Gaál József • Michaux

---

Az elsõ festményt tõle Herbert Read modern festészetrõl írt könyvében találtam. Késõbbi munka ez, már az ötvenes években készült. Minden ecsetvonásában van valami antropomorf áttûnés, az idõtlen jel és a pillanatnyiság izgágasága. Nem robban, mint Wols, de nem is meditatív kalligráfia. Herbert Read véleménye nem elégített ki. Két mondat jutott Michaux-nak. A könyvben bemutatott kép dinamikus ecsetrajz, amelyben már nehezen fedezhetõ fel figurális elem, de mégsem sorolhatjuk az absztrakt expresszionizmushoz. A szertelennek tûnõ ecsetvonások mögött élõ, küzdõ vegetáció rejlik. Michaux világlátására nagy hatással volt távol-keleti utazása, foglalkozott az ottani kalligrafikus festészettel, de nem tartozik az „orientalista” gesztusfestõkhöz. Keleten örök jeleket csinálnak, szertartásosan, ünnepi alkalmakra, kevés olyan ecsetrajzot találunk, amely olyan indulatos lenne, mint Michaux munkái. Herbert Read túlhangsúlyozza az absztrakciót, nem véletlen, hiszen könyve 1959-ben jelent meg, az absztrakt festészet virágzásának idején. Marc Tobey festészetével rokonítja Michaux-t, pedig Tobey világából hiányzik a látomás és vízió, külsõ motívumok alapján dolgozik. Inkább André Masson világával rokon, organikus vonalakból kibomló képépítõ módszere, hibrid lényei és magánmitológiája hasonló látásmódról tanúskodnak.

Antikváriumokban, könyvtárakban kutatva ismertem meg munkáit, korszakait. Elõször Michaux torz fejeit, mállékony maszkjait fedeztem fel. A fáradt lélek látomás-pofái. Hasonlónak éreztem Dubuffet nagy bamba arcaihoz, de belõlük hiányzik a démoni kihívás. Tóth Menyhért éterinek tûnõ, nagy világító fejeiben a szenvedés általi megtisztulás fejezõdik ki, mégis találtam bennük valami rokonságot Michaux fejeivel. A panteista világképpel megáldott festõ tömör, szinte a csonkaságig torzított emberábrázolása egy gyötrõdõ lélek vallomása. Tóth Menyhért lassú, érlelõdõ rétegfestéssel jutott el ilyen tömörségig, Michaux a pillanatnyi ráébredés, a gyors improvizálás által „találta” meg groteszk alakzatait. A megtisztulás reményében mindketten túlhajszolták, lecsupaszították a formát és a színt. Vajda Lajos a nehézveretû bizánci kódexek kubizmusától jutott el az örvénylõ képekig. Nála a konstrukció állandó, a legzaklatottabb, már-már foszló formáiban is jelen van még a szerkezet. Michaux az állandóan változó – képzõdõ és elenyészõ – lázas fantomképekkel kezdte a festészetet. Szerkezetes megfogalmazást – furcsa módon – a meszkalin hatása által alakított ki. A kábítószer általi túlhajszoltság nem a bomlást idézte elõ benne, hanem a tisztánlátás eufóriáját. Számomra Vajda Lajos Ezüst gnóm-ja, vagy meggyötört ikonfejei hasonló világot mutatnak Michaux elúszó fejeivel. Mindhárman az üresség pereméhez értek, ahol a valóság szétfoszlik, vagy elnyeli azt egy sötéten tündöklõ örvény. Szabó Lajos filozófus – az írással felhagyva – a kalligráfia felõl közelítve jutott el a megvilágosodott lélek nyugodt ritmusához. Munkái szufi monogramokhoz hasonlóak, energikusak, de lágyan ívelõ testetlen vonalak. Negatív energiák, ütközések nincsenek a munkákban, pedig Szabó Lajos megjárta Auschwitz poklát. Az állandó koncentráció és gyakorlás által letisztult, fénylõ kalligráfiákat hozott létre. Egy olyan képírói rutint alakított ki, amely az érzelmeket szeizmográf pontossággal megjeleníti, ugyanakkor a végeredmény egyetemes, kozmikus jel, amely letisztultságával feloldja a személyes érzelmeket. Olyan sûrítmények, amibõl már nem lehet elvenni, vagy hozzáadni. Furcsa módon Michaux-nál ilyen egyszerû és meditatív rajzokat inkább figurális ábrázolásainál találunk. Az ötvenes évek elején készített tusrajzain lágyan ívelõ vonalakkal megidézett alakjai nagyon hasonlítanak a szibériai sziklarajzok vadászó embereire.

Három nagy festõ rejlik benne. Az elsõ, a lágy, omlékony vízfestmények szerzõje. Már az elsõ stádiumban ráébred arra, hogy a képnek saját valósága van. Az elkészült mû leválik az alkotóról, ezután már nem léphet be a világába. Nincs olyan mûalkotás, amelyben valamilyen disszonancia – feszültség, hiány – ne lenne. A teljesség illúziója után, az utalások szövevényessége jön, amely a homályos utalások diabolikus világába vezet. Ezt felismerve a bizonytalanság láncreakcióira bízva magát, munkái a kételkedés, a keresés és az õszinte rácsodálkozás szellemében fogannak. Michaux elsõ munkáinál az õskori barlangfestmények és a keresztény pokol groteszk panoptikuma elegyedik. Munkássága az ellentmondások dialektikája által fejlõdik. Gnosztikus világlátásában a rossz, a véletlen és a kiszámíthatatlan, a fõ hajtóerõ. A hit keresésének egyik legnehezebb módját kapja, mert amikor valaki a hiábavalóságot ilyen görcsösen hirdeti, nagyon éhezik a bizonyosságra. Michaux már a kezdõ lépéseknél hangoztatja, hogy az út nem vezet sehová. De mégis elindul. Bosch, Goya vagy akár Jarry, Artaud utóda. Képei, versei küzdõterek. A fantomizmus mestere, ahol a középkor szörnyei és archetipikus jelképei összeolvadnak egy individuális bestiáriummá. Már a kezdeteknél végletekig fokozza abszurd világlátását. Michaux figuráiban állandó a bomlás, az átalakulás, gomolygó gesztusaiban a koraközépkori freskó- és kódexfigurák stilizáltsága oldódik fel. A bizonytalanságban lebegõ figurák egyszerre fejezik ki a testetlenség utáni vágyat és a testhez való görcsös ragaszkodást. Néha úgy érezzük, mintha kozmikus, démoni lényt ábrázolna, máskor a fájdalomtól eltorzult testet, lüktetõ zsigereket idézi elénk. Felsejlenek elõttünk az archaikus mítoszok hibrid lényei, vagy a középkori haláltánc karneválszerû, csúfolódó alakjai. Groteszk figurái nehezen értelmezhetõek, szinte felfoghatatlanok, mert a festõ heves gesztusai szétszabdalják, vagy egy zaklatott ornamentika elnyeli õket. Írásaiban is irracionális világot teremt, de túlzásaiban még rejlik valami játékosság. Groteszk magánmitológiát hoz létre, epigramma rövidségû abszurd történeteket ír, amelyet Italo Calvino, a nagy olasz mesélõ is példaként emleget tömörsége miatt. Michaux groteszkjeiben – bármennyire nevetségesek is – ott lapul a félelem, az apokaliptikus kétségbeesés. Mint utazó, külsõ szemlélõként számol be vízióiról, szenvtelen tudósítása még fokozza a szövegek abszurditását. Bizarr és kegyetlen világot idéz meg festményeiben is. Szörnyei az ösztönöktõl irányított és az ösztönöknek kiszolgáltatott ember torz maszkjai. Übü papa utódai, de Michaux figuráiban nincs társadalomkritika. Isten által elhagyott világot vetít elénk. Az elégedetlenséget és hiányt mint negatív próféciát sulykolják írásai, képei. Figurái önmagukat nyomorítják meg, saját létük ellen fordulnak. A lét elviselhetetlenségének kifejezõi. Jarry abszurdjaihoz hasonlítanak az emanglonok, hákországiak és egyéb képzeletbeli lények bemutatása, de más verseiben a kétségbeesett hangvétel inkább Antonin Artaud önostorozó, tragikus világlátását idézi. Egy morál nélküli világot teremt, ahol gyilkos ösztönök kormányoznak. Irracionális világképét az elsõ világháború utáni kiábrándultság is alakítja. A dadaistákhoz és szürrealistákhoz hasonlóan egy szabad, minden kötöttségtõl mentes költõi és képi nyelvezetet hoz létre. Az iskolateremtõ irányzatok nem vonzzák, politikai, vallási és más ideológiai eszmékkel szemben bizalmatlan. A szürrealisták polgárpukkasztása sem érdekli, pedig Paul Klee, Max Ernst és Giorgio de Chirico munkáinak hatására kezd el festeni 1926-ban. A mindig elégedetlen Michaux egyedül halad a homályba, úgy érzi, igazi mélységekbe csak magányosan juthat el. Mindent, ami a huszadik század költõi és festészeti technikai újítása szabadon felhasznál, kipróbál munkáiban. Csinál frottázsképeket, használja a csorgatást, szabadon keveri a különbözõ festészeti technikákat. Néhány francia mûvészettörténész kiemeli érdemei közül, hogy a szürrealista automatizmust vitte végig a legkövetkezetesebben. Alkotómódszerében a véletlennek valóban óriási szerepe van. Az automatizmus – a belsõ modellre figyelés vezeti már az elsõ pillanatokban. Nem épít ki magának konstrukciós sémát, lemond a biztonságot adó szerkezetrõl. Nem küzd az egyéni sémáért, mert tudja, hogy késõbb saját beidegzõdései ellen kell küzdenie, ezért mindig a kaotikus alapból bontja ki formáit. Legtöbb munkája vízfestmény, a gyors alakításhoz, improvizáláshoz legalkalmasabb eszköz. Az abszurd víziókat felszínre hozó mûvésznek rá kell döbbennie, hogy a valóság minden bizarr álmon túltesz. A közömbös univerzum, az elvont idegenségben létezõ mûvészet egy derûs sziget ahhoz a szörnyû apokalipszishez képest, amit a rideg, számító ember hoz létre. A második világháború szörnyûségeinek hatására hangvétele elkomorul.

1950 után az akvarell puhaságát felváltja a fekete tus használata, a színfoltok már csak háttérként szerepelnek a munkákon. A groteszk világ feloldódik, a figurák egyéni létüket elhagyva magatehetetlenül sodródnak. Kiábrándultsága az elvont képi világ felé hajtja. Indulatait ritmusokba, építõ-romboló örvényekbe oltja. A determináló szerkezetesség megkerülésével bizonytalanságot sugalló, de mégis többrétegû jelentéssel bíró forma-masszákat hoz létre. A felületen teret nem ábrázol, a tér a belsõ formai kapcsolódások által szervezõdnek. Ez a köztes állapot Michaux igazi világa, a megszervezettség hiánya által jut el a belsõ õsképekhez. A véletlenben és az automatizmusban bízva olyan jeleket hoz létre, amelyek az élõ és az élettelen világot kapcsolják össze. A világ állandó fejlõdését és bomlását jeleníti meg, kifejezve a teljesség utáni vágyat és a teljesség hiányát. A bizonytalanságban tartott képek a mikro- és a makrovilágban egyaránt elhelyezhetõek. Az egyéni karaktereket beolvasztva, az egyéni sorson túllépve már csak a világ ritmusára lesz érzékeny, amely elnyeli a fájdalmakat. Abban bízva, hogy az örvények és áramlások feloldják a gyötrõdéseket, kínlódásokat, átlép az absztrakció világába. Mintha a formák forrásához akarna eljutni, a formátlanság mögé tekintve megtalálni az egyetlen õsformát, energiát. A menekülés és a megtisztulás vágya egy új világot teremt. Ugyanazt a motorikus, ritmusképzõ energiát használja, amellyel a különös antivilágot teremtette. Az absztrakt képek mellett a prehistorikus mûvészet elvont emberábrázolása által inspirált ecsetrajzokat is készít. Formavilága letisztul, a keleti kalligráfia könnyedsége, jelképessége nagy hatással van rá. Ebben az idõben versei is letisztulnak, lázadása himnikus panasszá szelídül, a háború keserû tapasztalatai erõs nyomot hagynak költészetében.

Harmadik nagy korszaka, amely a belsõ kitörések és vibrációk gesztusképei után következik, a meszkalin hatására jön létre. A meszkalin-rajzok nem csak technikában, hanem stílusában, felfogásában is változást hoztak Michaux munkásságában. A változás pszichikai jellegû, motorikus, ideges kézjegyek által egy új világot, új látásmódot teremt. Tárgynélküli struktúrák képzõdnek, melyek a való világot tükrözik, az univerzum esszenciális szerkezetét fejezik ki. A rajzokon mikroszkopikus részletek vannak, megjelenik a centrum, tengely és a kristályos rendszer. A kábítószerek általi tudatállapot változások megtanították arra, hogy az úgynevezett „normális tudat” nem más, mint a társadalmi léthez idomult kényszerállapot. Ez a beavatottság egyszerre adja a szabadság mámorát és a viszonylagosság érzete általi szorongást. Alkotómódszere alapvetõen nem változott, de mégis eljutott a szintézisteremtésig, mert megkonstruált rajzaiban az univerzum mozgása és a lélek finom rezdülése egyaránt érvényesül. Mintha a tudattalan sokkal építõbb jellegû lenne, mint a tudatos, legalábbis Michaux utazása ezt igazolja. A mélyrétegekben megbújik egy szerkezet, amit a tudatos csak kihasznál, a jobbik esetben tovább épít. Ezt a motorikus, ritmusképzõ energiát használja már a kezdetektõl fogva, amely irracionális alkotómódszer, de egyben a természettel való kapcsolatot is biztosítja.

Nálunk, ha költõként mutatják be, rajzait, festményeit éppen csak megemlítik. Nyugodjék lázadásban címû kötetét már rajzai, és festményei ismeretében olvashattam. Epigramma terjedelmû groteszk eposzai, Plume történetei, hákországi utazásai ugyanolyan tömörek és sejtelmesek, mint rajzai, festményei. Látomásait Kafkához is hasonlítják. Kafka szorongásai a falanszterbe szorított ember magatehetetlensége. Nála a világ egy kibogozhatatlan szövõdmény, démoni rend irányítja a világot. Michaux zaklatott lázadó, kis túlzással a héroszi elégedetlenséget is felfedezhetjük benne. Nemet mond minden mechanikus rendre, az élet hiábavalóságáról próféciál, hogy így idézze meg az isteneket. Lecsupaszítja a világot, a kopár sivatagon túljutva már csak egy örvényt talál, egy vákuumot, amin túl már nem léphet...

Festõként általában az art informel képviselõjének tekintik, mások az automatizmus nagy mesterét látják benne, pedig a mítikus világérzet az alapja minden munkájának, archaikus stílusa besorolhatatlan, az általa felvett avantgarde stílusformáknak és szerepeknek igazából nincs jelentõségük. A tragikus-mítikus világlátás minden munkáján kitüremkedik.

Mûvei nem ábrázoló jellegûek, a nézõt rákényszerítik az antropomorf képzelgésre. Olyan képek, amelyek írnak – inkább monológok, csapongások, szabad áramlások – s nem építenek. Jelek, melyek nyitottak ezernyi értelmezés irányába. Egymáshoz hasonlatosak, de jelentésük ellentétes. A pillanat kegyelme varázsolja elõ. Szilárdság nélküli omlékony formák, a csapongó elme kalandjai párosulnak az önleleplezés szigorával.

A tasizmus elõdjének is nevezik. Ez igaz, de víziójellege és antropomorfizmusa által inkább több az utódoknál. A foltok nem maradnak önmagukat reprezentáló jelek. Szabad átjárást enged az absztrakció és a figurativitás között. Vízfestményeinél az elúszó homályból sejlenek fel a figurák. A tisztán, keményen kirajzolódó fekete tusrajzainál még tovább fokozódik a talány, mert figuravariánsok egész hada jelenik meg.

Michaux nem absztrahál, hanem az alaktalan masszából bontja ki – vagy inkább sejteti – belsõ káprázatának panoptikumát. Minden munkája fellobbanás, majd mindent elégetõ tûz. Örök árapály. Apokaliptikus örvényeket idéz meg, a kozmikus fejlõdést és rombolást, a ziháló lélegzést, az érzelmek hullámzását közös jellé redukálja. Formátlan útja egyszerre a szubjektum diadala és a mitikus világfelfogás visszahódítása.