Jiri Menzel Iván Csonkin közkatona élete és különleges kalandjai címû filmjében van egy jelenet, amelyben a párttitkár finoman szólva „szexuálisan zaklatja” a titkárnõjét. Az asztalra helyezi, lehúzza a bugyiját, s miközben a nõ egyre hangosabban nyögdécsel, a kamera totálban mutatja a férfi el-eltorzuló arcát. Az operatõr olyan látószöget választott, hogy pontosan a férfi arca mellé kerüljön a falon függõ Sztálin-portré, olyan hatást keltve, mintha a diktátor és a párttitkár tekintete hirtelen találkozna. Miként a párttitkár a filmben, Sztálin sincs egyedül a lefilmezett fotón: egy aranyos kislányt tart a karjaiban.
Miközben a párttitkár arcát a fokozódó élvezet torzítja el, Sztálin és a kislány kedvesen mosolyognak. Mindenki boldognak látszik, ám e mindössze néhány másodpercig tartó jelenetbõl mégis valami hihetetlen feszültség árad. Az ember szinte várja, hogy a kissé erõltetett sztálini mosoly dühödt mennydörgésbe csapjon át, annál inkább, mert a párttitkár kéjes arckifejezését is csupán hajszál választja el a páni félelem jellegzetes grimaszától. De az egészben természetesen az a legkínosabb, hogy az orgazmus és a halálfélelem eme drámai közeledtének egy teljesen oda nem illõ személy, egy ártatlan kisgyermek is mintegy szemtanúja kényszerül lenni.
Hogy került a kislány ebbe az idétlen helyzetbe? A kérdés megválaszolását a filmben látható fotó tanulmányozásával kell kezdenünk. Amikor elõször megpillantottam, rögtön tudtam, hogy archetipikus szituációról van szó. Mindenekelõtt a kislány puha kezecskéi bûvöltek el, amint ott pihennek Sztálin gallérján. Igen, látszólag pihennek, ám micsoda élet, micsoda energia van ebben a pihenésben! Az aprócska karok úgy ölelik át a férfit, mintha nem is lenne fizikai súlyuk: maximális önátadásról tanúskodnak, miközben az a bizonyos átadott valami nem nehezedik rá a másikra, hanem tapintatosan ott lebeg körülötte. Ha jól megfigyeljük a kislány „pihenõ” kezeit, még azt sem tudjuk teljes biztonsággal megállapítani, hogy vajon érintik-e Sztálin gallérját vagy pár milliméterrel fölötte lebegnek. Olyan erõs a kontraszt köztük és a zakó sötétje között, hogy szinte kitüremlenek a képsíkból, s olyasféle önálló életet kezdenek élni, mint a Sixtus-kápolna mennyezetének Ádám teremtését ábrázoló nevezetes részlete.
A párhuzam igazi értelmét természetesen az ujjak játékának megdöbbentõ hasonlósága adja. Michelangelo alkotásának szerkezeti központjában két, kis híján érintkezõ ujj, az Úré és Ádámé látható: a földön fekvõ Ádámot Isten ujjának majdnem-érintése támasztja életre, miközben a spirituális energia útja egyirányú; az Úr küldi, Ádám pedig fogadja. Az általunk elemzett fotó optikai centrumát, illetve Barthes-i értelemben vett punctumát a kislány „lebegve pihenõ” kezei képezik, és csodák csodájára a parányi ujjacskák ugyanúgy csak majdnem érintkeznek egymással, mint Michelangelo alkotásán a teremtõ és a teremtett ujja. Csakhogy míg amott a spirituális energia vízszintesen és egy irányban „közlekedik”, a fotón Sztálin alakja körül cirkulál, mintegy érintve a kislány bubi-frizurája által kirajzolódó glóriaszerû körformát. Noha nyilvánvalóan Sztálin tartja karjaiban a kislányt, az egész úgy hat, mintha a durva fafaragvány benyomását keltõ fej e csodálatos gyermek örvénylõ erõterében lebegne. Akár ha a nyugati reneszánsz linearitásával a mitikus körkörösség hagyománya, az isteni alkotóerõvel a nem-cselekvés hatalmának taoista eszménye feleselne.
Menzel a lehetetlenre vállalkozott, amikor ezt a fatális körkörösséget, ezt a szakrális gyûrûzést megpróbálta Ivan Csonkin meglehetõsen együgyû történetébe illeszteni. Az egész film egyetlen hiteles epizódja az a néhány másodperc, amíg ez a csöppség látható, aki olyan angyalian tartja a kezét, hogy attól mindennek megváltozik a fajsúlya, iránya és értelme. Az õ ragyogó jelenlétéhez képest minden más, a film egész története, sõt talán az egész történelem is szánalmas erõlködések ostoba sorozatává halványul.
2.
Vajon ki ez a bámulatos kislány, és hogy került Sztálin karjaiba? Természetesen tisztában vagyok vele, hogy tudós körökben manapság ilyen kérdéseket még felvetni sem illõ. Különféle modernista elméletek évtizedek óta arról próbálnak meggyõzni bennünket, hogy csak maga a mû a fontos, tehát az értelmezõ jól teszi, ha minden egyéb járulékos információt figyelmen kívül hagy. Csakhogy engem e fotó vonatkozásában valami rejtélyes oknál fogva minden érdekelt, s egyetlen teória sem volt képes megakadályozni abban, hogy a lehetõ legtöbbet próbáljak kinyomozni róla. Lehet, hogy ebben maga Menzel volt a ludas, hiszen nyilvánvaló ízléstelenséget, sõt valóságos bûnt követett el, amikor a kislányt a fentebb leírt módon próbálta Ivan Csonkin közkatona történetébe integrálni. Mindenesetre tény, hogy e fotó lehetséges esztétikai értelmezésein túl engem csökönyösen érdekelnek azok a hangok, amelyek a fotón túlról, a láthatatlanból, a modern kritikai elméletek által lényegtelennek nevezett tartományból hangzanak fel. Noha nyilvánvalóan kivételesen erõs fotóról van szó, engem mégis sokkal inkább izgat az ábrázolat, ez a kislány, mint a kép maga. Nézzük hát, ki is õ, és hogy került erre a fotóra.
Gelya Markizovának hívják és 1929-ben született a Burját Autonóm Köztársaság fõvárosában, Ulan-Udéban. Apja Ardan Agdanikovics Markizov, a polgárháború veteránja, a Burját-Mongol Köztársaság mezõgazdasági népbiztosa volt. 1936. január 27-én a burját-mongol küldöttség tagjaként azért kellett Moszkvába utaznia, hogy a Kremlben átvegye Sztálintól a vörös szalagos munkaérdemrendet. Hosszú huzavona után úgy döntött, hogy az ünnepélyes díjátadásra magával viszi kedves feleségét és hétéves kislányát, Gelyát is.
Borzasztóan hideg volt azon a januári reggelen Moszkvában, úgyhogy a Markizov család szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor elhatározta, hogy csokrot visz Sztálinnak és Vorosilovnak. A virágüzletekben és a piacokon legfeljebb mûkoszorúkból volt némi választék, de az nem felelt volna meg a célnak. Az anya tanácsára végül a városi botanikus kertben kötöttek ki, ahol egy Zizin nevû akadémikus, megtudván, hogy a virágot maga Sztálin kapja, kisegítette õket a bajból. Mivel a küldöttségben a kis Gelya volt a legfiatalabb, õ kapta a megtisztelõ feladatot, hogy a csokrokat átadja.
A küldöttség megilletõdötten vonult be a Kreml nagytermébe, ahol a Politikai Bizottság tagjai, Sztálin, Vorosilov, Jakovljev és mások trónoltak. Miután Molotov rövid beszédben köszöntötte a vendégeket, a szülõk unszolására a kis Gelya elindult az elnöki asztal felé. Pompás burját népviseletbe volt öltözve, olyanba, aminek az elkészítése akkoriban fél évig is eltartott. Amikor a díszemelvényhez ért, valaki figyelmeztette a vezért, hogy látogatója érkezett. Sztálin fölállt, megragadta a kis Gelyát és megpróbálta feltenni az elnöki asztalra. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a jelenetrõl filmfelvétel is készült, amelyen világosan látszik, hogy Sztálin majdnem elejtette a parányi gyermeket. Gelya végül az odasietõ munkatársak segítségével került fel az asztalra.
Ráadásul még egy zavaró dolog történt. Sztálin nemcsak a neki szánt csokrot vette át tõle, hanem Vorosilovét is. De a kislány nem mert akadékoskodni. A kínos helyzetbõl a mit sem sejtõ Vorosilov segítette ki: elkezdett tapsolni és jó hangosan azt mondta, hogy a kislány bizonyára beszédet akar tartani. Gelya elvörösödött, mély lélegzetet vett és a csokrokra mutatva ezt mondta: „A Burját-Mongol Köztársaságban élõ gyermekek nevében Joszip Viszarionovics Sztálinnak”.
A vezér, ezúttal önerõbõl, ismét karjaiba vette a kislányt, aki kedvesen mosolygott, majd a kerületi pártbizottság elsõ titkárának hangos unszolására cuppanós puszit adott Joszif Viszarionovicsnak. A Pravda fotóriportere, M. Kalasnyikov – nomen est omen? – néhány másodperccel ezután örökítette meg a boldog pillanatot.
A kis Gelya, mint késõbb elmondta, az Isten karjaiban érezte magát, ám mégsem volt annyira ostoba, hogy megfeledkezzen a lényegrõl. „Megkaphatnám az ajándékomat?” – kérdezte pajkosan Sztálintól, s Molotov máris átnyújtott neki egy kis dobozkát, benne az ilyenkor szokásos karórával. „Akarod?” – kérdezte tõle Sztálin. „Ó igen – válaszolta a kislány –, nagyon tetszik”. „Akkor hát a tiéd” – mondta nagyvonalúan Joszif Viszarionovics, majd hozzátette: „Igazából lemezjátszót akartam neked adni, de az számodra túl nehéz lenne”. Ám Gelya nem hagyta ennyiben a dolgot. Kedvesen közölte, hogy itt van az õ apukája, aki majd segít hazacipelni azt a súlyos zenélõgépet. Ardan Agnadikovics e „szemtelenség” hallatán természetesen roppantul ideges lett, de egyelõre jól végzõdött a dolog: Gelya az óra mellett megkapta a lemezjátszót is, édesapja pedig büszkén vehette át a vörös szalagos munkaérdemrendet. A küldöttség elégedetten utazott vissza Ulan-Udéba.
3.
De vajon mit érezhetett Sztálin ezen a zimankós januári napon? Tudom, nem könnyû, de próbáljuk csak a helyébe képzelni magunkat. Elõször is, és ez a legnehezebb, abba kell beleélnünk magunkat, hogy mi vagyunk a mindenható Úristen. Mint ilyen, s ezt egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, ott ácsorgunk a Kreml jéghideg nagytermében: meghallgatunk egy halálosan unalmas szónoklatot, majd a Politikai Bizottság tagjaival, tehát gyûlölt alattvalóinkkal cseverészünk. Miközben ezek mindent megtesznek, hogy a kedvünkben járjanak, amott egy túlvilági küldöttség, amolyan teljesen érdektelen csürhe zajong. Fázunk, végtagjaink el vannak gémberedve. Már mennénk a fenébe haza, a jó meleg kandalló mellé, de még ki kell osztanunk azokat a nyomorult érdemrendeket.
Ekkor tûnik fel elõttünk egy leányka, aki – minõ meglepetés! – szintén a mi kedvünkben szeretne járni. S ettõl ráadásul mindenki meg van hatódva. Átvesszük tõle a csokrokat – miért hozott ez a nyomorult egyszerre kettõt? –, majd megpróbálunk kedvesnek mutatkozni. Elhatározzuk, hogy a magasba emeljük, de karjaink valahogy nem akarnak engedelmeskedni. Hirtelen egyszerûen nem tudjuk fölemelni a tizenöt kilós csöppséget, s ennek ráadásul az egész Politikai Bizottság és a népes küldöttség is szemtanúja. Sõt, talán nemcsak õk, hiszen ott zümmög az a fránya kamera: ország-világ látni fogja, hogy milyen erõtlenek vagyunk.
Miközben a kislány lámpalázasan fecseg valamit, megpróbáljuk átmelegíteni elgémberedett tagjainkat, hogy megmutassuk: igenis fel tudjuk õt emelni. Így is teszünk, aminek következtében a kis bestia egészen közelrõl láthatja durva, himlõhelyes képünket. Természetesen eszébe sem jut puszit adni, csak miután Erbanov elvtárs erre felszólítja. Ez a kis szaros egyáltalán nem értékeli, hogy beteg kezünkkel mégiscsak a magasba, a mi hihetetlen magasságunkba emeltük õt. Ehelyett ajándékot kunyerál a szemtelenje, s ráadásul a mi szovjet fétistárgyunk, az óra meg sem felel neki. Legszívesebben elküldenénk a picsába, börtönbe záratnánk, lelövetnénk vagy nem is tudjuk, mi mindent csinálnánk vele – de ilyesmit most nem tehetünk. Elvégre olyan kínosan hatna az egész: még azt hinnék az emberek, hogy Jézus Krisztussal ellentétben mi nem szeretjük a gyerekeket. Vigye hát azt az átkozott lemezjátszóját, legyen vele boldog, csak minket ne maceráljon tovább!
4.
1936. január 30-án, három nappal az ominózus nap után a Pravdában megjelent M. Kalasnyikov fotója, s a kis Gelya egy csapásra a leghíresebb gyermek lett a Szovjetunióban. Ez a kép valóságos kultikus tárgy lett. Sztálin akkoriban már hivatalosan is a szovjet sportolók, a szovjet orvosok, a szovjet vasutasok „legjobb barátjának” számított, tehát nagyon hiányzott egy olyan kép, amely a szovjet gyermekek legjobb barátjaként mutatja õt. Erre Kalasnyikov fotója rendkívül alkalmasnak bizonyult, annál inkább, mert Gelya a nagy Szovjetunió ázsiai részébõl érkezett, tehát a felvétel egyúttal annak kifejezésére is hivatott volt, hogy az ország népei mennyire szeretik az õ vezérüket.
A kép hihetetlen gyorsasággal és mennyiségben terjedt el az ország egész területén. Néhány hónap leforgása alatt ott díszelgett úgyszólván minden szovjet óvoda, napközi, iskola és úttörõotthon falán. Amikor egy bizonyos Lavrov nevû szobrász megpillantotta, saját bevallása szerint valósággal felvillanyozódott, és plasztikailag is megformálta a megörökített jelenetet. E szobrocskáról, melynek talapzatán az olvasható, hogy „Köszönet Sztálinnak egy boldog gyermekkorért”, nem kevesebb mint hárommillió másolat készült és terjedt el az országban.
A kis Gelya egyik napról a másikra országos híresség lett, szülõföldjén pedig nemzeti hõsként, valóságos bálványként tisztelték. Sorra hívogatták a Burját-Mongol Autonóm Köztárság különféle pártértekezleteire, s mindig a díszemelvényen kapott helyet. Ez a mesterkélten idilli állapot azonban nem sokáig tartott.
5.
Röviddel azután, hogy a burját-mongol küldöttség elégedetten hazaérkezett Moszkvából, Gelya édesapját és a Sztálinnál járt küldöttség teljes vezetõségét letartóztatták. A frissen kitüntetett Ardan Agdanikovics Markizov ellen az volt a vád, hogy a pánmongolizmus híve és a japánoknak kémkedett. Ardan Agdanikovics azzal búcsúzott el a családjától, hogy ne aggódjanak, õ ártatlan, tehát hamarosan hazatér. Miután hónapokon át nem érkezett róla hír, a kis Gelya és édesanyja elhatározta, levelet írnak a szovjet gyermekek „legnagyobb barátjának”. A levél rövid és tömör volt: arról szólt, hogy Ardan Agdanikovics biztos nem népellenség, hanem becsületes kommunista; derekasan részt vett a polgárháborúban és mindig a legjobb szándékkal dolgozott hazája épülésén. A levélhez, mintegy a biztonság kedvéért, mellékelték azt a fotót is, amelyen Sztálin a kis Gelya társaságában látható. De nem érkezett válasz, hacsak az nem tekinthetõ válasznak, hogy hamarosan Gelya édesanyját is letartóztatták.
Az asszony egy évig ült börtönben. Közben Gelyát és bátyját kirakták a lakásukból, így aztán kénytelenek voltak a nagybácsihoz költözni. A börtönbüntetés letöltése után Gelya édesanyját Kazahsztánba számûzték, ahol egy gyermekkórházban kellett dolgoznia. Egyik napon tragikus körülmények között elhunyt egy kisgyermek, mert túl késõn vitték be a kórházba. Az elkeseredett szülõk Gelya édesanyját azzal vádolták meg, hogy õ a gyermek gyilkosa – már csak azért is, mert egy népellenség felesége. A szerencsétlen asszony másnap öngyilkos lett.
6.
Gelya Markizova csak 1955-ben tudta meg, hogy édesapját 1938 júniusában kivégezték. Ez abból a hivatalos dokumentumból derült ki számára, amely kimondja: mivel Ardan Agdanikovics semmiféle bûnt nem követett el, az illetékes hatóság utólag rehabilitálja. Amikor a szóban forgó dokumentumot kikézbesítették, már a Sztálin-Gelya párost megformáló szobrász, Lavrov sem élt: röviddel a második világháború kitörése elõtt „antiszovjetizmus” vádjával letartóztatták, s nyomtalanul tûnt el a Gulágon.
A hatóságok már 1938-ban elkobozták Gelyától a Sztálintól kapott aranyórát, nevét pedig törölték a képaláírásokról is, meg Lavrov szobrának talapzatáról is. A Gelya Markizova név egy csapásra átkozott lett. S mivel az átok fentrõl, az isteni szférából sújtott le rá, tulajdonképpen mágikus-szimbolikus értelemben vett gyilkosságnak tekinthetõ. Az is volt. Akkoriban több hivatalos fórumban lehetett olyasmit olvasni, hogy az a bizonyos kislány Sztálin karjaiban tulajdonképpen egy Mamlakat Nahangova nevû gyapotszedõ lányka volt. De ez a változat nem igazán tudott gyökeret verni a köztudatban. Bizonyára már csak azért sem, mert nem mondható igazán tipikusnak, hogy az ember hétéves korára hivatást, pláne ilyen nehezet válasszon magának. Ami Gelya Markizovát illeti, olyannyira paralizálta a nevére kimondott átok, hogy amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, radikális megoldáshoz volt kénytelen folyamodni: mielõtt az egyetemre jelentkezett volna, keresztnevét Szergejev-nára változtatta.
7.
Röviddel a Szovjetunió összeomlása elõtt egy német televíziós stáb ellátogatott Szergejevna Markizova moszkvai otthonába. Az asszony elmesélte életét, majd a riporter odahívta a Sztálint és Gelyát ábrázoló fotóhoz, mely az elõszoba falán függött. „Nem fogja elhinni – mondta Szergejevna Markizova –, de amikor ma megnézem ezt a képet, olyan, mintha nem is én lennék rajta. Ez egy másik személy. S épp azért függhet itt a falon, mert vele és Sztálinnal szemben ki tudtam alakítani egy távolságtartó magatartást.”
Magam elõtt látom Szergejevna Markizova sztoikus arcát, és biztos vagyok benne, hogy igazat mondott. Azt is látom, amint egy zimankós téli napon, 1992. január 22-én, három héttel a Szovjetunió összeomlása után besétál a rendõrségre és haláli nyugalommal átveszi az egykor Sztálintól kapott, majd elkobzott aranyórát. Látom, amint szép lassan a fotó melletti polcra helyezi, s közben arca mit sem változik.
Látni vélem továbbá, amint belehuppan egy kényelmes karosszékbe, bekapcsolja a videót és elkezdi nézni Ji¤i Menzel Ivan Csonkin közkatona élete és különleges kalandjai címû alkotását. Fokozott érdeklõdéssel figyeli az események alakulását, hiszen a film cselekménye abban a sanyarú idõszakban játszódik, amelyet maga is megélt. Nem különösebben csodálkozik a Sztálin hadseregében uralkodó fejetlenség láttán, aminek következtében az együgyû kiskatona egy Isten háta mögötti falu határában landol kõkorszaki repülõgépével. Semmi meglepetést nem jelent számára a helybéli pártfunkcionáriusok önkényeskedése, amint ártatlan kisembereket hurcolnak meg, hamis vallomásra kényszerítenek vagy hidegvérrel meggyilkolnak. Egyenesen otthonosnak érzi azt a jelenetet, amelyben a kegyetlen vallatótiszt, megtudván, hogy a karmai közé került szerencsétlen flótást véletlenül épp Sztálinnak hívják, haptákba vágja magát és peckesen szalutál áldozata elõtt. Szergejevna Markizova a lelke mélyén drukkol Ivan Csonkinnak, hogy jegyezze már el a tehénszerû parasztlányt, akinek házában ideiglenes fõhadiszállását rendezte be, amikor meg azt látja, hogy az újdonsült võlegénynek kis híján sikerül térdre kényszerítenie a saját hadseregének egy egész századát, úgy érzi, bizony ilyesmi is megtörténhetett azokban a zûrzavaros idõkben. Mindezt nagyon is lehetségesnek, legalábbis elképzelhetõnek tartja. Legfeljebb azon csodálkozik olykor, hogy a radikális ellenzékiségérõl ismert prágai rendezõ e borzalmas idõszakot ilyen nyegle humorral látja és láttatja. Ám õ ezt is megbocsátja Ji¤i Menzelnek, hiszen amin nevetni tudunk, azon már túl vagyunk, azzal szemben sikerült kialakítanunk azt a bizonyos „távolságtartó magatartást”, ami számára is olyannyira fontos. De Szergejevna Markizova tovább nézi a filmet, s amikor a titkárnõjével közösülõ párttitkár társaságában hirtelen megpillantja a Sztálint és Gelyát ábrázoló fotót, tovább már õ sem tudja türtõztetni magát. Kínjában jóízûen elokádja magát.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu