A kortárs magyar mûvészeti élet egyik legfeltûnõbb sajátossága a politizáló mûvészet szinte teljes hiánya. Az ötvenes évek erõszakos mûvészetpolitikájának eredményeként a progresszív mûvészek még a környékét is elkerülték a politika-gyanús mûvészetnek, és ma is alig akad olyan, aki – ha csak távolról is – társadalmi kérdésekkel foglalkozna. Jellemzõ például, hogy még feminista kérdések is csak elvétve vagy nagyon áttételesen jelennek meg a mai magyar mûvészetben.
Úgy tûnik azonban, hogy míg a mûvészek legteljesebb mértékben távoltartják magukat a politikától, a politikába kezd visszaszivárogni a „kultúrairányító szándék”. Ezt jelezte például az is, hogy az elmúlt évben a Mûvelõdési Minisztérium kétfelé osztódott, majd az, hogy a két fej egyikét „Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának” nevezték el (vagy a „Kulturális Örökség Minisztériuma” – már nem is tudom, mi lett a parlamenti vita vége).
A beteges múltba menekülés, a természet erõltetett szembeállítása a 20. század vívmányaival, a technika-ellenesség, a kortárs mûvészet-ellenesség, a szekták terjedése, az alkohol és a drogfogyasztás növekedése, az intolerancia, az idegengyûlölet, általában: a másságtól való irtózás mind annak a tünetei, hogy Magyarországon óriási mértékû az emberek jelennel (és önmagukkal) való elégedetlensége és szkepticizmusa. A tömeges félelem és nagyfokú frusztráció eredményeként növekszik a gyûlölet, az agresszió. Történelmi példákból pedig jól tudható, hogy a hasonló szituációk hová vezetnek: elkerülhetetlenné válik a rituális áldozat. A politika egyre nehezebben képes kezelni a helyzetet, és ha mást nem tehet, a feldühödött tömegek spontán választására „rásegít„, amikor bûnbakot választanak.
Úgy tûnik, hogy most – legalábbis az elsõ menetben – a kortárs mûvészet is az áldozat szerepét kezdi betölteni. Egyre nagyobb nyomás nehezedik a kultúra egyes szervezõire, kuratóriumi tagokra, szerkesztõkre, a kortárs mûvészeti kiállítóhelyek vezetõire. Folyóiratok kompromisszumokra kényszerítése, kiállítások kierõltetése, bezáratása ma már (újra) szerepelnek a repertoárban. Sõt, a kortárs mûvészet kiállítóhelyének lerombolására és sóval felhintésére is van már példa.
A történet
A Bartók 32 Galéria a XI. kerületi önkormányzat által fenntartott galéria, amely 1991 és 1999 között a kortárs mûvészetnek terepén mintegy 100 m2-t jelentett. A Galériát 1993 októberétõl 1998 szeptember 30-ig Tatai Erzsébet mûvészettörténész vezette mint kinevezett igazgató. 1998-ban újra meghirdették az állást. Az ügymenet szerint a vezetõ személyérõl az Önkormányzat Kulturális Bizottságának javaslata alapján a képviselõtestület dönt, és a szavazás eredményének megfelelõen a polgármester nevezi ki az új igazgatót. (Már ez az ügymenet is érdekes: a galéria vezetõjének kinevezéséhez nem elegendõ az önkormányzat saját szakmai testületének ajánlása, azt a képviselõk kétharmadának is meg kell szavaznia!)
A vezetõ posztra pályázó hat személy közül a Kulturális Bizottság csak a korábbi vezetõt, Tatai Erzsébetet javasolta megszavazásra, mégsem õ lett az igazgató. (Október 1-tõl zárva?!!! címmel Várnagy Tibor már megírta a szavazás körüli cirkusz történetét.1) Az elsõ sikertelenül végzõdõ szavazás után a második is eredménytelen volt, ekkor az Önkormányzat Tatai Erzsébetet további egy évre felkérte a galéria vezetésére. Ezalatt az egy év alatt az új képviselõtestület (többsége) megkezdte a Bartók 32 Galéria módszeres felszámolását.
1998. december 8-i ülésén „A képviselõtestület 22 igen szavazattal, 4 tartózkodással és 13 ellenszavazattal – minõsített szótöbbséggel – úgy döntött, hogy önálló, kulturális, közmûvelõdési intézményt hoz létre Karinthy Szalon néven, és összevonja a Bartók 32 Galériával úgy, hogy a Bartók 32 Galéria telephelyként mûködik.„2
Következõ lépésként „A képviselõtestület február 11-i ülésén a 23/199/XI. ÖK/II. 11. sz. határozata alapján úgy döntött, hogy megszünteti a Bartók '32 Galéria önálló intézményi státusát… elfogadta a Karinthy Szalon alapító okiratát, mely szerint a Bartók 32 Galéria a Karinthy Szalon telephelyévé válik. Ez utóbbi mûködését – az új intézmény vezetõjének kinevezésével egyidõben – kezdi meg, várhatóan 1999. június 1-tõl.”
1999. május 20-án zárt ülésen megválasztották a Karinthy Szalon igazgatóját. Heten pályáztak, abból három pályázat volt formailag megfelelõ (itt a történelem-mûvészettörténet szakos diploma nem volt elegendõ, viszont a marxista-leninista esti egyetem, a „foxi-maxi” gyorstalpalón kiállított diploma megfelelt). Mindemellett a Kulturális Bizottság egyik pályázót sem javasolta elfogadásra. A testület mégis megválasztotta az egyik „untauglich” aspiránst.
Eközben Tatai Erzsébet munkaterve alapján folytak a kiállítások a galériában. 1998 decemberében saját koncepció alapján Sic transit gloria mundi címmel rendezett csoportos kiállítást. Ezt 1999-ben egyéni kiállítások követték: Németh Ilona, Anna Amadio és Alain Huck, Fábián Noémi, Audrey Ng, Kozári Hilda, Benczúr Emese kiállításai. Mint utóbb kiderült, ezek a kiállítások illegálisak voltak, ugyanis a képviselõtestület (utóbb) nem hagyta jóvá a munkatervet.
A munkatervet, melyet Tatai Erzsébet már 1999 januárjában beadott az önkormányzatnak, a testület csak az 1999. április 14-i (!) ülésén tárgyalta. Néhány nappal az ülés elõtt Szõke László alpolgármester arra kérte Tatai Erzsébetet, hogy májusban „xy” képzõmûvésznek rendezzen kiállítást a Bartók 32 Galériában. A galéria vezetõje nem próbált kiállítási koncepcióról, mûvészi minõségrõl beszélni, csupán az emberi tisztességre hivatkozott, amikor közölte, hogy õ már jóval korábban felkért mûvészeket a kiállításra, akik erre készülnek, és nem lenne rendes dolog egy hónappal a kiállításuk elõtt azt lemondani. Az alpolgármester, akit úgy látszik, a legkevésbé sem zavart, hogy éppen az Önkormányzat kéri már elõre a következõ évi pontos munkatervet, erre csak azt válaszolta: „Maga ilyen merev?” (Csak reménykedni lehet, hogy az adott szó megtartása nem minden politikus számára azonos a merevséggel!)
Ekkor beindult a politikában legújabban divatossá vált módszerek alkalmazása, a „szívatás”. A testületi ülésen a Bartók 32 Galéria munkatervének jóváhagyásához az egyik képviselõ (aki „készült„, és megnézte Audrey Ng kínai származású mûvész épp akkor nyíló kiállítását) a következõket fûzte: „Képzeljék el képviselõtársak, miféle kiállítás van a Bartók 32 Galériában: kitömött állatok (sic!) vannak a földön.” Miután további gúnyos megjegyzéseivel sikerült megnevettetnie a testületet, szónoklatában idegengyûlöletének is hangot adott: „Mi közünk van nekünk egy japán, amerikai állampolgárhoz, mondják meg nekem a képviselõtársak, mi közünk van nekünk ehhez...” Ezután a Fidesz frakcióvezetõ kijelentette, hogy a Bartók 32 Galéria munkatervére a Fidesz-frakció tartózkodással fog reagálni (így, kijelentõ módban!). A szavazás eredménye a következõ volt: 17 igen, 24 tartózkodás, vagyis a képviselõtestület nem fogadta el a munkatervet. Indoklás nincs, képviseleti demokrácia van.
Ezután a Kulturális Bizottság ismét tárgyalta a munkatervet. A bizottság nem tartotta szükségesnek, hogy errõl ismét szavazzanak, hiszen õk egyszer már elfogadták a munkatervet, ekkor azonban az alpolgármester bejelentette, hogy a galéria átvilágítását fogja kérni. Az átvilágítás során azonban semmi kifogásolnivalót nem találtak, az errõl szóló dokumentumban ez áll: „… a Bartók '32 Galéria nem helyi igényeket kielégítõ közmûvelõdési intézmény, hanem fõvárosi kitekintésû, speciális rétegigényt elégít ki. Elképzelhetõnek tartjuk, hogy megõrizve elkötelezettségét a kortárs mûvészet és képviselõi iránt, a fõváros mûködtesse a továbbiakban.”
Június 15-én a Kulturális Bizottság nyilvános ülésén ismét tárgyalták volna a galéria (és egyes kerületi közösségi házak) munkatervét, de erre a galéria vezetõjét (akit egyébként meghívtak az ülésre) a portások „felsõbb utasításra” nem engedték be, mondván, hogy nincs több hely a teremben. (A nyilvános ülést ugyanis a kisteremben tartották.) A Karinthy Szalon igazgatója, aki mostantól a Bartók '32 Galéria vezetõjének a fõnöke, már a legelsõ perctõl világossá tette, hogy a kiállító helynek tömegigényeket kell kielégíteni, már amennyiben egyáltalán megtartja azt a kerület, mert vannak olyan híresztelések, hogy el akarják adni.
Tatai Erzsébet nem várta meg megbízatásának végét, már júniusban felmondott. Benczúr Emese kiállításának zárása, 1999. június 27-e egyben a Galéria és az igazgató búcsúztatása is volt.
A kontextus:
Az, hogy bezárnak egy galériát, önmagában nem feltétlenül érdekes. A Bartók 32 Galéria sorsa azonban mégis figyelemreméltó. Egy avantgárd mû vagy kiállítás betiltása, egy kortárs mûvészeti galéria bezárása akár pozitívumként is értékelhetõ, amennyiben azt provokatív, újszerû szellemisége váltja ki. Azt jelentheti, volt akkora a töltése, hogy nem csupán felborzolja a kedélyeket, de komoly cselekvésre is készteti ellenzõit. Vagyis a betiltás (ami mindig félelembõl ered) erejének a jele. A megdermedt konvenciókat megkérdõjelezõ, kikezdõ mû, a dekonstrukció, ami az újnak teremti meg a helyét, mindig komoly ellenállásba ütközik. Ez azonban csak ritkán marad tisztán mûvészeti kérdés – gyakran „rátapad” a politika, és más célok érdekében használja ki a helyzetet (errõl szólt a Hannibál tanár úr címû film is). A politika beavatkozása pedig teljes mértékben deformálja az ügyet, hiszen érvre nem érvvel válaszol, kiemeli azt az eredeti kontextusból, és úgy próbálja azt „megoldani”. Ezzel a „maszatolással” még attól az elégtételtõl is megfosztják a „betiltottat„, hogy az a progresszív kultúra mártírjának érezhesse magát.
A Bartók 32 Galériát az elmúlt években is érték támadások a magukat kirekesztettnek érzõ mûvészek részérõl. Ám ezt a galéria komoly szakmai presztízse még ellensúlyozhatta. Most azonban szakmai-közéleti ügybõl politikai ügy lett: bizonyos politikai erõk az elégedetlenkedõk (akik végül maguk is áldozattá válnak) képviseletét saját hatalmi pozíciójuk kiterjesztésére, politikai ellenfeleik „megleckéztetésére” használták fel.
Más hasonló esetekbõl azonban még ennél is félelmetesebb „minta” kezd kirajzolódni: a bezárt iskolák, a megszüntetett, összevont kulturális intézmények az elsõ áldozatai egy félelmetes rituálénak. És még örülhetünk, hogy igazi vér nem folyik.
A huszadik századi technika vívmányainak köszönhetõen a történet scince-fiction-szerû fordulatot vett: a dematerializálódott galéria tovább él.
Utóhang
A galéria web oldalán a következõ szöveg jelent meg:
A Bartók 32 Galéria 1991 és 1999 között kortárs képzõmûvészeti kiállítóhelyként mûködött.
„Alapítója és fenntartója a Fõváros XI. kerületi Önkormányzat, célja a mai élõ mûvészet bemutatása, olyan alkotások kiállítása, amelyek most, napjainkban születnek, amik kimondottan e térre tervezettek, és másutt nem kerültek bemutatásra. A kiállítási programban túlnyomórészt hazai mûvészek szerepelnek, de külföldi kiállítók is bemutatkozhatnak.”
Ezek az oldalak a Bartók 32 Galéria 33 kiállítását dokumentálják részletesen. A weblapok az egyes kiállításokat mutatják be magyar és angol nyelven; a fényképek mellett a kiállító mûvészek rövid életrajza is szerepel. Az esszék nagy részét már publikált kiállítási kritikákból állítottuk össze.
1999. július 1-tõl a Bartók 32 Galéria virtuális galériaként mûködik tovább.
A XI. kerületi Önkormányzat képviselõtestülete többségi döntésének megfelelõen a Bartók 32 Galéria korábbi formájában megszûnt létezni. A kiállítóteremben, amely most már a Karinthy Szalon részét képezi, nem lesz több „csak szûk réteget érint–” kortárs kiállítás. Rendezvényeikkel a továbbiakban tömegigényeket kívánnak kielégíteni.
A Bartók 32 Galéria koncepcióját szeretnénk továbbvinni; részben az Interneten, részben más kiállítási helyszíneken való megjelenéssel.
A LEGÚJABB (News) rovatban pedig ez olvasható:
Bartók 32 Galéria a Liget Galériában Csörgõ Attila kiállítása Megnyitó: 1999. szeptember 15-én megnyitja Zwickl András
1 Balkon 1998/9, pp. 31-32. és Balkon 1998/10, p. 2.
2 Idézet a képviselõtestület 1998. december 8-i rendes, nyilvános ülésének jegyzõkönyv-kivonatából. – Érdekes, hogy itt a 22 igen (a szavazók 56,4%-a) minõsített többségnek számított, míg a Galéria igazgatójának megszavazásánál 67% (kétharmados többség) jelentette a minõsített többséget!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu