A magyar szociológiának
az elmúlt évtizedek megértéséhez legalább annyit kellett volna foglalkoznia
a mindennapokkal, az értékekkel, a mintakövetéssel, a motivációkkal, az
életforma-módosulásokkal, mint a gazdasági és politikai szerkezetváltozásokkal.
De nem tette: a számos kísérlet ellenére mindig is túlsúlyban voltak a
makroelemzések, és periférikusnak minősültek a másféle kezdeményezések.
Pedig e kezdeményezések megkésve ugyan, de jelezték, hogy a hetvenes években
a társadalom életmód- és életformaváltása, ill. értékszemlélet-módosulása
a fogyasztói magatartás irányába történik, és az értékhierarchiában a tulajdon
és az anyagi javak árfolyama igen magas. Ennek ellenére meglehetősen keveset
tudunk a fogyasztásra serkentő vágyak és ízlések eredetéről és természetéről,
valamint arról, mi és hogyan történt abban a körülbelül tizenöt évben,
amikor kétségtelenül lezajlott a nagy tömegeket érintő életstílusváltás.
A korszakot, igen találóan, gulyáskommunizmusnak
és frizsiderszocializmusnak nevezték – hiszen a hatvanas években,
amikor a fő fogyasztási cikk az étel volt, csaknem mindenki jóllakhatott,
míg a hetvenes években, melyre a lakberendezési tárgyak fogyasztása volt
jellemző, csaknem mindenki vásárolhatott frizsidert, televíziót,
és fölhalmozhatott dísztárgygyűjteményt. E termelői-fogyasztói mentalitás
kialakulásának folyamatát számos szerző – köztük Juhász Pál, Manchin Róbert
és Szelényi Iván – “szocialista polgárosodásnak” nevezi. A folyamat hátterében
a második gazdaság felfutása áll, melynek köszönhetően megteremtődött annak
lehetősége, hogy a korábban csak ipari vagy mezőgazdasági keresők – legálisan
vagy feketén – részidős vállalkozókká váljanak. Arra nem volt mód, hogy
az emberek komolyabb termelőeszközöket (földet, gyárat stb.) vásároljanak,
így a megtermelt javak nyomán fölhalmozott pénz egy részét irracionális
fogyasztásra költötték.
1956 előtt az egypárti hatalom még
erőteljesen korlátozza a személyes fogyasztást, az iparfejlesztési céloknak
és bizonyos antikapitalista ideológiáknak megfelelően. 1961–1975 között
azonban már körülbelül egymillió új lakás épül (több mint fele a fővárosban
és városokban). A hetvenes években megközelítően húszezer lakás épül évente.
Budapesten négy, a vidéki városokban hat házgyár biztosítja az ipari méretű
lakásépítést. A lakótelepi életforma alapvető változásokat jelent igen
nagy tömegek hétköznapi életvezetésében, lakásmódjában, lakáskultúrájában.
A lakosság egyharmada költözik korszerűbb, a Habitat európai lakásnormái
szerint megfelelő civilizációs ellátottságú lakásba.1 E is folyamatnak
köszönhető, hogy a hetvenes évekre egy sajátos, hallgatólagos alku jön
létre a politikai vezetés és a társadalom között, melynek eredményeként
az emberek, részben állami támogatással, viszonylag stabilizálódott életformát
alakíthatnak ki, cserébe azért, hogy egy szűk érdekcsoport javára lemondanak
a politikai döntésmechanizmusokban való részvételről, a társadalmi nyilvánosság
intézményeinek ellenőrzéséről.
A hetvenes években – miközben milliók
élete még a tradicionális paraszti létforma keretei között zajlik – a lakótelep,
a társasház, az újonnan épült családi ház egyre több családot sarkall új
lakókörnyezet megteremtésére. Be kell rendezni a teret, dönteni kell annak
új arculatáról, a lakás és a család összehangolásáról, és mindehhez tárgyakat
kell választani és vásárolni. A faluról városba költözöttek elhagyják régi
tárgyaikat, nem kívánják szüleik életmódmintáit követni. A hetvenes évek
elején a falusi kockaházakba költözők is kidobálják a régi paraszti tárgyakat.
Fiatalok tömegei szakítanak ekkor a családi hagyományokkal, és létrehozzák
a pszeudomodern “variabútorokból” összeállított egyenlakásbelsőket.
Ugyanakkor ezzel ellentétes tendenciák
is észlelhetők. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve a budapesti
és vidéki nagyvárosi értelmiségi lakásokban fölbukkannak az eldobott tárgyak,
s kialakulnak a “népművészeti” magángyűjtemények. E divat elterjedésének
köszönhetően a lakótelepi lakások és az újonnan épült vidéki családi házak
egy része is megtelik a sokszor iparilag előállított, sorozatgyártott ál-népművészeti
tányér- vagy köcsöggyűjteményekkel. “Fölösleges” tárgyak tömege halmozódik
föl a lakásokban. Sorozatgyártott dísztárgyak, ritka reprezentatív alkalmakkor
használt pohárkészletek, kis üveg italok, külföldi cigarettásdobozok, sörösdoboz-gyűjtemények,
képcsarnoki festmények és poszterek, ülőbútornak használt dupla rekamiék,
funkciótlan dohányzóasztalok, hálószobában elhelyezett étkezőasztalok és
fotelek stb. lepik el a lakásokat. A tér szűkös, a rendelkezésre álló falmennyiség,
a mindennapi élet funkcióinak kielégítése korlátozott. Mégis megéri emberek
millióinak, mert a sok-sok tárgy életformájuk stabilitását, biztonságát,
tehetősségüket jelképezi.
A magyar lakások diszfunkcionális
túlzsúfoltságának kompenzatorikus jellege nyilvánvalónak tűnik. A lakberendező
és lakásdíszítő tárgyak iránti vágy, a fogyasztói kereslet elburjánzása
mindenekelőtt a megelőző két évtized korlátozott tárgykínálatának eredménye.
A használati és dísztárgyak iránti igények a hetvenes években kielégíthetőkké
válnak, annak ellenére, hogy az ipar és a kereskedelem (a hiánygazdaság
következményeként) nem kínál megfelelően széles és főleg a funkcionális
szempontokat is figyelembe vevő áruválasztékot. Az emberek jelentős része
a nehézkes beszerzés és a szűkös (bár a korábbi évtizedekhez viszonyítva
bőségesnek tűnő) kínálat ellenére úgy érezheti, végre jómódot, tehetősebb
környezetet teremthet maga köré: fogyaszthat ételt, italt, tárgyakat, kiskocsit,
s vásárolhat kistelket kis hétvégi házzal.
Ahhoz, hogy a fogyasztás mértékében
bekövetkezett változások érthetővé váljanak, azt a tömeges életmódváltást
kell megérteni, mely a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek eleje között
zajlott le. Volt körülbelül tizenöt olyan esztendő, amikor a magyar társadalomnak
nemcsak a politikai és értelmiségi elithez tartozó rétegei, hanem a szélesedő
középrétegei2 is komfort életformát alakíthattak ki.
Javult ekkor a lakások civilizációs fölszereltsége, nő a szobaszám és némileg
még az alapterület is. Addig megszerezhetetlen tárgyak sokaságát lehet
birtokolni. A külföldi kozmetikumok, italok, ajándéktárgyak előbb csak
státusszimbólumokként, majd dísztárgyakként jelennek meg, később gyűjteménnyé
állnak össze, végül pedig a nyolcvanas évek elején helyükre kerülve használati
tárgyakká, illetve kiegészítőkké “fokozódnak le”.
A tömegesen épülő lakótelepek és
a nekilendülő magánerős építkezések (városi társasházak és falusi családi
házak) rendkívül sok háztartást kényszerítenek bele a jellegzetesen “szocialista”
társasjátékba: mikor, hol, mit lehet éppen kapni, és a beszerezhetetlent
hogyan lehet “fusiban”, műhelyekben (természetesen gyári, azaz állami tulajdonból)
előállítani, illetve külföldről becsempészni. Fokozatosan kialakul egy
olyan fogyasztói stratégia, mely a lakberendezési tárgyak beszerezhetőségének,
illetve előállításának ismeretén alapul.
A televízió és a tömeglapok (mindenekelőtt
a milliósnál nagyobb példányszámú Nők Lapja) a tömegfogyasztásra
serkentenek. A fogyasztást elősegítik az áruvásárlási kölcsönök is. Azaz:
piacgazdaság nélkül is megteremtődnek az árufogyasztásnak a posztindusztriális
társadalmakban föllelhető manipulátorai. A tömegkommunikáció és a részletre
vásárlás ugyanazt sugallja, mint Nyugaton: a fogyasztás által válik az
ember a modern ipari társadalommal azonosuló lénnyé. A hivatalos ideológia,
persze, másról szól. Vannak értelmiségellenes megnyilvánulások is: így
például a hírhedt “kesudió” vagy “poszter”-vita során az Élet és Irodalomban
írók és publicisták féltik a “népet” a “fogyasztói társadalom”, azaz a
Nyugat romboló hatásától. A kesudióban és a poszterben a kapitalizmus megtestesítőjét
látják, a nem hivatalos nyugati életforma megjelenése ellen tiltakoznak
ezen ártalmatlan tárgyak ürügyén.
A fogyasztásra serkentő manipulátorok
ízlése nélkülözi a hagyományos értelmiségi tájékozottságot, az úgynevezett
közmegegyezés szerinti értelmiségi “jó ízlést”, értékőrző habitust. A televízióban
az építészeti, képzőművészeti vagy iparművészeti műsorok készítői, a hasonló
témájú híreket közlő híradósok és a vitaműsorok, ismeretterjesztő műsorok
berendezéséért felelősök között szinte alig találhatunk szakirányú képzettséggel
rendelkező szakértőt. A kulturális témákkal foglalkozó újságírók között
pedig még kevesebb akad.3 A tárgytervezők, a gyártmányfejlesztésért,
terméktervezésért felelős ipari vezetők és a tárgyakat megrendelő kereskedők
többsége még a nyolcvanas években sem rendelkezik – nemhogy szakirányú
felsőfokú végzettséggel, de más felsőfokú végzettséggel sem. Pedig az értékek,
beállítottságok változásában ugyanúgy meghatározó szereppel bírnak, mint
a fogyasztói ízlés és szokások ki- és átalakításában. A rossz ízlésű kereskedők
a tömegek ízlésére hivatkozva rendelik a gyáraktól a pszeudomodern tárgyakat,
s valójában saját ízlésüket kényszerítik rá a többségre (A “kényszer” szót
nem valamiféle értelmiségi ízlésfelsőbbrendűség birtokosaként írom. Több
száz interjút készítettünk diploma nélküli gyártmányfejlesztési mérnökökkel,
tervezőkkel – közöttük szép számmal olyanokkal, akiknek az érettségin kívül
semmilyen más végzettségük nem volt – és kereskedőkkel, akik igen öntudatosan
vállalták szerepüket a tárgyak előállításában és forgalmazásában annak
bizonyosságával, hogy ők a “jó ízlés letéteményesei”, ők tudják, mi kell
a többieknek.)
Bővül a kínálat is a hetvenes években,
de közel sem annyira, hogy kielégíthetné a fogyasztás iránti igényt. A
nyugati utazások – melyek háromévenként elvileg mindenki számára elérhetők
– és a háromnapos társasutak tárgyak és holmik beszerzésére irányulnak.
A nyugati jóléti társadalmakban megvalósult életkörülményekről és életvitelről
csaknem két évtizedes elzártság után lassan, korlátozottan beszivárgó ismereteket,
valamint a nyugati utakon egyre többek által szerzett személyes tapasztalatokat
önmagukban is keresletnövelő és fogyasztási vágyakat alakító erőknek tekinthetjük,
melyek lassan kikényszerítik a kínálat bővülését. Az állami ipar nemcsak
a nagyberuházásokat vagy a lakótelepek fölépítését végzi, hanem a csecsebecsék,
lakberendezési tárgyak előállítását is. És mivel nem képes rugalmasan kielégíteni
a fogyasztói igényeket, kénytelen eltűrni a bújtatott formában megjelenő
magánkezdeményeket (például a géemkákat). A magánszféra kényszeríti ki
a “maszekok” árutermelő, kínálatbővítő tevékenységének megjelenését. Ebben
élenjárnak a lakást fölszerelők, a tárgyelőállítók, azaz a magánszférát,
az individuális igényeket kiszolgálók. A mindenáron való beszerzés, megszerzés,
fogyasztás vágya kikezdi a két évtizedig megváltoztathatatlannak hirdetett
és az ideológia által egyedül üdvözítőnek tartott tulajdonviszonyokat (miszerint
a szocializmusban fölösleges a magántulajdon, mivel az állami tulajdon
“mindenkié”). A korábbi középszerű, szürke egyenéletforma helyett a “maszekolás”,
a “gebin”, a “másodállás”, a “bedolgozás” stb. összetettebb életstílus-variációkat
hoz létre.
Mindenekelőtt az elsőgenerációs
városlakók lakótelepi lakásaiban, a második gazdaságba és a szolgáltatási
szférába bekapcsolódó kisvállalkozó középrétegbeliek falusi reprezentatív,
diszfunkcionális lakóterekkel teli házaiban és a polgári mintakövetést
elutasító elsőgenerációs értelmiségiek lakótelepi vagy társasházbeli otthonaiban
jelennek meg a vebleni értelemben vett hivalkodó fogyasztás kellékei, a
gazdagságot fitogtató tárgyak, tárgyegyüttesek, gyűjtemények – a “lássátok,
megengedhetem magamnak” típusú magatartás eredményeként. Szegényesebb,
hiányokkal küszködő környezetben is megfigyelhetjük a “hivalkodó” tárgyak
meglétét és az irántuk érzett igen erős ragaszkodást. Az ilyen tárgyak
jelzik, hogy a család még nem adta föl, még reménykedik a megkapaszkodásban,
sőt, egy-egy ilyen tárgy – például blondelkeretes olajfestmény, kelim asztalterítő,
herendi porcelán – bizonyíthatja, hogy még fölfelé törekszenek egy konform
életforma felé, csatlakozni szeretnének a normaként ismert lakásmódokhoz.
A hagyományos életformakereteket
őrző lakásokban a közegben idegen elemként megjelenő, a korszakra jellemző
hivalkodó fogyasztás kellékei is a csatlakozás, azonosulás bizonyítékai.
Ha az emberek nem képesek is külső és/vagy belső adottságok (például betegség,
külön jövedelmekhez szükséges kapcsolatok stb.) hiányában arra, hogy a
mintának tekintett lakásbelsők szerint teljesen átalakítsák a környezetüket,
legalább néhány föltűnő tárgy révén jelzik a vágyott csoporttal és értékeivel
való azonosulást. E tárgyak rendszerint nagyon mások, mint a lakás egyéb
díszítőelemei és bútorai. A “csatlakozási hatás” mellett ezt talán “sznob
hatásnak” is nevezhetjük. A “sznob” attitűd természetesen pozitív kulturális
serkentő, valami felé való kimozdulás, még ha felületi is.
A reprezentáció, a presztízs iránti
szükséglet nem lebecsülendő. A reprezentációt, presztízst, státuszt szimbolizáló
tárgyakért gyakorta több energiát, időt, anyagi és szellemi ráfordítást
képesek emberek mozgósítani, mint az elsődlegesen biológiai vagy ezekre
ráépülő szükségletek kielégítésére szolgáló dolgokért. A lakásbelső a fiziológiai
alapú szükségleteken, védelmen, biztonságon, családi funkciókon túl az
önmegvalósítás, a vágyteljesítések, a magamutogatás színhelye is. A fölhalmozott
tárgyak leginkább a társadalmi státuszról és presztízsről, a másoktól várt
megbecsülésről, elismertetésről, a többiekkel való lépéstartásról, netán
megelőzni vágyásról, röviden: a vágyott társadalmi státusról szólnak. Az
azonosulás, a másoknak való megfelelés, a másoktól – a saját közvetlen
emberi környezetből – elnyerhető elismerés legalább annyira fontos motívum,
mint a különbözés vagy a másokkal való versengés. A lakás arculatának kialakításában
az emberek számára általában a velük azonos helyzetű, szemléletű, életvezetésű
csoportoknak van meghatározó szerepe. A tárgyak megszerzésére és lakótérbe
illesztésére sok munkát, időt, figyelmet fordítanak. A hetvenes években
a magyar családok többségének szinte központi életcélja a lakás megteremtése
és berendezése. Fontossá válik a referenciacsoport utánzása. Ennek következtében
szinte egyenlakásbelsők alakulnak ki az anyagi javakra, tárgyszerzésre
orientált életvitellel. Az élet maga elsődlegesen a privátszféra értékei
mentén szerveződik.
A hetvenes évek a többgenerációs,
nagycsaládos életforma eltűnésének, a válások és ezzel együtt a csonka,
egyszülős családok megnövekedésének, a magányosan élők száma megemelkedésének
is az ideje. És mégis: épp akkoriban alapozódik meg az “otthonközpontú”
társadalom, s válik rendezőelvvé a személyes, individuális tér javakkal
való túlterhelése. Épp akkor alakul át a család, amikor megfogalmazódik
a lakások komfortossága iránti igény. Az otthon vizuális üzenete gyakran
a teljes család ideálját közvetíti, holott a benne élők csonka családok,
elváltak, elözvegyültek, gyermektelenek stb. Érzelmileg önmaguk számára
is a hagyományos család képét igyekeznek fenntartani, biztosítani – innen
az emléktárgyak, családi fényképek hangsúlyos, demonstratív elhelyezése.
Az érzelmek szerepének növekedéséről
vallanak a színek. A hetvenes években az újonnan kialakított lakásbelsők
változatos színűek, és hatásukra még a kispolgári és polgár-paraszti otthonok
is színesebbekké válnak. Ahogy a modern festészet megtagadta a 19. századi
akadémizmus, naturalizmus színvilágát, a modern – illetve modernnek hitt
– lakásbelsőkben is a színek fölszabadítása, sőt tobzódása regisztrálható.
A polgári lakáskultúrára jellemző barna, vöröses árnyalatok helyett a legkülönfélébb
rikító színek jelennek meg a tárgyegyüttesekben (s nemcsak a textíliákban).
Ebben a kidobott paraszti tárgyak helyett divatba jött, iparilag előállított,
túlszínezett pszeudo-népművészeti tárgyaknak is jelentős a szerepe, de
a saját készítésű díszpárnák, terítők, dísztárgyak is kiszínesednek.
A lakások díszítésében igen sok
öröm, szenvedély nyilvánul meg. Abban, ahogy a lakást – főként a nők –
otthonossá igyekeznek formálni, rendkívül fontos szerepe van az érzelmi
motívumoknak. A dísztárgyakkal túlzsúfolt lakások túlfűtött érzelmekről
árulkodnak (a szociológiai ízléstesztek mellett ezt a vizsgált lakásokban
élő gyerekek rajzai is alátámasztják). Ha a weberi kritériumokat fogadjuk
el a polgárosodás föltételeiként, akkor azt kell mondanunk, hogy a fölhalmozás
ellenére sem a polgárosodás megindulása felé mutat a lakások összképe,
látványa. Úgy tűnik, nagy tömegek átugranak azon a másutt történetileg
létező szakaszon, amelyet a 17–18. századi holland és angol polgárság életkerete,
életstílusa jellemez ideáltipikusan. Az államszocializmus keretei között
az emberek a 20. századi fogyasztói társadalom polgáraihoz illeszkedve
fogyasztáscentrikusan, örömelvűen, érzelmileg motiváltan igyekeznek berendezni
személyes terüket. Nem a polgári puritán, célszerű, takarékos lakásmintát
követik, hanem a modern fogyasztói társadalom tárgyhalmozó lakásmintáját.
A hetvenes években átalakuló magyar
lakáskultúra, a belső berendezés megváltozása, a tárgyak zsúfolása nemcsak
az értékek és normák (Weber) mindennapi környezetet és életstílust alakító
hatásáról, nemcsak attitűdváltásról, hanem a kulturális tradíciók belső
átrendeződéséről (Campbell) és a nyugati új fogyasztói társadalommal való
azonosulás vágyáról is tanúskodik. Azt tapasztalhattuk az igen nagy és
dokumentumértékű empirikus anyag (alaprajzok, fotók, inventáriumok) alapján,
hogy az az individualizálódás és önmegvalósítás, amely a polgári létforma
föltétele, nem valósul meg a lakásbelsők átalakulása, a privátszférára,
az otthonteremtésre koncentráló életforma általánossá válása során, így
nálunk a fogyasztói magatartás gyökere nem kereshető azokban a polgári
értékekben és életformatípusokban, amelyekből a modern nyugati fogyasztói
társadalmak kialakultak.
Az önmegvalósítás kísérleteként
a “fölösleges tárgyak” sorában növekszik a személyes tárgyak aránya (toll,
hamutartó, öngyújtó, karóra, emléktárgyak stb.), melyeknek látszólag alig
van szerepük a lakberendezés stabilabb, statikusabb tárgyaihoz képest.
Azonban nagyon is fontos a jelentőségük a személyes tér alakításában és
a lakáson belüli elkülönülés, individualizálódás lehetőségében. Ezek a
tárgyak nemcsak az életfeltételek javulását jelzik, hanem a személyességet
és a privát lét fontosságát is, az igényt a személyes tér kiterjesztésére.
E tárgyak biztonságnövelő hatása közismert, sokan az otthonosság kritériumának
épp e tárgyak meglétét, jelenlétét tartják. Meglepő ugyanakkor, hogy milyen
kevés lakásban találkozhatunk csak a polgárosodás e nyilvánvaló jeleivel.
Vizsgálatunk idején a lakások szobaszáma
szerint még az európai szocialista országok között is az utolsó helyen
álltunk. A hetvenes években a lakásállomány szobaszám szerinti összetétele
kedvezőtlen volt, és a belső tér megosztása sem tette lehetővé az individuális
tevékenységformákat. A fekvőhelyet leszámítva a lakások túlnyomó többségében
nem volt lehetőség az elkülönülésre, márpedig a polgári lakáskultúra alapvető
jellemzője a funkcionális és szimbolikus elkülönülési igény kielégítése
(külön hálószobák, dolgozószoba stb.). A szobaszám, a térelosztás önmagában
is gátolta a polgárosodó életforma kialakulását. Ám az életmód megváltoztatását
a rögzült hagyományok is akadályozták. Olyan otthonokban is találtunk használaton
kívüli szobákat, ahol ezt a család nagysága nem indokolta. Ugyanakkor gyakori
volt, hogy a kevés szobaszámból adódóan minden szobában volt fekhely, vagyis
a másfél-kétszobás lakások alapvetően hálószobák voltak, és gátolták a
többi lakófunkciót: mind a családi együttlétet, mind az elkülönülés lehetőségét.
Többnyire a lakószobákban alakították ki a kisgyerekek hálóhelyét. A lakószobák
fekvőhelysűrűsége még közép-európai viszonylatban is kiemelkedően magas
volt a magyar lakásokban. A fekhelyek között viszont egyre több lett az
egyszemélyes, már csak a térbeli szűkösség kényszeréből is, ami ellene
hatott az együttalvás szokásának.
Reims, Abraham Moles és mások adatai
mellett a korabeli festmények is bizonyítják, hogy a polgári szalonokban
és a falusi háztartásokban egyaránt igen sok volt a “nélkülözhetetlen”
tárgy. Kutatásunk szerint a hetvenes évek magyarországi lakásaiban látható
tárgyak száma messze meghaladja a történetileg ismert adatokat. Jóllehet
hasonló állításokat fogalmaztak meg német és lengyel szociológusok is a
hetvenes-nyolcvanas évekre vonatkozóan, úgy tűnik, hogy a magyar lakásbelsőkben
fölhalmozott tárgyak mennyisége meghaladja a közép-európai átlagot, miközben
a szobák száma kevesebb, és az alapterület kisebb.
A lakberendezésben – így a hetvenes
évekre jellemző tárgyhalmozásban, tárgyzsúfolásban is – kiemelkedő szerepe
volt a nőknek (a mai fogyasztáscentrikus huszonévesek anyáinak). Baudrillard
szerint a fogyasztói forradalomban a nők általában főszerepet játszanak.
A hetvenes években átalakuló magyar lakáskultúrát illetően e tétel kétségkívül
igaznak tűnik. Miképpen az is, hogy a nyolcvanas évek végén hirtelen látványosan
megkülönböztethető polgári réteg, melyre napjainkban a luxusfogyasztás
jellemző, a hetvenes évek fogyasztási lázában élő családokban szocializálódik.
Ami tehát ma zajlik – kevesek túlköltekezése, túlzó fogyasztása, a középrétegek
kétségbeesett erőlködése a fogyasztás szintentartására és sokak kihullása
a lehetséges fogyasztásból –, az a hetvenes években alapozódott meg.
Felhasznált irodalom
Baudrillard, Jean (1968): Le systčme
des objets. Paris.
Braudel, Fernand (1985): Anyagi kultúra,
gazdaság és kapitalizmus a XV–XVIII. században. Budapest: Gondolat.
Campbell, Colin (1987): The Romantic
Ethic and the Spirit of Consumerism. Oxford: Blackwell.
Losonczi Ágnes (1977): Az életmód az
időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest: Gondolat.
McKendrick, Neil, John Brewer és J. H.
Plumb (1982): The Birth of a Consumer Society: The Commercialization
of Eighteenth-Century England. London: Europa Publications.
Rheims, Maurice (1959): La vie étrange
des objets. Paris.
S. Nagy Katalin (1987): Lakberendezési
szokások. Budapest.
S. Nagy Katalin (1993): A tárgyak közvetítette
értékekről; A lakásbelsők és az életmód. In A látvány, amelyben élünk.
Budapest.
Schama, Simon (1987): The Embarrassement
of the Riches. An Interpretation of Dutch Culture in the Golden Age. London:
Harper Collins Publishers.
Veblen, Thorstein (1975): A dologtalan
osztály elmélete. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Weber, Max (1982): A protestáns etika
és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat.
.
*1973–1979 között Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Zala megyében és Budapesten mintegy 20 ezer lakásból választottuk ki azt a háromezret, amelyekben empirikus szociológiai kutatást végeztünk a lakásmódról, lakberendezési szokásokról, életkörülményekről. 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia Tanszékén számítógépbe vittük a két évtizeddel ezelőtt készült alaprajzokat és a több ezer fényképet. Eközben fogalmazódtak meg bennem a Replika fogyasztástanulmányaihoz kapcsolódva az alábbi gondolatok. Írásom azokhoz szól, akik szerint a magyar társadalomban zajló folyamatok nem köthetők politikai időpontokhoz, s akik szerint napjaink történéseinek értelmezéséhez a hetvenes években általánossá váló életforma és életmódváltozások, a mindennapok, a hétköznapi környezet átrendeződésének megismerése elengedhetetlenül szükséges
1 E lakások egy főre jutó alapterülete
ugyanakkor kisebb volt, mint amekkorát a húszas években baloldali angol
szociológusok normaként állítottak föl. Szerintük – vizesblokk nélkül –
minimum 14 négyzetméter lakóterületre van szüksége egy embernek ahhoz,
hogy a család számára a lakás ne legyen önmagában neurózisok forrása. Ezzel
szemben Magyarországon a hetvenes években épített lakótelepi lakások átlagos
mérete 53 négyzetméter volt.
2 A második gazdaságban vállalkozók,
a kétlaki munkások: az állami iparban dolgozók és parasztgazdasággal is
rendelkezők, a szolgáltatásban a hiányos állami szolgáltatóiparnak eltűrten
konkurenciát jelentők, az állami gazdaság mellett magángazdálkodók stb.
tartoznak ide.
3 Lásd kutatási zárójelentések:
A formatervezett lakáskultúra a tömeges telepszerű lakóházakban, OMFB
IFTI, 1977–78. A bútorvásárlás és a tömegkommunikációs eszközök, Magyar
Hirdető, 1978–79. A televízió képző- és iparművészeti műsorainak értékstruktúrája,
TKK, 1982–85. Az ipariforma-tervezés és a tömegkultúra, OMFB
IFTI, 1983–85