Kedves Ágnes!
Beszéljünk vidámabb dolgokról. Engem alapvetõen érdekel a fényképészet, ezért szeretnék többet megtudni a munkáidról. Feltennék néhány ártatlan kérdést, hogy elindíthassak egy ezekrõl szóló diskurzust. Látszólag túl egyszerûek lesznek, de kíváncsi vagyok az alapokra is.
Például: témaválasztásodat, a városképek használatát úgy érzem értem, de mégis érdekelne, milyen különbségeket látsz a látványközpontú, és az azt némileg megtagadni látszó absztrakciót idézõ részletfotográfia között?
Kedves Zsolt!
Nehéz így kiragadva munkám egy-egy részletérõl beszélni, de megpróbálok a kérdésre válaszolni.
Nem áll szándékomban sem látványközpontú városképeket, sem részletfotókat készíteni. Csak a helyszíneket – ebben az esetben a városokat – akarom rögzíteni. Nem a városok látványát, hanem magát a helyet. És saját magamat azon a bizonyos helyen. Munkáim igazából mindig két helyszínrõl szólnak. De ha tökéletesen sikerülne megvalósítanom, amit szeretnek, akkor eggyé bírnám forrasztani õket. Persze tisztában vagyok vele, hogy a tökéletességre csak törekedni lehet.
Minek tekinted a fényképezõgépet, mit jelent a számodra?
Egy kicsit részletesebben fogok válaszolni erre a kérdésre. Ha túl hosszú, akkor ugord át!
A vonzalom valójában nagyon régen, a laborálással kezdõdött, mármint ami a csábítást illeti. Még néha most is igazi mágia történik a sötétben. (De ez tudom, nem a fényképezõgéprõl szól, nem is folytatom.) Ami pedig az „igazi" fényképezést illeti, azt Rómában kezdtem el, mintegy kényszer-megoldásképpen. A Magyar Akadémián nincs lehetõség dolgozni. Két hónapig meg képtelenség kibírni munka nélkül.
Látszólag
gyökeresen mással kezdtem foglalkozni, mint mielõtt
elutaztam volna, de valójában következetesen folytattam
elõzõ munkáimat. Nem tudom, mennyire ismered ezeket?
Így lehet, hogy most nem kéne rájuk hivatkoznom. A
lényeg, hogy akkor is vetületekkel foglalkoztam. (Mint ahogyan
a fényképezõgéppel is vetületeket gyûjtök.)
A gondolat fonala nem szakadt meg, csupán az anyag és a technika
változott, melyeknek én mindig alárendelt szerepet
tulajdonítok. Ha nem haragszol, szeretnék idecsempészni
egy ide tartozó idézetet, amelyet Tímár Kati
írt az Éjjeli õrjáratba,2 a Mû-Terem
kiállítóban rendezett tárlatomról3:
„...Az installációnak most csak egyetlen elemét emelném
ki, amely Szabics Ágnes mûvészetének egyik központi
kérdését is jelenti egyben. A mûvei között
fellelhetõ összefüggés azonban nem annyira nyilvánvaló
elsõ pillantásra, mivel Szabics nem ragaszkodik egyetlen
kitûntetett anyaghoz vagy médiumhoz sem.
A fotografikus típusú
reprezentáció problémája az, ami Szabicsot
foglalkoztatja, és amelyet mûveiben megpróbál
körbejárni és megvizsgálni. Egyrészt az
árnyék, másrészt a konkrét és
az átvitt értelemben vett lenyomat – melyek a fényképezésnek
is fõszereplõi – indexikus természete kerül kiemelésre
és elemzésre akkor is, amikor Szabics a fotográfiától
látszólag távol esõ anyagokat használ
fel, mint például szárított gyógynövényt,
rozsdás fémdarabokat, üvegeket, stb."
Írj, kérlek, a fekete-fehérrõl mint absztrakciós elemrõl.
Számomra még ez is túl sok, túlságosan bõbeszédû. Bár talán van valami köze az „egyértelmûhöz" és a „tisztasághoz".
Az installáció módja, ahogyan kiállítod képeidet, mit céloz (lennének ötleteim, de jobban érdekel a Te megfogalmazásod)?
Ha egy szóval szeretnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy a teret – az aktuális kiállítóteret. Szeretem, ha munkáim szervesen kapcsolódnak a helyszínhez. Összeépülnek egymással. Része lesz egyik a másiknak. Esetleg „eltûnnek" a teremben.
Az utóbbi egy-két kiállításon ahol szerepeltem (Francia Intézet,4 Iparmûvészeti Múzeum,5 Duna Múzeum6), nemcsak az installáció módját határozta meg az éppen aktuális kiállítótér, hanem a fotózás témáját is. És ha megengeded, most megint szeretnék idézni egy ehhez kapcsolódó szövegbõl: „...Szabics Ágnes legutóbbi, Esztergomban rendezett kiállításán szinte már a legvégsõkig fokozta az alkotás és az annak otthont adó kiállítótér szoros kapcsolatát és témájának redukálását. Ezen a tárlaton a terem architektonikus elemeinek belsõ és külsõ nézeteirõl készült felvételeket »mosta egybe«, ami a nézõtõl sajátos befogadói magatartást vár el: egyfajta lehalkulást, a szemlelõdésben való megnyugvás felfedezését, vagyis a mûvész »vizuális alkímiájában« való mágikus elmerülést."7
A legjobbakat: Tintahal (Csak azért, mert nincs benne ékezet.)
U.I.: Félek, annak ellenére, hogy levelem kicsit bõbeszédûre sikeredett, nem tudtam kimerítõen válaszolni kérdéseidre. Azt hiszem, most már nincs mit tennem. Elküldöm így.
Kedves Ágnes,
Köszönöm a leveledet, és külön hálás vagyok, hogy bõbeszédûre sikeredett. A szûkszavúság ugyan több értelmezésre ad lehetõséget ami számodra jobb,
„Ne szólj szám, nem fáj fejem." (Szabics)
de mégis a válasz szempontjából így sokkal egyértelmûbb tudtál lenni. Amit a fényképészetrõl írsz, az bármennyire egyértelmûnek is tûnik, mégis elgondolkodtatott. Még mindig nem tiszta a számomra, hogy a városkép
Munkáim nem városképek; égbolt- és épületrészletek
mint helyszín benne a te helyeddel, mennyiben rögzül a fényképezõgép révén?
Értem, amit Kati írt a lenyomatról és az árnyékról, és azt is, ha te valamire ránézel, és közben megnyomod a gombot a fényképezõgépen, ott az adott helyen, abban a pillanatban egyszeri és megismételhetetlen. De baj-e, hogy ez a sorozataidat tekintve soha sem jutott eszembe?
Ez cseppet sem baj. Komoly probléma számomra, hogy soha nem vagyok hajlandó egyértelmûen „megmagyarázni" munkáimat. (Gondolok itt a verbális magyarázatokra, értelmezõ rajzokra...) Kapom is emiatt a szemrehányásokat. Annak ellenére, hogy elõzõ levelem véletlenül túl részletesre sikeredett, nem vagyok híve az egyértelmû magyarázatoknak/megmagyarázásoknak. És inkább örülök, ha a munkám másfajta értelmezet kap, mint amit eredetileg elképzeltem, mintsem elkeserítene.
A két város párosításának gondolata eszembe jutott fotóidat látva, de soha sem értettem, mi indított erre. Most már tudom, de úgy vélem, ez egy konceptuális eljárás, szó szerint az égbe és a házfalakra vagy tetõkre vetítve érzéseidet. Ezt nem kritikaként említem, hiszen ez az elgondolás hozzád tartozik, csak gondolkozom a fényképezõgéprõl.
(Én tényleg ilyen vagyok. Egyébként lazán még ide tartozik egy gondolat, amelyrõl a párosítás, kiegészítés, kioltás kapcsán szoktam beszélni, a semmi és a minden kérdése. De ebben most nem mélyülök el.)
Én több szerepet adnék neki, mármint a gépnek. Azt mondom róla, hogy egy önálló szem, ami ugyanúgy mûködhet, mint az emberé. Van lencséje, szem-feneke amin összeáll a kép, van mindene, ami a látáshoz kell. Ha ez így van, felruházható-e a nézés funkciójával? Ha az ember abból tanul, ha néz, és lát valamit, akkor a gép is nézhet, azaz irányulhat olyan módon a külvilág felé, hogy jelentést találjon-keressen magának. Hangsúlyozom, ez az én véleményem, ami nem más munkáiról szól, csak magamnak így határoztam meg a mûködését. „Lélekkel" ruháztam fel.
Egy dologról talán még nem beszéltem. A véletlenrõl, ami többszörösen szerepet játszik munkáim elkészítésénél. Ezt párhuzamba állítanám az „önálló szemmel". Hiszen itt arról van szó, hogy van egy-két momentum a készítés során, amit nem az én akaratom befolyásol. Tudom, hogy nem egészen errõl beszéltél, de nekem ez is eszembe jutott az önállóság és a lélek kapcsán.
Amit az installációról írsz, tehát a térrel való kapcsolat viszont egyértelmûen kiderül a munkáidból, látható az elrendezésbõl. És ez jó, valóban kötõdik korábbi munkáidhoz, már amennyire ismerem azokat. De végül ha térrõl beszélünk, ha Te plasztikai formákkal szembesíted magad, akkor azt, amit a fényképészettel elérsz, azt az architekturális „szobrászat" síkvetületének is tekinthetjük?
Igen. Bár ezt nehéz szépen megvalósítanom, mert nem vagyok jó barátságban a képpel illetve a síkkal. És eddig akárhogy rendezgettem a fotóimat, akármennyire is kapcsolódtak a térhez, mindig zavarban voltam a „síkságuk" miatt. Most éppen azon dolgozom, hogy minél jobban elmozduljak ebbõl az állapot-ból. Minél kevésbé öltsenek kép-jelleget a fotók.
Köszönettel: Zsolt
Barátsággal: T.
Kedves Ágnes,
Több dologra szeretnék még rákérdezni, ha nem haragszol. Amikor városképeket említettem, kijavítottál, mondván azok égbolt és épületrészletek.
Bocsánat, nem akartalak kijavítani. Tökéletesen igazad van, csak számomra a „városkép" szó meglehetõsen pejoratív. És elsõ hallásra/látásra félreérthetõ. Ezért nem szívesen használom.
Korábbi írásodból számomra az derült ki, hogy két helyszínt azonosítasz sokszor, legyen az Róma és Budapest, vagy egy épület külsõ és belsõ oldala. Bárhogyan is legyen, nem tudom ezt a gesztust olyan absztrakt módon értelmezni, mint ahogyan írod. Számomra ugyanis a fényképezés gesztusa, az „álláspontod" rögzítése nem feledteti velem, hogy hol készült a kép.
Igazából nem is szeretném, ha feledésbe merülne, ezért is szoktam a címben néven nevezni a városokat, tárgyakat, helyszíneket stb., amelyekrõl a fotók készültek.
A véletlen, amire utalsz a beállítás esetlegességével tovább erõsíti azt a benyomást, hogy Te mégiscsak ott állsz az utcán és feltekintesz. A sorozatok egymás melletti bemutatása bármilyen formában többnézõpontúságot, idõbeli mozgást jelent, de megint csak a helyszín hangsúlyozásával. Mivel nem keversz mást a képek közé, egységben tartod a témaválasztást, ezért a „város", vagy az urbánus környezet akarva akaratlanul jelentést hordoz, nem pusztán formai elem. Személy szerint nekem mindig feltûnt, milyen karakterisztikuma van a bemutatott tetõ-darabkáknak és az égboltnak. Próbáltam találgatni az állapotukat és az épület stílusát, ami jobban meghatározta nekem a helyszínt, ahol készültek.
Nem áll szándékomban „letagadni", hogy hol készültek a képek, de tényleg nem tulajdonítok nagy jelentõséget az épületek, háztetõk formájának. Sõt, igyekszem minél kisebb részletet megmutatni az adott épületbõl. Miközben nagyítom a fotókat, Endre (Koronczi) néha felkiált – egy-egy jobban kivehetõ részlet láttán –, hogy „végre látszik is valami a képen". Ilyenkor egy kicsit elszomorodom, mert ebben az esetben úgy érzem, hogy elterelõdik a figyelem a társítás, összekapcsolás, kiegészítés mozzanatáról.
Újabb kérdésem a mûvészetrõl szól tágabb értelemben, de megint egy mondatodhoz kapcsolódik, a semmi és a minden kapcsolatáról. Mikor ezt a zárójelbe tett részletet olvastam, arra gondoltam ez egy olyan gondolat ami megfogalmazásában bizonyára kedvedre való, mert tömör, és nem határoz meg fölösleges részleteket.
Valóban nem magyaráztam meg, miért került oda, zárójelbe ez a két szó. De nem azért, hogy találgatásra kényszerítselek, hanem mert nem szerettem volna újabb témákba belemélyedni. Amiért – munkáim kapcsán – felmerülhet a semmi és a minden kérdése, annak annyi a magyarázata, hogy az ilyesféle fotózással úgy szeretnék egymással öszzekapcsolni formákat, épületeket, városokat, tárgyakat, hogy valamiféle teljesség, tökéletesség szülessen eközben. Arra törekszem, hogy az alakzatok minél pontosabban kiegészítsék egymást. De ugyanakkor evvel az eljárással az épületrészletek, háztetõk, lépcsõk, oszlopok... szinte teljesen eltüntetik, „kioltják" egymást, és egy alig felismerhetõ állapotba kerülnek.
Azért általános a fenti kérdés, mert arról is szól, hogy a mûvész ma mennyit árul el magáról alkotásai kapcsán, illetve mennyiben tekinthetõek tõle független üzenethordozóknak az általa készített vizuális megnyilvánulások?
Úgy gondolom, sokszor nem csak az a kérdés, hogy az alkotó mennyit árul el önmagáról, hanem hogy mennyire „olvasható" a mû. Mennyi támpontot, segítséget ad a mûvész a megértéshez. Lehet, hogy önmagáról beszél, de a nézõ számára csak az általánosságok válnak világossá. És ez természetesen nagyon sokszor az alkotó hibája.
Ahogy olvasom soraidat, egyfolytában egy gondolat motoszkál a fejemben. A divat illetve az aktualitás kérdése. Gyakran érzem egy-egy friss mû láttán, hogy az alkotót leginkább egy pillanatnyi divathullám késztette az alkotásra. Félre ne érts, ezt nem negatív elõjellel mondom. De ha jobban belegondolunk, akkor ez a jelenség könnyedén kizárhatja a széleskörû közönséget, valamint a munka térben és idõben messze kiterjedõ érvényességét.
Nem szeretnék a saját munkáimról semmiféle véleményt alkotni, egyrészt nem illik, másrészt kis mértékben sem tudom azokat kívülrõl nézni, elfogulatlanul megítélni. Csak arról tudok beszélni, amit gondolok és érzek az alkotás elõtt és közben.
Mégegy kérdés: mit jelent az, hogy nem vagy „barátságban" a síkkal, akkor, amikor a leképezés a filmen mindenképpen ehhez kapcsolódik? Értem, amire gondolsz, csak jó lenne, ha pontosabban meghatároznád.
Igazából nem is annyira a síkra, hanem inkább a képre gondolok. Pontosabban a valóságos látvány leképezésére, „lemásolására". Számomra ez egyfajta hamisságot jelent. Nem szeretnék – hagyományos értelemben vett – képeket kiállítani. Félek, ha két dimenzióban jelennek meg a munkáim akkor képek gyanánt kezelik õket. (De most megint olyasféle téma következne, amit az elõbb már egy rövid idõre megpróbáltam elnapolni.)
Várom válaszod, hogy folytathassuk: Zsolt
Várom kérdéseidet: Ágnes
Kedves Ágnes!
Te csak ne napolj el!
Nyáron szabad, nem?
A divat, az aktualitás kérdése engem is állandóan gyötör, izgat; hogy hol a határ. Mert nem szakadhat el egy mûvész a kortól, melyben él, nem alkothat az egyetemesség illúziójában ettõl függetlenül, mondván, hogy az utókor majd úgyis összemossa a dolgokat, és akkor kiderül az igazi tartalom. És ugyanígy, a pillanatra való reakció is hallatlanul mulandó, de ettõl függetlenül ennek vállalását becsülöm. Mi errõl a véleményed? Jó példáink ugyanis vannak, így Gémes Péter. Képes volt újabb és újabb sorozatokban „frissíteni" magát és megtartani egyetemességét, mert képeinek végsõ tartalma igazából nem változott, csak a megjelenése. Szóval gondolkodjunk együtt, és kérdezzük meg magunktól még egyszer, van-e az aktualitásnak értelme, és hol vannak a határai?
Szerintem egy kicsit el lehet szakadni a kortól, persze teljesen igazad van abban, hogy az „összerakásnál" nem számíthat másokra a mûvész. Nem árt, ha a tartalom rögtön napfényre kerül. A pillanat és az örökkévalóság kérdése elég összetett. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem érdekel a „pillanat", tudom hogy nem fordíthatok neki hátat. Épp tegnap olvastam Hamvasnak Az idõ címû írását, amelyben többek között ezt írja: „A görög idõ: a pillanatban az örök, és az örökben a pillanat." (Persze ez jellemzõ a görögökre, ez a teljes elfogulatlanság. Valahogy náluk soha nem billen el a mérleg semelyik irányba sem.)
Valahol ott lehet az igazság, amit Gémes Péter munkáiról írsz. A formának mindig újszerûnek kell lenni, mindig a legaktuálisabb technikákat, anyagokat stb. kell használni. De számomra egy mû üres marad, ha csak egy pillanatról, egy aktuális témáról szól. Persze ez is sokkal összetettebb kérdés, mert gyakran elõfordul, hogy egy látszólag divatos, csak pillanatnyi helyzetrõl szóló mû sokkal több dolgot is magában hordoz. (Aztán az egy újabb kérdés, hogy ki mennyit lát meg belõle.)
Visszatérve a „kép"-re, jó volna ha ezt ki tudnád még fejteni. Mi a „hamisság" oka? Ha baj, miért az, ha a valóságos látvány nem azonos módon mutatkozik meg a tárgyakhoz képest? Nem vehetjük-e ezt egyfajta adottságnak, amit mindenki tud?
Én nem teljesen erre gondoltam. A hasonlósággal és azonossággal nincs semmi bajom. Most egy történetet szeretnék leírni, ami látszólag egyáltalán nem kapcsolódik a témához, de lehet, hogy így jobban meg tudom közelíteni a problémát. Négy évvel ezelõtt egy gyermekeknek szóló tévémûsor készítésénél kellett közremûködnöm. Eleinte nagyon lelkesen, számtalan ötlettel álltam elõ, de ahogy teltek múltak a napok, egyre rosszabbul éreztem magam. Egyre inkább hányingerem lett az egész forgatástól. Vizuális játékokat csináltunk végig gyerekekkel. Egy idõ után azonban rájöttem, hogy a tévé olyan csalásokra ad lehetõséget, sõt el is vár a filmesektõl, amiktõl minden elveszíti a lényegét. Hiteltelenné válnak a dolgok. Nem számít, ha a „valóságban" valami megoldhatatlan, a filmen három szempillantás alatt megvalósul. Csalás az egész. (Természetesen az volt az elsõ és utolsó próbálkozásom a televízióval.) És ez attól nagyobb csalás a kelleténél, mert – egy kicsit a görögökhöz visszakanyarodva – a körülöttünk lévõ, látható világot is már egy „leképezésnek" gondolom, amit nem nagyon lehet tovább másolni. No én így vélekedek.
Tényleg nem szoktam senkivel világnézeti kérdésekrõl beszélgetni, ráadásul ez még csak nem is beszélgetés, mert egyszerûen végig kell mondanom a mondatot. Nem forgathatom a szavakat aszerint, hogy mit olvasok ki a szemedbõl. (Sok mûvész azt mondja, hogyha kiállít egy mûvet, akkor úgy érzi magát, mintha meztelenre vetkõzne. Ezt én nem szoktam érezni, de ha világnézeti álláspontomat kell ecsetelnem, az olyan, mintha kifordítanám önmagamat, és valaki belülrõl nézne.) No most már leírtam. Nincs „Delete".
Ágnes
Kedves Ágnes,
Azt írod, hogy a körülöttünk levõ, látható világot is már egy „leképezésnek" gondolod. Ezt értem. Azt is sejtem, miért érzed ezt a világnézeted kibeszélésének. De ha ez így van, akkor a „csalás" amit a tévézés szemére vetsz, vajon miért volt a képzõmûvészet alapvetõ eszköze mindig? A görögöket hozod fel példának, pedig az idealizált emberi test kidolgozása a szobron korántsem a leképezés minél hûbb követése volt.
A mûvészet, és ebben a TV is lehet egy közvetítõ, az ember egyik legmagasabb rendû játéktere attól függetlenül, hogy esetleg az abszolút tartalom közvetítését tartja céljának vagy sem. A „céljának" szót tudatosan írtam a „hivatásának" helyett, mert a XX. század vége semmiképpen nem az a kor, amikor általánosítható lenne az egyetemes kultúra törekvése.
És ha nincs hivatása a mûvészetnek, ha lehet egyszerre forradalmi, játékos, kísérletezõ, „leképezõ", vagy „elkötelezett", akkor viszont nem kérhetõ rajta számon, hogy csal. Ezt nemhogy természetesnek, de remek dolognak tartom, mert az emberi képzelõerõt válik képessé megjeleníteni olyan formában, ahogyan az álmaimban felszínre kerül. Ha úgy tetszik, ez is leképezés, a tudat vizualizálása akkor is, ha az adott esetben „rossz", mint tartalom. Egyszóval szerintem a virtualitás feltartóztathatatlan, és nem negatív jelenség.
Véleményed kettõnk szemléletkülönbségére is fényt derít, mert jómagam mûvészettörténészként különbözõ dolgokkal foglalkozom, amivel esetleg nehezen értek egyet, de mégis arra kell hogy törekedjek, hogy minden szempontot belülrõl próbáljak egy alkotást megérteni. Ezzel szemben te mint mûvész egy dologgal azonosulsz, saját kifejezésmódoddal, a többit pedig esetleg érdeklõdéssel fogadod, de nem célod, hogy „belehelyezkedj".
Igen. Ez sajnos igaz. Nem igazán tudok elmélyülni mások alkotásaiban, pedig szeretnék.
Amit pedig a képzõmûvészeti és a tradicionális fotózásról írsz, az érthetõ, de szeretném, ha megpróbálnánk tovább árnyalni a megkülönböztetést. A dokumentálás és a megörökítés alapvetõen igaz, de ha például Endre (Koronczi) dokumentál (eseményeket a fotóival), akkor Te megörökítesz? Mert szerintem te is dokumentálsz, és ez a munkák kiállítási módján is látható.
Úgy gondolom, hogy nem is dokumentálok, és nem is örökítek meg semmit. Nem nagyon tudok saját munkáimról beszélni, így azt sem tudom jól definiálni, hogy mit csinálok valójában. De a végeredmény nem szokott hasonlítani az eredeti látványhoz. Sem egy „talált", sem egy „teremtett" látványhoz. Én magát a fotót szeretném „teremteni", nem a modellt, amirõl a fotó készül.
Minden jót: Á.
Üdvözlettel: Zsolt
Kedves Ágnes!
Úgy gondoltam pedig, hogy te a „megörökítés" kategóriájába tartozol, annak ellenére, hogy a leképezés után felhasználod a képeket.
Na jó, igazad van. Megint pontatlanul fogalmaztam. Elsõ lépésben tényleg megörökítem a „talált látványt". De valójában ez a kép, ez a negatív el sem készül, mert rögtön ráfotózom a következõ „talált látványt", és csak így hívom elõ a negatívot. És ily módon a lefotózott látvány semmilyen formában nem jelenik meg.
Ha fotód nem hasonlít a látványhoz, ahhoz, ami nem „talált" és nem „teremtett", akkor véleményed szerint mi van a lencse másik oldalán (ha az egyik oldalon a te szemed van)?
Két „talált látvány". Persze különbözõ idõpontban, különbözõ helyszínen. De attól, hogy eltüntetik egymás részleteit, teljesen megváltoznak. És emiatt nem szívesen neveznem ezt az eljárást „megörökítésnek".
Azt érteni vélem, hogy téged a fotográfia technikája izgat, és ez ki is fejezõdik az Óbudai Társaskörben8 kiállított munkádon, de hiába koncentrálsz magára a médiumra, akkor sem lehet közömbös a képtárgy. Mit jelent neked tehát „fotót teremteni"?
Ha lehetek õszinte – és ez esetleg maradjon titok –, akkor elárulom, hogy nagyon sokszor közömbös a látvány, amit fotózok. Az gyakran nem mindegy, hogy hol készül a felvétel, vagy az, milyen a kontúrja egy-egy épületnek, de maga a látvány bizonyos szempontból érdektelen számomra. Nem tudom, hogy fotót teremtek-e valójában. Használom ezt a technikát, de még mindig nagyon távol érzem magam a fotózástól.
Üdvözlettel: Ágnes
1 A beszélgetés 1998 második felében zajlott, amikor Petrányi Zsolt ösztöndíjjal Japánban tartózkodott.
Szabics Ágnes munkái a közelmúltban több helyen is láthatóak voltak: Szabics Ágnes kiállítása, Merlin Galéria, Budapest, 1999. április 30–június eleje, FLEX. Szabics Ágnes és Szigeti András kiállítása, Dorottya Galéria, Budapest, 1999. május 14–június 14.
2 Tímár Katalin: Szabics Ágnes kiállítása. Mû-Terem Kiállító, 1997, www.sztaki.hu/nightwatch
3 Szabics Ágnes kiállítása, Mû-Terem Kiállító, Budapest, 1997. április 22–május 5.
4 Három szín, Francia Intézet, Budapest, 1997. december 19–1998. január 12.
5 I. Országos Fotóhét, Iparmûvészeti Múzeum, Budapest, 1998. március 30–április 5.
6 Szabics Ágnes kiálítása, Európa Közép Galéria – Duna Múzeum, Esztergom, 1998. április 9–május 3.
7 Molnár Edit: Áttûnések. Átrium, 1998/3 (június–július) 58-61. o.
8 Tíz év – Tíz mû, Óbudai Társaskör Galéria, Budapest, 1998. szeptember 8–október 4.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu