Elsõ pillantásra Kecskés Péter új fényképei igazán nem utalnak semmire, nem ábrázolnak semmit; a félig elsötétített kiállító terem falára vetített hét kép nem jelenít meg semmiféle felismerhetõ alakot, formát, nem utal jelképekre, mintaképekre vagy ideára sem. Úgy tûnik, mintha Kecskés teljesen esetlegesen választaná ki a „valóság” bármiféle szegmentumát, hogy azután önkényesen kiemelje. Másfelõl (?) nézve: mintha egy „bármit” ábrázoló képet önmaga azonosságán keresztül úgy érzékeltetne, hogy éppen az azonosság hiányát transzformálja egy másik, a következõ képpé.
Ha kioltanánk a képeket sugárzó vetítõgépeket, csak a falakra erõsített fotópapírok negatívba dermedt, jellegtelen, jelentéktelen színfoltjai lennének láthatók. Mégis, mit ábrázolnak ezek a képek? Kecskés régi festményeinek és fotóinak részleteit, vagyis többszörös expozícióval felvett festékpöttyöket és foltokat vetít ki úgy, hogy a falra erõsített negatív fényképére egyszerûen rávetíti a pozitívot, a diát. Ezzel egyrészt a két sík valamiféle furcsa egységét, térhatását, másrészt pedig a képek anyagtalan ragyogását hozza létre. S utalhatnék itt Veszelszky festészetének végsõkig redukált alapelemére, a pontra, ahogy a pontokba sûrített formák kontúrtalanná, a körülöttük (bennük) levõ tér pedig határtalanná válik. Ha elfogadom, hogy ezeknek a képeknek célja az „újra-megjelenítés lebontása„, a dereprezentáció, tehát nem a „valóság” bármiféle ábrázolása, utánzása, értelmezése, absztrakciója, de mindennek ellentéte, azaz megsemmisítése sem, akkor hogyan is ábrázolhatnának bármit ezek a képek és foképpen miért? A Kecskés korábbi kiállításán bemutatott képek címe, az „ég” és a „képmás” szavakból megalkotott celestikon erre utalhat. A görögök szerint a képmás, az eikón csupán hasonmása, visszfénye az elérhetetlen, kivetíthetetlen õsképnek, ideának. Ami látható, az csak a folyamatosan változó világ, s ami változik, az tartozik a látható világához. A keresztény ikon azonban a tökéletes képmás ábrázolásának szándékával készült: maga az õskép jelenik meg a látható és a láthatatlan között, különbség, különbözés nélkül. Úgy is mondhatnánk, hogy az ábrázolt („pozitív„) képmásra rávetül, de méginkább kitölti a háttérbõl sugárzó (pozitív) fény. Az a kép („megjelenítés„), amely eltakarja a hátteret, kitakarja a fényt is. Ekkor a kép a háttér negatívja, amelyre vetül. Csak amikor egybeesik az ábrázolás az ábrázolttal – melyet itt és most az elotérbol vetítenek vissza rá – , akkor oltják egymást úgy ki, hogy újra megjelenhet a háttér. Ez lenne hát a dereprezentáció?
Kecskés fény-képei nemcsak egymásra fényképezett, hanem egymással szembeállított, egymást is „fényképezõ” pozitív-negatív felületek, ahol látszólag tökéletesen egybeolvad a kettõ. (Amikor véletlenül meglöktem az egyik vetítõgépet, a kép remegõ elmozdulásában, egy pillanatig tartó szétválásában jól látszott a kép mögé rejtett dualitás.) De a mozdulatlan felületeken a pozitív és a negatív úgy oltja ki egymást, hogy csak a fény tere maradjon, mintha a kép csak a sugárzó alap lenne, vagy (VAGY) inkább egy megfoghatatlan harmadik kép.
Pozitív és negatív látszólag egymás függvénye, lényegében azonban egymás másolata csupán. Ebben az értelemben van örökre összekötve minden ami létezik azzal, ami nem jöhetett létre soha. S felvetõdik a kérdés, hogy vajon mi különbség van a teremtett és nem-teremtett, végsõ soron a teremtõ és teremtmény között? Ebben az értelemben az eikón és az ikon közötti harmadik kép, a VAGY nemcsak a létezõ és a nemlétezõ, a látható és a láthatatlan, a változó és a változhatatlan közötti választás kifejezõdése, hanem a közöttük lévõ szétválaszthatatlan, áthághatatlan átjáró, egyszersmind folytonosan áttört határ. Ebben az immár nem-pozitív és nem-negatív tartományban a látható csak a láthatatlan által, a kép csak a kép-telenségben mutatkozik meg: VAGY van. Ám mindez visszavezethet bennünket ha nem is a képrombolás vagy a képtilalom, de legalábbis a képmás megszüntetésének kérdéséig. Nem véletlenül idézi Christoph Schönborn a Feltámadással kapcsolatban: „Hogyan festhetné meg bárki egy ilyen csodálatos és megragadhatatlan alaknak az ikonját, ha az isteni és szellemi lényeget még egyáltalán `alaknak' lehetne nevezni?” Maradt-e még más lehetõség,mint a képmásolatok tömegtermelésében újra meg újra lebontania megjelenítést, egészen addig, amíg az alakzatok és formák mögül átsejlik, átszivárog az alap, a fény? Valóban fénnyé válik a kettõsségek egységével ábrázolt „hiány„? Mit kezdhetünk az olyan (dereprezentált) képekkel, melyeket lebontva (kioltva a vetítõgépeket) csak a negatív forma (prezentáció) marad? Schönborn szerint a „képmás” elnevezés magát a megtestesülést ragadja meg: Krisztus bensõ viszonyát az Atyához. De itt gondolnunk kell Eckhart mester szavaira: „amennyire Isten oszthatatlan Egy, minden mérték, tulajdonság nélkül való, annyiban nem Atya, nem is Fiú, nem is Szentlélek ebben az értelemben, s mégis Valami, sem nem is ez és nem is az.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu