Vámos Éva: A Sétáló agyak címû könyv bemutatójára hazaérkezett New Yorkból a kötet szerkesztõje, Drozdik Orsolya. A budapesti bemutató színhelyén a Ludwig Múzeumban kezdtük el a beszélgetést a tanulmánygyûjteményrõl, amelynek borítóján a szerkesztõ és festõ címadó képe látható.
Drozdik Orsolya: A Sétáló agyak az én munkám. Eredetileg a Sydney-i Biennáléra készítettem ezt az installációt 1992-ben, ahol nagy sikere volt. Jelképes erejû, emblematikus, ahogyan körbe-körbe lépegetnek az agyak magas sarkú cipõben. Vagyis végigsétálnak az egész kultúrtörténeten, amelybõl eddig hiányoztak a nõk. Ebben a kötetben posztmodern feminista diskurzus körébõl válogattam tanulmányokat a dekonstrukció, a nyelvtudományi módszer és a feminista tudománykritika fõbb kérdéseirõl. Természetesen minden válogatás szubjektív. Ezek a tanulmányok saját mûvészi fejlõdésemben is sokat jelentettek, és bár lassan minden országba eljutottak, magyar fordításban még nem ismertek. Miután hosszabb ideje tanítok mûvészetelméletet, mûfajelméletet, ezek a tapasztalataim is segítettek a két éve megkezdett válogatásnál. Ezt a kötetet egy újabb fogja követni.
V. Á.: Eddig ismeretlen vagy nálunk ritkán olvasható tanulmányokat gyûjtöttek ebbe a kötetbe, amelyeknek nem is titkolt célja a „fallocentrikus diskurzus” leleplezése. Sokféle színes egyéniség szólal meg benne. Amerikában élõ, de felsõbb indiai kaszthoz tartozó szerzõ írásával kezdõdik a kötet – majd a freudi és lacani elméletek nyomában járva jutunk el Claude Lévi-Strauss egyik kései amerikai feminista kritikusáig.
D. O.: Gayatry Chakravorty Spivak valóban felsõbb indiai kasztban született, majd Angliában nevelkedett – egyébként ma is szárit viselõ gyönyörû indiai nõ –, jelenleg Amerikában a Columbia Egyetemen elismert kutató. Tanulmányában Derrida dekonstruktivista elméletére és a lacani örökségre egyaránt támaszkodik – feminista kritikával. Többek között arra a következtetésre jut, hogy történelmünk során a nõ lett a kisemmizett. A kötet tanulmányaiból látható, hogy a pszichoanalízis és a nyelvtudomány segíthet a feminizmus azon törekvésében, hogy meghatározza a nõiséget. Részben a tudattalanban rétegzõdött akadályok megismerésével, részben a fallocentrikus nyelv ismeretében elutasítók a nõiséget elnyomó technikák. Bár sokan félreértik a feminizmus ezen irányzatait, itt leginkább arról van szó, hogy a patriarchátusban meghatározottak szerint a nõ szerepe még megíratlan. Meg kell találnunk a mûvészetek és a tudomány történetében a hiányzó nõiséget, és akkor nem lesz minden maszkulin, hanem lesz az egyik és lesz a másik.
V. É.: Vallomással fejezi be könyvét, amelyben komoly tudományos kutatómunka eredményeként összegzi, ahol egyúttal érdekes példákat találunk a nõi szerep értékelésére. Így többek között azt is megtudhatjuk, hogy Byron lánya bizony nem lehetett sikeres korában. Miért?
D. O.: Byronnak rendkívül tehetséges lánya volt: Leda Lowelace írónõ, költõnõ, matematikus és zenész volt, a történetírók azonban elfelejtették. Õ dolgozta ki még 1833-ban az elsõ számítógép tervének logikai alapjait, és a vele akkoriban együttmûködõ Babbage volt ennek a technikai kivitelezõje. Babbage azonban teljes mértékben kisajátította a találmányt. Leda Lowelace szerényen visszavonult, nem harcolt az elismerésért. Csak sokkal késõbb került be neve olyan tanulmánykötetbe, amelyben feministák fedezték fel régi töredékek, feljegyzések alapján tudománytörténeti jelentõségét. Õ tehát a mi Léda-sorozatunk névadója, amely a Kijárat kiadónál jelenik meg.
Nõ tudósunk nem sok volt. Legalábbis a tudománytörténet nem sokat ismer. Vajon hogyan változott volna meg a világ képe, hogyha tudományos felfedezésében legalább felerészben részt vettek volna a nõk? Ma már meg kell keresnünk azokat a lehetõségeket a pszichológia, a filozófia és a mûvészetelmélet segítségével, ahová befér a nõi önkifejezés. Szerintem nagyon érdekes társadalom lenne az, ahol a nõk egyenrangú partnerként tudnák önmagukat megfogalmazni – és nem férfi szempontok szerint.
V. É.: Saját életébõl vett példákkal illusztrálta, hogyan kellett megbirkóznia a tradicionális fogalmakkal.
D. O.: Tíz éves koromban határoztam el, hogy mûvész leszek, és amíg csak el nem végeztem a fõiskolát, nõi aktmodelleket rajzoltam. A nõi akt a férfi vágyának a tárgya, de számomra kényszerû helyzetet jelentett a nõi akt rajzolása. Fõiskolásként még nem ismerhettem az ezzel kapcsolatos elméleti irodalmat. Egyedül próbáltam választ találni kérdéseimre, a modellhez való viszonyomról, a nárcizmusról, arról a kétszeres látásmódról, ahogyan egyrészt nõként nézem a nõi modellt, másrészt ahogyan behelyettesítem magam a férfi tradicionális nézõpontjába. Ezt a konfliktushelyzetet demonstráltam azután 1977-ben a Fiatal Mûvészek Klubjában rendezett Akt-kiállításomon, ahova öt mûvészkollégát is meghívtam, hogy õk hitelesítsék mindezt.
V. É.: New Yorkban él, festõmûvész és mûvészetelméletet tanít. Milyen kiállításokon szerepelt a Sydney-i Biennále óta?
D. O.: Csoportos és egyéni kiállításokon egyaránt részt vettem. Évente 5-6 alkalommal – bár az utóbbi idõben ezt igyekeztem kicsit csökkenteni. A budapesti és a bécsi Ludwig Múzeumban láthatók installációim. Jelenleg Rómában van egy kiállításom. Múlt év decemberében az Ernst Múzeumban szerepeltem, és készülök újabb New York-i kiállításomra. Nagyon sok fotót készítettem. Installációim éppen arra az irodalomra támaszkodnak, amelyet ezekben a kötetekben igyekszem összefoglalni. Mostanában egyre fontosabbnak érzem az írást. Dolgozom egy könyvön, amely regénytöredékekbõl, szerelmes levelekbõl és fotókból áll. A vizuális eszközök mellett a nyelvi eszközöket is felhasználom szó-szobraimban.
V. É.: A nõiség karneváljáról is beszél kötetében. Mit ért ezen?
D. O.: Bahtyintól származik ez a gondolat. A nõiség olyan szerep-modell, amely nem mindig valódi értékeket takar. A reklámokban a nõkre osztott szerep, az ott látható nõiség nem az igazi. Ehhez a gondolathoz kapcsolódott az 1997-ben a Goethe Intézetben Oshi Ohashi álnéven rendezett kiállításom, amelyen a divatszakma és a szépségápolás erõszakos mechanizmusát mutattam be installációkkal. Illetve azt, hogy milyen szerepet kell a nõknek eljátszaniuk ezen a karneválon. Voltak ott reklámfotók, saját tervezésû kölnisüvegek, saját keverésû krémek, és plakátot is terveztem .
De ehhez a gondolathoz kapcsolódik a Dystopium infinite címû, ma már közel 5000 darabból álló fotósorozatom is, amelyhez tizenöt éve fogtam hozzá, és a világ különbözõ természettudományi múzeumaiban készítettem. Az eddigiekkel szemben nõi szemmel próbáltam ezekhez a tárgyakhoz közelíteni. Egy-egy ilyen tárgy volt a vágyam tárgya, amelyhez szerelmes levelet írtam, és fotót készítettem. Az ebbõl a sorozatból készült képeknek egyébként nagy sikerük volt, sokat vásároltak ezekbõl.
V. É.: Tehát egy fordított Bunuel-i helyzetrõl van itt szó a vágy titokzatos tárgyánál?
D. O.: Igen. Így is írtam errõl, ez szerepel a katalógusomban és az ezzel kapcsolatos írásaimban is. Elmentem ezekbe a titokzatos múzeumokba, és a fotózásnál, majd a nagyításnál is gondosan ügyeltem arra, hogy érvényesüljön az erotikus másság.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu