Jan Fabre és Ilja Kabakov állnak egy háztetõn, két nemzetközi mûvész, egy nemzetek kultúrájától és háborúitól szabdalt világban, épp egy olyan pillanatban, amikor a kelet és nyugat ismét a szó szoros értelmében vett fronton találkozik egymással, s épp a Balkánon, a videon két emberi lény, a város pedig mintha New York lenne.
Állatokkal játszanak, állatokat játszanak, Kabakovnak a légy igen régi mániája, az embereknek pedig, hogy saját történeteiket, hogy állatokban meséljük el. /Aesopustól Gáli Józsefig, aztán Fabreig és Kabakovig./ Az állatmese itt egy közhely -: igencsak durva embermese, a Hollywood avantgarde modorának imitációjában újabb csavar és egy újabb trükk.
Az állatok szól a mese némely többet tudnak, mint az mi, akik emberek lennének. Pontosabban kommunikálnak, ami a méheket illeti, azoknak társadalmát sokszor elirigyeltük már mi emberek, amikor épp a rend és a szervezettség utópiáját kívántuk egy másik lény történetében elmesélni.
S most akkor mi is az én dolgom itt?
Csak mint mindig lefordítani mindezt. Lefordítani, hogy mit jelent az orosznak a légy. Mit jelent, hogy egy orosz mûvész állandóan a léggyel jön elõ a megvetett és pimasz állattal, mint a civilizáció bajnokával. Kabakov már akkor eljátszott a légy képével, képzeletével, szimbólumával amikor még Szovjetúnió volt, illetve az is volt, és az, hogy Kabakov orosz, ez épp oly elnyomott és felfoghatatlan volt egyszerre, mint ahogy senki sem sejtette, hogy Mihalkov minimum cár akar lenni majd egykor, és nincs az a Disney com virtuális rémálom giccs, amely ennél erõsebb lenne.
Lefordítani az összes szimbólumot: New Yorkot, a Nyugatot, a Keletet, a kereszténységet, az emberiséget, az állatok meséit, felfejteni az összes illúziót, a fertõzéstõl a balettig, ime aztán még az antigravitáns legyek csodája, hommage a Kleist, arról beszélve, hogy maga Kabakov is ott táncol a háztetõn, aztán összeszedi az összes jelenetet amit háztetõn láttam New York-ban. Mennyi vad krimi és avantgarde ez, az játszódik errefelé, ilyesmi színtereken, mannyi mûvészt õrített meg a gondolat, hogy a világ hatalmának építészeti metafóráit tegye háttérré, és ezzel is a saját fontosságát mutassa meg.
Hanem azt gondolom, hogy a koncept art, a mindig lefordítható koncept art mellett itt van egy másik aspektusa mindennek: itt van az érzéki evidenciája az életnek, a két mûvész teste, a videoszalag valósága, illetve dematerializált álságossága, a kommunikáció megannyi síkja és azt gondolom, hogy nem kellene mindezt lefordítani, így kellene hagyni, félig értve, félig odafigyelve, mintegy a háttérben hagyni a videót, mint egy klipet, amelyre soha nem figyelünk egészen oda, végre is õk választották azt a formát, amely szemben a versekkel szinte kiköveteli a figyelmetlenséget, amelynek alkotó része a fragmentum.
S itt vannak azok a mûalkotások, amelyek sorra ezt a jelentésnélküliséget kísértik, sorra a fordíthatatlansággal játszanak. Xu Bing a kínai emigráns pszeudo kínai írásjelekbõl ír és állít ki könyveket, értelmetlen jelek és vizuális csodák: a mennyei könyv, amelyet senki sem olvashat, a szöveg, amelyet nincs aki lefordítson. Mit jelent egy légy tánca. Miként lehet lefordítani egy méh mozdulatát. Szabad egy programozott állat, vagy épp úgy mint: felismerte a szükségszerûségeket?
Alekszandr Szokurov a Tarkovszkij tanítvány Spiritual Voices a diary of a war címû alkotásában, öt képernyõn láthatjuk a tadzsik orosz határ aktuális háborúját, halljuk Mozartot, a képernyõn angol felirat, a hang orosz. Még egy elfelejtett háború, még egy tér ahol mindenki anélkül hal meg, hogy az bárkit izgatna úgymond a Nyugaton, a nagyvilágban.
Mit jelent Szokurovnál Mozart.
Mit jelente egy orosz és egy belga egy háztetõn New Yorkban.
Mit jelent légyként nézni az emberekre.
Mit jelent méhként látni mindannyiunkat.
Tadzsikként nézni a Nyugatot.
Tálibnak lenni, vagy nem tálibnak.
Ülni egy tankon egy határon, egy virtuális határon és bámulni magunk elé, amíg el nem talál egy golyó, és azt mondani magunkban, a Nyugatot védtem.
Halljuk egymást.
Miközben folyik Kosovoban, ami folyik, a legyek vajon miként látják mindezt.
Nekik mit mond New York, a határ. Mozart, a balett.
Az a könnyedség, amellyel egy légy felszáll és aztán rá sem döbben végtelen bezártságára az üvegen innen túl. Azt a tudattal rendet ás kétségbe sem esett rabságot. Azzal mit kezdünk. Mit akarunk mi tulajdonképp a mûvészettõl miként akarhatjuk egymást megérteni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu