Az öt éven keresztül fiatal mozgásmûvészek szabadversenyeként mûködõ Inspiráció fesztivál 1999-re átalakult meghívásos programmá. Nincs már zsûri, elõválogatás, pályázati anyag, díjak. Van már viszont Trafó, eurokompatibilis, rangos játéktér, megmutatkozni táncalkotóknak, páratlan technikával, propagandával, néhány hónap alatt kialakult genius loci-val, komolyabb ki/feltörési lehetõséggel. A Mûhely Alapítvány idén három estben rendezi meg az Inspiráció '99-et: az elsõ, márciusi est ezen sorok tárgya, a további elõadások pedig májusban és novemberben következnek.
A három elõadásosra tervezett estén végül – egy koreográfus visszalépése miatt – két darabot láthatott a közönség.
Elsõként
a KompMánia háromnegyedórása került színre,
tulajdonképpen három cím alatt: Romance, „Nem meggy
a meggy, ha cseresznye, édes rózsám szeretsz-e”, avagy
Kétségbeesve keresem Idillt! A felkonferálásban
már csak a Romance maradt versenyben és ez így tényleg
praktikus. A KompMánia már nem újdonász Inspiráció-körökben.
A Csabai Attila vezette együttes két évvel ezelõtt,
frissen összeállva, elsõ darabjával (Mikor
iszom a semmit
és mikor
a csókját?) elnyerte az 1997-es Inspiráció
fõdíját, ugyanezzel a darabbal pedig az 1998-as Alternatív
Színházi Szemle megosztott fõdíját,
s meghívást kaptak vele a Kairói Nemzetközi Alternatív
Színházi Fesztiválra is.
A húszas évei közepén járó Csabai és Ladjánszki Márta jegyzik a Romance koreográfiáját, és táncolják „vezetõbb szerepeit”: egy magas, inas, szikár fiú és egy zömök alkatú, nõiesen telt, mélységes nyugalmat árasztó lány. Emblematikus (szerzõ)pár: táncosaik is sokfélék. KompMániáék mozdulatlanul is felejthetetlen összképet nyújtanak.
A társulat azonban nem torpan meg ezen a ponton: bízvást állítható, hogy szcenikáját illetõen a fiatal formáció az egyik legextravagánsabb hazai táncegyüttes. Igényességük szintén figyelemre méltó: fényeik precízek, jelmezeiknek látványosan se szeri, se száma, házi hairdesigner-ük pedig minden koreográfiához újabb és újabb színvariációkat álmodik, szinte jelmezként kezelve a táncosok haját is.
A Csabai-társulat és Juhász Kata munkájának címei mintha felcserélõdtek volna: most nem keverném össze õket, de a Fact (Tény) – ahogyan elsõre összeolvasható a második darab címe – talán inkább fedi ezt a látványos elõadást.
A Romances hezitálás nélkül, kompakt etûdökben ad látleletet, hogy kicsit klisékben is fogalmazzunk. A néhány perces darabkákból összeálló elõadásban napjaink karikatúrája, a keresgélõ ember vívódásai, a tömegvonzás hatásai, az elmagányosodás.
A nyitóképben a társulatvezetõt látjuk: ülepedõben lévõ gépi füstben jelenik meg, ezüst színû sci-fi sisakban, zárt pózából kimozdulva láthatóvá válik egy ágyékára szerelt hatalmas napraforgó. A látványos szólót táncoló, különös, bársonyruhát és fehér alapon kék „tappancs-mintás” bundafelsõt viselõ elõadónak társai érkeznek: a társulat további négy tagjával chorus line-t látunk: a nézõtérhez közelhúzódva, fémlapokon táncolnak hevesen acidre. A hideg fényben megbámulható az ötök különbözõ mintázatú, de hasonló anyagból készült ûrsisakja, a bársony-bunda egyenruha, a lágyékukon csillogó fém-rátét.
A party-prológus után meglepõ szcénákon át indul az idillkeresõ játék. A két koreográfus néha mankókkal tûnik fel; így táncolni még nem nagyon láttam. A színpad jobb szélén három, aranyszövet borítású vasalóállvány. Deszkájuk alatt diszkókból ismerõs tükörgömbök lógnak. Három táncos sárga lakkruhában forgatja a vasalót Madonna Eroticájára: háztartásbelibõl gyors váltással kezdenek önizgatásba. Buja vonaglással, matatással vadítják magukat. Megfeszülnek a feszes ruhákban. Az embernek eszébe jutnak róluk, a tömegeknek háttal, a falakhoz húzóva, vagy a plafonig érõ tükrök elõtt riszáló party-magányosok, azok az egyre nagyobb számban fellelhetõ arcok, akik méregdrága szerelésekben, halálra badizva-kondizva vonszolják le magukat a szombat esti lázba, behunyt szemmel tekerõznek hajnalig, aztán hazahúznak, nehogy véletlenül hozzájuk szóljon valaki.
A vasalás közepette lép be a színre Csabai és Ladjánszki dívának öltözve. Testükön ugyanaz az aranyszövet feszül, mint a deszkákon, fejükön bodros, hidrogénszõke paróka, szájuk elõtt tömött, vérbõ mûajkak, a hajzat alól pedig arasznyi, arany mûszempillák. Csak lent nem klappol valami: egyik lábukon patás-jellegû cipõ, húszcentis sarokkal, másik lábukon semmi. Ehhez mérten hullámzanak, mint két csípõficamos idol.
A páros máskor a színpad jobb szélén kiképzett, szélcsend-zugban mozog: itt egy fekvõ és egy álló ágymatrac, egy asztalkán álló gramofon és egy különös, villanyégõt rejtõ tiffany-üveggel körülépített, kínaiasan ívelõ faág között vívják harcukat egymás ellen, egymásért.
Ruhájuk most sötét és fénylõ, mozdulataik szenvedélyesek és frissek. Tusakodásuk közepette egy újabb diszkó-effekt lép mûködésbe: a két táncosra szappanbuborék-fújó gépek ontják a magasból gömböcskéiket. Késõbb újabb, videoklip-erotikás szerelésben tûnik fel a másik három táncos, Kiss Eszter, Szász Dániel és Károlyi Balázs. Fehér alsónemûben mozognak fekete matracokon, rózsaszínû fényben. A záróképben megszólal a mikrofonnal beerõsített gramofon. Barátságosan sárga ingben Csabai lép a fejgéppel élesen megvilágított masinához, megtekeri, tût rak fel és felcsendül a „nem meggy a meggy, ha cseresznye...” ugyanis ez egy kuplé: édeskés, szellemes, könnyû kis dalocska. Kappanos férfihang énekli a sercegõ lemezen. A táncos a gépezet felcsapott fedelére könyököl, egy darabig remek arcjátékkal követi a szöveget, a gramofonra tûzi az újból elõkerült napraforgóját, majd eltûnik a sötétben.
A Romance-tól nem lettünk boldogabbak. Okosabbak vagy megértõbbek talán. A fiatal együttes megint leásott a ma kollektív tudattalanjába és benyitott egy szobába, ahová magunk nemigen szeretünk. A KompMánia hatással volt ránk, belenyomta a képünket a tányérkánkba: egymáshoz nem mindig kapcsolódó, kissé széttartó jeleneteivel háromnegyed órán át csigázta az érdeklõdésünket. Ez pedig manapság nagyon nagy szó. Érdekességként jegyzendõ meg, hogy az ígéretes, fiatal csapat e bemutatója idején ünnepelte kirúgatásának elsõ évfordulóját. Induló sikereik közepette, a tavalyi színházi világnapon tette utcára õket próba- és elõadóhelyükrõl a pitiáner szakmai irigység. De, mint tudjuk és láttuk, teher alatt nõ a pálma.
Juhász Kata koreográfus és Lengyel Péter adta elõ az est második darabját, az F. ACT-et, amely kiolvasható „effect” illetve „fact”-formán is. Juhász Kata egyedi, különös figurája a hazai kortárs táncéletnek: az egyetlen, aki diplomás, általános orvosként teste minden porcikájáról tudományos alapokon is gondolkozhat. Az 1998-tól a francia-magyar Compagnie Pál Frenák tagjaként is mûködõ táncosnõ összetéveszthetetlen jelenség: fiús alkatával, tüsi hajával, ha akarja, szegletes, ha akarja, lágy mozgásvilágával lebilincseli a nézõi figyelmet. Meglepõen lírai darabját Lengyel Péterrel a Rókás László vezette Sofa Trió tagjával készítette. Különös „Romance” ez a darab: a másfél évtized óta mûködõ, pantomimesként induló mozgáskomédiás Lengyel Péternek, az arcjáték mesterének és az extravagáns, képzett táncosnõnek kísérlete.
Az F. ACT színpada teljesen üres: az elsõ képi élményeket projektor vetíti a szemközti falra. A szereplõket végig váltakozva látjuk szalagon és élõben: az önállóan is emlékezetes filmanyag néha izgalmasabbnak tûnik, mint a hús-vér elõadók játszotta szakaszok. A film régesrégi, változatlanul hagyottnak tûnõ vasútállomást mutat: itt bukkan fel Juhász és Lengyel, századfordulót idézõ jelmezekben, kalapban, selyem esernyõvel, kis vulkánfiber kofferrel. Arcuk, szemük néha kitölti a vetített felület egészét. A színpadon aztán a férfit látjuk, amint hosszú fekete anyagból kerített pányván vonszol valami takarás mögött rejtezõt hátul balról, középre. Jobb elõl egy nagy utazóláda mozdul kifelé a színrõl, azt is fekete pányva rántja, ám itt a mozgatót nem látni. A látvány sugallja, ugyanazt az akciót látjuk: a húzott ládát, a nem látni mit húzó férfialak vonszolja, ám az akció ketté van szabva. A ládát aztán felnyitja a fekete kabátos-kalapos figura. Kotorászik benne és elõveszi a sorolt, filmrõl már ismerõs tárgyakat: kalapot, ernyõt, egy faágat, rózsát, cérnakesztyût. A sokáig tartó keresésben a lankadó nézõ szép másodpercet érzékel: egyetlen pillanatra a nõ bukkan fel a dobozban, majd élettelenül vissza is bukik. Társa kiemeli, mint egy élettelen bábot és életre kelti. Együtt mozdulnak: különös táncuk egy más idõsíkra kattintja a figyelmünket. Nincs pörgés, nincs vibrálás: érzelmek ábrázolása látható szellemes, meghitt, lassú és komótos gesztusokkal. A férfi lerántja a lábai elé hulló nõ kabátját-kalapját. A nõ szinte levedli ruháit, a földre rogy. Partnere magával viszi a ládához a kiürült ruhákat, lefekszik és betakarózik vele.
A film-kettõst látjuk: hatalmasan állnak egy tárt ablakban: apró, hús-vér verzióik kiabálni kezdenek nekik: „Na, inspiráltunk benneteket?” A filmfigurák nincsenek elragadtatva táncoló önmaguktól, bezárják az ablakot és távoznak. A darab végén már civilben látjuk a két táncost: az elõbbi állomás végtelenbe veszõ sínpárján távolodnak bolondozva, háttal nekünk. Francia sanzont hallani, ha jól értettem, a párizsi Pont des Arts-ról, a mûvészetek hídjáról. Az ember szívét valami finom melegség járja át. A színpadiak nézik távolodó önmagukat a falon, a férfi újra és újra megpróbálja a nõ arcát a közönség felé fordítani, de az csak a filmre figyel. Mikor végre sikerrel jár, akkor taps, meghajlás.
Az Inspiráció már nem verseny többé: az ember pedig örül, hogy nincs zsûrizés és nem kell összehasonlítgatni. Mert nem lehet: ezt a kettõt ugyanúgy nem, akárcsak a korábban mezõnyben induló tíz-tizenöt elõadást. Zsûrizni ott van a nézõ, meg a tapsa, mint kétezerötszáz év óta megszokott.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu