SPIEGEL: Reich-Ranicki úr, sok ismert személyiség, így az államelnök, a szövetségi kancellár vagy Martin Walser író kifejezte afölötti örömét, hogy Günter Grass Nobel-díjat kapott. Ön is örül neki?
REICH-RANICKI: Amikor meghallottam a hírt, épp taxiban ültem, útban a zürichi repülõtérrõl a szálloda felé, s azt mondtam mellettem ülõ feleségemnek: Na végre! Nagyon helyes, hogy megkapta.
SPIEGEL: Ez szinte a megkönnyebbülés sóhajának hangzik.
R.-R.: Ennyi év után illett már, hogy újra német nyelvû íróé legyen a
Nobel-díj – Heinrich Böll kapta 1972-ben, Elias Canetti 1981-ben, aztán: néma csend.
SPIEGEL: Vagyis a német nyelvû irodalom kedvéért örül Grass kitüntetésének, bár ami az életmûvét illeti...
R.-R.: ...Szó sincs róla. Ha egy kicsit elgondolkozik azon, hogy Grasson kívül ki mindenki jöhetne számításba, akkor nagy kõ esik le a szívérõl, amiért éppen õ kapta. Soroljam a többieket?
SPIEGEL: Ha szabadna kérnem!
R.-R.: Képzelje csak el: Martin Walsernak ítélik a díjat – micsoda csapás lett volna az nekem. Vagy annak a csacsi Peter Handkénak! Kész katasztrófa lett volna! Stockholmban mindenre képesek. Grass kapta, tehát semmi gond.
SPIEGEL: Mi szól Walser ellen?
R.-R.: Nemrég hallottam Joseph Fischer külügyminisztertõl a következõ kijelentést: „Nemcsak azt tanultam, hogy »Soha többé háborút!«, hanem azt is: »Soha többé Auschwitzot!« Azt hiszem, Grass is így tanulta. Walser nem feltétlenül.
SPIEGEL: 1990-ben Grass az „egyesülést követelõ németeknek” Auschwitzot idézte mint „a civilizáció arculcsapását”, mondván, hogy õ a maga részérõl fél az „egyesült” Németországtól, amely így, ereje teljében, újra „cselekvõképes” lenne. Ön osztja ezt a véleményt?
R.-R.: Auschwitz emlékének az ébren tartását és az egyesülés miatti aggályokat badarságnak tartom összekapcsolni. Grasstól már sok politikai ostobaságot hallottunk, ez is közéjük tartozik. Csakhogy: õ nem mint politikus, hanem mint anyanyelvének mestere kapta a Nobel-díjat.
SPIEGEL: A svéd bennfentesek szerint a kitüntetés odaítélésénél Grass „hajthatatlan politikai elkötelezettségét” is méltányolták. Elképzelhetõ-e, hogy a stockholmi Akadémia szándékosan jutalmazza az egységrõl másként gondolkodó Grasst éppen most, amikor Berlin lett a német kormány székhelye – ezzel is jelezve, hogy „Csak el ne bízzák magukat azok a németek!”?
R.-R.: Nem láthatok bele a döntnökök szívébe. A Nobel-díj odaítélése már sok politikai találgatásra adott alkalmat, de ezek többnyire túlzott és alaptalan kitalációk voltak. Szerintem Grass mindenekelõtt mint prózaíró érdemelte ki a díjat, és azért kapta meg, mert végre megint Németország került sorra, s mert Grass írt néhány szép, igazán nagyon szép mûvet.
SPIEGEL: Melyek azok?
R.-R.: Nagyon sokra becsülöm a Macska és egér címû elbeszélést és A telgtei találkozó címû kisregényt, mind a kettõ a maga nemében tökéletes kis prózamû. Grass alkotott nagyszerût A bádogdobban is, és most szándékosan fogalmaztam így.
SPIEGEL: Tehát nem az egész regényre érti?
R.-R.: De nem ám! Különösen az utolsó, a Düsseldorfban játszódó rész sikerült pocsékul, bár annak is van egy zseniális epizódja: a hagymapince-jelenet. A késõbbi regények sem teljesen hibátlanok, se a Kutyaévek, se A patkánynõ, se A hal.
SPIEGEL: Megfogalmazná röviden, hogy az ön véleménye szerint mi okozta ezeknek a regényeknek a kudarcát?
R.-R.: Grass legfõbb problémája nyilvánvalóan az, hogy képtelen olyan mesét kitalálni, amelybe beleágyazhatná bizonyos dolgokról a mondanivalóját. A bádogdob meséje még eredeti ötleten alapul – itt ez az Oskar Mazerath nevû törpe, aki szilánkokká visítja az ablaküveget. Mindaddig, amíg a törpe hirtelen növekedni nem kezd, s nem lát hozzá düsseldorfi tevékenységéhez – mert ott aztán sok ostobaságot hord össze az író –, tehát amíg Oskar Danzigban él, addig igazán jó ez a regény. De az egyéb ötletek? Mindaz, ami Grasst késõbb foglalkoztatta, például a békemozgalom, a német nõk helyzete, miegymás, olyan fatális történeteket eredményezett, mint például A patkánynõé.
SPIEGEL: Ez az az állat alakba bújtatott Übermensch, amely túlélte az atompusztítást...
R.-R.: ...ami ugye szédületes hülyeség. Tudja, mi a csodálatos? Pedig ez a helyzet: Grass mint regényíró lett világhírû, holott igazából nem is regényíró. Valódi mûfaja a novella, a kisregény – na nem a rövid, frappáns elbeszélés, mert ahhoz sem ért. Grass tulajdonképpen költõ – azt hiszem, ezzel jellemezzük a legtalálóbban, ugyanis még gyenge regényeiben is bõven találunk nagyszerû részleteket, melyeknek erõteljes a nyelve, felejthetetlenek a képei. Valamikor azt mondtam: a német nyelvterület két legnagyobb élõ nyelvmûvésze Wolfgang Koeppen és Günter Grass. Grass akkoriban felháborodott ezen. Megsértõdött a felsõfokú dicséreten. Fogalmam sincs, miért. Talán azt szerette volna hallani: Grass a legnagyobb. Ma már Koeppen rég halott. S ma azt válaszolom arra a kérdésre, hogy vajon ki a német nyelvû próza legnagyobb élõ nyelvmûvésze: maga az, kedves barátom, Günter Grass – bizony, maga a legnagyobb!
SPIEGEL: Pedig még Walser is él.
R.-R.: Walser nagy mesélõtehetség, Grass nagy költõi tehetség. Ez köztük az óriási különbség. Grass sokszor megdöbbentõ képei költõi erejüknél fogva vésõdnek be az emlékezetbe. Walser nagyon ügyesen és szórakozta-
tóan ír, de nem olyan érzékletesen, mint Grass. Akárhogy is vesszük, Grass minálunk az egyetlen élõ szerzõ, aki megérdemli a Nobel-díjat – sajnos.
SPIEGEL: Hogyhogy „sajnos”?
R.-R.: Mert ez a konkurenseit is minõsíti: egyik sem ír nála jobban.
SPIEGEL: Pedig ön Walsert is dicséri Az irodalom ügyvédei címû könyvében. Azt mondja róla, hogy „a szerzõknek abból a fajtájából való, akik szerelemmel írják mûveiket”. S ez 1983-ban jobban tetszett önnek, mint Grass hitvallása, aki szerint „minden, ami szép, az szabálytalan”.
R.-R.: Amit írtam, vállalom. Csakhogy a Walserról tett megállapításom egyetlen mûfajra vonatkozik: az esszére. Hölderlinrõl, Heinérõl, Robert Walserról és másokról szóló tanulmányai szerelmi vallomások ezekhez az alkotókhoz. És nagyon figyelemreméltó írások. Nem úgy az elbeszélései. Ezek a történetek, például a Hazugságok, holt szövegek, szemernyi elevenség sincs bennük.
SPIEGEL: Grass vajon lírájával is kiérdemelte a Nobel-díjat?
R.-R.: Feltétlenül. Általában k
evéssé méltányolják a verseit, mindjárt elsõ kötetét, A széltyúkok elõnyeit vagy a késõbbi gyûjteményt, amely Kikérdezés címen jelent meg. Lenyûgözõ képek vannak bennük. Például a Lear király címû, Fritz Kortnerrõl írt versben, ami mestermû. Szeretem még a Kikérdezés kötetbõl a Március címû verset is, amely a következõ szavakkal zárul: „Jöjj. Vetkõzz le.” Kész. Hát nem pompás? A versek egyébként ritmus tekintetében is kiválóak.
SPIEGEL: Nem bánja-e, hogy 1995-ben ízekre szedte a Spiegelben az Ein weites Feld címû Grass-regényt? Ez akkoriban nagy vihart kavart.
R.-R.: Roppantul sajnálom, hogy ez a bírálat összekapcsolódott egy címlappal, amelyen ugyebár ízekre szedek, széttépek egy könyvet. Ami azt illeti, erõm se lenne kettészakítani egy vastag, tisztességesen bekötött nyomdaterméket. A kritikát egyébként nem bántam meg.
SPIEGEL: Az a címlap fotómontázs volt a ZDF televízió egyik plakátja nyomán, amely az Irodalmi kvartettet hirdette.
R.-R.: Vagyis egyazon kép volt a ZDF-plakáton és Spiegel-címlapon – de csak a Spiegel-kép háborított fel sok ezer embert. Örülhetnek, hogy ilyen hatásos a lapjuk. Rengetegen hitték azt, hogy valóban széttéptem a könyvet, pedig csak egy fotómontázsról volt szó. Nem annyira a kép zavart engem, mint inkább a hatása.
SPIEGEL: Pedig a kép csak szaván fogta az ön egyik könyvét, melynek címe: Ízekre szedett mûvek.
R.-R.: Bár sose választottam volna ezt a címet. Nagy hiba volt. Vezeklésül késõbb ugyanilyen borítóval, ugyanezen az áron újabb csokornyi kritikát jelentettem meg Dicséretes mûvek címmel. Ám éveken át csak az elsõ kötetet keresték. Köztünk szólva: a bírálatokat késõbb ritkábban bántam meg, mint a dicséreteket. A negatív kritika sajnos többnyire igaznak bizonyul. De ha az ember megdicsér valakit, fõként ha egy fiatal szerzõt dicsér, s aztán látnia kell, hogy mi lesz belõle, mit produkál késõbb... ajjaj!
SPIEGEL: Ha ma visszatekint az Ein weites Feldre, mi a legfõbb kifogása ellene, mi az, amit ma is érvényesnek érez?
R.-R.: Theodor Fontane amint kézbesítõként rohangál a vagyonügynökség folyosóin. A fõnöke meg ilyen micsodán... hogy is hívják: görkorcsolyán száguldozik – miféle marhaság ez? A könyv egész koncepciója elhibázott, bár ennek is, akárcsak a többi Grass-regénynek, tagadhatatlanul van néhány szép részlete.
SPIEGEL: Miután megjelent az ön kritikája, Grass az egyik képes folyó-
iratnak azt nyilatkozta: „Többé nem állok szóba ezzel az emberrel.” Elõfordult azóta, hogy beszéltek egymással?
R.-R.: Nem.
SPIEGEL: Most vajon majd megtörik a jég? Grass a múlt csütörtökön meglepõen békülékeny hangot ütött meg a kritikusairól szólván.
R.-R.: Úgy érti: meg fogja köszönni nekem, hogy az elmúlt években több interjúban is hangoztattam, hogy ha német író kapja a Nobel-díjat, akkor az csak Günter Grass lehet? Na nem, eszébe se jut megköszönni. Nem hinném, hogy most majd békésen elbeszélgetünk egymással.
SPIEGEL: Ön gratulált neki a Nobel-díjhoz? Mondjuk: egy távirattal?
R.-R.: Nem gratuláltam.
SPIEGEL: Szándékában áll?
R.-R.: Nem. De miért is gratulálnék? Õ sem gratulált nekem soha semmihez. És különben is: most annyian ünneplik, hadd ne tülekedjem én is körülötte.
SPIEGEL: Az ön nemrég megjelent memoárkötetében szerepel a fiatal Grass is. Hogyan ismerkedtek össze?
R.-R.: Varsóban történt, 1958 tavaszán. Együtt töltöttünk egy délutánt, mert én ugyebár a német irodalommal foglalkoztam, cikkeket írtam többek között Martin Walserról, Siegfried Lenzrõl, Alfred Anderschról, Wolfgang Koeppenrõl, és hát érdekelt ez a fiatal német íróember is. Különös benyomást keltett, kicsit furcsa volt a pillantása. Késõbb megtudtam, hogy közvetlenül a találkozónk elõtt megivott egy egész üveg vodkát. De egyenesen járt, szilárd léptekkel. Belevaló fickó volt, meg kell hagyni.
SPIEGEL: Grass 1982-ben azt mondta önrõl: „Mindig is érzõdött Marcel Reich-Ranickin, akivel én 1958-ban Varsóban találkoztam elõször, hogy irodalomszemléletét eredendõen a szocialista realizmus határozta meg. Az irodalomnak ez a leszûkítése jellemzi õt ma is.” Ön emlékszik erre a kijelentésre?
R.-R.: Hogyne emlékeznék, azóta évente vagy ötször elismétli. Folyton ezt hajtogatja. Az igazság ebbõl annyi, hogy irodalomkritikusi pályám legelején, még Lengyelországban – errõl bárki olvashat az emlékirataimban – valóban a szocialista realizmus hatása alatt voltam, de hiszen mást nem is ismertem. Ám úgy 1954–55 táján megszabadultam tõle. Grass-szal három évvel késõbb találkoztam. Tudja, mit: még hálás is lehetek neki. Tiltakozik az elmarasztaló kritika ellen, évek óta ostoroz engem, de soha-soha nem hallok nála antiszemita felhangokat.
SPIEGEL: Mégis, nem képzelhetõ el, hogy ön, a legnevesebb német irodalomkritikus és Grass, az immár Nobel-díjjal koronázott, legnevesebb német író valaha egyezségre jut abban a kérdésben, hogy milyen egy jó regény?
R.-R.: Nem hiszem, hogy ilyen egyezség létrejöhetne köztünk. Grassnak egészen másféle ízlése van, mint nekem. Õ sokáig nem tudott mit kezdeni Thomas Mann-nal – ez csak akkor változott némileg, miután megkapta a Thomas Mann-díjat. Õ Alfred Döblint tekinti példaképének – de sohasem írt Döblin könyveirõl – kivéve egy esszét a Wallenstein-regényrõl, ám ha jobban megnézzük, az is csak egyetlen fejezetrõl szól. De mi szükség is lenne rá, hogy irodalomkritikai kérdésekben mi ketten egyetértsünk?
SPIEGEL: Grass kijelentése, amely szerint „minden, ami szép, az szabálytalan”, talán úgy értendõ, hogy minden regény, amely mint kerek egész kívánja a szerzõ szemszögébõl s egy hõs sorsával ábrázolni a valóságot, eleve kudarcra ítéltetett, törvényszerû, hogy „szabálytalan” és töredékes legyen
– akárcsak Musil regénykísérlete, A tulajdonságok nélküli ember –, hiszen a valóság olyan nagyon összetett. Vajon nem igazolja-e ez az elmélet Grasst, a „szabálytalan” regények íróját – még ha ott látjuk is ellenpéldának Thomas Mannt, ezt a valamivel mégis kevésbé modern regényírót?
R.-R.: Ó, istenem, hát milyen kerek egész Gabriel García Márquez egy-egy regénye, például a Száz év magány! Gyönyörû könyv, e században íródott és nagyon is modern. Hogy egy regény, ha modern akar lenni, nem lehet ebben a században tökéletes – azt csak úgy utólag mondják rá. És persze, hogy Musil is A tulajdonságok nélküli ember formai felépítésében mondott csõdöt, nem pedig az összetett valóság ábrázolásában.
SPIEGEL: Önnek birtokában van Grass egy rajza. Hogyan jutott hozzá?
R.-R.: A Gruppe 47 egyik találkozóján esti borozgatás közben elmeséltem, hogyan szórakoztattam éjjel, áramszünet idején világirodalmi történetekkel azokat az embereket, akik bújtattak engem meg a feleségemet, miután megszöktünk a varsói gettóból. Grass megkérdezte, hogy felhasználhatja-e ezt a jelenetet. Mondtam, hogy igen. Évek múlva fel is bukkant a motívum az Egy csiga naplójában, de jócskán megváltoztatva – a mesélõt ott Zweifelnek hívják (beszélõ név, jelentése: kétely – a ford.) és bábjátékos –, szerintem a jelenet el lett rontva. Amikor újra találkoztunk, megkérdeztem Grasstól, ad-e valamit a honoráriumból. Elsápadt. Javasoltam, hogy ajándékozza nekem egy rajzát. Ebbe belement, rám bízta, hogy válasszak egyet. Egy apácára esett a választásom. A rajz tehát egy apácát ábrázol, s – kétértelmû – ajánlása a következõ: „Barátomnak (Zweifel) Marcel Reich-Ranickinak”. Emlékezetes nap volt. Egyébként lepényhalat ettünk nála akkor.
SPIEGEL: Ha az ember efféle történeteket hall, hajlamos azt kívánni, hogy bárcsak borozgatna egyszer újra együtt Grass és Reich-Ranicki.
R.-R.: De a kutyafáját, miért ne hagyhatnánk ennyiben ezt a dolgot? Minek nekünk a személyes kapcsolat? Hogy õ szeret-e engem vagy sem, az mindig attól függ, hogy hogyan ítéltem meg a legújabb könyvét. De hát ez mindegyik szerzõvel így van.
SPIEGEL: Azért mi még kívánhatunk csúcstalálkozót az irodalmi pápa és a Nobel-díjas között.
R.-R.: Ezt a Grassnak mondja. Ha valaki jóban akart – vagy akar – lenni velem, én sohasem utasítottam el a békejobbot. Fordítva egyébként többször megesett.
SPIEGEL: Ha végigtekint az irodalmi Nobel-díjasok arcképcsarnokán, vajon mindig az illetõ nyelv legkiválóbb alkotóját tüntették ki?
R.-R.: Ugyan, szó sincs róla. Általában a másodhegedûs szokta kapni a díjat, tehát Marcel Proust helyett Anatole France, Henrik Ibsen helyett Björnson, Iszaak Babel helyett Ivan Bunyin, Strindberg helyett Selma Lagerlöf, Brecht helyett Hesse.
SPIEGEL: Mi játszódik le abban az íróban, aki a Nobel-díjjal világhírûvé lett? Képes továbbra is olyan könnyedén írni, mint azelõtt? Vagy netán – valamilyen mértékben – becsavarodik, mert attól retteg, hogy a következõ mûvel blamálja magát?
R.-R.: Szerintem a díj másképpen hat az írókra. A gyengébbek, akiket érdemtelenül tüntettek ki, még rosszabbul írnak, mint azelõtt. De a jók azontúl még jobbakat írnak, nekik nem árt az elismerés.
SPIEGEL: Tehát Grass esetében most akkor reménykedhetünk?
R.-R.: Hogyne, természetesen. Mert bárhogy is szidjon engem, az a véleményem, hogy ez a fickó, ez a Grass kirukkol még valami nagyszerû meglepetéssel. Talán nem épp egy hétszáz oldalas regénnyel, inkább csak egy huszonöt oldalas elbeszéléssel – ezt még nem tudhatjuk. De szívbõl kívánom neki – és magamnak.
SPIEGEL: S arról majd dicsérõ szavak hangzanak el az Irodalmi kvartettben is, ugye?
R.-R.: Ami jó, arról az Irodalmi kvartett készséggel és örömmel ad részletes elemzést a nézõknek.
SPIEGEL: Reich-Ranicki úr, köszönjük a beszélgetést. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta