Az az író, aki
nem óhajt a szó mûvésze lenni, a saját
mûvei iránt bizalmatlan. Pedig a bohócon, aki megtagadja
cirkuszát, már nemigen nevet senki.”
Ekkorra már maga is
rég beállt a politika porondjára, de mérsékelt
szociáldemokrataként, aki reformokat sürget, nem pedig
forradalmat vív. 1965-ben elzengte a maga „dicshimnuszát
Willyrõl”, s választási szónokként haknizta
végig az országot az – õt meglehetõs gyanakvással
szemlélõ – SPD szolgálatában.
Megint csak az éles
nyelvû Dürrenmatt üzente meg Svájcból az
igazságot: „Az eredmény tragikomikus volt: Grass beleszeretett
egy pártba, a párt pedig kikosarazta Grasst.” Elnézõbben
ír Grassnak ezekrõl az éveirõl Max Frisch a
naplójában (Tagbuch 1966–1971): a német kolléga
mint „különös tekintélynek örvendõ állampolgár”
úgy nyilatkozik a világsajtónak, hogy „makacs támadásai
a német önhittség ellen” talán erõsítik
a Németországba vetett bizalmat.
Kevésbé ismertek
Grassnak azok a kijelentései, amelyeket a hatvanas években
tett a kettéosztott Németországgal kapcsolatban: õ,
aki már 1961-ben magára vonta az NDK-vezetés haragját
azzal, hogy egyértelmûen elítélte a fal felhúzását
(ott A bádogdob is csak 1987 után jelenhetett meg), 1967-tõl
kezdve nyíltan hirdette valamifajta konföderáció
szükségességét, és sürgette „a másik
német állam elismerését”. Mert, mint akkoriban
hangoztatta, az egység „mindig csak ártott” Németországnak.
Az író mindvégig
kérlelhetetlenül hû maradt ehhez a sok éve kimondott
véleményéhez, s még 1989 novemberében,
pár nappal a fal megnyitása elõtt is attól
félt, hogy a Szövetségi Köztársaságban
most majd kitör „az újraegyesítési hajcihõ”,
az NDK pedig, „ez a kis német állam” esetleg nem éli
túl, ha megnyitják a határokat. 1990 októberében
így jellemezte a helyzetet: „Adva van egy monstrum, amely nagyhatalom
szeretne lenni.”
Bár egy-egy megállapításával
olykor melléfogott – lásd például: „falatnyi
NDK” –, ez mégsem vette el a kedvét attól, hogy rámutasson
a „kontár módra végrehajott egyesítés”
hibáira. „Ez az egész nincs Isten áldásával”
– jelentette ki 1994-ben egy stúdióbeszélgetés
során kollégájának, Martin Walsernak, aki merõben
ellentétes véleményt képviselt. A rádióvitát
egyébként öt évvel késõbb – most
nemrég – folytatták, azzal a tanulságos eredménnyel,
hogy a két író, ha lehet, még eltökéltebben
védelmezi a maga álláspontját.
És mégis –
most minden írókolléga együtt ünnepel Günter
Grass-szal, az egy, mogorva Herbert Achternbusch kivételével.
(„Mit csináljunk – minden vonalon gyõz a középszer!”)
A fiatal berlini köztársaság
számára mindenesetre tetszetõs ajándék
érkezett Svédországból, még akkor is,
ha a zsüri Grassban inkább az akadékoskodó politikust,
netán az egyesülés mikéntjének bírálóját
tüntette ki. A Nobel-díj szól talán egy kicsit
a német irodalomnak is, amit természetesen senki nem képvisel
a világban olyan jelentõségteljesen, mint Günter
Grass.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta