A bécsi Huszadik Század Házában, a huszadik század utolsó évében nagyszabású tematikus kiállítás tekinthetô meg, melynek anyagát fôképp a kilencvenes évek mûalkotásaiból válogatta a múzeum igazgatója, Hegyi Lóránd. Címe és témája: a ház, a test, a szív, pontosabban: la casa, il corpo, il cuore. Jelentôségteljes helyen, jelentôségteljes idôpontban vagyunk, ahol egy sokat sejtetô cím mögé sorolt mûcsoport áll elôttünk.
A kiállítás azonban áttekinthetetlen. A huszadik század házába lépve sok kis ház között találjuk magunkat. Jaume Plensa átlátszó téglákból, Antony Gromley égetett agyagból, Gabriel Orozco többek között két zongorából, Massimo Kaufmann rézcsövekbôl épített fel egyet-egyet. Mindez kaotikus elrendezésben, túlzsúfolt kiállítóteremben – a kevésbé bennfentes látogató néha nem elbizonytalanodik, melyik mûhöz melyik felirat tartozik.
Mégis, tájékozódni kell. Például úgy, hogy az ember a több mint ötven mûvész között ismerôsöket keres. Drozdik Orsi (Dystopium Infinite, 1983-1996), El-Hassan Róza (Biztosított tér, 1994) magyar résztvevôként lehet ismerôsünk. Andres Serrano három képének helyszíne Budapest: Fürdô, Ferenciek tere, és Temetés, 1994. Másik lehetôségünk, hogy a kiállítást járva választjuk ki a nekünk tetszô mûveket. Én Alex Hartley, Richard Billingham és Franz West alkotásai elôtt idôztem hosszabb ideig.
Hartley matt üvegekkel lezárt vasdobozában állítólag lebontás elôtt álló emeletes házak fényképei vannak. A fényviszonyok ugyan nem engedik meg, hogy bármit is felismerjünk az üveg mögött, viszont a robosztus fémszerkezetbe zárt, elmosódó absztrakt formák a masszív, hideg üveglappal lefedett térben személyes, érzékeny alkotások (SWSL, 1998 és Cím nélkül. Toronto-Domino Centre No. 2, 1997). A mûvek az eltûnés lassú folyamatát mutatják: a fotográfiával megörökítik, majd stabil vasszekrénybe, matt üveg alá zárják valaminek a képét. Richard Billingham otthonát fényképezi. Az itt kiállított 1995-ös fényképekrôl ezúttal hiányoznak Billingham felvételeinek szokott szereplôi, nagyvárosi nyomorban élô, lepusztult apja és anyja, az alkoholista házaspár, dohányozva, részegen, olcsó berendezési tárgyakkal és hulladékkal teli lakásukban. A ház, az otthon itt rémálommá változik mindazok számára, akik nem itták szét az agyukat, és képesek látni mindazt, ami a képeken látható. Ezen a két képen a szülôi lakás elfüggönyözött ablaka és egy fûtôtest.
Franz West asztallal, három Paßstück-kel és kollázsokkal rendezett be magának egy teret. Ez a tér ugyan a találkozás, a kommunikáció tere: le lehet ülni, a passzoló darabokat oda lehet valamihez passzítani, mint ezt West fényképeken dokumentálva készülésük idején bemutatta. A West meghatározta tér azonban ugyanakkor elzárkózik elôlünk. Az egymáshoz illeszkedô darabok nem illeszkednek, az ülôalkalmatosság nem csalogató, nem használta soha senki. West egy fehérre gipszelt, egyszerû, emberi mértékû, de elzárkózó, megközelíthetetlen teret teremt. A kommunikáció a megértésben, a kommunikáció problémáinak belátásában merül ki. Az egyszerû, olcsó anyagok, a nyílt abszurditás személyessé teszik ezeket az alkotásokat. Ugyanolyan ôszinték, érzékenyek és törékenyek, mint Alex Hartley és Richard Billingham kiállított mûvei.
A kiállítás elôször talán zavarba ejtô, ugyanakkor kínál egy értelmes magyarázatot is. Ehhez azonban meg kell különböztetni egymástól a kurátor ötletét, elméletét és ezek megvalósulását. Hegyi Lóránd szerint a ház, a test és a szív hagyományos, ugyanakkor a mai képzômûvészeti tudatban nagyon is eleven, archetipikus motívumok. Összetartozásuk abban a hármas lépésben is megfigyelhetô, hogy a ház körülveszi a testet, míg a test legbelsôbb szerve a szív. A kiállításon mûveikkel jelenlevô mûvészekben az a közös – így Hegyi –, hogy ezt a három fogalmat egyéni élettapasztalatukkal töltik meg. Hegyi szerint ugyanis jóllehet nincs „sensus communis„, mindenkinek önmaga maradt az egyetlen „grand narratives„1. De mit jelent ebben az összefüggésben a „sensus communis” és „grand narratives„? Hegyi ezt a két kifejezést a kiállítás katalógusában megjelent német nyelvû szövegében is latinul és angolul használja, amivel két hagyományra utal. Egyrészt arra a korra, amikor a latin volt a világnyelv, tehát a késô antik és a középkor európai világára. Másodszor pedig az utóbbi évtizedek francia filozófiából eredô, angol nyelvû mûvészetteoretikusok által meghatározott vitáira. Hegyi a kiállítás katalógusában megjelent esszéje szerint – Charles Harrisonnal, Paul Wooddal, Andrew Benjaminnal, de mindenekelôtt François Lyotarddal gondolkodva – volt egy nagy elbeszélés, egy általános megegyezés. Ez a sensus communis egy általánosan elismert értékrendszer volt világnézetben, erkölcsben, mitológiai és vallásos felfogásban, éppúgy, mint a mûvészetben.
Ebbôl a megállapításból két dolog következik. Elôször, hogy volt egy vallásos, mitologikus kor, amely az antikvitás és a középkor világa. Másodszor azt, hogy ma viszont nincsenek mítoszok. Ez az utóbbi állítás természetesen maga is mítosz. Az a kijelentés, hogy ma nem vallásos korban élünk, szintén csak annyiban tartható fenn, ha vallásosságot a keresztény egyház európai megjelenési formáival és annak jelenkori problémaival azonosítjuk. Amennyiben azonban a vallásosságot az emberi létezés egy alapvetô kategóriájának tekintjük, ez a kijelentés nem tartható fenn, és az európai keresztény egyházak jelentôs problémái is más színben tûnnek fel, nevezetesen abban a gyanúban, hogy a vallásosság bizonyos formái kritikus értékelés tárgyai – ami meglétük eleven bizonyítéka. De bizonyítéka annak is, hogy ezek az intézményesített formák saját belsô szerkezeti tehetetlenségük ellentmondásainak folytán képtelenek arra, hogy a jelenkor szükségleteinek adekvát módon megfeleljenek.
A grand narratives elmélete csak két óriási hiba be nem látásával tartható fenn. Az elsô, hogy egy elmúlt kort homogénnak tekintünk, a második, hogy a jelenkort viszont heterogénnak, rendezô erôk, nagy összefüggések nélkülinek. Valójában a távoli múlt nem volt soha egységes. A valóság mindig is heterogén volt: egymással ellentétben álló erôk és törekvések pillanatnyi és átmeneti egyensúlya. Ugyanez érvényes a jelenkorra. A múlt távol van, és ezért könnyû egységes ítéletet alkotni róla – míg az ember el nem merül a „múlt” részleteiben, például egy mûalkotás kapcsán. A jelen kiismerhetetlennek tûnik, amíg az ember meg nem próbál saját személyes érdekeitôl elvonatkoztatva a nagy és átfogó törvényszerûségekre figyelni, melyek a múltat és a jelent összehasonlítva nem is olyan nagyon változtak az idôk folyamán. A jelenkor mítosza, hogy posztmodern korban élünk, hogy volt egy modernitás, és annak vége van. Egy másik mítosz – mely az elôzônél lényegesen jobban mûködik – ma is készül, az amerikai mozifilmekben látható. Amit ott látunk, az a mai „sensus communis”.
Általánosságban: egy történetet el lehet mondani egy bizonyos pontig az egységesség, azon túl a másság hangsúlyozásával. Így a képzômûvészet újabb történetét például a figurális ábrázolásnak az absztrakcióval való leváltásával mint központi eseménnyel. Az absztrakció azonban nem váltotta le a figuralitást, hanem mellette lépett fel – ezt bizonyítja a figurális ábrázolások töretlen sora. Másodszor: az absztrakció létezett a figurális ábrázolások mellett a történelem minden korszakában, például a középkori képzômûvészetben a könyvfestészetben, bizonyos kultúrákban, így a zsidóban és az iszlámban az európai középkort megelôzô, avval egyidejû és azt követô korokban. Ha más kategóriák fejlôdéseit és változásait figyeljük, például a központi kompozíciót, a mûvészeti technikát, vagy a mûvészet társadalmi szerepét, akkor egészen más korszakhatárokat kell húznunk és egészen máshová kell a hangsúlyokat helyeznünk. Hogy mennyiben maradt a mûvészet egyfajta nagy elbeszélés határain belül, az csak attól függ, hogyan definiáljuk a nagy elbeszélést, és mit tekintünk a mûalkotás meghatározó jellemvonásának.
Ez az itt vázolt nézôpont tükrôzôdik Hegyi katalógusszövegében, de a bécsi Modern Mûvészeti Múzeum gyûjteményében is. Míg a gyûjteményben ez a felfogás úgy érthetô, hogy az bizonyos mûvészeti ágak idôben és térben behatárolt fejlôdését dokumentálja, addig ez egy elméleti szövegben, amely 41 oldalon keresztül feszegeti a kérdést, már más jelentést kap. Míg ott egyedi mûalkotások soráról van szó, itt egy ideológiáról. A „grand narratives” eltûnésérôl beszélni még nagyobb hiba, mint annak meglétérôl. Míg az utóbbi csak annyiban tévedés, hogy a mindig is jelenlevô mást és eltérôt egy elmúlt korban figyelmen kívül hagyja, az elôbbi konkrét politikai probléma. Amennyiben a meglevô rendszer – tehát a kortárs „nagy mese” – nem ábrázoltatik egységesnek, az a látszat keletkezik, hogy nincs domináns, a meglevô szerkezetet legitimáló, általánosan elfogadott megegyezés. Pedig van ilyen –teljesen függetlenül attól, hogy ez (erkölcsileg, illetve abban az értelemben, hogy `jó úton járunk') helyes vagy igaz-e. Manapság ez éppen az Egyesült Államok által dominált világpolitika, a humanitás európai eszméjének univerzális érvényességébe vetett hit, a globális kapitalizmus alternatíva nélkülisége, vagy a nyugat-európai és amerikai modern képzômûvészet mértékadó mivolta.
Hogy ez nem mûködik, azt tudja Hegyi is – legalábbis mellékmondataiban. Így lesz a „tudomány valláspótló„2, az igazság pedig „a mûvészet abszolút legitimációja„3. Máskor pedig egy mondatban „eltûnnek a nagy narratívák” és „alakulnak új nagy narratívák„4. Ez az ellentmondásos kor lenne a modernitás. Hegyi mégis ragaszkodik elméletének egészében az alapvetô kijelentéshez: nincs többé „grand narratives”. Különösen akkor, amikor az mint a szûkebb környezetre vonatkozó, személyes, tehát pontosan nem nagy, hanem kis elbeszélés jelenik meg,5 tehát mint „ház„, „test” és „szív”. Ezzel a megállapításával tagadja a meghatározó összefüggéseket Hegyi.
A kiállítást látva talán furcsa, miért ilyen nagy jelentôségû a katalógusban tárgyalt kérdés. Nos, amint azt érzékeltetni szerettem volna, ez a kurátor elmélete, amelyet a kiállítás összeállításában vezérfonalként használt, ami azért fontos, mert ez a kérdés központi jelentôségû a képzômûvészet értékelésében éppúgy, mint a társadalom megértésében is, amely ezt a képzômûvészetet értékesnek és értelmesnek tartja. A kiállítás igazolhatná mindkét pozíciót, a „grand narratives” és a „sensus communis” hiányát és meglétét is. A zûrzavarban ugyan nehezére esik a látogatónak, hogy egy utat, egy értelmet találjon, akad viszont számos támpont: a kiállítás címe, a katalógus, a motívumok, melyek közül legfeltûnôbb a ház motívuma, illetve egyes mûvek is eligazíthatnak. A kiállítást magát mégsem lehet sikerültnek tekinteni. Mégis, legalább alkalmat ad, hogy olyan mûvekkel találkozzunk, melyekért érdemes hosszabb utat is megtenni, hosszabbat, mint amilyen a bécsi huszadik század házába vezet.
1 Lóránd Hegyi: La casa, il corpo, il cuore in: La casa, il corpo, il cuore. Konstruktion der Identitäten. Museum moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien, p. 52
2 i.m. p. 19
3 i.m. p. 19
4 i.m. p. 23
5 i.m. p. 39
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu