Legutóbb éppen a télen borongtam a Balkon lapjain az õszi fesztivál miatt, pedig akkor volt operabemutató is, meg néhány mû rögzített videóváltozatát is elhozták a világ más tájairól. Nie kommt etwas Besseres nach – mondja a német, amikor valaki szid valamit. Így történt ez most is. A tavaszi fesztiválon – a II. Nemzetközi Ütõhangszeres Fesztivál eseményeit leszámítva – jószerint nem volt említésre méltó esemény a kortárs zene terén. Ha nem is szorosan véve kortárs zene, de legalább a 20. század zenéjének tükre a Muzsikás együttes vállalkozása, amelynek eredményét, a kitûnõ és szépen kiállított kompakt lemezt a Zeneakadémiában mutatták be. A Muzsikás együttes Bartók lemezérõl van szó. Sebestyén Márta és az együttes arra vállalkozott, hogy jó válogatásban jónéhányat megszólaltat azokból a népdalokból, amelyeket javarészt maga Bartók gyûjtött, s aztán mûveiben forrásként használt fel. Elhangzanak tehát népdalok, s a népdalok ihlette Bartók opuszok. S teljesen természetes – hiszen Bartók nem csak a magyar, hanem a román népzene legnagyobb gyûjtõje és rendszerezõje is volt –, hogy a román származású, Angliában élõ kitûnõ kortárs zenei muzsikus, a hegedûs Alexander Balanescu is közremûködik a lemezen, a Bartók hegedûduók elõadásában. A lemezen néhány eredeti archív felvétel is hallható. Igen színvonalas, mértéktartó és jó ízléssel összeállított munka ez.
Még a legelszántabb ütõhangszer-rajongónak is kedvét szegi, ha a fesztivál programzene-füzetében egy árva szó sem utal arra, hogy az együttesek vagy a szólisták miféle mûveket, milyen szerzõket szólaltatnak meg. Kétségtelen, hogy a svéd Kroumata ütõegyüttes ma a világ egyik legjobb társasága. 1978 óta vannak együtt, repertoárjuk több mint 150 mûvet ölel fel. Ünnepi programjukban Xenakis Pléiades ciklusának ütõs tételét adták elõ, a Peaux-t. Éppen e mû elõadásáról írta Xenakis, hogy „nagyszerû, erõteljes, igen pontos és valódi érzésekkel szólal meg”. Az, hogy a Kroumata lemezein rendszerint ott a nagybetûs figyelmeztetés: a felvétel hangereje károsíthatja a hangszórókat – nem jelenti azt, hogy az együttes csak az erõteljes hatásokkal operál, hiszen például Cage Amors-ének elõadásában valóban inkább a „real feeling” jut érvényre, mint a hangerõ. Egyébként Cage Harmadik konstrukcióját és Sven-David Sandström Dobok címû szerzeményét is elõadták, aki igen sok ütõs kompozíciót írt a Kroumata részére. Ezúttal azonban egy Fritz Hauser mû volt igazán érdekes, ugyanis a kitûnõ svájci ütõst nálunk szinte senki sem ismeri. Fritz Hauser egy másik elõadásban maga is bemutatkozott. Egyedül itt lehetett hozzájutni egyik lemezéhez: Szólódobolás idõben és térben. Számomra Hauser bizonyította be, hogy valóban létezik meditatív dobolás. Ütõhangszeren ilyen bensõséges hangulatú hangzást alig tudtam eddig elképzelni. Igazi Cage-i koncepció érvényesül Hauser szüneteiben, csendjeiben, amelyek néha valószínûtlenül hosszúaknak tetszenek, a hallgató szinte feszülten várja a visszatérést a dobok és cintányérok hangjai közé. Eszembe juttatja Cage egyik megjegyzését, amelyet 1990-ben tett, amikor a Harvard Egyetemre hívták meg. Ott kérdezte meg az egyik hallgató, hogy egyik mûvének kottájában mit jelent a megjegyzés: hosszú szünet. Pontosabban mennyi ez a hosszú szünet. Cage így válaszolt: „pontosan annyi, vagyis hosszú! De hogy ez a hosszú mennyi az ön számára és mennyi nekem, az mellékes. Tartson annyi szünetet, amennyit hosszúnak érez”. Hauser egy ponton 27 másodperces szünetet tart anélkül, hogy eszünkbe jutna azt hinni: netán befejezõdött az elõadás. Hauser egy cikket írt jó két éve a Neue Zeitschrift für Musik címû lapba, amelyben szinte kizárólag a szünettel, illetve a csenddel mint zenei kifejezéssel foglalkozik. Õ is megjegyzi, hogy a hagyományos zenén nevelkedett hallgató zavarba kerül, ha a csend túlságosan hosszú, ugyanis nem érzékeli a zene, a kifejezés részeként. Kérdés – mondja Hauser –, hogy az elõadónak joga van-e túlságosan megrövidíteni a szünetet a hallgatóság konzervatív elvárásának engedve. Amikor Cage One4 címû darabját Hauser elõadta, õ is feltett néhány kérdést a szerzõnek az úgymond improvizációs lehetõségekkel kapcsolatban. „De hiszen ez az ön darabja!” – válaszolt nevetve Cage az elõadónak arra a lehetõségre utalva, amit szívesen elvitatnak tõle. Hauser elmondja, hogy Cage mûveinek elõadása során értette meg a „semmi” jelentését.
A 15 éves Amadinda két koncertet is adott. Az egyik kifejezetten a születésnap alkalmából hangzott el, a másikon vendég is volt: Robyn Schulkowsky, a kitûnõ amerikai ütõmûvésznõ. Az Amadinda programján szerepelt a „beFORe JOHN” címû sorozat hatodik része, Váczi Zoltán szerzeménye, Cage Living Room Musicja és Márta István Babaházi története. A beFORe JOHN más részeivel együtt az Amadinda legutóbbi Hagyományok címû lemezén is meghallgatható, a Cage mû pedig eszembe juttatja, hogy a kitûnõ együttes a közeljövõben lemezen megjelenteti Cage összes ütõs kompozícióját. Aztán itt volt Schulkowsky, aki két Kevin Volans szerzeményt adott elõ. A jelentõs dél-afrikai zeneszerzõ (sz. 1949) ütõs mûvei eddig egyáltalán nem jutottak el hozzánk. Vonósnégyesei a Kronos Vonósnégyes lemezein már hozzáférhetõk nálunk is. Schulkowskynak két lemezét ismerem: az egyiken a brácsás Kim Kashkashiannal egy kanadai (Linda Bouchard) és egy amerikai (Paul Chihara) zeneszerzõ opuszát adja elõ; a másikon részben saját kompozícióit – egyebek közt egy Samuel Beckett ihlette mûvet – részben Nils Petter Molvaer norvég trombitással közös szerzeményeit adja elõ. Schulkowsky egyébként Varése, Cage, Felman, Wolff, Xenakis egyik leghivatottabb elõadója, de dolgozott Stockhausennel, Kagellel, Walter Zimmermann-nal, s jószerint az egész világot is bejárta koncertjeivel. „A népszerû zenében a dobos csupán ritmus-gép, sokszor valóban a dobgép helyettesíti. A rockban és a dzsessz nagy részében se sokat törõdnek a dobok zenéjével. Így tehát az úgynevezett új zene felé sodródtam, ahol komolyan veszik az ütõhangszereket, s valóban vannak kompozíciók szóló ütõkre is. Sajnos sok modern zeneszerzõ visszalépett, s elvesztette az ütõhangszert mint zenéjének lényegi elemét, ami az én számomra részben metafizikai, részben szent, úgy hogy alig kehet róla beszélni” – mondta Schulkowsky. „Vannak kortárs zeneszerzõk, akik úgy komponálnak ütõhangszerekre, mintha zongorára írnának. Ez éppen az ütõhangszerek roppant személyes jellegét bizonyítja számomra... A dzsesszes mentalitásnak van egy fajtája, amit sohasem tudtam megérteni. Sohasem érdekeltek az akrobaták. Azt élvezem, amikor ezek a klisék tökéletesen távol állnak tõlünk, zenénk nagyon sebezhetõvé válik...” Számomra itt találkozik Schulkowsky és Fritz Hauser világa. Jó, hogy megismerhettük õket...
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu