Érdekes társasjáték zajlik a kritika és az 1987-óta Franciaországban élõ és alkotó Frenák Pál között a táncos-koreográfus újabb és újabb elõadásai kapcsán. Frenák, aki nyolcéves fejjel, édesapja halála után testvéreivel hosszú idõre állami gondozásba került, mert az állami gyámszadizmus úgy vélte, két süketnéma szülõ még csak-csak, egy már egyáltalán nem alkalmas gyereknevelésre, minden alkalommal megnyilatkozik: X. darabja nem nevezhetõ önéletrajzi ihletettségûnek. A kritika csóválja fejét, szájzugában kis mosolyt dugdos, interjúkészítõk próbálkoznak provokálni, aztán annyiban hagyják. Frenák maga egészséges: hall-beszél, anyanyelvére mások tanították, de anyanyelve mégis így lett a jelelés is: a mozdulatok beszéde. Mozgásmûvészeti, táncalkotói stílusának része a mozgásnak, mint egyedüli kommunikációs lehetõségnek alkalmazása. Az ember, ha szüleivel csak mozdulatokkal érintkezhet, ha kézjelekkel adja tudtukra, hogy boldog, szomorú, szeret, vagy retteg, mert másképpen nem lehet, nos, akkor máshogy gondolkodik a testnyelvrõl, mint az, aki „csupán” élethivatásként választja azt, kényszerektõl érintetlenül.
A Franciaországban alkotó Frenák Pál régi álma volt az, hogy hazatérhessen dolgozni, és kétlakivá váljék. Terve most támogatásra talált: a Zöld és savanyú elsõ olyan koreográfiája, melyet itthon, egy kivételével magyar táncosokkal hozott létre, és bemutatóját is itt, a Trafóban tarthatta.
Savanyú és zöld. Cukorkára asszociálunk: rosszul szakadó, nyúlós zacskóban árulták a közértben, szemei összeragadtan egyetlen, absztrakt kisplasztikát formáztak, otthon kellett szétszedni az elformátlanodott gömböcskéket, volt, hogy kalapáccsal. Az almaízû darabkák felsebezték a szájpadlást, de a belsejükben ott várt az émelyítõ szirup. Vagy a burjánzó papsajt az árokparton: savanyú és zöld az is. Gyerekkori legelések két bújócska között, az övben csúzlival.
Nem volt könnyû helyzetben a társulati agytröszt, amikor a készülõ elõadás hírverési anyagait kellett megszövegeznie, hírlik. Mûfaji megjelölést sem könnyû találni egy alig fél órás, körülsétálható (sétálandó) térbe álmodott elõadáshoz. Így lett belõle aztán „kísérleti tánc-performance” a színlapokon.
Szokatlan a rövid forma, ez a félestésség. Erejét jelzi, hogy ez nem tûnik fel: a darab ugyanis teljes egész. Nettó mondanivalója szikár, mentes AZ idõhúzó, üresben járó girlandoktól.
A Trafó nagyterme sötét doboz, világításként szinte csak egy fénykeret szolgál, egy négyzet, amely körülveszi a játékteret: e kereten kívül tartózkodva lehet körülsétálni a produkciót. Az ember úgy érzi magát, mint a szellemvasútban, vagy az éjszakai életmódot élõ kisállatok bemutatópavilonjában valamelyik jobb állatkertben. A tér sejtelmes, titokzatos. A sötétben szinte csak az látható, amit Frenák láttatni akar. Totálfények nincsenek, csak lokalizált, célra tartó fénycsóvák.
Ormótlan vaságyak a színpadon: keréken gurulnak, ha a fékezõkallantyú állása ezt lehetõvé teszi. Fekvõfelületük tükrösen polírozott fémlemez. Körülöttük táncosi jövés-menés. A játékosok mozdulatai alapján néha szigetnek, vágyott szárazföldnek érezzük ezeket a – bizony, gyerekotthoni, de legalábbis kollégiumi-kórházi stílusú – szerkezeteket. A táncosok úgy tapadnak rájuk, mint a híres etológiai vizsgálat során a kismajom a szõranyára. Mozdulataik más állatokat is idéznek: kacsák, nyulak, mindenféle vadak szelik át a teret. Suta, olykor kedvesen esetlen mozdulataik rafinált váltással torkollnak gyönyörû táncgesztusokba. Helybõl felszálló, a semmibõl kirobbanó mozdulatok ezek, ollózások az ágytámla felett, zuhanások, fordulások, megfeszülések a rideg fémfelületen.
A közönségnek leülni hagyott néhány sornyi csupasz dobogó közelében egy hokedlin kisfiú ül. Süket: a saját hangjukat nem érzékelõk jellegzetes, kántáló, formázatlan artikulációjával egy mesét mond, amibõl csak egy-egy szót érteni. Szavai felvételrõl szólnak, õ maga a szöveget papírról olvasva jeleli el. A fiún túl, a sarokban láncokon egy olyan vaságy lóg a magasban, mint a színpadiak, de ennek a váza párducmintásra festett. Ijesztõ a hatalmas, függeszkedõ monstrum: Damoklész ágya a fejünk felett.
A táncosok remegõ és félénk, máskor büszkén lendületes mozdulatokkal vívnak az ágyakkal és egymással: legtöbbjük haja centisre nyírott. Testük precízen játssza a nehéz és szép koreográfiát. Egymáshoz állatiasból gyengéddé csituló mozdulatokkal érnek. Aki nem táncol, kijön a színrõl és beáll a fénykeret mögé: izzadtan zihál a nézõk sorfalába illeszkedve.
Egy pillanatban beugrik Alan Parker Madárka-rendezése egy vaságyon gubbasztó figurát elnézve, de abban a pillanatban meztelen nõ rohan be a színre és az emlékkép összetörik. A nõalak pár perces jelenése dermesztõ látomás: az ágykereten egyensúlyoz, a fekvõfelület lemezére zuhan rángatózva. Teljesen besötétedik: egy-egy táncos megragadja a színpadi ágyakat és lassan forgatni kezdi õket. Mint a kerengõ dervisek: hosszan, félelmetesen, transzban. A sötétben csak sziluetteket érzékelünk. A mázsás monstrumok kerekei zúgnak-zakatolnak a padlón. Egy rossz mozdulat véres rendet vághatna a körülálló közönség soraiban, az ember az irháját félti. A fénycsík most biztonsági sávvá válik: nem kell ránk szólni, hogy „tessék elhagyni”. Már csak a dübörgõ zaj van, majd egyszerre fényút nyílik, és az egyik táncos lép be a színre, hogy átlósan keresztezze a színt a láncaoldott, és most szabadon himbálózó, felfüggesztett ágy felé. A táncoson bõ, estélyiszerû, furcsa ruha: anyagának mintája a függõ-ágyéval egyezik. Mire odaérhetne hozzá, sötét lesz.
Körüljárás közben tûnõdtem rajta: miért van, hogy a térrel-testtel dolgozó táncszínház nálunk ennyire ragaszkodik a nézõtér-színpad alaprajzhoz? Szöveges – és nem csak esküdt-alternatív – elõadások sokaságát láthatta már a nézõ olyan szögbõl, ahonnan õ (vagy a jegypénztáros) választotta. Körülülhetõ a Woyzeck óta majdnem minden Stúdió K elõadás, körülülhetünk darabokat a Kamrában, ám táncot körüljárni, mûködése közben nem a megkomponált fõfrontról élvezni nagyon ritkán nyílik lehetõség. Frenák darabjának eleve négy – vagy több – homlokzata van. A mozgó táncossal mozgó nézõ pedig hálás a lehetõségért, ha élni mer vele. A Savanyú és zöld nézõinek zöme leült a megszokott kis dobogókra, bár belépéskor külön papír sugalmazta neki: járkáljon kedvére. A darab alatt megmozdulni alig láttam valakit. Pedig a többnézõpontúság nem üres ötlet, hanem szemmel látható, tapasztalható tény volt.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu