A Molnár Éva válogatásában és rendezésében létrejött Budapest Anziksz címû kiállítás remek alkalom lenne a látványfestészet jelenlegi állapotának áttekintésére, alapul véve a mûvek reprezentációs problémáit.
Mégis, úgy gondolom, hogy alkalomhoz illõbb és tanulságosabb, ha errõl lemondok. Talán így mindnyájan – kik olykor esetleg a látszat ellenére, de mégis a mûvészet szellemi mivoltát részesítjük elõnyben – sok tekintetben jobban járunk, ha meghallgatjuk Delacroix pár gondolatát.
Idézet a mester naplójából, 1850. február 14, csütörtök:
„A szép csak egyszer létezik és csak egy bizonyos korszakban. Jaj a zseniknek, akik késõbb születnek… A tehetségtelenek eltúlozzák a tehetségesebbek kilengéseit, ebbõl azután valami dagályos sivárság fakad. Vagy a nagy korszakok szépség eszméjének megkésett utánzásával próbálkoznak, ami az ízléstelenség végsõ állomása, de még ezen is túlmennek. Naívnak mutatják magukat, s nagy korszakok elõfutárait utánozzák. Mintha megvetnék a tökéletességet, amely minden mûvészetnek természetes betetõzése.
1850. július 21, vasárnap:
Ahhoz, hogy megtudjuk, mire vagyunk képesek saját szakmánkban, de fõleg hogy ne vágjunk neki a lehetetlennek, nagy gyakorlat kell; az éretlen ember értelmetlen kísérletekbe veti magát: többet von el a mûvészettõl, mint amit annak adnia kell és adni tud, így még a lehetõség határain belül sem éri el a legtöbbet. Nem szabad elfelejteni, hogy a nyelv (minden mûvészet nyelve), tökéletlen. Még a legnagyobb tehetségnek is csak a gyakorlat adhatja meg azt a biztonságos érzést, hogy mindent megtett, ami tehetõ. Csak az õrültek és tehetetlenek gyötrik magukat azzal, ami lehetetlen. Mégis nagyon merésznek kell lenni!”
Ha végignézzük a kiállított mmûveket, világosan látható, hogy ezek miféle érzéseket és ideákat közvetítenek. Nem könnyû mégsem lényegüket megragadni, de talán ez nem is csoda, egy olyan korszakban, melynek elnevezésére a posztmodern és a neo-modern megjelölés egyszerre érvényes. A 60-as évek és a 70-es évek tradiciói élnek tovább, melyeket a fotórealizmus, a pop-art, a színes reprodukciók másolatainak felhasználása jellemez leginkább ezen az elsõdlegesen realista beállítottságú területen. A figuratív festészet olyan megnyilvánulási formáival találkozunk itt, melyek különös módon egy, az ember-ábrázolásról teljesen lemondó mûvészeti program jegyében -egyuttal mégis emberközeli attitüdrõl árulkodnak. A környezet (a teljes környezet) iránti érdeklõdés mitegy magányos- csak önmagával együttélõ – alkotói tevékenység eredményeként nyilvánul meg.Egy nem igazán reflektorfénybe állított fiatal festõgeneráció tagjainak sokféle – gyakran egy mûvész esetében is többféle irányt követõ képeit látjuk.
Braun András az absztrak illuzionizmus és a poszt-pattern painting, Szabó Márton a realizmust és a barokkot kedvelõ, privát mitológikus „proletár – woodoo„, a valaha szociológiai érzékenységû Baranyai Levente groteszk, poszt-popos, Fuchs Tamás szürrealista-mágikus realista, Gajzágó Donáta romantikus-realista, absztrakt, mágikus-geometrikus, Korodi Luca neo-szentimentális, arte poveres, Eötvös Zoltán poszt-popos és Nemere Réka tárgyilagos-romantikus, neoklasszicista, cool art stílusban képviselik magukat. Dehát „a festõk a kor kosztümjeiben járnak„, mint azt az idézett mester megjegyezte.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu