Jó másfél évtizede Párizsban bukkantam olyan toalettpapírra, amelyen számos ábra segítségével igyekeztek kapcsolatba hozni ez intim tevékenységet az élet más tennivalóival. A rajzok között az egyik már aláírása miatt is kíváncsivá tett: „pour mélanome" (zenemániákus számára). A javasolt árnyékszék egy hanglemezen foglal helyet, az öblítõtartály helyén egy korai gramofontölcsér, s a fordulatszabályozó is helyet kap a csinos WC-alkalmatosságon... Jót nevettem rajta, hiszen találva éreztem magam: vagyunk jónéhányan, akik még a megkönnyebbülés perceit is sajnáljuk, ha nem éppen zenei környezetben zajlanak. Én voltam tehát a vicc célpontja, így semmi különösebb ízléstelenséget nem éreztem, még akkor sem, ha a toalettpapírt eredeti céljának megfelelõen használtam fel. S mit látok mostanság, általában a zenei boltok kirakatában! Toalettpapírt – rajta zongora-klaviatúra, vagy éppen Mozart-szonáta hangjegyei. Van töltõtoll is, éppen Mozart mûveinek részleteivel, de mégis a tollal legalább Mozart nemesebb tevékenységének formáját mímelem. De mi történik a szonátás WC-papírral, mit jelképez az a mozdulat, amikor a kottát a toalettpapír funkciójának megfelelõen használom? Zavar, még akkor is, ha éppen Mozart esetében konkrét asszociációkat is ébreszthet – lásd: Mozart-levelezés, vagy a Bunuel-film, s talán éppen megdermedt konzervatívizmusomra vet fényt. Vagyis nem a „mi" zavar, hanem a „hogyan". Az ötlet olcsósága, talmi tartalmatlansága, az idétlenség, a népszerûség hajhászása minden áron és így tovább... De itt már érintkezik azzal, ami zenei közgondolkodásunk bibije. „Jobb egy zenemûvet megkomponálni, mint elõadni – írta Cage –, jobb elõadni, mint meghallgatni, és jobb meghallgatni, mint visszaélni vele oly módon, hogy a kikapcsolódás, a szórakozás forrásának tekintjük." Ha ugyanis csak azt tartjuk zenének, amiben valami történik, ha csak folyamatos hangok hangzásának tesszük ki magunkat, akkor például Cage 4'33" címû mûve semmire sem használható, vagy legfeljebb toalettpapír szintû idétlenségek célpontjává válhat.
A fenti Cage-idézet
bizonyára egyáltalán nem felel meg a piacgazdaság
követelményeinek. Kevés kivétellel ez az egész
illetve – jobban mondva, a mindenkori kortárs zenére elmondható.
S ha ehhez még az is hozzájárul, hogy például
a médiákban –rádió, televízió
– jószerint nem kap helyet a kortárs zene, az már
a szabotázzsal egyenértékû. Azzal
a veszéllyel
jár, hogy – már csak azért is, hiszen
a mai zene megismerésére
sincs lehetõség – összekenõdik minden, a nagyérdemû
már azt sem tudja, mirõl van szó, nemhogy azt: mi
a jó vagy rossz. A zenei megismertetésben a rádiónak
juthatna a legnagyobb szerep. Ehhez képest a rádió
jelenlegi mûsorában gyakorlatilag nem szólal meg a
jelen. És ezen nem segít az, hogy egy-két koncert
közvetítésbe mégis csak belekerül egy-egy
új mû, hiszen a kiiktatására nincsen mód.
Kortárs zenei program nincsen, a rádión kívüli
koncertprogram e tekintetben szánalmasan szegényes. Nem csodálható
hát, ha a közönség egyrészt azt gondolja,
hogy nincsen mai zene, másrészt azt gondolja, hogy ami van,
az bizonyára rossz, hiszen a média szakemberei nem tartják
érdemesnek a közvetítésre. Mit tehetnek a zeneszerzõk?
Gazdagabb tájakon a legtehetségesebbnek megmaradt a lehetõség
a következetességre, megnemalkuvásra. Vagyis: zenéjük
nem piacgazdasági. A második vonal viszont vagy képtelen
az érvényesülésre, s így sohasem válhat
az elsõ vonal képviselõjévé, vagy hátraarcot
csinál és a múltból próbál jól
bevált sémákat elõhalászni, amivel aztán
a tömegízlés közelében sikerül maradnia.
Magyarország – különösen a kultúra vonatkozásában
– nem tartozik a gazdagabb tájak közé. Akkor hát:
hátra arc! És hallgatni kezdjük a rádió
mostanában egyetlen, csodaszámba menõ vállalkozását,
a századunk zenéjébõl összeállított
hangversenyciklust. Maga a ciklus látszólag ellentmond a
fentieknek, ám ha a beharangozást olvassuk – „Hova lett a
dallam, hová a harmónia, a zene megnyugtató, boldogító
varázsa?... egy-egy lehetséges út végén,
mégis felsejlik a fénysugár, az újra megtalált
dallam és harmónia" – töprengeni kezdünk: ezek
lennének a kortárs zene, vagy egyáltalán a
zene kizárólagos ismérvei? Csodálkozhatunk-e,
ha a koncertek fölött ott lebeg a piacgazdaság szürke
felhõje? Ha komponistáink mûveibõl nem az új
izgalma süt, hanem a megfelelni törekvés „verejtékillata"...
Így aztán sok minden keveredik, a jobb is devalválódik.
Kagel nevét a magyar közönség alig ismeri, s nem
vagyok biztos, hogy éppen ez, az egyébként szellemes
ötlet a legalkalmasabb a bemutatására (Orchstrionstraat).
Érdekesnek tartom Faragó Béla kompozícióját
(Pattern moduláció), izgalmas Jeney Zoltán
Herakleitosz
töredékek címû mûve és hát
persze Kurtág György! Ennyi az elsõ négy koncert
tíz magyar szerzõjébõl. Elszomorított
Corigliano besorolhatatlan szerencsétlenkedése (Liebeslied),
szép volt Schnittke Szeptett-je, és zseniális
Xenakis Kassandrája, amelyben Fellegi Balázs bemutatkozása
a felfedezés erejével hatott. A szinte megoldhatatlan feladatot
Fellegi Balázs nagy erõvel, hitelesen és megrázóan
oldotta meg. Xenakis mûve még a nehéz kortárs
vokális mûvek között is a legnehezebb. Dehát
egy koncerten Coriglianoval? Különösen, hogy az Brahms mûvéhez
hasonlítja magát, amit a koncert is megidézett.
A „hátra arc" persze világjelenség. Olyan jelentõs tehetségeket is megkaparintott, mint Arvo Pärt, vagy Penderecki. Nemrég éppen Penderecki deklarált véleményét hallottam, ami szerint az a modernség, amit oly sokan üdvözöltek éppen Penderecki zenéjében, nem volt más, mint egyfajta ellenállás a Lengyelországban uralkodó állapotokkal szemben. Éppen úgy nem hiszem el, amint éppen Ligeti György sem hiszi el Arvo Pärt „szép" zenéit. És hogy mennyire nem a „mit" számít, hanem elsõsorban a „hogyan", arra Pärttel szemben például Dieter Schnebel állítható. Valószínûsíthetõ, hogy Schnebel gondolkodása, mentalitása, ha úgy tetszik „világnézete" rokon a Pärtével. Miséjét mégsem lehet Pärt újabb mûvei mellé állítani. Pedig Pärt a hatvanas években olyan mûveket írt, mint Pro et contra, vagy a Perpetuum mobile (amit mellesleg Luigi Nononak ajánlott, aki pedig alapvetõen más viszonyban volt a világgal, mint Pärt, s nyelve haláláig úttörõ maradt). Vagy tessék meghallgatni a mélyen vallásos Szofija Gubajdulina hegedûversenyét (Offertorium)! Az ötlet is zseniális, hiszen az orosz-tatár zeneszerzõnõ nem tesz egyebet, mint magáénak tekinti azt a királyi témát, amelyet II. Frigyes porosz király adott Bachnak, s amibõl aztán a Musikalisches Opfer lett. Ha minden igaz, a Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével 2000 áprilisában elõadja, Gidon Kremer közremûködésével. Ugyanekkor a Fesztiválzenekar mûsorára tûzi a már említett Kagel mûvet is (Orchstrionstraat), de legalább kiegészíti a kitûnõ Szélrózsák egyik részével és Reinbert de Leeuw vezényletével. Még idén novemberben Diego Masson vezényletével sorra kerül két Berio mû és egy Birtwistle kompozíció. Talán nem kell hangsúlyozni annak a jelentõségét, hogy a Fesztiválzenekar a vázolt viszonyok között ennyit is magára vállal a kortárs zene közvetítésébõl. Hiszen a magyar közönség felkészültségét tekintetbe véve igen nagy luxus ezeket a mûveket betanulni és mûsorra tûzni. S ez persze nemcsak a Fesztiválzenekar problémája, hanem sajnos a kifejezetten kortárs profilú együtteseké is.
Ugyanakkor a külföldi lemezkiadás igen szép számmal ad ki kortárs és alternatív zenét. Különösen néhány kisebb cég foglalkozik ilyen kompozíciók megszólaltatásával. Ezeknek a mûveknek csak igen kis része kerül be hozzánk, hiszen – lévén teljesen ismeretlenek – ezek a lemezek nem adhatók el. Az pedig hogyan várható el a magyar közönségtõl, hogy például olyan lapokat olvasson, mint a Robert Schumann által 1834-ban alapított Neue Zeitschrift für Musik, amelynek ez évi május-júniusi száma teljes egészében „Az új zene úttörõi"-vel foglalkozik! A megszállott zenehallgató ugyanis csak ezekbõl a folyóiratokból vagy a lemezkatalógusokból értesülhet arról, hogy mi történik a kortárs zene világában. Marad újra a kérdés: miért nem foglalkozik például a közszolgálati rádió e mûvek szisztematikus bemutatásával, hogyan lehetséges, hogy olyan nevek, mint az éppen tavaly hetvenéves Stockhausen teljesen hiányzik a rádió programjából. Hogy alig jut mûsoridõhöz – évszám! – Boulez, Berio, Cage, Feldman, Maderna, vagy a már több mint harminc éve halott Varése!
A kirakatokban viszont ott virít a toalettpapír, rajta a zongora billentyû, vagy akár Mozart szonátái...
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu