A Möllnben meggyilkolt három török nõ, Yeliz Arslan, Ayshe Yilmaz és Bahide Arslan emlékének ajánlom.

Az idei nyárutón is, mint évek óta mindig, egy dániai szigeten igyekeztünk distanciát találni „a keserves hazához”, jól tudva, milyen gyorsan semmivé zsugorodhat egy ilyen macskaugrásnyi távolság, kivált augusztus válságos havában. Tavaly az összeomló Szovjetunióban meghiúsult puccs telepedett rá nyaralásunkra, az szögezett bennünket a rádió mellé; tavalyelõtt az Öböl-válság hírközlési szenzációja szüntette meg a szigethelyzetet: nem tudtunk kikapcsolódni. Idén Németország ért utol bennünket.
Pedig Møn szigetének bõségesen akadnak saját szenzációi. A Keleti-tenger homokdûnéi elõtt, a messze nyúló réteken hajnaltól késõ estig zajlik a légi forgalom. Ezernyi nyári lúd tart pihenõt útközben, gyakorolja a fel- és leszállást. Vagy szürke gémek riasztják föl hirtelen a vadlúdnépet lomha gubbasztásából. Kitartó lárma, mely magamagát nyeli el végül. És a rétek, a dûnék, a tenger fölött az ég repülõ alakzatokkal van teleróva mindig: ha kibetûzzük ezt az írást, mesék születnek. Ebbe nem locsog bele semmi aktuális hír, Nils Holgerson azonban bármikor leszállhatna itt, hogy aztán, vadlúdtávlatból nézve le, új kalandok felé repüljön.
Idén augusztusban szinte üres maradt az ég, csak sirályok. Az aszályos nyár fölperzselte a réteket, s fel- és leszállási tilalmat rendelt el az egész repülõtéren. A válságok bezzeg, tudtuk a rádióból, újra bekövetkeztek. Mintha heccbõl kapcsoltak volna párhuzamosan két eseményt, a barcelonai sportsikerek és kudarcok, például a férfi százméteres síkfutás selejtezõi vagy a lécmagasság a nõi magasugrásban, kiegészültek a szarajevói halottak aznapi számával. Az olimpiai játékok Boszniában zajlottak, az Olimpiai stadion szerb aknavetõk lõtávolába került. A hírek átfedték egymást. Az egyidejû történés egyenértékûnek mutatkozott. Itt érmeket, ott emberveszteséget számláltak. És az olimpiai mulatságban, mint egy mellékcselekmény, fel is oldódott a borzalom. Egy fiatalabb, mindig útra kész író – fantaziáltam – véghezvihette volna, hogy itt is, ott is jelen legyen, és idõgyorsító szavakkal megteremtse az epikai áttekintést: mesterlövészek és tõrvívó hölgyek, doppingbotrányok és blokádsértések, rövidített nemzeti himnuszok és a tizenhetedik, mit sem érõ fegyverszünet, tûzijáték itt is, ott is...
Noteszomba azonban csak Németországról szóló jegyzeteket írtam. Az az átkozott, örök ólomsúllyal lehúzó honosság! Nyári ludas szigetünkön, bár kevés kikapcsolódást nyújtott ezúttal, igyekeztünk megfeledkezni a válsághónap zavaró tényeirõl; elvégre bõven akadt gyalogszeder és naponta friss hal. Ám még a levágott halfejek rosszalló szemei mellõl is – mivel tegnapi újságon hevertek – ránk meredt az apró betûs szöveg és némely vastagon kiemelt szó: szétrobbanó Jugoszlávia, olimpiai arany a kormányos nélküli négyesben. Késõbb aztán dán ég alatt, serpenyõbõl ettük a fejvesztett lepényhalakat, augusztus elején.
Mi tesz ilyen érzéketlenné érzékeny embereket? Könnyen felindulunk, most mégis elfásultunk. Túl sok, ami ránk zúdul egyszerre, mondja még a pap is a szószékrõl. Most az információk túláradása tehet arról, hogy a társadalom – mert agyontájékoztatják – szinte tájékozatlanul éldegél magában. Vagy a vesszõparipánkra pattanunk: ki az ózonlyukra bámul, ki a betegbiztosításról mondja a magáét. Ha túl sokáig siránkozik valaki a boszniai menekültek nyomorúságán, kimaradhat sirámaiból Szomália és a mindennapos éhhalál. Öszszeomlik talán a világ, vagy csupán, mint oly gyakran mostanában, megkergült a tõzsde?
Amikor az olimpiát lezáróünnepelték, egy ideig vitathatatlanul Szarajevó állt az elõtérben, egyre kínosabban, mert még mindig jobb, ha mellékhadszínterek vonják el a figyelmet az európai politika csõdjérõl; ám még ez a gyalázat is – ami után Európa csak agyrém – közhellyé kopott. Aztán jött a hír Németországból, és igazolta, hogy augusztus válsághónap.
Voltaképpen semmi új, csak a régi eldurvult változata. Több mint ötszáz szélsõjobboldali újra meg újra megostromolt Rostock-Lichtenhagenban egy menekültotthont. Az ablakokból végignézték a szomszéd házakban lakó polgárok, és tapsoltak a kövek és Molotov-koktélok hajigálásához. Késõbb láthatták e polgárok a tévében, hogyan nézték végig és tapsoltak hozzá; néhányan talán magukra ismertek.
Voltaképpen tudtuk. Nyugatnémet példára már Hoyerswerdában és másutt is bizonyságot nyert az erõ hatékonysága. Begyakorolták idõközben, hogyan csap át erõszakba az idegengyûlölet. A rendõrség ezúttal is megértést tanúsított az egyöntetû népakarat iránt, és türtõztette magát. Kicsit késõbb már buzgóbban ügyködtek a rendõrök a baloldali ellentüntetõk lekapcsolásán. Ennek a dolognak, hallottuk, nem szabad továbbterjednie. Az üdülõövezet rádiójából politikusok hangja röcögött: felül akarták múlni egymást a megdöbbenés olcsó mûvészetében.
Ekkor azonban beavatkozott a külföld is, mivel egyre több lángba borított menekültotthont láttak a nézõk. Lefényképezett üvöltés járta be a világot. Felidézõdött a „csúnya német” fogalma. Semmi sem vonta el a figyelmet,
sem olimpia, sem Kabul, sem Szarajevó. Vastag betûkkel virított mindenütt ROSTOCK. Én tehát a dániai üdülõszigeten erre az útra készítettem jegyzeteket; szokásos menekvésem útját a kéziratba és epikusan szétágaztatott menekítõ járataiba betemette az idõ. Ami történt, a húsunkba vág.
Azóta Németország megváltozott. Hoyerswerdát még el lehetett sumákolni valahogy, Rostock óta azonban az egység mámorában tett minden fogadkozás hitelét vesztette. A tárcarovatok hasábjain is ujjongva köszöntött
diadal, amit a háború utáni korszak végének s a második újrakezdés órájának nyilvánítottak, az az ünnepi hangulat, amely piedesztálra emelte az egyesített Németországot, hiszen végre, az elévült tehertõl megszabadultan, új s már-már nyomdakész történelmi fejezet írható róla – és tucatnyi szorgos történetíró állt rajtra készen kifent tollal –, az a már három éve is undorító szájtépés hirtelen elcsöndesedett, mert megint csak megkopogtatja vállunkat a múlt, és tettesként, útitársként és hallgató többségként leplez le bennünket.
Nem mintha elnémultunk volna ijedtünkben. Tiltakozás hangzott fel, nyilatkozatok és felhívások leltek aláírókra. Tömegtüntetések kívánták még a minap is bizonyítani ellenálló képességünket; ám az a politika, amelyet három éve felelõsség terhel a most megnyilvánuló visszaesésért a német barbárságba, hû maradt önmagához, tántoríthatatlanul; továbbra is megnyirbálással fenyegeti az egyéni menedékjogot – alkotmányunk ékkövét! –, hogy eleget tegyen a népi érzületnek, amely mindig csak idülten egészséges lehet; továbbra is úgy irányítja az egyesülés nélküli egység menetét, hogy újabb, most szociálisan deklasszáló felosztáshoz vezessen; és továbbra sem akar vagy tud véget vetni sem a kormány, sem az ellenzék az NDK-csõdtömeg szemérmetlen kiárusításának, hogy hatékony teherkiegyenlítést valósítson meg helyette.
Ez kezdettõl fogva jogos volt, és továbbra is az lenne, hiszen kizsákmányolt helyzetükben, elfalazva, besúgókkal körülvéve és állandó gyámság alatt, a rosszul járt németeknek, az NDK polgárainak negyven éven keresztül a Szövetségi Köztársaság polgárai helyett is fizetniük kellett, fizetniük és ráfizet-
niük. Õk nem voltak olyan szerencsések, hogy a nyugati szabadságot választhassák. Olyan igazságtalan volt a mérce, hogy nem mi viseltük õhelyettük, nem, õk viselték helyettünk minden német vesztett háborújának fõ terhét. Ennek a belátásnak kellett volna, amint ledõlt a fal, elsõdlegesnek lennie. Ezzel – és nem újbóli gyámkodással – tartoztunk volna nekik.
Ezért – és mivel engem a hatvanas évek elejétõl ismételten szólásra bírt a terhek ilyen igazságtalan megoszlása – 1989. december 18-án, az SPD berlini kongresszusán „széles körû, azonnal esedékes és újabb feltételekhez nem kötött teherkiegyenlítést” szorgalmaztam, anyagi fedezetül pedig a katonai kiadások szigorú csökkentését és a szociális helyzet szerint progresszív különadót. Elvtársaim azonban akkor úgy vélték, hogy Willy Brandt szép jövendölését: „Most összenõ minden, ami összetartozik”, csodaváróan és tétlenül elfogadhatják, holott már néhány héttel a fal ledöntése után kiderült, hogy semmi sem nõ össze magától, iszonyúan sok gaz kezd viszont elburjánzani. Negyvenévi elszakítottság után egyedül a bûnös múlt terhe közös bennünk, németekben; még a nyelv sem közvetít megértést.
Amikor befejeztem beszédemet „A német teherkiegyenlítésrõl”, rövid taps csapta agyon, de legalább bekerült a jegyzõkönyvbe. Azóta már megszoktam, hogy falra hányom a borsót. Alig néhány héttel késõbb, 1990. február
2-án Tutzingban, az „Új válaszok a német kérdésre” témájú kongresszuson, hosszabb indoklás után ezt a követelést fogalmaztam. meg: „Aki jelenleg Németországról gondolkodik, és választ keres a német kérdésre, az nem kerülheti meg Auschwitzot.”
Ez a mondat és egyéb megfontolásaim, amelyekkel óva intettem attól, hogy a bekebelezés ripsz-ropsz módszerével teremtsünk elhamarkodott német egységet, és kezdetnek konföderációt javasoltam, nyomban fölzúdulást keltettek. Az „Egy hazátlan bitang rövid beszéde” elevenbe talált. Én, „a nemzet önjelölt vészmadara”, én, „a német egység megrögzött ellensége”, úgymond, „eszközként használtam fel Auschwitzot”, és fölhánytorgatásával korlátozni akartam a németek önrendelkezési jogát.
Akkori egységittas bírálóimat ma hadd kérdezzem meg: fényt gyújtott-e agyukban most és megkésve a sachsenhauseni úgynevezett „zsidó barakk” leégése?
Akkori bírálóimnak – akik valamennyien kötötték magukat egy állomásfõnök eszelõs mondatához: ;,A vonat elment, már senki sem állíthatja meg” –, mindnyájuknak hadd hívjam föl ma a figyelmét arra, milyen újabb barbársághoz vezetett bennünket, németeket, az õ nagy vasutastudományuk.
A latens és nyílt antiszemitizmustól és a pogromoktól, melyek áldozatai fõként cigányok, késõ már óva inteni. Auschwitz és Auschwitz-Birkenau, ahol csaknem félmillió romát és szintit gyilkoltak meg, idáig veti árnyékát. A cigányokat ma Németországban újból aszociális elemeknek minõsítik, és állandó erõszak fenyegeti õket. Nincs azonban olyan politikaformáló erõ a láthatáron, amelyik akarna és tudna is megálljt parancsolni az ismétlõdõ bûncselekményeknek.
Ellenkezõleg: nem csupán és nem elsõsorban a bõrfejûek azok, akik telegén szerepléseikkel fölrúgják a társadalom demokratikus konszenzusát; sõt inkább politikusok voltak azok, verbális ütõerõvel megáldott emberek, Stoiber és Rühe urak, akik a bevándorlás problémáját és a menekültek s menedéket keresõk szorultságát már egy éve is a maguk javára játszották ki, állandó témaként a választási harcban. Búcsút mondtak a civilizált viselkedésnek, s erõszakos tettekre és merényletekre ösztönözték ezzel a gyülekezõ jobboldali szélsõségeseket. A Seiters belügyminiszter és a román kormány között kialkudott toloncolási eljárás, amely, ha jól megnézzük, a menedéket keresõ romák deportálását jelenti, és az állandó támadások az alkotmány menedékjogi cikke ellen, mindez úgy-ahogy még tompított elsõ megfogalmazása a Németországot egyesítõ jelszónak: „Ki a külföldiekkel!”
Rühe úr, aki azóta védelmi miniszter és az állam oszlopa lett, CDU-fõtitkári tevékenységét jellemzõ megállapításomra, hogy õ „nyakkendõs és jól fésült bõrfejû”, azzal legyintett rá, hogy untatja önismétlésem; pedig gyakran szembekerül még ezzel az arcképpel, mivel a terrornak nemcsak a hatását kell meglátni, hanem néven kell nevezni elõidézõit is. Vajon hogyan vethet véget a kettõs játéknak ez a kormány, hiszen számítóan bujtott fel rá, és a népi érzülettõl, ama vitathatatlanul egészségestõl való páni félelmében rendezte meg?
Németország Szövetségi Köztársaság és alaptörvénye egy bontási vállalkozásnak van kiszolgáltatva, még ha az házgondnokságnak és gyámhatóságnak tekinti is magát. Ha egy pénzügyminiszterkedõ CSU-politikus megkockáztat roppant szemöldöke alól egy pillantást vetni a jövõbe, és azt véli látni, hogy a következõ választások csak a középtõl jobbra nyerhetõk meg, ha az FDP egy barnás színezetû s a határokat népileg áthágó osztrákot hív meg ünnepi szónoknak, ha a hadiipari lobby illetékes államtitkára akar védnökként Peenemündébe utazni a V–2 rakéták születésének kerek évfordulóján tartandó ünnepségre – s útja csak a külföldi tiltakozások miatt hiúsul meg –, ha mindezt, a politikai centrumnak ezt a jobbra helyezõdését, ezt a jobbra csúszást csak kocsmai fecsegésként bagatellizálják, és nem értik meg, hogy létünkben fenyeget, akkor nekünk, németeknek újra veszedelmesnek kell minõsítenünk magunkat – éspedig mielõtt még a szomszédaink látnának veszedelmet bennünk.
Ezért nevezek nevén, azaz gyújtogatónak, egynéhány derék Biedermannt.l Ezért látom úgy, hogy az ország állítólagos szükségállapota csakis a kormányban gyökeredzik. Ezért nem lehetnek Németországról szóló beszédemben szeretettel részletezõ elmélkedések, vagy alászállások a hazafias érzés teléreihez; nem, én a kérdõjelet akarom mélyfúrónak használni.
Hát nincs hatásos orvossága a németek visszaesési hajlamának? Rúnajelekkel íratott elõ nekünk az ismétlés kényszere? Szükséges-e az, hogy nálunk, németeknél minden, még a lehetõvé vált egyesülés csodás ajándéka is – szinte törvényszerûen –, csúfos szörnyszülötté torzuljon? Bennünket, akik olyan erõszakolt szótömörítéseket találtunk ki, mint a „gyászfeldolgozás” és a „múltleküzdés”, most a másik véglet felõl a „meggyõzõdés-esztétika” bunkószava fenyeget, amellyel frissen pálfordult kultúrüzemgazdászaink csapnak agyon mindent, ami nem a takarosan elrendezett tetszetõsség esztétikájára törekszik? Mi, akik még mindig sérültjei vagyunk az abszolútumba tett utolsó kiruccanásainknak, még mindig képtelenek vagyunk civil, azaz humánus módon bánni bel- és külföldiekkel? Mi hibádzik a mi nagy német gazdagságunkban?
Ezeket a kérdéseket augusztus végén Dániában írtam le, tehát egy olyan országban, amely ugyan nem túlzottan idegenbarát, de társadalmában a gyilkolási vágyként megnyilvánuló gyûlölet – amit Hoyerswerdában, Rostockban és száz más városban láthattunk – nem kimutatható, nemigen elképzelhetõ, még roppant pszichikai terhek alatt sem.

Amikor 1945 tavaszán a szovjet hadsereg elõrenyomult, és a Keleti-tengeren át sok ezer német menekült a véderejük megszállta Dániába, a nagynémet birodalom rövidesen bekövetkezõ kapitulációja után a megszállók iránti mégoly érthetõ harag vagy akár gyûlölet sem sarkallta a dánokat erõszakos cselekményekre a német menekültek ellen. Sõt: bár maguk is szükséget láttak, gondoskodtak ellenségeikrõl. Azok visszatérése Németországba nem úgy ment végbe, mint holmi brutális kitoloncolás. Beszámolhatnék olyan nyugat- és keletporosz menekültekrõl, akik nem dániai tartózkodásuk alatt döbbentek rá menekült voltukra és státusukra; amikor azonban kényszerbeutaltakként észak- és nyugatnémet községekbe kerültek, nem szûnõ idegenellenességet és gyûlöletet tapasztaltak. Már akkor is ezt hallották: „Menjetek vissza oda, ahonnét szalasztottak!”

A dánoknak természetes, hogy civilizáltan viselkednek. Nem beszélnek róla, legföljebb ha ironikusan, mellékmondatokban. Mi azonban a civilizáció megszakadását a német társadalomban – dátumszerûen 1933 történelmi cezúráját – mindmáig nem tudtuk összeforrasztani, bárhogyan igyekeztünk, bárhogyan fogadkoztunk.
Még a hetvenes évek elején is, amikor bízvást remélhettük, hogy sikerül ezt a szakadást, ha begyógyítani nem is, de legalább áthidalni, amikor reformer lendület igyekezett megszüntetni társadalmi elmaradottságunkat, akkor is összecsengtek a szélsõbal gyûlölködõ jelszavai a Springer-sajtó gyûlölettirádáival, kezdett gyakorlattá válni a politikai gyilkosság a Rudi Dutschke elleni merénylettel, az ellenfelet ellenséggé nyilvánították, és Brandt varsói térdre hullását még a szövetségi gyûlésben is gonoszkodás fogadta. Konrad Adenauer 1961 õszén mondott becsmérlõ beszéde után, amely az emigránsokat célozta és sebezte meg, Willy Brandt idegen maradt Németországban, halá-
láig idegen; hiába ámított az ellenkezõjével nem egy állami díszünnepség.
Amikor a lübecki fiatalember 1933-ban Norvégiában, késõbb pedig
Svédországban keresett menedéket, mindkét helyen befogadták. Az SPD kongresszusán tegnap elhatározott kompromisszum nem oszlatja el aggályaimat. Minden szociáldemokrata szövetségi képviselõnek, aki ezek után hajlandó lenne alkotmányunk nagy értékét, az alapvetõ menedékjogot kiegészítésekkel korlátozni, tudnia kell, hogy ezzel visszamenõlegesen megsért minden emigránst, holtakat és még élõket, mindenkit, akinek távoznia kellett Németországból, és Skandináviában vagy Mexikóban, Hollandiában, Angliában vagy az USA-ban talált menedéket. Ezért a menedékjog megnyirbálása, ha netán kétharmados többséget kapna a szövetségi gyûlésben, szakítást jelentene a német szociáldemokrácia történetével.
Egy szakítással több vagy kevesebb, mondhatná valaki, nem számít.
Hiába, bennünket, németeket sorsszerû gyakorisággal szakítottak szét. Hozzáedzõdtünk, hogy törések és szakadások mentén élünk. Nekünk a szétdaraboltság – legkésõbb a harmincéves háború óta – természetes állapotunk. Az Elbántúl pedig, a Rajna felõl nézve, mindig is külön létezett. A töredékesség, a kettéhasadtság, az úgynevezett hamleti jelleg hozzánk tartozik, amiért is szakadatlan az egységre törekszünk, legtöbbször hiába vagy túl nagy áron.
Eszerint németnek lenni, mondják, annyi, mint meghasadtnak lenni, minden lét- és tudathelyzetben. Németnek lenni annyi továbbá, mint szenvedni az egység hiányától, amiért is kitartóan önmagunkkal foglalkozunk; szomszédaink nevetségére, akiknek más, kevésbé veszélyes bolondériáik vannak.
Fabatkát sem érnek az ilyen sommás megállapítások, ha mégoly kézhez állónak tetszenek is: hiszen a nyugatnémetek alig szenvedtek az ország felosztottságától, sõt tudatlanságukkal azt csak elõsegítették. A kétállamúság vége felé már-már kétségbe vonták annak a nemzeti ünnepnek az értelmét is, amelynek retorikája népi felkelést bûvészkedett elõ egy spontán munkáslázadásból.
A váratlanul fenyegetõ csatlakozás jobbára riasztotta a nyugatnémeteket, hiszen sejteni lehetett, minden kancellári hazugság ellenére, hogy ára lesz. Nem, nem voltunk oda az egységért; talán az a történelmi tapasztalat tett gyanakvóvá, hogy ránk, németekre az egység mindig csak szerencsétlenséget hozott.
Egyetlen nyári dániai feljegyzésem maradt még, amelyet ehhez a beszédhez vetettem papírra nem sokkal a mindent nivelláló kettõs esemény
– olimpia plusz Szarajevó – után, s amely olyan rövid – Mi németek nem ismerünk mértéket! –, hogy magyarázó vagy a kurta ténymegállapítást vitató kifejtésre szorul.
Mi, akik háztartásunkban oly nagy biztonságra törekszünk, hogy a külföld csodál érte, valóban ennyire mértéktelenek volnánk? Tagadó válasz kínálkozik. Nincsenek-e francia és amerikai politológusok és történészek – például Alfred Grosser és Fritz Stern –, akik, felkérésre, elégséges osztályzatokat írtak érettségi bizonyítványunkba?
Az ország nyugati részében, ahol negyven éve folyamatosan járunk a demokrácia iskolájába, nem jutottunk-e olyan példás társadalmi konszenzusra, hogy az igazolni látszik a „szociális piacgazdaság” ideológiai igényének megvalósulását?
Nem léptünk-e fel külföldön, nemzeti szuverenitásunk visszanyeréséig, jobbára vigyázatosan és magunkat kisebbítve? A gazdasági óriás a politikai törpe szerepében; ezért is követte az „Újra vagyunk valakik!” típusú nagy-
zoló kijelentéseket nyomban több csillapító viszonylagosítás és szerénységre
való intelem.
Nem iparkodtunk-e az aktív védekezés szellemében kiadott minden NATO-utasításnak mindig azonnal és elsõként alávetni magunkat?
A történészvitáig – ez valamivel az egyesítés elõtt volt – nem viseltük-e türelmesen a múlt terhét, a német bûnkomplexust és a nem halványuló megbélyegzettség szégyenét, reménykedve persze, hogy egy szép napon túl lehetünk majd mindezen?
És nem volt-e kedvesebb valamennyiünk fülének az olyan jellemzés, hogy „rendszeretõ, szociálisan béketûrõ, engedményekre kész és kiegyensúlyozott”, mint a „Vagy, vagy!” és a „Kerül, amibe kerül!” harsány hetvenkedése?
Bizonnyal igaz, hogy a Német Szövetségi Köztársaság polgárai a maguk kezdeményezésére s mindenkor pártjaik és érdekszövetségeik terepén valószínûleg civilizálódtak; még a hivatalok és hatóságok nyers hangneme is, amely mindkét fél részérõl alattvalói mentalitást feltételezett, kénytelen volt engedni a „Legyetek szívélyesek egymáshoz!” követelésének. Civil módon bántunk egymással. Forgalomba került a „vitakultúra” szó. A múlt kötelezõ iskolai téma maradt. Akadt ugyan néhány ónáci, az örök tegnapiak, ám amikor a hatvanas évek végén az NPD-nek, egy szélsõjobboldali, többnyire korosabb évjáratokat tömörítõ pártnak sikerült bejutnia néhány tartományi parlamentbe, olyan demokratikus baloldal állt vele szemben, amely ezt a jobboldali erõt nyílt és erõszak nélküli vitában jelentéktelenné redukálta. Véget ért a kísértetjárás, a jobboldali tábor szétmorzsolódott.
Így láttuk. Az NDK, ez a hivatalból és állítása szerint antifasiszta állam, szegényebb lett egy diadallal. Reménykedhettünk, hogy leküzdöttük az utolsó visszaesést. Az utódok nemzedéke elõtt tág, demokratikus karám nyílott, bõven ellátva kalandos játszóterekkel és fûtött uszodákkal, diszkókkal és szociológiai szakvéleményekkel, s így elegendõ és kényelmes kifutóteret nyújtott, és olyan fejlõdést ígért, amely békés, toleráns módon az ifjúságközpontú fogyasztásra épít. Ártalmatlanul váltották egymást a divatok. Áldozat nem esett, csak a korszellem oltárán.
Már a fal leomlása és a hamarosan ripsz-ropsz végrehajtott egyesítés elõtt csalókának bizonyult azonban az a látszat, hogy megtisztult volna Németország, legalábbis a nagyobb, nyugati fele. Ám csak amikor az NDK csõdtömegét holt és eleven leltárastul bekebelezték a Szövetségi Köztársaság áruházláncai és energiahálózatai, bankjai és biztosítókonszernjei, csak ez az „egy hazának” nevezett alkalmi vételecske oszlatta el az önámítást, leplezte le az össznémet svindlit, és adott újabb lendületet – alighogy szuverének lettünk – a mértéktelenség hajlamának.
Nyomban kiderült, milyen törékeny a nagy nehezen kivívott társadalmi konszenzus. A szorgosan begyakorolt szerénységet kicsinyesnek és provinciálisnak bélyegezték; azóta újra folyik a szájtépõ nagyzolás. Országosan mértékadó újságok szólítottak föl arra, hogy a német múlt terhét – ami addig önismeretünk fájó része volt – vessük le végre, és elõrenézzünk, most már csak elõre.
És mivel a Szovjetunió széthullásával a nyugati tábor, tehát a kapitalizmus, gyõztesnek vélte magát a kommunizmus fölött, mi össznémetek mintegy begyakoroltan tûntünk föl a gyõztesek oldalán, elszántan arra, hogy tiszta helyzetet teremtünk: szó sem lehetett többé harmadik útról, pláne demokratikus szocializmusról. Úgy rendelték az utópiáról való lemondást, mint féregtelenítõ kúrát az orvos. Ahol nyoma sem volt piacnak, ott is uralkodni akart, dogmatikus korlátoltsággal, a szabad piacgazdaság. Azt a demokratikus baloldalt pedig, amely a legegyértelmûbben, igaz, elvakító gyûlölet nélkül, ám érvekkel emelt szót a kommunizmus ellen, ezt a magával is viszálykodó baloldalt, amely mégis, a tevékeny alkotmányos hazafiság szellemében, a legbiztosabb védelmet jelentette a Szövetségi Köztársaság társadalmának szélsõjobbos hajlandóságai ellen, egy füst alatt ezt is le kell söpörni az asztalról, hogy tiszta helyzet teremtõdjék.
Tisztogatóknak még sohasem volt híjával Németország, de ritkán végeztek tisztogatási munkát ilyen szakértelemmel; elvégre mint eddig, továbbra is fõként egykori kommunisták és bûnbánó maoisták vállalják föl és viszik sikerre ezt az üzletet. Már ott tartanak, hogy a jakobinusok módján és módszerével, teherbíró lámpavasakat hoznak divatba újra, valamint egy középkori maradványt, a pellengért. És mivel senki sem jártasabb náluk a nyilvános önvádolás tudományában, a német feljelentésügy szilárd konjunktúrának néz elébe. – Isten, vagy aki tud, óvjon bennünket a konvertiták buzgalmától!
Mióta ez a tisztogatás tölti meg élettel a tárcarovatokat, és gondoskodik a kerekasztalviták csúcspontjairól, azóta a demokratikus baloldal már csak megidézett szellemként létezik, vagy esetleg néhány õskövületnek kikiáltott különc alakjában. E maradék példányok egyike beszél ma önökhöz. Körülnéztem, szemlét tartottam: a baloldal felõrlõdött, a harmadik út eltorlaszolva. Az utolsó alkotmányos hazafiak rövidesen az állatkertben bámulhatók meg. Fölmerül azonban a kérdés: melyik politikai erõ lehet képes jelenleg arra, hogy ezt a szántszándékkal hasított léket betömje, és ellenálljon a jobboldali terrornak?
A polgári centrum aligha. Esendõ lévén a szónokok keltette riadalmakra, és a Stoiber-féle Menetekeltõl, „a német népet fenyegetõ faji átitatódástól”, mint földi pokoltól rettegve, feszélyezetten nézi ugyan a jobboldali terrort – „Mit szól majd hozzá a külföld? Odébbállnak tõlünk a beruházók!” –, de azért lényegében megértést tanúsít iránta. Streibl látomása „a multikriminalizmus társadalmáról”, és Waigel irányelve, hogy „az eljövendõ választások csak a középtõl jobbra nyerhetõk meg”, nem maradt pusztába kiáltó szó.
Amikor október harmadikán, az Egység napján szélsõjobboldali hordák vonultak Drezda utcáin, és azt ordították, hogy „Dögölj meg, Júda!”,2 a helyi és a Nyugat-Németországból odahívott rendõrség védõkíséretet adott nekik, ugyanakkor viszont Schwerinben, ahol az egység kancellárja ünnepelte történelmi nagyságát a Városi Színházban, az utcákon gondosan elkaptak mindenkit, aki tiltakozott volna ez ellen. Itt Münchenben, ahol nem is olyan régen néhány tucat balos hõzöngõ ellen kemény rendõri túlerõt vetettek be, fölösleges a weimari állapotokkal riogatni ahhoz, hogy a megnagyobbodott Németország jobbra dõlõ gyöngeségére rádöbbenjünk.
Újra csak nem ismerünk mértéket. Dániai feljegyzésemet, amely augusztus vége felé még kérdõen-gyanítóan hangzott, ma már újabb, minden parlamenti ellenõrzés alól kicsúszó mértékvesztések igazolhatnák. Hadd nevezzem meg a Spiegel túlságosan szolgálatkész szállítóját, a Gauck-hivatalt, amely úgy nyitogatja Pandora szelencéjét, ahogy kedve tartja, és ezzel – bizonnyal szándéka ellenére – az NDK állambiztonsági szolgálatának munkáját folytatja. Most végre kifizetõdik a Stasi szorgalma, most végre hat lassan felszívódó mérge. Az az egykor érvényes civilizált szabály, hogy „a kétség a vádlott mellett szól”, az ellenkezõjére fordult. Már a gyanú is bûnösnek bélyegez.
A másik mértéktelenség, amit megnevezek, a vagyonügynökség összpontosított lidércnyomása, amely roppant mércéjébõl emberi sorsokat rostál ki. Semmi sem kényszerített arra, hogy létrehozzuk ezt a monstrumot, óriást szabadítva ki a palackból. Vagy kényszerített arra bennünket valami, hogy ilyen könyörtelenül bánjunk kárvallott, többszörösen megalázott emberekkel? Mi, nyugatnémetek talán rajtuk, a keletieken akarunk önigazolást nyerni? Õk bûnhõdjenek, mert nekünk lehetett Globkénk és Kiesingerünk és náci jogászaink is lehettek ezrével? Hát õk, sokat emlegetett „szegény fivéreink és nõvéreink” tegyék jóvá, amit mi a gazdasági csoda napja alatt elrontottunk?
Hogy a német mértékvesztésnél maradjunk: micsoda mérhetetlen önteltség von itt mérleget!

Az elején azt mondtam: az idei, komisz és kitartóan aszályos nyáron üdülõszigetünkön szüneteltették légiforgalmukat a vadludak. Semmi sem vonta el a figyelmet. Nem maradhatott ki gondolataimból az a keserûségréteg, amely az egység két éve alatt leülepedett bennem. Dániai jegyzeteim ezért arra szorítkoznak, hogy csakis magamról beszélek, Németországról és magamról. Hogyan kapaszkodtam ebbe az országba. Hogyan veszítettem el ezt az országot. Mi bajom, és minek érzem hiányát. És mi az, amit felõlem elvihet a fene.
Ezért választottam ezt a címet: Beszéd a veszteségrõl.
Hosszú a sor, le kell rövidítenem néhány jellemzõ példára. A szülõhaza elvesztésével kezdõdött. Ám ennek, bármilyen fájdalmas maradt is, belátható oka volt. Német bûn, azaz egy bûnös módon viselt hábo
 

1 Utalás Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók címû darabjára.
2 „Juda, verrecke!” A náci pogromok jelszava volt. (A ford.)
 

---
Egy néppel több van a kelleténél: Sartre mondását egy kissé eltorzítva Hannah Arendt így jelölte meg a nácik érzelmeit a zsidókkal és a cigányokkal szemben. Ma mintha minden népbõl több volna a kelleténél: gyökértelen kivándorlók, erõszakosan kitelepített menekültek és kisebbségek, elköltöztetett lakosság, az emberek – úgy látszik – egymásra torlódnak. A túl népes – vagy annak hitt – emberiség önutálattal válaszol: féreg lett az ember a másik ember szemében. Képtelenség elmenekülni a zsúfolt földgolyóról, együttélésre kényszerülünk felebarátainkkal, akiket nem választhatunk meg, tömött vasúti kocsikban szorongó utasoknak látjuk magunkat, s attól rettegünk, hogy a pótutasok életterünktõl fosztanak meg minket.
E viszolygás gyalázatos értékrombolással párosul. A sajtó útján nap mint nap azt sulykolják belénk, hogy az ember mennyiségként fogható fel. A háborús áldozatok, a terror áldozatainak óriási száma már nem rendít meg: az ember olyan árucikk, amelyet bántatlanul tékozolhatunk, jut is, marad is belõle. A számok elõtt az erkölcs leteszi a fegyvert. Amilyen mértékben eltávolodunk a törzsünktõl, az egyén emberi minõsége a hangyaboly uniformizáltságát ölti fel. A közeli és a távoli összekeveredik, tízezer tengerentúli halott kevesebbnek számít, mint amikor a szomszédunkban hal meg valaki. A média is erõsíti ezt a perverziót: mivel azt képzeli, a világ ábrázolására hivatott, a világ pótlékává lesz, elfordít tõle. E sikeres tevékenység következtében a telekommunikáció és mûholdak világában mintha az elmúlt évszázadokban élnénk: elszigeteltségünkben nem is érdekel a másik ember. Mivel azt hisszük, hogy ismerjük, felmentést nyerünk az alól, hogy közeledjünk a másik ember felé. A média, amely otthonunkba hozza a világegyetemet, eltávolít a világtól, a képernyõ ernyõz, az elmondott események egymást szürkítik. A Föld ismeretlenekkel népesül be, furcsa dolgok esnek meg benne, amelyeknek semmi közük egymáshoz, s mivel a másik ember kép csupán, egyre jobban kételkedünk magában a valóságban.
Fonákul valósult meg tehát a felvilágosodás álma: a népek közelebb kerültek egymáshoz, de nem azért hogy testvérek legyenek, hanem hogy megszabaduljanak a másiktól. Félnek a keveredéstõl: ez az egyetlen közös vonásuk.
(Pascal Bruckner)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta