„A teljes absztrakció magasrendû dolog lehet, de én földönjáró ember vagyok. Megeshet hogy valaki annyira szellemivé válik, hogy el tudja hagyni a dolgok szerkezetét… Nekem mint embernek egyensúlyi állapot kell, hogy el ne pusztuljak. Mi, emberek tulajdonképpen szellemi és fizikai összetétel vagyunk. Ezt igyekszem valami módon kifejezni. Ha egy képnél nem érzem az egyensúlyi biztonságot, az nekem nem kép; megsemmisítem. Nem életmûvet akarok gyûjteni, gyarapítani, azért festek, hogy elmondjam azt, amit akarok, és ha meggondolom, egyetlen képet festek egész életemben. Mivel ez a bizonyos egyensúly és arány, amirõl beszéltem, soha sincs bent egyetlen munkámban sem, a következõvel és a rákövetkezõvel kell újra meg újra próbálkoznom. Mi mást tehetek: folytatom és igyekszem befejezni képeimet.”
A fenti idézet 1975-bõl való Vaszkó Erzsébettõl, tehát közvetlenül azelõtt írta, hogy másodszor és véglegesen abbahagyta a festést. Talán valamelyest érzékelteti azt a tudatosan filozofikus, „élményt, etikát és poézist” az élet és az alkotás középpontjába állító attitûdöt, mely egy cseppet sem könnyû életutat végigjárva is lehetõvé tette Vaszkó Erzsébet számára, hogy szervesen építkezõ, de mindig „a korral egy tempóban lélegzõ” oeuvre-t hozzon létre.
Nagykikindán született 1902-ben, a Képzõmûvészeti Fõiskolát 1929-ben végezte el Vaszary János tanítványaként. Már a fõiskolai tanulmányok elõtt filozófiát hallgat a bölcsészkaron, ezirányú érdeklõdése, mûveltsége meghatározza egész pályáját. 1931-tõl mûködik kiállító mûvészként, mely a történelem viharaihoz mérve vagy egy kicsit túl kései, vagy túl korai idõpont.
A harmincas években korai mûveivel számos kiállításon mutatkozik be – többek között az Új Mûvészek Egyesületének tárlatain –, s festészetére a mûvészetkritika olyan jeles alakjai figyelnek fel, mint Lyka Károly és Elek Artúr. 1940-ben nagyobb kollekcióval szerepel a Velencei Biennálén, s a Kállai Ernõ által szervezett tematikus csoportkiállítások szinte mindegyikén részt vesz. Elsõ – egyébként sikeres – önálló kiállítását (1944, Alkotás Mûvészház) a német bevonulás miatt be kellett zárni, s egy 1947-es Ernst Múzeum-beli önálló kiállítás után a Kállai által rendezett „1948” címû bemutatóval ér véget számára életének elsõ alkotói periódusa.
Az 1949-es politikai változások mélyen érintik õt és családját is: bátyja, majd férje halála után a kitelepítés veszélye következik, melytõl mûvésztársai, elsõsorban Vedres Márk mentik meg, de a megélhetési gondok, népbírósági perek végigkísérik családjának történetét még jó néhány éven át. Az ötvenes években az IPARTERV-nél dolgozik grafikusként, s bár nem fest, az építészek számára inkább hozzáférhetõ külföldi lapokból a kor elzártságához képest jobban megismeri a nemzetközi festészetet: egy interjúból kiderül, hogy a késõbbi mûvein fellelhetõ Klee-hatás is innen datálható.
1957-es nyugdíjazása után kezd újra alkotni, s a hatvanas-hetvenes években több nagysikerû kiállításon mutatkozik be. Ennek köszönhetõen e második alkotói periódusa legalább a szakma, s különösen a „fiatal nemzedék” elõtt ismertté válik. 1975 körül – ismét családi, egzisztenciális okok miatt – végleg felhagy a festéssel. 1986-ban bekövetkezett haláláig még néhány – fõleg Szentendrén rendezett – gyûjteményes kiállítást szerveztek számára tisztelõi, melyeken a második alkotói periódus anyaga mellett szerepelt néhány kép a harmincas-negyvenes évekbõl is, de a mûvek szétszóródása miatt csupán jelzésszerûen.
E kiállítás az elsõ, mely csupán töredékes, de valamelyest összefogott képet nyújthat Vaszkó Erzsébet elsõ alkotói periódusáról, melyben jól követhetõ a harmincas évek eleji „természetelvû” festészeti absztrakciótól a szigorú, szerkezetes, monumentális hegyláncok zárt tereit ábrázoló tájképeken át az organikus struktúrákat feldolgozó természetszemléletig ívelõ mûvek sorozata, mely az 1940-es évek végén félbeszakadt festõi gondolatmenet végpontja. Ebben az idõszakban alakul ki sajátos pasztell-technikája is, mely a néhány korai olajfestmény után meghatározza festészetét. Az ötvenes évek végi újrakezdés a szó szoros értelmében az, második alkotói periódusa ismét a „természetelvû lírai absztrakció” szempontjából indul: festészete a Dunakanyar látványélményeibõl táplálkozó mûvektõl a hatvanas évek közepére a teljes absztrakcióhoz jut el, kései mûveinek élményanyagát már a látvány helyett a belsõ átélés szolgáltatja.
Festészetét sokszor, sokfelé igyekezték sorolni, mely egy tudatos, mûveit biztos távolságtartással szemlélõ, ennek köszönhetõen oeuvre-je jelentõs részét hideg tisztánlátással megsemmisítõ mûvész esetén nyilván meglehetõsen nehéz feladat. Elsõ alkotói periódusát szokás Nagy Istvánnal párhuzamba állítani, mely azonban Vaszkó konstruktivitást „alapadottságként” felfogó, szerkezetet, egyensúlyt kutató attitûdjét tekintve, s festõi gondolatmenetének megfelelõen kései mûveinek konzekvenciáit levonva csupán a legkorábbi mûveivel kapcsolatban tûnik helytállónak. Pályájának kezdetén festett csendéleteit szemügyre véve szintén feltûnõ a Gadányi Jenõ festészetével való rokonság, kihez személyes barátság is fûzte. A vele készült interjúkban a festészeti rokonságra, a „hatásokra” vonatkozó kérdések visszatérõ elemek voltak, talán a besoroláskényszer szülte tanácstalanságnak köszönhetõen. Válaszaiban említi Csontváryt, Ferenczy Bénit, Kmettyt, Vajdát, Barcsayt és Bálintot is, de általában így vélekedett:
„A mai mûvészek – úgy gondolom – kollektíve hatnak egymásra, a mûvészetnek a korral egy tempóban kell lélegeznie. De nem úgy hogy bárki meghatározza nekem azt, hogy miként és hogyan lélegezzem, hozzam felszínre azt a bizonyos valamit, ami egy kép lényege. Ez az, amit nekem kell elvégeznem, és bensõ reflexióimmal csak én végezhetek el. A tematika mindig a részmegértést hordozza magában. Az én felfogásom szerint minden ami jó, az a végtelenbõl ered, az istenség szemléletébõl. A rossz a rész-egységek tulajdona, tagadja azt az egységet, amit én keresek.
Rám gyakran hatott a filozófia, de azzal is úgy voltam, mint a képzõmûvészettel: már-már meg kellett tagadnom mûveltségemet, hogy újra kezdve tiszta lapra építhessek. Számos dolgot formailag nem lehet megérteni, csak élmény alapján átélni. A festést meditációnak vagy koncentrációnak tartottam. Addig kerestem és addig kutattam, ameddig azt a végtelenhez való szálat meg nem tudtam ragadni, és akkor már nem is én dolgoztam, hanem énhelyettem valaki más, valami más iktatódott be a mondanivalóba. Ez szép volt. Ez volt a legnemesebb és legszebb élményem a piktúrán keresztül.”
Vaszkó Erzsébet szemléletébõl adódóan sohasem kereste a publicitást, gyakran némi iróniával nyilatkozott a „fiatal nemzedék” helyett az „absztraktokat”, s így õt is újra meg újra felfedezõ szocialista kritikáról: „Kezdõkrõl vagy egyáltalán nem írnak, vagy munkájuktól függetlenül…” Részletesen csak a már sokszor méltatott nagynevû mûvészekkel foglalkoznak. „…Sajnos kénytelen vagyok azt mondani, hogy jobbára ugyanazokat fedezik fel újra meg újra. Engem még mostanában is felfedeznek, de én már idõs vagyok, nem sok van hátra. Akik elõtt még nagy út áll, azokat kell segíteni, hogy befussák azt a pályát, amire tehetségük készteti õket.” Mindenesetre a sorozatos újrafelfedezéseknek köszönhetõen mûvei megtalálhatók számos közgyûjteményben (pl. Magyar Nemzeti Galéria, Szentendrei Képtár, Deák Gyûjtemény – Székesfehérvár), és komoly magángyûjtemények is kisebb kollekcióval rendelkeznek mûveibõl: legutóbb a Kolozsváry Gyûjtemény mûcsarnoki bemutatóján volt látható az életmû néhány kiemelkedõ darabja, s hasonlóan kvalitásos képek találhatók a Vörösváry, és a Dévényi Gyûjteményben is.
A jelen kis kiállításon szereplõ mûvek gerincét a mûvész halálát követõen a hagyatékban talált mûvek képezik, melyek között több szignálatlan, sõt befejezetlen munka is található. A válogatás szempontja az volt, hogy Vaszkó Erzsébet jobbára ismeretlen elsõ alkotói periódusát tárja fel – amennyire ez az elveszett, megsemmisített mûvek hiányában lehetséges. Remélem, hogy az ismételt újrafelfedezésen túllépve e kis kiállítás segít a mûvészettörténetírás számára e konzekvens, végiggondolt életmû egészét elhelyezni a huszadik századi magyar képzõmûvészet spektrumában, annak ellenére, hogy alkotója egy olyan mozgékony, tudatos, misztikus-magányos szellem, aki akarata ellenére is éppen „konyhakész” nyilatkozataival bújik ki a „tudományos rendszerezés” hálójából:
„Ami az ember számára megfestendõ lenne, azt lehetetlen befejezni, mint ahogy a tudásnak sem lehet a végére jutni. Képeimen a végtelennel próbálok meg kapcsolatot teremteni, és az befejezhetetlen. Itt kapcsolódnék Heisenberghez, aki a részrõl és az egészrõl ír. Az egészet fogalmilag nem lehet meghatározni. Mi csak a részekrõl beszélhetünk, vagy abból következtethetünk az egészre, de következtetni csak élményeink alapján tudunk. Olyan ez, mint a múlt és a jövõ közötti perc, a pillanat, a van, amit nem lehet pontosan definiálni, mert olyan illékony, hogy abban a minutumban, ahogy hozzányúlunk, vagy múlt lesz, vagy jövõbe fut. Bármit csinálok, amiben nem érzem a pillanatnak ezt a csodálatos élményét, nem tartom jónak.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu