„Szemedben a szemem
szerteszét
foszlott, helyetted
én állok most ott”
(Pauer Henrik)
„...Istenem... hogyan is kezdjem... összerakni a széthullót... megkísérelhetõ lehetõség... felidézni, amirõl a kiállítás szól... személyes közügy... interpretálni... micsoda profán szó... a történet rémes... itt már minden posztumusz objet trouve... gyönyörû, végtelenített sanzon szól... tér-idõ-emlékmontázs... szomorú századvégi gesamtkunst” – mondja Pauer Gyula...
„A vezérbika csókja” címû kiállítást senki sem csak pillanatnyi ötlettõl vezérelve jött el megnézni. Sokan vannak az érintettek, látogatók a gyász-enteriõrben, ahol semmi sem véletlen, de mégis oly esetleges. Sokkoló. Itt a téma – a grand art nagy témája –, az élet és halál nem csak áttételesen van jelen. Semmi paradigma – ettõl a téma merõben új... micsoda profán a szó... Pauer újra azt csinálta meg, ami már az 1970-es legelsõ Pszeudo bemutatón megjelent... ilyet most leírni alig lehet... A történet betölti a képzeletet, a valóság mindent elönt.
A mû – apa és fiú közös mûve – realista rekonstrukció. Minden konkrét, csak akirõl szól, az nincs már hétköznapian jelen, áldozatul esett a valóságnak. Minden valódi, ahogyan a mérgek is azok. A teret belakja a Henrik-emlék, egy önsorsrontó ember élete. Önsorsrontás magas fokon, hiszen Henrik szeretett élni. Emlékkiállítás, konceptualista emlékmû, amit látunk, csak nem könnyû megemészteni. Halotti maszk, merengõ sírszobor, Tadzs Mahal, fekete vagy fehér gyászruhák, siratóének, gyékénybecsavart múmiák megtáncoltatása a közös ünnepen – kultúrantropológia. Ez más. „Svédasztal-szarkofág” a terem közepén, foltos, lehamuzott, teleszemetelt sivár vidék, kordonnal elkerítve.
„Interaktív” lett mégis a mû, elfogyott róla a kannásbor, meg a kis zacskó majoranna. Sõt, hozzá is tettek egy levélnyi nyugtatót, amit mások aztán bekaptak. Vannak emberek, akik – bár nem készakarva – határozottan reprezentálnak valamit, amit a környezet nem is igen tud hova tenni. Henriket privát anarchiája legalább olyan gyorsan vitte el, mint egy ifjú IRA terroristát, pedig õ valójában szelíd lélek volt, gyakorta mélyen vallásos, angyalarcú lény. Csak rettenetes sorsdémont kapott kíséretül. Mintha az antik világ Hermész-figurája kissé Marlon Brandóval keveredett volna.
Henrik kedvelte is mindkettõt. Sigmund Freud és Kerényi Károly a kérdést mélyen bevilágították ugyan, de ettõl semmi sem lett egyszerûbb. Hermész a lélekvezetõ, az egyik fõmágus, az égi és az alvilági tájak szabad szárnyas vándora persze halhatatlan. Szép, talányos idea, de hát a valóság ritkán túl kegyes... Henrik meg erre nyilván kiszólna valamelyik filmbõl: „ha így néz rám, hamarosan engem is a szendvicsére kenhet”. Pedig tényleg van itt katarzis. Mindenhonnan õ néz ránk: az apa festette riadt kisgyerek, a fénykép- és a színész-arcai, a gesztusok, végezetül a ravatal-fotó.
Monitorokon fut el az élet, ahogyan õ fut az egyiken, árnyékával együtt-menekülve a fal elõtt. Hiába a sok tárgy, a rekvizitumok, a ballonkabátból, kalapból már eltûnt az ember. Ami maradt, érzékelhetetlen – érzékelhetõen – az van.
A hiány, ebben a szívszaggatóan installált environmentben, melyet betölt az éterien-evilági, Víg Mihály komponálta zene.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu