1. A mûvészi gesztus egyik legfontosabb erénye, hogy a dolgokat kiragadja az õket övezõ általános felfogás körébõl. A mûvészet a hétköznapinak az a sûrítménye, amely befogadásakor minket is kiemel a hétköznapokból.
2. A tizenegy kiállított kép 1997 és 1999 között készült. Nagy részük olaj- vagy akrilfestmény vásznon, némelyik ezeknek kombinációja. Szellemi szempontból a mûvek nullpontja, illetve az a majdnem semmi, amelybõl egy mû létrejön, két típust mutat fel: hat képnél a sakk, ötnél a selyem a kiindulás alapja.
3. A selyemhez különbözõféleképpen viszonyulhatok. Megérinthetem. Beleöltözhetek. Kiválaszthatok egy csillogó színt, elkápráztathat gazdag redõzete, de készíthetek belõle fétist is. Kereskedhetek vele, tanulmányozhatom a selyem évszázados történetét. Érdekelhet a selyem ábrázolása a festészet történetében.
Ugyanez a helyzet a sakknál. Sakkozhatok, foglalkozhatok a történetével, lenyûgözhet a számok szimbolizmusa és maga a nyolcszor nyolc négyzet is. Gyûjthetek sakkfigurákat vagy élhetek a sakkozás körüli businessbõl.
4. A mûvész másképpen viszonyul a dolgokhoz: viszonya részben úgy jellemezhetõ, hogy egyike sem a fentebb felsorolt attitûdöknek.
5. Amikor Haász Katalin saját munkájáról beszél, a „koncentráció" szót használja. A „koncentráció", „koncentrálás" szavak széles metaforikus mezõvel rendelkeznek. A fénytanban a fénysugarak egy pontba koncentrálódnak vagy konvergálódnak. A kémiában a „koncentrálás" azt jelenti, hogy egy anyagot a lényegéig, esszenciájáig sûrítünk: a parfüm, az alkohol, a sav koncentráció eredményei. Valakire akkor mondják, hogy koncentrált, amikor elmélyed valamibe és egy célra összpontosít. Az intellektuális koncentráció többnyire a szemnek, a tekintetnek a külvilág elõl való bezárását jelenti.
6. Szem és szellem címû mûvében a filozófus Merleau-Ponty a következõképpen írja le a festõ vizuális és gesztuális tevékenységét: „A világ nem ábrázolás révén áll elõtte: a festõ a koncentráció következtében a dolgokban születik meg és a láthatóvá tettben tér magához." A koncentráció különbözõ metaforái összekeverednek a festészetben. A mûvész a középpontban van, és hagyja, hogy szeme befogadja a tárgyakat: optikai koncentráció. De viszonyulása a dolgokhoz se nem koncentrikus, se nem egocentrikus. Valójában keze a vásznon felszabadítja a tárgyat, amikor úgy dönt, hogy fontosságot tulajdonít annak, amit mi másképp nem láthatnánk: új koncentráció. A nézõ számára a mû megszületõ világok végtelen sorozata – mindegyik egyaránt lényeges: újabb koncentrációk. Ha mi a tárgy felé közelítünk, az a koncentráció paradox hatására csak kicsúszhat a kezünk közül. A szemet koncentrálva a mûvész dekoncentrálja a szellemet, lehetõvé teszi a kalandozást, ezáltal arra ösztönöz minket, hogy megismételjük a sajátos mûvészeti tapasztalatot: megéljük a tárgy felfokozott jelenlétét és folyamatos eltûnését.
7. A Sakk I-ben és Sakk III-ban Haász Katalin különbözõ eljárásoknak teszi ki a sakktáblát: felborítja, kihagyja az ellenfelet, szétszedi a keretet és deformálja a kontúrokat. A sakktábla már nincs játékpozícióban, a sarkára van állítva. A négyzetek elmozdulnak, kikerekednek. Három szín jelenik meg: a fehérbõl sárga lesz, a fekete fekete marad és megjelenik a barna. A harmadik színnek köszönhetõen Haász elhagyja a dualizmust nem gondolkodik már ellentétekben. A középpontból kiinduló festés feszültséget hoz be a képbe, amely elmossa a kontúrokat, szétfeszíti a keretet és eltünteti az ellentéteket.
Láthatunk-e ebben kísérletet arra, hogy túllépjünk azon az ellentétek által megrajzolt határon, amelyet hajlamosak vagyunk a hétköznapi életben is reprodukálni, amikor gondoljuk vagy kijelentjük, hogy ez fekete az meg fehér, ez jó, az rossz, igaz vagy hamis? Nem folytatom ezt a feltevést.
8. De mivel a sakk õse Kínából származik, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy elmondjak egy történetet, amelynek címe A látszatról és a valóságról: „Jang Ceu-nak volt egy öccse, akit Pu-nak hívtak. Egyszer fehérbe öltözve ment el otthonról. Esni kezdett, ezért amikor átázva visszatért, ruhát cserélt, feketébe öltözött. A kutyája nem ismerte föl és ugatni kezdett. A mérges Jang Pu meg akarta ütni a kutyát, de Jang Ceu azt mondta: »Ne bántsd, a helyében te is így tennél. Ha a kutyád fehéren indult volna el, hogy aztán feketén térjen vissza, bizony furcsának találtad volna.«"
A következõ képeken a tábla torzulása még erõsebb, a Sakk IV-en a nézõszög változása, a koncentráció felfelé húzza a tárgyat. A Sakk V-benaz elmozdulás még relief hatást is ad a képnek, amelyet a sorozat utolsó vászna, Az Utolsó még inkább kiemel. Itt a kontúr fontosabb, mint a középpont, a koncentráció elmozdul és létrehoz egy lenyûgözõ anamorfózist, amely a sakktáblát jeges tájjá változtatja.
9. A drapéria-képek sorozata a látószög megkettõzésével játszik. Ehhez a sorozatához Haász Katalin olyan modellt választott, amely a nyugati festészet és szobrászat történetében fontos szerepet játszott. A selyem egyszerre elrejt és feltár. Sugalmazza a tárgyakat, potenciálisan láthatóvá teszi, miközben elrejti õket a tekintet elõl. De itt semmi nincs a selyem alá rejtve. Itt csak a selyem fontos és erre figyel a szem.
Az az érzésünk, hogy a mûvészt lenyûgözte a hajtott és gyûrt anyag véletlenje. Haász Katalin azt követelte meg a festett selyemtõl, hogy valósítsa meg plasztikusan a ráncokat. Ha oldalról nézzük, a ráncok nyilvánvalóak és elõtérben vannak: csak ráncokat látunk. Ha szembõl nézzük, azt látjuk, amit úgy nevezhetnénk, hogy a ráncok világa. Nincs semmi a selyem alatt, így minden megjelenhet. A lényeg a váratlan dolgok felbukkanásának a lehetõsége, nem pedig az, amit én beleláthatnék, sõt az sem, amit a mûvész látott. Úgy tûnik, mintha valami ismeretlennel telített leplek válnának le a kép felületérõl, készen arra, hogy életre keljenek. A selyem színházi függönnyé válik, és szinte hallani véljük, azt amit Hermész Triszmegisztosz „a fény hangjának" nevezett.
1998. októberétõl a Collegium Budapest egyéni kamarakiállítások sorozatát rendezi, amelynek koncepciója az intézet idei ösztöndíjasainak – neves német, osztrák, amerikai, francia és magyar mûvészetteoretikusoknak – kép és képiség tematikájú kutatásaihoz, elõadásaihoz kapcsolódik. A kiállítássorozat kurátora, Maurer Dóra, a nemzetközi és lokális vonatkozásokban egyaránt aktuális mûvészeti irányok közül három olyan fõbb vonulatot választott ki fiatal magyar mûvészek munkássága alapján, amely tapasztalati, ill. vitaanyagot adhat az elméleti meggondolásokhoz: az analóg és digitális technikai képalkotás lehetõségeit, a táblaképfestészet továbbélési formáit és a társadalomkritikus, többek között a reklám vizualitását is alkalmazó konceptualitást.
* A kiállításokon eddig Czeizel Balázs, Gál András, Nagy Kriszta, Szegedy-Maszák Zoltán, Chilf Mária, Lakner Antal, Kapitány András és Haász Katalin újabb mûvei szerepeltek. A sorozat utolsó kiállítója Petõ Hunor, tárlatát június 8-án Beke László nyitotta meg.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu