Korányi Tamás • Louis Andriessen hatvan éves

Képek
„Számomra, mint zeneszerzõ számára nem perdöntõ, hogy szereted e a zenémet vagy nem. Ha te nem szereted, majd szereti valaki más. Ha senki nem szereti az sem keserít el. Dolgozom valamin, s amikor készen van: valami újatcsináltam...”
Stockhausen
Kényszerítõen jutott eszembe a fenti Stockhausen idézet, amikor az idén hatvan éves holland zeneszerzõ eddigi munkásságáról gondolkodtam. Andriessen a legjelentõsebb holland kortárs komponista, s talán a leginkább avantgard muzsikus abban a világban, amely menthetetlenül belekeveredett abba a vitába, hogy a kortárs zene tovább lépjen-e, újra és megint újat teremtsen-e, vagy visszataláljon azokhoz a hagyományokhoz, amelyet a ma közönsége készségesebben emészt. Engedtessék meg a hatvan éves Andriessen ünneplésekor, hogy az õ koncepcióját fogadjam el: újat teremteni. Andriessen éppen e koncepció meggondolásához ad kitûnõ példát, hiszen sok mûvében nyúl patinás anyagokhoz, filozófiai képzõmûvészetrõl szóló írások ihletik, természettudományos szövegek nyomába ered, Platón, Szent Ágoston éppen úgy forrása lehet, mint a hajóépítõ Nicolas Witsen vagy David Van Goorle XVII szakkönyvének szövege, aztán meg Madam Curie naplója és így tovább. Máskor a nagy orosz forradalmár gondolkodó, a XIX.századi Mihail Bakunyin szövegei ihletik a baloldali gondolkodású holland kortárs zeneszerzõt. A felsorolás megannyi buktatót tartogat a hazai közönség számára, pontosabban tartogatna, ha módja volna megismerni. Andriessen neve – sajnos – „joggal” ismeretlen a hazai közönség elõtt hiszen mûvei jószerint sohasem hallhatók itthon, a közszolgálati rádió hangtárában egy nagyobb mûve, s néhány rövidebb koncepciója fellelhetõ ugyan, ám mûsorra ezeket sohasem tûzik. Andriessen gondolkodásmódja pontosan beilleszthetõ a mai zene vonulatába, gyakran ismerhetõ fel a minimalizmus hatása, olykor Steve Reich-hel rokonítható, már csak azért is, mert a minden ízében új és modern Reich is szívesen nyúl az archaikus szövegekhez. Valószínûleg ez is magyarázza, hogy Andriessent sokkal elõbb ismerték az Egyesült Államokban, mint például Németországban, s ott is éppen az amerikai Kronos Vonósnégyes mutatta be a közönségnek. Azután 1996-ban – meglepõen késõ – bemutatták egy mûvét a Donaueschingeni Fesztiválon. Egy trilógia második részét ismerhette meg a közönség – Tao, az Út címen – , amely Lao Ce szövegeire készült. Andriessen életmûve aztán éppen Németországban lett közkedvelt. A Berlin Ünnepi Hetek és Kölni Rádió Andriessen programjai után már nem lehetett vitás , hogy a holland, hogy a holland zenei komponista olyan zenei koncepciót valósít meg, amirõl az értõ német közönség álmodik, filozófiai-politikai témák, minimál-zene, olykor jazzes hatások, szabad improvizáció és szigorú konstrukció váltogatják egymást. „Egy szót nagyon szeretek – mondta egy interjúban – , ez a problematizálás. Ez azt jelenti, hogy egy zenemûben nem oldjuk meg a problémát, hanem megfogalmazzuk azt. E vonatkozásban az én gurum: Stravinsky...” De hogy ez a zene nem eredeztethetõ Stravinsky-tól azt jól mutatja, hogy mennyivel lényegibb hatással volt rá például Terry Riley In C címû kompozíciója, amelyre az amerikai Frederic Rzewski hívta fel a figyelmét. A hetvenes években történt ez, amikor Riley említett mûve az amerikai minimalizmus kulcskompozíciója volt. És aztán 1986-ban a Brémai Rádió fesztiválján La Voce címû szerzeményét amelynek címét Cesare Pavese költeményének címétõl kölcsönözte, bizonyos utalással arra, hogy a hatvanas években két évig Milánóban Luciano Berionál tanult. Ismét egy jelentõs zeneszerzõ, akinek hatását Andriessen szuverén módon építette be a maga zenei nyelvébe, világába.

Másfelõl érdekes felidézni, hogy a rebellis-avantgárd komponista hogyan vélekedik Cage anarchizmusáról: ” Azt hiszem igaza van Cage-nek, amikor azt mondja, hogy a zenének kezdenie kell valamit az anarchizmus eszméivel. Én azonban azt gondolom, hogy ezeket az elveket más módon is meg lehet zenésíteni. Nézetem szerint az anarchizmus nemcsak azt jelenti, hogy nincsen fegyelem, nincsen semmiféle hierarchia. Azt hiszem, hogy egy ideálisan anarchisztikus társadalomban is nagy szabású mûalkotásokat kell létrehozni, például nagy hidakat kell építeni, amihez viszont igen szigorú szervezettség tartozik. Az én Mauzóleumomban a zenei szervezettség igen magas színvonalon áll.” Nos, a Mauzóleum az a kompozíció, amelyet a már említett Bakunyin szövege inspirált. Andriessen tehát az orosz anarchista szövegének zenéjével foglalat állást az anarchizmus kérdésében, bizonyos értelemben Cage-dzsel vitázva. A Mauzóleum egy trilógia része. A másik két rész Az állam és a Az idõ. „Ha valaki a beszédnek megadja a kellõ összhangot és ütemet – mondja Szókratész Platón Az állam címû mûvében – , akkor a helyesen beszélõ ember jóformán végig egy és ugyanazon összhangban beszélhet, mert a változások igen kicsinyek, s ugyanígy álla dolog az ütemmel is.” Meglepõen közel áll ez a platni megfogalmazás a mai minimalizmus definiálásához, nyilván következik ebbõl, hogy Andriessen egyebek közt ezt a részletet is megzenésítette Az állam címû kompozíciójában. Fontos felidézni a befejezõ sorokat, amelyeket szintén Szókratész szájába ad: „A zenei nevelés módszereihez senki nem nyúlhat anélkül, hogy a legalapvetõbb állami törvényeket is ne érintse.”

„Egy olyan darabot akarok írni – mondta a hetvenes évek elején – , amelyben pusztán félelmetes kék oszlopok vannak. Magasak. Robosztusak. Csendesek.” Ez lett aztán a trilógia harmadik része: Az idõ. ” Nem lesz hosszú másképpen a hosszú idõ, csupán a sok-sok elfolyt mozzanatból. Ezek azonban együtt szét nem terülhetnek. Ámde el nem múlik semmi az örökkévalóságban, hanem jelen van minden. Teljes egészében azonban a jelenlevõ idõ nincsen. Nyilvánvaló, hogy minden múltat kerget, a jövõ és minden jövõ a mindig jelenvalóból nyeri létezését, belõle fut elõ.” Ezek viszont már Szent Ágoston szavai (Vallomások, XI. fejezet). Bakunin, Platon és Szent Ágoston – érdekes trilógia. És fel sem merül a „hátra arc”!. A zenei nyelv mai, modern, vagyis hát nagy hidak épülnek a régi és még régebbi szövegek és a ma zenéje közé.

Tíz évvel ezelõtt, 1989-ben mutatták be – Robert Wilson rendezésében Az anyag címû négyrészes zenés színházi darabot. A négy rész tartalmilag alig függ össze, valójában csak a cím tartja össze a darabokat. Az elsõ kettõben énekesek, a második kettõben narrátorok mûködnek közre. Legelõször a harmadik rész készült el, ezt egyébként önálló mûként is elõadják. Wilson ötlete volt, hogy a negyedik részbe épüljön be Madadame Curie naplójának szövege. Ezt az ötletet Andriessen eleinte képtelenségnek tartotta, végül mégis megzenésítette a szöveget. Maradjunk tehát a harmadik résznél, hiszen e nélkül valószínûleg az egész nagyszabású mû nem jött volna létre. A címe: „De Stijl”. Eredetileg az 1917 októberében indult folyóirat címe, amelyet a festõ, költõ és újságíró Theo van Doesburg alapított a festõ Piet Mondriannal. A szöveg elsõ részét a kórus énekli, ez M.H.J. Schoenmakers tanulmányából származik. (A plasztikus matematika elvei, 1916). Mondriannak a vonalakkal és felületekkel kapcsolatos neoplaszticista elgondolásait és gyakorlatát ez a mû alapvetõen befolyásolta, így Andriessen mûve is e koncepciót viszhangozza. Gondolhatunk itt például olyan késõi Mondrian mûvekre is, amilyen például a Broadway Boogie-Woogie. Ez annál is indokoltabb, mert Andriessen világába jócskán belefért a jazz felhasználása is. A másik szöveg amit egy nõi hang ritmikusan deklamál (itt is a boogie-woogie sejlik fel a zongorán!) Van Domselaer asszony ( lánynevén Middelkoop) szavaiból áll össze. Jakob von Domselaer holland Still-komponista is ismerte Mondriant, s Andriessen mûvének e részében Mondriannak a tánc iránti vonzódása is hangot kap. Az elsõ részben a már említett hajóépítõk szövegei szólalnak meg, míg a második rész – amely lényegében egy nagy ívû szoprán ária zenekari kísérettel – egy középkori misztikus nõ istennel történõ egyesülésének erotikus elemeket sem nélkülözõ leírása. A negyedik részben végül Andriessen a szintén komponista apja elõtt tiszteleg, amikor annak zongoramûvébõl idéz. A szöveg versekbõl áll (Willem Kloos szonettjei) a halál, a szerelem és a vágy témakörébõl, s ezután következik a Madam Curie napló, amelyben férje, Pierre Currie haláláról és a maga gyászáról ír. És végül egy töredék szintén Madam Curie-nek a Nobel-díj átadásakor mondott beszédébõl.

Amikor a holland komponista hatvanadik születésnapjáról megemlékezem, természetesen csak töredékes ízelítõt adhatok az életmûrõl. Ám – hitem szerint – ez bõségesen elegendõ ahhoz, hogy sajnáljam, ha Andriessen mûve felfedezetlen marad berkeinkben és a nagyérdemû közönség köreiben.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu