Megõrizni vagy kiállítani? • Anne-Cartier Bressonnal beszélget Aradi Péter

---

A. P.: A Francia Intézetben bemutatott képeket négy gyûjteménybõl válogatta. Milyen szempontok alapján?

A. C. B.: A kiállítás célja a fotográfia sokféleségének bemutatása. A párizsi gyûjteményekben a fénykép valamennyi funkciója megtalálható – a dokumentum- és a sajtófotó éppúgy, mint a mûvészi fotó –, s a kiállított 84 felvétel éppen ezt kívánja illusztrálni.

A. P.: Van-e a különbözõ gyûjteményeknek valamilyen sajátos profiljuk?

A. C. B.: Természetesen, különben Párizsnak elegendõ lenne erre a célra egyetlen intézmény is. A gyûjtemények közötti különbség elsõsorban abban áll, hogy mire használják a fényképeket. Nézzük kronológiai sorrendben. A kiállításon bemutatott legrégebbi fotó 1885-bõl származik, s a Les Halles (a régi Vásárcsarnok) környékét mutatja. Ezt a képet Párizs város Történeti Könyvtárában õrzik, amely minõségi és mennyiségi szempontból egyaránt lenyûgözõ kollekciót mondhat magáénak. Ez a gyûjtemény – jóllehet találhatók benne mûvészi fotók is – elsõsorban a város életének dokumentálását tekinti feladatának. A Musée Carnavalet (a párizsi Történeti Múzeum) fotótárának célja, hogy a fényképek által „megírja" Párizs történetét. Ahogy a múzeum más részlegei is fõként mûtárgyakon keresztül tudósítanak a város történetérõl, a fotótár is az ún. szerzõi képeket gyûjti. (Akkor is, ha esetleg bizonyos fotók készítõjének kiléte ma már nem deríthetõ ki.) Nem maga a Concorde tér érdekes számára, hanem hogy hogyan látták és örökítették meg mondjuk a Bisson fivérek, Marville vagy Atget. A másik két fotógyûjtemény abban tér el az eddig említett kettõtõl, hogy túllép a párizsi tematikán. A Modern Mûvészeti Múzeumban õrzött fényképek olyan mûalkotások, amelyeket mindig a többi modern és kortárs mûvel – festményekkel, szobrokkal stb. – összekapcsolva mutatnak be, tematikus vagy monografikus kiállításokon. Végül a negyedik – és egyben a legújabb, 1992-ben a Marais negyedben megnyílt – gyûjtemény, amely kizárólag fényképekbõl áll, a Fotográfia Európai Háza: ez nemcsak múzeum, hanem az alkotók és az érdeklõdõk elõtt nyitva álló találkozóhely és információs központ – médiatárral, elõadóteremmel, kurzusokkal. (Az év végén a mi mûhelyünk is oda költözik.) Olyan intézmény tehát, amelyet a fotó mûvészi oldala érdekel. Gyûjtõköre, mint neve is mutatja, nem korlátozódik Párizsra, s idõben 1958-tól napjainkig terjed. A kortárs alkotások létrejöttét pedig megrendelésekkel, ösztöndíjakkal segíti.

A. P.: Miért éppen 1958-tól gyûjtenek?

A. C. B.: Azért, mert ekkor készült Robert Frank Amerikaiak címû képe, amely mérföldkõnek tekinthetõ a fotótörténetben: innen számítják a kortárs fotográfia kezdetét.

A. P.: Hogyan tudott kiválogatni 84 képet e négy hatalmas gyûjteménybõl?

A. C. B.: Ennek külön története van. Engem kértek fel e kiállítás megrendezésére, engem, aki a fotók megõrzésével foglalkozom. Márpedig a megõrzés, az állagmegóvás érdekei sokszor ellentétesek a kiállítás, terjesztés, felhasználás szempontjaival. Én azonban éppen ellenkezõ álláspontot képviselek: úgy vélem, a megõrzésnek a terjesztés szolgálatába kell állnia. Mindent el kell követnünk, hogy kielégítsük a közönség kíváncsiságát, s megismertethessük gyûjteményeinket – de úgy, hogy a képek se lássák kárát. Amint az elején utaltam rá, a párizsi fotók által képviselt fõbb irányzatokat kívántam bemutatni. Találhatók köztük híres és kevéssé ismert képek egyaránt – ez utóbbiak fõként az elsõ idõszakból származnak. Bár a gyûjtemények számos múlt századi felvételt õriznek, én azért nem válogattam be ilyeneket (kivéve a már említett 1885-öst), mert nagyon nehéz reprodukciót készíteni róluk. Márpedig véleményem szerint csak olyan reprodukciót szabad bemutatni, amely a lehetõ legjobban megközelíti az eredetit. A 20. századi fotókkal könnyebb a helyzet, hiszen a technológia fejlõdésének köszönhetõen az eredetivel szinte megegyezõ minõségû kópiákat lehet készíteni. Ami az élõ kortársakat illeti, engedélyt kértünk William Kleintõl, Marc Riboud-tól, Willy Ronistól és másoktól, hogy az õ felügyeletük mellett új kópiákat készíthessünk a képeikrõl. Õk, illetve a már elhunytak jogutódjai – mint például Brassai felesége – tehát végig ellenõrizték az új kópiák minõségét, sõt némelyikük aktívan részt vett a munkában: Willy Ronis kicserélte néhány általam kiválasztott képét más felvételekre, Henri Cartier-Bresson úgyszintén, Marc Riboud – akinek fotóit a Modern Mûvészetek Múzeumából válogattam – két új képet adott a gyûjteménynek, és a sort folytathatnám.

A. P.: A múlt századi fotókkal kapcsolatban a megõrzés szempontja mégis felülkerekedett a bemutatással szemben...

A. C. B.: A fotó nem csupán kép, hanem tárgy is: tükrözi a technikai fejlõdést és anyaga van, amelyet meg kell õrizni a következõ nemzedékek számára.
A fotótörténet kezdeteinek tragédiája, hogy a rossz tárolási feltételek, az emberek nemtörõdömsége és a korabeli érdeklõdés hiánya miatt egész korszakok estek ki, amelyekbõl csak reprodukciókat ismerünk. Ez nagy baj, mert igen megnehezíti, sõt olykor lehetetlenné teszi a hordozó anyagok tanulmányozását. Ami megmaradt, arra legalább vigyázni kell: a durva felhasználás – rajzszöggel a falra erõsítve, hosszasan napfény hatásának kitéve stb. – miatt a jó állapotban lévõ régi fotó ritkaságszámba megy, ennélfogva drága, s így kialakult egy piaca, ami a megfelelõ „bánásmód" elterjedésének kedvez.

A. P.: Végül egy személyes kérdés: Az a tény, hogy Ön Henri Cartier-Bresson unokahúga, szerepet játszott-e a pályaválasztásában?

A. C. B.: Persze. De hogy világos legyen: én mûvészettörténetet, régészetet és mûtárgyrestaurálást tanultam. 1979-ben végeztem, s akkor még Európában sehol nem tanították a fotórestaurálást és

-megõrzést, vagyis ez a szakma még nem létezett. Hogy mégis ezt akartam csinálni, az biztosan annak is tulajdonítható, hogy gyerekkorom óta fotók között éltem, és megérlelõdött bennem az a meggyõzõdés, hogy a fotográfia fontos dolog. A végsõ lökést azonban nem fotóriporter nagybátyám adta, hanem a Bibliothèque Nationale fotótárával kialakult kapcsolatom. Még egyetemista koromban jártam papírrestaurálási gyakorlatra a Nemzeti Könyvtárba, s ott láttam a gyönyörû, ám nemegyszer siralmas állapotban lévõ múlt századi fényképeket. Világos volt számomra, hogy ezeket restaurálni kell. Nem elég reprodukciókat készíteni, hanem magát az eredeti anyagot kell rendbe hozni. Végül is azt lehet mondani, kettõs indíttatásból lettem az, ami.