Hegedûs László magánember, Hegedûs 2 László ellenben a rejtõzködõ, az orátor, a szerzõ, az alkotó, aki úgy hoz létre mûveket, hogy valami nevében cselekszik, egy olyan ismeretlenre hivatkozva, mely a létezés kisegítõ mûveleteként felfogott kamuflázsban, a mûvészi hazudozásban nyilvánul meg. (Mellesleg keresetlen jelszórásnak számít Hegedûs mûvészneve is mint egyfajta kamuflázs , mely a névazonosságra utalván, éppen a hasonlóság mögött ügyködõ különbséget emeli ki.)
H2L mûvészete a tárgyi jelentés kibillentésének módszerével dolgozik. A képein sorakozó motívumok azonosak azzal, amit a mûvek címe is megnevez, ám mégsem azok. A címmel megváltoztatja, és egyben cáfolja a dolgokról alkotott egyszeri elképzelésünket, átértelemzi a dolgok státusztát, áthelyezi azok identitását. Nyilvánvalóan olyasvalamit állít, ami vagy teljesen triviális, vagy csak részben igaz. Kamuflázst, halandzsát, mellébeszélést és értektelenítõ általánosítást alkalmaz, mivel ezek kontextusával, a címek adta mellé- vagy aláolvasattal valóságképünk gyengeségeit modellálhatja. Egyfajta ellentmondást hoz felszínre, a léleknek és a logosznak azt a közös békétlenségét, amit a mûveiben folyamatosan megidézett elmék is képviselnek. Gondoljunk itt a filozófus Wittgenstein töprengésére a kimondhatatlanról, vagy Kierkegaardnak a tehetetlen abszolútumhoz címzett (és sûrûn ismételt) szavaira és nem utolsósorban az író Esterházy Péter megjegyzéseire, melyek esendõ világunk szereplõit a megértés szeretetébe és iróniájába burkolják.
H2L színes fényképeinek kiállítása a Mai Manó Fotógalériában folytatta a korábbi, nem fotóalapú objektmûvek sorát. A felvételek mániákusan visszatérõ motívumai (mint Beke László írja, fixa ideái) egy sor apró idõjelként értendõk. Ezek a virágzás, a sokasodás teremtményei, valamint a létezés egyéb kis finomságai és rafinériái, melyek tartalommal, kellemmel és egyben elmúlással töltik fel környezetünket. Megjelenésük a H2L-féle kamuflázs hálójában az utóbbit erõsítik, ahol csak a puszta forma továbbvitele, a közlés síkjainak keveredése, és az újrateremtõdõ értelmi korlátok reálisak. H2L motívumai onnan jönnek, hol valaha a teremtõ lakozott, de mára a melankólia horizontja nyílt meg. A bölcs szavak, okos képletek, a kottafejek, halak, csillagképek, vadkörték, gombok, madarak, a száraz falevelek, tekintetek és mellbimbók mind a csend hálójává láncolódnak. H2L a formák és motívumok átvitelének és metaforicitásának animátora, aki a képzett mortális emlékformákat a tudás gyengülõ erõterû keretmûveibe helyezi. A palatábla, rádió, a TV készülék stb. olyan kommunikációs eszközök, olyan merítõ- illetve gyûjtõformák, amik egy logoszát (istenét) vesztett világ megfejtetlen zörejeit sugározzák.
H2L fotográfiája a hagyományos kollázs és montázs technikai jellegû kreativitása helyett már a valóságrétegek tudatos ütköztetésével operál. (Ennek nincs köze a hagyományosan imaginatív a fantázia rendezõelvei alapján dolgozó fénykép típusához.) Az írás, a döglött haltest, a fotópapír és az univerzum csillagképe, vagy egy festett tájháttér egyaránt különféle tárgy- és valóságszinteket képviselnek. Ezek a fényképeken egy síkba rendezõdnek, hol életterük és érvényességük határai elvesznek. De a kamuflázs intellektuális és analitikus. Szándéka mindig a valóság konceptuális rendszerének újjáalkotása. Ugyanakkor a vele járó csend a szavakkal kimondhatatlan, a képek mögé rejtett világ létének demonstrációja is. Errõl az összetett problémáról szólnak H2L palatábláinak ábrái és feliratai, a Tavasz" tévé szürke képernyõje és a kopott, néma rádió, amely hallgatása érett vadkörték karéjába, és boldog, naplementés tájháttérbe ágyazódik.
A posztmodern egyik mellékösvénye, filozófiai csapása a szürrealistáktól átvett kamuflázs. A poszt-modern azonban a hiányérzetet nem csupán kimondja, nem csupán vízióba szövi, hanem elõállítja és magával az alkotói gesztussal azonosítja. A kamuf-lázsban nem maga a kép hamis miképp a kisajátítás (appropriation), vagy a lopott formák (stolen forms) mûvészetében , hanem a valóságot, a valóság szintjeit értelmezõ referencia üres, vagy nem valódi".
Hegedûs kamuflázsai a fotográfia,
a nyelv, a kultúra létezésmódjaira, belsõ
szabályainak és egymáshoz kapcsoló határainak
ellentmondásaira hívják fel a figyelmet. Csendéletei
a közlés vanitas-tartalmáról (elmúlás,
kimondhatatlanság) tudósítanak. Ez a beszédforma,
ez a szerzõi eszköztár
a felszín és a mély
kölcsönös gyengeségén alapul, de a keletkezett
csend performatív: ez van, és míg élünk,
csácsogunk, növelvén a káoszt és néha
egy kicsit a rendet.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu