A Londoni iskola fogalom, de együtt látni tagjainak mûveit, nos, ez ritka alkalom, ám a Hundertwasser által létrehozott bécsi KunstHaus „deviáns mûvészetekre figyelõ" koncepciójának nagyon is jól megfelelõ téma.
Kik is számítanak az iskolához? Francis Bacon, Leon Kossoff, Michael Andrews, Frank Auerbach, R. B. Kitaj, Raymond Mason, Paula Rego és Bill Jacklin. A mostani válogatás több fiatalabb mûvésszel egészül ki, köztük a '64-es skót születésû Stephen Conroy-jal, és az '59-es indiai-angol származású Celia Paullal. Az egyik legjelentõsebb tag, Lucien Freud mûvészete viszont csak fotódokumentumokon látható, õ ugyanis az osztrákok náci múltja miatt nem járult hozzá ahhoz, hogy képeit itt kiállítsák.
Az iskola megnevezését elõször R. B. Kitaj használta 1976-ban. A szülei révén osztrák-magyar származású Kitaj, aki e mûvészcsoport egyik legjelesebb figurája, az angol képzõmûvészet sokfélesége és vitalitása elõtt tisztelgett a névadással. A sokféleség egyrészt annak a diaszpóra-jelenségnek a mûvekben megjelenõ gazdag felszíne, amit Kitaj úgy foglalt össze, hogy a második világháború népirtása után már mindenki diaszpórában él. És valóban, az életutakat tekintve a többség folyamatosan keresi helyét a világban. A diaszpóra-fogalmat szintén Kitaj vezeti be a kortárs mûvészetbe, és ezt a gondolatot a katalógus az „Art International"-nak adott interjú (1987) közlésével idézi. Az igazi devianciát azonban nem a szellemi-fizikai szétszóratás, az egykori üldöztetés emléke vagy egyes alkotók homoszexualitása jelenti, hanem az a makacs vállalkozás, mellyel az ötvenes években, az absztrakt mûvészet uralkodóvá válásakor a Londonban élõ mûvészcsoport éppen a figurativitás manifesztum-szerû vállalásával tudott feltörni. Bár az École de Paris-hoz hasonlóan a School of London sem konkrét kort jelöl: tágítható fogalom, melynek magját a figuratív mûvészek egy markáns csoportja adja, akiket a 60-as évek közös elismerése kapcsol össze. Tehát éppen akkor lesz itt sikerük, amikor az absztrakt dominanciája eléri csúcspontját. Egymás munkáit azért is figyelhették, mert a West End ugyanazon galériáiban állítottak ki, és az ottani kocsmákban találkoztak.
Ha volt egyáltalán vezetõ személyiség közöttük, az Francis Bacon lehetett, aki a többiek számára az alkotói függetlenség példaképe volt. Most a Férfi kékben (1954) sorozat sötét tónusú vásznait emelte ki a rendezõ, Michael Peppiatt. Meg a sárga-türkiz hangulatú, elmosódott fél arcot mutató híres Önarcképet 1982-bõl. A Férfi test tanulmány szintén alapmû: elrajzolt amorf bal lábfejére lépõ jobb lábával és a „kép a képben" megúsztatott portré részletével. Bacon barátja volt Lucien Freud, az emberi hús ábrázolásának mestere. Leon Kossoff és Frank Auerbach viszont együtt tanultak, valódi iskolájukat a német expresszionizmus jelentette. Kossoff vastagon felvitt festékrétegekkel és földszínekkel rajzolja meg az Építési telek a Szent Pállal (1957), illetve az Építési telek a Victoria Streeten (1961) címû mûveket, s ezek helyszíneinek földmunkáit éppúgy, mint Cháim vagy Anne portréját (1993). A közös barát, Michael Andrews intenzív saját szemlélettel dolgozott: transzparencia, és szinte Turnert idézõ belsõ ragyogás jellemzi a most látható Négy napfürdõzõt (1955) és a Temze sorozat Apályát vagy Torkolatát (1994-95).
A figurativitás iránti elkötelezettsége Kitajt szinte automatikusan a csoport tagjává avatta, hogy azután húsz évvel késõbb teoretikusuk is legyen. Két évvel a Bécsi Zsidó Múzeum nagy Kitaj-kiállítása után ismét itt vannak különbözõ korszakait képviselõ képei: a kollázsokat festve folytató Dél Keresztje Köztársaság (1965), a Fort Dix (1992) expresszív, kissé futurista mozgásviharban komponált, baseball-ütõs lincs-csataképe. A támadás egyik résztvevõje a Chagall-figurák kitekert pózában a földön ülve olvas. A kiállítás emblémája is egy Kitaj-kép: a London Bus (1996). Az emeletes piros jármû reklámfeliratán a Tate Galériában rendezett Cézanne kiállítás szövege és a szignó együtt látszik. Ugyanígy függ össze a busz oldalán látható kiállítás reklám-kép és az ablakokban feltûnõ utasok képmása, mint egy-egy képzeletbeli Cézanne-portré.
A kör külsõ tagja volt még Raymond Mason párizsi szobrász, aki furcsa, álperspektivikus, festett reliefjeit Londonban velük együtt állította ki. Például a Bécsben látott Barcelonai villamos (1995) bronzreliefjét, vagy a Felhõk körmenetét (1970), mely a kumuluszok és a szélbolygatta fák lombozatának égi-földi analógiáját adja. Az iskola mûvészeinek munkái erõsen hatottak az új londoni festõnemzedékre, õket a mostani kiállításon Paula Rego, Bill Jacklin, Celia Paul, Tony Bevan és Stephen Conroy képviselik. Õk már saját, egyéni képvilággal dolgoznak, de mindannyiukat az emberi alakba vetett hit szenvedélye vezeti. Lucien Freud munkáit, melyeket legutóbb Párizsban és Santiago de Compostelában mutatták be, Bécsben csak e kiegészítõ szekció háttérfotóin láthatjuk, mert – mint mondtuk – Freud letiltotta az ausztriai bemutatót. A második részt Jill Lloyd állította össze, vitára nyitottan. Provokatív kérdése arra irányul, vajon az újabb generáció mennyire szerves része a Londoni iskola szellemiségének. Az tény, hogy egy olyan korban vállaltak közösséget az öregekkel, amikor még mindig az absztrakció volt uralmon. Ezen kívül talán belátható, hogy temperamentumuk és eszközeik sokfélesége, fantáziájuk és technikájuk kifejezõ ereje emeli õket az alapító mesterek munkásságát folytató csapattá.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu