Peter Handke • A Sainte-Victoire tanítása

---

„Ma este egy olyan mesét ígérek, amely semmire és mindenre szeretné emlékeztetni Önöket."

Goethe: Mese

Amikor visszajöttem Európába, kellett a mindennapi betû, és sok mindent újraolvastam.

Az eldugott falu lakói Stifter Hegyi kristályában nagyon állhatatosak. Ha egy falból kiesik egy kõ, ugyanazt a követ teszik vissza, az új házakat úgy építik, mint a régieket, a lyukas tetõt ugyanolyan zsuppal javítják ki. Szembeötlõen és érzékletesen fejezõdik ki ez az állandóság az állatok példájában: „a szín otthon marad."

Egyszer aztán én is otthon voltam a színekben. A bokrok, a fák, az ég felhõi, még az út asztfaltja is olyan ragyogást árasztottak, ami nem származhatott sem az adott nap fényétõl, sem az évszaktól. Természeti világ és emberi alkotás, egyik a másik által azzal a boldogító pillanattal ajándékoztak meg, amit csak a félálom képeibõl ismerek (ám ezek végletessége vagy a végsõt beharangozó ijesztõsége nélkül), s amit egykor nunc stans-nak neveztek el: az örökkévalóság pillanatával. _ A bokor sárga aranyesõ volt, a fák magányos barna fenyõk, a felhõk kéknek látszottak a földpárától, az ég (ahogyan Stifter még olyan nyugodtan festhette be elbeszéléseibe) kék. Egy domb tetején álltam a Route Paul Cézanne mentén, amely Aix-en-Provence-ból visz kelet felé, egy Le Tholonet nevû faluig.

A színek megkülönböztetése mindig is nehezemre esett, megnevezésük még inkább.

A Színtan kissé a tudásával hivalkodó Goethéje mesél két személyrõl, akikben részint magamra ismerek. A két illetõ például „messzemenõen összekeveri a rózsaszínt, a kéket és a lilát": ezek a színek csak a világosabb és sötétebb, élénkebb és gyengébb halvány árnyalatai által válnak el a számukra. Az egyik valami barnásat lát a feketében, a másik valami vöröseset a szürkében. Sötét és világos fokozatait általában nagyon finoman érzékelik. _ Nyilván betegek, Goethe azonban még határesetnek tekinti õket. Bár: ha a velük való társalgást a véletlenre bízza az ember, és a jelenlévõ tárgyakról kérdezi õket, teljesen összezavarodik, és attól fél, hogy megháborodik.

A tudósnak ez a megjegyzése _ a puszta ráismerésen túl _ az egység képét mutatta meg nekem legrégebbi múltam és a jelen között: az „álló most" egy további pillanatában az akkori embereket _ szülõket, testvéreket, sõt még a nagyszülõket is _ a maiakkal egyesülve látom, amint a környezõ dolgokhoz fûzött színmagyarázataimon derülnek. Már-már családi játék, hogy eltaláltassák velem a színeket; közben persze nem õk vannak zavarban, hanem én.

Ám nálam eszerint _ Goethe két alanyától eltérõen _ nem örökölt betegségrõl van szó. Én egyedi eset vagyok környezetemben. Idõvel azért megtudtam, hogy nem vagyok az, amit közönségesen színvaknak neveznek, és nem szenvedek e zavar valamilyen speciális formájában sem. Néha látom a színeimet, és helyesen látom õket.

Nemrég hóban álltam az Untersberg csúcsán. A fejem fölött, már-már kézzel foghatóan egy varjú lebegett a szélben. Láttam a madár õsképéhez tartozó sárgát a testhez szorított karmokon; a naptól fénylõ szárnyak aranybarnáját; az ég kékjét. _ A három együtt egy tágas, levegõs felület sávjait adta ki, melyet ugyanabban a pillanatban háromszínû zászlóként érzékeltem. Igénytelen zászló volt, pusztán színekbõl álló holmi. Ámde a szövetzászlók, melyek addig inkább csak eltakarták a látványt, általa váltak legalábbis valami használhatóvá; képzeletemben ugyanis ott áll békés okuk. Húsz évvel ezelõtt megvizsgálták hadialkalmasságomat. A máskor oly színtétova fickó, aki voltam, a színtábla-teszt során elég pontosan olvasta ki a pontok káoszából a kérdezett számokat. Mikor aztán otthon közöltem a vizsgálat eredményét („fegyveres szolgálatra alkalmas"), jelentkezett mostohaapám _ különben már nem beszéltünk egymással _, és közölte, most elõször büszke rám.

Ezt azért írom le, mert errõl adott szóbeli beszámolóim mindannyiszor hiányosak, ráadásul hamisan egyértelmûek voltak. Szóban mindannyiszor „enyhén részegnek" neveztem azt az embert. Ez az önmagában helytálló részlet azonban az egész történetet elferdíti. Nem felel-e meg inkább a valóságnak, hogy aznap valami különös megérkezés-érzéssel láttam a házat és a kertet? Mostohaapám megjegyzése azonnal ellenszenves volt. Akkor miért kötõdik össze emlékezetemben az általa éppen felásott kert üde vörösesbarnájával? Nem érkeztem-e részben magam is büszkén haza a hírrel?

Az esetbõl mindenesetre a föld színe hat maradandóan. Ha most megkeresem azt a pillanatot, már nem fiatalemberként állok elõtte, hanem idõtlennek, körvonalak nélkülinek találom magamat, vágy-énemként benne mindenestül abban a vörösesbarnában _ mint egy olyan tisztaságban, mely által megérthetem magamat és az egykori katonát is. (Stifter legelsõ emlékei közé tartoztak a benne lévõ sötét foltok. Késõbb tudta, „hogy erdõk voltak, melyek odakint léteztek". Elbeszélései nekem most újra meg újra színes helyeket nyitnak meg akármilyen erdõkben.)

Az 1870/71-es német-francia háború alatt Paul Cézanne rábírta apját, a gazdag bankárt, hogy váltsa ki a katonai szolgálat alól. A háború idejét festéssel töltötte L'Estaque-ban, mely akkor halászfalu volt egy Marseille-tõl nyugatra fekvõ öbölben, ma pedig az iparosított nagyvárosi banlieue része.

Csak Cézanne képeirõl ismerem a helyet, de már a puszta név, L'Estaque térbelivé teszi számomra a béke képzetét. A táj, bármi lett is belõle, „a rejtettség pontja és helye marad"; nemcsak az 1870-es háború elõl, nemcsak az akkori festõ számára, és nemcsak egy megindított háború elõl.

Hiszen Cézanne még évekig gyakran dolgozott ott, legszívesebben rekkenõ hõségben és „olyan iszonyú napnál", hogy úgy látta, „mintha minden tárgy árnyékként válna el, nemcsak feketén vagy fehéren, de kéken, pirosan, barnán és lilán is". A bujdosás idejének képei szinte fekete-fehérek voltak, fõleg téli hangulatok; azután viszont, piros tetõivel a kék tenger elõtt, „kártyajáték"-ává lett a hely.

A L'Estaque-ból írt levelekben fordult elõ elõször az is, hogy neve elé, mint egykor a klasszikus festõk, odarakta a „pictor" szót. Ez az a hely, „ahonnan a lehetõ legkésõbb fogok távozni, van itt ugyanis néhány nagyon szép kilátás". A háború utáni képeken már nincsenek hangulatok, nincsenek konkrét nap- vagy évszakok sem: a forma újra meg újra, energikusan az elementáris falut ábrázolja a Nyugodt-kék tenger partján.

A századforduló táján olajfinomítók épültek L'Estaque-ban, és Cézanne nem festette többé a helyet; néhány száz év múlva, mondta, teljesen értelmetlen lesz élni. _ A vidék már csak a földtani térképeken jelenik meg színeinek érintetlen játékában, egy kis, rezedazöld felület pedig _ alighanem maradandóan _ a Calcaire L'Estaque nevet viseli.

Igen, Paul Cézanne-nak, a festõnek köszönöm, hogy ott, azon a nyílt terepen Aix-en-Provence és Le Tholonet falu között a színekben álltam, és még az aszfaltutat is színszubsztanciának láttam.

Kisparaszti környezetben nõttem fel, ahol képek szinte csak a plébániatemplomban vagy a képfákon voltak; így nyilván kezdettõl fogva puszta tartozéknak láttam õket, és sokáig semmi sorsdöntõt nem vártam tõlük. Olykor megértettem még az olyan intézményeket is, mint a vallási vagy állami képtilalmak, s magamnak, a csupán szórakozottan odapillantónak, szintén ilyeneket kívántam volna. Hisz nem a végtelenségig folytatható ornamens volt-e _ azáltal, hogy megszólította, továbbterelte és megerõsítette végtelenség-szükségletemet _ az alkalmasabb szemközt? (Egyszer egy antik római mozaikpadló láttán sikerült így, szép átmenetként elképzelnem az elmúlást, a „halál" szokásos beszûkülése nélkül.) _ És egyáltalán: nem a teljes, színektõl és alakoktól mentes üresség-e az, amely a legcsodálatosabb megelevenedésre képes? (Idetartozik egy pap mondata egy másik „Isten háta mögötti faluból" _ senki laikus nem engedhetne meg magának ilyen kinyilatkoztatást _, és ne feledtessék el, már csak az elsõ szó elõl lehagyott névelõ miatt sem: „Ég: végtelen szeretetrezgés a lélek és Isten között.")

Így inkább hálátlanul viseltettem a képfestõk iránt; hiszen a vélt díszítés nem ritkán szolgált, ha másként nem, legalább szemléltetõtáblaként, és nem kevés közülük visszatérõ fantázia- meg életképpé vált. Eközben a színeket és formákat önmagukért persze alig vettem észre. Mindig a különleges tárgy volt, ami számított. A színek és formák tárgy nélkül túl kevesek _ a tárgyak nappali megszokottságukban túl sok voltak. _ A „különleges tárgy" nem a megfelelõ szó; hiszen éppen a normális dolgok számítottak, a festõ azonban a különleges fényébe helyezte _ én pedig itt röviden „bûvösnek" tudom nevezni õket.

A példák, melyek eszembe jutnak, kivétel nélkül tájak; mégpedig olyanok, melyek a félálom elnéptelenedett, hallgatag-szép vészképeinek felelnek meg. Feltûnõ bennük, hogy mindannyiszor sorozatok. Mit több, gyakran a festõ egész korszakát testesítik meg: De Chirico üres, metafizikus terei; Max Ernst kihalt, holdsütötte dzsungelvárosai, melyek mindegyikének Az egész város a neve; Magritte sorozata, A fények birodalma, ama ház a lombos fák alatt, mely sötétben áll, miközben köröskörül fehér-kék nappali ég ragyog; végül pedig, mindenekelõtt az amerikai festõnek, Edward Hopper faházai Cape Cod/Massachussetts fenyõerdõinek rejtekében, olyan nevekkel, mint Út házakkal vagy Út fákkal.

Hopper tájai azonban nem annyira álom-fenyegetõek, mint inkább elhagyatott-valóságosak. Meg lehet találni õket pontosan ugyanott, józan nappali fénynél; s amikor néhány évvel ezelõtt elutaztam Cape Cod-ra, ahová már hosszabb ideje kívánkoztam, és nyomába indultam képeinek, elõször éreztem úgy, hogy azon a földnyelven mindenütt egy mûvész birodalmában állok. Most is meg tudnám rajzolni a dûneút kanyarulatait, emelkedõit és lejtõit. A részletek _ sokszor egészen mások, mint a Hopper által megfestettek _ úgy sorakoznak emlékezetemben jobbra és balra, akár egy festõvásznon. Egy ilyen utókép közepén buzogány áll egy tó vastag jegében, és összetartozik a mellette heverõ konzervdobozzal. _ A magam kedvéért mentem oda, de aztán már azzal a tudattal távoztam, hogy odakint, egy festõ gyakorlatában és Új-Anglia tájformáiban egy útikalauz elõkészületeit végeztem el: éjszakánként láttam pislákolni a korántsem elhagyatott, sokkal inkább vágy-lakot megtestesítõ faházakat a fenyõfák között, és egy megírandó elbeszélés hõsének otthonát leltem meg bennük.

A költõk hazudnak, olvashatni a legelsõ filozófusok egyikénél. Talán már kezdettõl fogva uralkodik tehát a nézet, miszerint a rossz állapotok és nem jó események a való; a mûvészetek pedig akkor valósághûek, ha fõ- és vezértárgyuk a gonosz, vagy pedig a többé-kevésbé komikus kétségbeesés miatta. De miért vagyok képtelen mindebbõl bármit is hallani; látni; olvasni? Miért van az, hogy mihelyt énmagam csak egyetlen panaszkodó, magamat vagy másokat vádló vagy leleplezõ mondatot leírok _ hacsak nem társul hozzá a Szent Harag! _, szó szerint elfeketül elõttem
a világ? Másfelõl pedig soha nem fogok írni a boldogságról, hogy megszülettem, sem a vigaszról egy jobb túlvilágon; az engem vezérlõ mindig a halni-kell marad, fõtárgyam azonban remélhetõleg már soha nem lesz.

Az elején Cézanne is festett rémképeket, mint a Szent Antal megkísértését. Idõvel azonban a tiszta, ártatlan földi megvalósítása („réalisation") vált az egyetlen problémájává: az almáé, a szikláé, egy emberi arcé. Most már az elért forma volt a valóságos; mely nem a történelem viszontagságaiban való elmúlást panaszolja, hanem a békében való létet adja tovább. _ Semmi másról nincs szó a mûvészetben. Csak éppen az, ami az életnek egyáltalán érzést ad, a továbbadásnál problémává válik.

Mi indult meg bennem akkor, amikor ketten, egy nõ meg én _ még a bûvös képek idejében _ egy másik délfrancia tájon utaztunk? Ehhez az utazáshoz most hozzátartozik a séta is, amit elõzõ este a nõ házát rejtõ, feltáratlan dombvidékre tettem. Az év egyik utolsó napja volt, s a misztrál, mely máskor hidegen zuhan alá a Massiv central-ból, ez egyszer meleg volt; fúvása erõs, de állandó, mentes ama hirtelen-viharosságtól, amely látászavarként hat. Noha nemsoká elfogyott az út, a ház és benne a nõ közelségérzése megmaradt. Ekkor láttam meg elõször Edward Hopper képeit, lettem képes megkedvelni jelentéktelen dolgokat, és tudtam, „ki vagyok". Leültem egy füves tisztásra, amely egyetlen reszketésben terült el. A fák hajlott koronái szinte mozdulatlanul álltak. A levegõ tiszta volt, és a még világos nyugati láthatáron szüntelenül felhõsörények képzõdtek, az égnek rugaszkodtak, majd eltûntek ugyanott _ s a rákövetkezõ holdkelte most, „a látottak meggondolásában" (Cézanne írta le így egyszer munkamódszerét) párhuzamba lép egy másik holddal, melyet egy hasonlóan nyugodt estén, egy pajta sárgán fénylõ kapuíveként láttam meg a közeli horizontvonal felett. Úgy ültem a susogásban, ahogyan a gyermek ült egykor egy bizonyos fenyõfa susogásában (s ahogyan késõbb állhattam egy város zajának közepette az ottani folyó zúgásában).

A másnapi autóút egy közös utazás kezdete volt, és a parthoz vitt le bennünket. A misztrál elült; langyos, tértágas téli nap. A köves tájon csenevészen nõttek a mediterrán píneák. Külön nevüket, amely, mint valami refrén, gyakran visszatért az 1974-es évszámmal, attól a nõtõl tudom: pins parasol. Enyhén lejtve vitt el mellettük az út. Ott (nem „egyszeriben"), az úttal meg a fákkal nyitva állt a világ. „Ott" lett máshol is. Szilárd, megtartó földi birodalom volt a világ. Az idõ áll örökkön és nap mint nap. A nyitott, újra meg újra, lehetek én is. Akarhatom levetkõzni a bezárkózottságot. Állandóan ilyen nyugodtan kellene léteznem kint a világban (a színekben és formákban). Vétkes akkor vagyok, ha már-már bezárkózva nem a szellem mindhalálig lehetséges jelenlétét akarom.

Egy elbeszélésben, melyet fél évtizeddel azelõtt írtam, a táj _ noha sík volt _ egyszer olyan közel domborult a hõshöz, hogy szinte kiszorította. Az az egészen más, homorúan kitágult, a nyomás alól mentesítõ és a testet szabaddá gondoló világ, az 1974-es azonban még mindig úgy áll elõttem, mint továbbadandó felfedezés: az ernyõpíneák és létörömöm, mindez érvényes valóság. A pin parasol-ok legalábbis gyakran voltak hasznomra azóta, ha idegen házsorok domborultak felém; lehet bár ama korábbi világ személye újra meg újra szellemen-magán kívül (van saját vétek).

Valóban csak akkor kezdõdött el velem valami? Nem tudtam már sokkal korábban, más déli fák elõtt értelmes örömöt elgondolni? 1971 nyarán Jugoszlávia sötét ciprusai elõtt: ott mi engedett, napról napra jobban, bennem, míg végül valaki elsõ ízben karját tárta? (Idetartozik az eperfa is, melynek gyakran ültünk árnyékában, és tövénél a világos homok, telehintve a lehullott gyümölcs nedvpiros pöttyeivel.) Akkor ment végbe az átváltozás. Az ember, aki voltam, felnõtt, egyszersmind térdre kívánkozott, vagy egyáltalán, hogy arccal a földnek feküdjön, és ekképp mindenkinek senki legyen.

Az átváltozás természetes volt. A megbékélés kívánsága volt ez, mely _ a filozófus szavai szerint _ „a másik kívánásának kívánásából" fakadt; nekem pedig valóságos-értelmesnek tûnt, és attól fogva érvényes volt az írásra is.

Ugyanakkor meg rossz idõszak is volt az. (Anyám halálfélelmében segélyhívásokat küldött nekem, melyekre nemigen tudtam mit válaszolni.) A ciprusokba így újra meg újra beleláttam a régiek mágikus halálfáit is. „Beleálmodni magam a dolgokba", ez sokáig volt maximám írás közben: úgy képzelni el a megragadandó tárgyakat, mintha álomban látnám õket, abban a meggyõzõdésben, hogy csak ott jelennek meg lényegükben. Ekkor ligetet alkottak az író körül, ahonnan gyakran persze csak üggyel-bajjal talált vissza az életbe. Noha mindig látta a dolgok valamilyen lényegét, ez azonban nem volt továbbadható; és miközben csak azért is meg akarta örökíteni, elbizonytalanodott önmagával szemben. _ Nem, a bûvös képek nem voltak nekem valók, a ciprusok sem. Belsejükben egy csöppet sem békés semmi rejlik, amelybe önként soha többé nem szeretnék visszatérni. Csak kint, a nappali színeknél vagyok én.

„Normáinak összessége", így nevezte valaki az államot. Én viszont a formák birodalmának érzem elkötelezve magamat, mint egy másfajta jogrendnek, melyben „az igazi eszmék", ahogy a filozófus mondta, „megegyeznek tárgyaikkal", és mint példa minden forma hatalommal bír (mégha a mûvészek maguk az újabb államokban „félárnyak, most pedig, a jelenkorban szinte teljesen lénytelenek" is).

De mi jogosít fel valakit arra, hogy ebben a birodalomban személyesen közremûködjön? Ez a kérdés minden munkánál újra gyötör, és visszatérõ képzet, hogy már csak jóindulatúan hallgató olvasó vagyok. Egyszer azonban mégis éreztem a jogosultságot _ még mielõtt bármit írtam volna. Megláttam a témát és vele az áhított „könyvet" meg a könyveket. Ez nem álomban volt, hanem napvilágos nappal; és semmi elmúlás déli ciprusok elében, hanem én itt, a tárgyam meg ott. _ Szelíden hullámzó tájon haladtunk egy meglehetõsen egyenes országúton, egy késõ nyári vasárnap valahol Felsõ-Ausztriában. Az út üres volt. Csak egyszer jött szembe egy férfi a másik oldalon, fehér ingben és fekete öltönyben. Nadrágja bõ volt és menet közben a lába köré csapódott; s amikor késõbb visszafelé tartottunk, a férfi még mindig ott gyalogolt a bokája körül csattogó nadrágjában és kigombolt zakóban, vasárnap, Felsõ-Ausztriában, az én örömömre. _ Elsõ könyvem énjének aztán egy ilyen tovahaladó láttán támadt az érzése, hogy az emberek közé kellene mennie, és mondania kellene nekik valamit. Közéjük ront, gondolta, mennydörögve és káromolva, Az 1974-es ernyõpíneákkal eszerint nem kezdõdött semmi új, inkább visszajött valami, amit a visszatérés pillanatában mint „A Valóságost" üdvözölhettem?

Van egy képe Cézanne-nak, amit úgy neveztek el:
Le grand pin. (Õmaga soha nem adott külön címeket
a képeinek, még szignálni is ritkán szignálta õket.) Nagy, magányos fenyõfát ábrázol az Arc-folyó partján, Aix-tõl délre, mely gyerekkorának fája is volt. Fürdés után ott ült árnyékában ifjúkori barátaival, és késõbb, alig húszévesen azt kérdezte egy levélben Émile Zolától, aki egy volt közülük: „Emlékszel a píneára az Arc partján?" Még verset is írt a fához, melynek kopár ágai közt a misztrál fúj; és a kép is
a szelet idézi, mindenekelõtt a magányosan álló fa görbeségével, mely úgy viselhetné a „Kint a szabadban" nevet, mint semmi más: a talajt, ahonnan a magasba nyúlik, síksággá változtatja, a négy égtáj felé csavarodó ágai és tûruhája, benne minden zöldek legtarkábbikával, köröskörül rezgésre bírják az ürességet.

A nagy fenyõfát még más képek is ábrázolják, ennyire egyszál magában azonban már egy sem. Egyikükön (melyen van szignó) alsó ága úgymond beleinteget a tájba, s egy szomszédos fenyõ ágaival kapuívet formál a messzeségnek, ahol a Sainte-Victoire tömege nyújtózik az ég derûs színeiben.

Volt már, még mielõtt Cézanne-ra bukkantam (és Edward Hopper után), egy másik festõ is, aki a puszta véleményektõl a képek felé terelt, és megtanított példákként szemlélnem és mûvekként tisztelnem õket.

Annak idején egy 19. századi német falu leírását olvastam egy sváb pórembertõl, akibõl költõ lett.
El akart távolodni az ember minden kicsinyes szemlélésétõl, és verseit a természet evangéliumainak nevezte, följegyezvék olvasója által. (Hozzám viszont, az õ olvasójához itt, egy bizonyos távoli hómezõ látványától, melyet a nap párolgásában sokszor már csak egy-egy apró csillanás különböztet meg az égtõl, közel kerülnek kinyilatkoztatásai: „Tiéd minden, tiéd az ég és még a csillagok is, ha van benned csillogás a messzeség csillogásához.") _ Ha viszont prózát írt, mégiscsak kicsinyesen szemlélte az embereket, földijeit. Ezt tudta is: néha nyomasztotta, hogy „a mezei munkától elfáradt test nem tud hallani és látni". (Ennek a Christian Wagnernek az élete, akibõl
a versekkel a szellem szólt _ ezt azonban, mint a filozófus mondta, csak a „tárgyával, a testtel" való egység teszi állandóvá _, megérdemli a „tragikus" jelzõt, mely pedig oly gyakran üres szó csupán.)

Ugyanekkor láttam elõször tudatosan Gustave Courbet festményeit, melyek közül sok szintén a 19. század közepének paraszti életét ábrázolja, és rabul ejtett a képek fölényes hallgatása; különösen egyé, melynek címe Flagey-i parasztok hazatérõben
a doubs-i piacról. És akkor tudtam azt is: ezek a megfelelõ képek _ nemcsak nekem.

Courbet, mint már pontosan lokalizáló címei mutatják, a mindennapi zsánerjeleneteket látta a valóságos, történelmi eseményeknek. Így pedig alakjai, miközben csak búzát rostálnak, állnak egy sír mellett, halottat öltöztetnek, vagy éppen a piacról tartanak hazafelé az alkonyatban (akárcsak ülõ vagy megpihenõ, alvó és álmodozó alakjai) a beleérzõ képzeletben zárt menetet alkotnak _ s e menethez most már hozzátartozik az „én" zsánerképem, az az öreg nõ is, aki sokkal késõbb, egy meleg nyári napon ballagott bevásárlószatyrával egy nyugat-berlini mellékutcában, és _ a zsánerképet elmélyítõ hallgatás idejére _ közös, még boldogan folytatódó békemenetünkként mutatta meg nekem a házak homlokzatait.

Courbet, a festõ volt az is, aki aztán a kommün idején, 1871-ben különösen sokat tett azért, hogy ledöntsék a Place Vendôme diadaloszlopát: egy téren, amelyre a rue de la Paix vezet, nem állhat „a háború és a hódítások" emlékmûve. Ezért több hónapra bebörtönözték, és a következõ (utolsó) évtized sok képe nem szól egyébrõl, mint a vadzöld tengerrõl a hozzáillõ éggel meg némi parttal elõtte. A sorozat egyik darabjának A nagy hullám a címe: szinte kizárólagos tárgya a víz és a légmû; sziklaszínei által mégis szilárdnak hat, az egymásra vonatkoztatott formák sokaságával pedig drámainak is.

Cézanne számára Courbet-ban megvolt „a mesterek nagy gesztusa és ünnepélyes modora"; a Grand vague-ot „a század egyik felfedezésének" nevezte. Mikor a Louvre-ban Courbet képei elõtt állt, újra meg újra a dolgok neveit kiáltozta: „Ott ni, a tömeg, a vértócsa, a fa. Ott ni, a kesztyû, a csipke, a szoknya tört selyme."

Amióta az eszemet tudom, mindig, újra és újra hiányát éreztem egy tanítómesternek. Néha elég volt egy szó, hogy érezzem, amint a tanulás vágyától lelkesülten vonz a másik ember közelsége. Ma hálás vagyok annak a néhány hivatásos tanáromnak, akik az idõk folyamán tovább tudtak nekem adni valamit; de egyiket se tudnám az „én tanáromnak" nevezni.
Az egyetlen ember az egyetemen, akinél _ mikor egy jogi elõadáson rejtélyesen egyszerû matematikai tételekbe foglalta a dolgok kell-természetét _ eladdig ismeretlen tudáskedv fogott el, s akinek a „tanítványa" kívántam lenni (csakugyan kívánás volt), csupán vendégként tartózkodott ott, és egy röpke hét után el is tûnt. Az írók, akiknek komoly olvasójuk vagyok, inkább testvérekként drágák nekem _ s mint ilyenek olykor túl közel is jönnek hozzám. Nagyapámat csak most, utólag látom egyféle tanárként (alighanem sok embernek van ilyen „nagyapja"): valahányszor magával vitt valahová, az ilyen utak mind tanításként maradtak meg bennem (még ha másként is, mint a „tanösvények" mai erdeinkben).

A tudatlanságot újra meg újra ínségnek érzem; ebbõl támad aztán a céltalan tudáskényszer, melybõl nem lesz eszme, éppen azért nem, mert nincs „tárgya", mellyel „megegyezhetne". _ De akkor talán akad egy dolog, ami megértet velem valamit, s ekképp létrehozza „a kezdet szellemét"; és akkor komollyá válhat a tanulás, mely pedig minden egyéb elfoglaltság során csak vágy maradt.

A kezdet ilyen dolgaiként éltem meg Cézanne képeit egy kiállításon, 1978 tavaszán, és olyan tanulásvágy fogott el, mint azelõtt csak Flaubert mondatfüzéreitõl. _ Utolsó évtizedének munkái voltak, ahol aztán már olyan közel volt mindenkori tárgya áhított „megvalósításához", hogy a színek és formák már ünnepelni tudják e tárgyakat. („Valóságon és tökéletességen ugyanazt értem", írta a filozófus.) S a képeken mégsem látszik járulékos fény. Az ünnepelt tárgyak saját színeikben hatnak, és még a világosabb tárgyak is sötétlõ egységet alkotnak.
A portrék hõsei, a múlt századvégi Provence névtelen lakói, egészen elöl vannak, nagyok, egyúttal _ habár minden külön felségjelvény nélkül _ trónolnak is, azon
a földszínû alapon, melyet földjükként birtokolnak.

Sötétség, sávok, konstrukció, erõsítés, vonulat, elsötétülõ szemek: igen, a megrendülés volt az. Két
év „tanulmányozás" után pedig összejön a megfelelõ mondat is: a képek hallgatása itt azért hatott olyan tökéletesen, mert egy konstrukció sötétsávjai fölerõsítették azt az általános vonulatot, melyhez (a költõ szava)
„át tudtam sötétülni": az ugrás élménye, mellyel két,
az idõben egymástól távoli szempár találkozott egy kép felületén.

„A kép reszketni kezd", írtam fel akkor magamnak. „Felszabadító, hogy valakit dicsérhetek és magasztalhatok."

Egy portré különösen megragadott, mert még megírandó történetem hõsét ábrázolta. Férfi keresztbefont karral volt a címe: egy ember, akinek a képe alatt soha nem állna tulajdonnév (mégsem akárki), megörökítve egy hellyel-közzel üres, csak a padlószegély által jelzett szoba szegletében; ül a földszínek sötétjében, melyek õt magát is modulálták; egy, ahogy én láttam, „ideális életkorban: még vágy, de már szilárdság". (Amikor utánozni próbáltam testtartását, a kar alá bújtatott kéz mindenesetre furcsa volt, és kifejezett akarat kellett ahhoz, hogy az összekulcsolásból kibontakozzam.) _ A férfi szeme ferdén, várakozás nélkül tekintett fölfelé. Szája egyik sarkát vastagabb árnyékcsík húzta enyhén félre: „szelíd gyász". Nyitott fehér ingén kívül a mélyfekete haj alatti nagy, lekerekített homlok volt világos; csupaszságában ez volt rajta a védtelenség. Semmiképp sem láttam hasonmásnak a férfit, se fivéremnek; sokkal inkább cinkosomnak, aki most, mivel történetének végére értem, megint az érinthetetlen Homme aux bras croisés, és hallgatag-szelíd mosolyt sugároz.

Hasonló portrékból azonban olyan sok volt akkor, hogy a kiállítás többi képét már alig bírtam befogadni. _ Egy külön teremben, amely kereknek hatott, az egész kör újra meg újra a Sainte-Victoire csúcsát ábrázolta; a festõ különbözõ látószögbõl, de csak lentrõl, a síkságról és csak távolról örökítette meg. „Ugyanaz a tárgy _ mondta _ más-más látószögbõl nézve rendkívül érdekes és olyan sokoldalú megfigyelési tárgyat kínál, hogy azt hiszem, hónapokig tudnék foglalkozni vele anélkül, hogy a helyemet változtatnám, hanem egyszer inkább jobbra, aztán inkább balra fordulnék."

A kiállításon kishíján elmentem a hegy mellett. Idõvel azonban egyre sötétebbre színezõdött bennem, míg egy nap, jóval utána, azt mondhattam: van egy célom.

A színek magaslata

A Sainte-Victoire ugyan nem a Provence legnagyobb kiemelkedése, de amint mondják,
a leghirtelenebb. Nem egyetlen csúcsból áll, hanem egy hosszú láncból, melynek gerince szinte végig tengerszint feletti ezer méteres magasságon írja le egyenesét.

Hirtelen csúcshegynek csak lentrõl, az aixi medencébõl látszik, mely megközelítõleg nyugati irányban, félnapi járásra fekszik: ami onnan nézve a végleges hegycsúcs, a gerincvonulatnak csak a kezdetét jelenti, mely aztán még egy fél napon át nyújtózik tovább keleti irányba.

Ez az észak felõl szelíden emelkedõ, dél felé pedig szinte függõlegesen a magasfennsíkba omló lánc hatalmas mésztábla-felgyûrõdés, s a gerinc ennek felsõ hosszanti tengelye.
A hármas csúcs nyugat felõl nézve annál drámaibban hat, mivel úgyszólván keresztmetszetét adja az egész masszívumnak és különbözõ vetülésrétegeinek, így még az is, aki a hegyrõl semmit sem tud, óhatatlanul sejtelmet nyer keletkezésérõl, és valami különlegesnek látja.

E körül az egy, a síkságból égig meredõ tábla körül még számos laposabb helyezkedik el, melyeket törésvonalak választanak el egymástól, s a sziklaszínek és a kõzetminta váltakozása alapján lehet megkülönböztetni õket; azokat is, amelyek egykor oldalról összepréselõdtek, felgyûrõdtek és ekképp kisebb léptékben folytatják a síkon a hegy formáit.

A Sainte-Victoire-ban azonban mindenekelõtt a mészkõ világossága és dolomitos csillogása a bámulatos és meghökkentõ, a mészkõé, amit egy hegymászó-prospektus „a legjobb minõségû sziklának" nevez. Oda fel nem vezet út. Az egész hegységben nincs egyetlen autóval járható út, egyetlen lakott ház vagy megmûvelt major, nincs a laposszögû északi oldalon sem (a gerincen még áll egy elhagyott szerzeteskápolna a 17. századból). A déli fal csak hegymászóknak való; a többi oldalról azonban különösebb nehézség nélkül fel lehet jutni, és odafent a gerincen még jó ideig tovább lehet menni. Mindent összevéve még a legközelebbi lenti faluból is egy egész napos vállalkozás.

Igen, mikor aztán azon a júliusi napon elindultam kelet felõl a Route Paul Cézanne-on, alig értem ki Aix-bõl, gondolatban azzal kezdtem játszani, hogy útitanácsokat adok egy meghatározatlan többesszámnak (pedig csak egy voltam a sokak után, akik a század eleje óta arra haladtak).

Sokáig puszta játék maradt az a gondolat is, hogy élõben lássam a hegyet. Nem volt-e rögeszme, hogy valami, ami egykor egy festõ kedvenc tárgya volt, már önmagáért valami különleges? _ Az elhatározás csak akkor született meg (és vele azonnal megjött az örömérzés is), amikor a gondolatjáték egy nap képzelõdésbe szökkent át: igen, közelrõl fogom látni a Sainte-Victoire-t! Így aztán nem annyira Cézanne motívumainak indultam nyomába _ róluk amúgy is tudtam, hogy a legtöbbet idõközben beépítették _, hanem érzésemnek: a hegy volt az, ami úgy vonzott, ahogyan életemben még soha semmi.

Aix-ben, a Cour Mirabeau platánjai alatt, melyek felül zárt tetõvé nõttek össze, kifejezetten borongós volt a reggel. A háttérben _ benne a szökõkút fehér kaszkádjaival _ kis tükörhöz hasonlatosan káprázott a hosszú fasor kijárati kapuja. Csak a városhatáron mutatkozott meg köröskörül a tejszürke nappali fény.

Forróság és pára; én mégis szellõs melegben lépdeltem. A hegyet még nem lehetett látni. Az út eleinte hullámokban és kanyarokban haladt, és összességében enyhén hegynek fölfelé vitt. Keskeny volt, a járda pedig már a város széle elõtt megszûnt, úgyhogy nehezebb lett kerülgetnem az autókat. De jó órányi gyaloglás után, Le Tholonet mögött viszonylag szabaddá vált az út.

Csöndet éreztem a forgalom ellenére; ahogyan csöndet éreztem elõzõ nap, Párizs lármájának közepette abban az utcában, ahol egyszer laktunk. Még azon is gondolkoztam, hogy valakivel együtt menjek; most örültem, hogy egyedül vagyok. Mentem „az úton". Az árnyas árokban láttam „a patakot". Álltam „a kõhídon". Ott voltak a repedések a sziklában. Ott voltak a píneák és egy mellékutat szegélyeztek; az út végén terebélyesen egy szarka fekete-fehér foltja.

Beszívtam a fák illatát, és azt gondoltam: „Mindörökre." Megálltam, és felírtam: „Micsoda lehetõségek vannak _ a mostidõben! Csend a Route Cézanne-on." Nyári zápor futott át felettem, egy-egy cseppje megcsillant a napban; utána csak az út látszott nedvesnek, az aszfaltkavicsok meg nagyon tarkának.

Átmeneti idõszak volt az nekem; egy év megtelepedettség nélkül. A keresztbe font karú férfi történetét fõleg egy amerikai szállodaszobában írtam, és alapszíne a kis tóra nyíló mindennapi kilátással e víz hajnalszürkéje lett (nekem akkor úgy tûnt, mintha „föld alatt szántottam volna"). Az elbeszélés menete is eldöntötte, hogy vissza fogok térni kiindulási országomba, noha szüntelenül a filozófus e mondata foglalkoztatott: másokat hontalanná tenni a legsúlyosabb vétek _ magunkat hontalanná tenni a legnagyobb vívmány.

Ausztriáig maradt még néhány hónap idõm. Ezalatt sehol vagy másoknál laktam. A várakozás öröme szorongással váltakozott.

Hiszen már többször megtapasztaltam, hogyan töltött el egy egészen idegen hely, egyetlen ottani különleges vagy akár boldog pillanat nélkül, utólag újra meg újra tágasságérzettel és nyugalommal. Kinyitom az itteni vízcsapot, és kitárul elõttem a párizsi Porte de Clignancourt széles, szürke sugárútja. Így hajtott valami, hogy _ Ludwig Hohl kifejezésével _ „nagyobb ívben térjek haza", és kört írjak le Európában.

Ennek során az én hõsöm is _ mint elõttem sokaké _ a homéroszi Odüsszeusz volt: mint õ, én is azzal ringattam magam (elõzetes) biztonságba, hogy azt mondhattam, Senki vagyok; történetem fõszereplõjérõl pedig egyszer azt képzeltem, hogy _ mint egykor Odüsszeuszt a phaiákok _ álmában rakják ki szülõföldjén, amit elõször fel sem ismer.

Aztán csakugyan Ithakán, egy éjszakát egy öbölben töltöttem, ahonnan a sziget koromsötét bensejébe vitt az út. Visznek egy gyermeket a sötétségbe, sírását még nagyon sokáig hallani. Az eukaliptuszok lombjában villanykörték égnek, reggel pedig harmat párolog a deszkapalánkokról.

Delphiben, ahová korábban a világ középpontját gondolták, a stadion füvében itt is, ott is pillangók repdestek, melyekben Christian Wagner, a költõ „a szent halottak megváltott gondolatait" látta. A Sainte-Victoire elõtt azonban, mikor ott, azon a nyílt terepen Aix és
Le Tholonet között a színekben álltam, azt gondoltam: „Nem ott van-e a világ középpontja, ahol egy nagy mûvész dolgozott _ nem inkább-e, mint a Delphihez hasonló helyeken?"

A filozófus fennsíkja

Le Tholonet elõtt már látni a hegyet. Kopár és szinte egyszínû; inkább fénycsillogás, mint szín. A felhõk vonalait olykor össze lehet téveszteni az égbe nyúló hegyekkel: itt fordítva,
a tündöklõ hegy hat elsõ ránézésre égi jelenségnek; ehhez hozzájárul a párhuzamosan aláomló sziklaélek és a talapzatban vízszintesen tovahaladó réteg-gyûrõdések szinte az imént megdermedt mozgása is. Úgy fest, mintha a hegy felülrõl, a majdnem ugyanolyan színû atmoszférából hömpölygött volna alá, hogy idelent aztán kis világûr-masszívummá sûrûsödjék.

Távoli felületeken egyébként gyakran megfigyelhetõ valami sajátos: ezek a hátterek, amilyen alaktalanok, megváltoznak, mihelyt például madár röppen fel az elõttük lévõ üres szakaszon. A felületek elemelkednek, másfelõl érezhetõen alakot öltenek; a levegõ közöttük és a szem között pedig anyagszerûvé válik. Ekkor, egy alkalomra megfelelõ távolságba kerül az unásig ismert, a helyhez kötött, a vulgáris nevek által szinte már tárgyiatlanná vált; mint az „én tárgyam"; valódi nevével. Itt, ahol ezt írom, ez nemcsak ama hófényes oromfelületre igaz a távoli „Tennen-hegységben", hanem arra a „kiránduló-kávéházra" is a Salzach partján, mely egyszer, egy körözõ sirályraj révén úgy mutatkozott meg, mint A ház a folyón túl; ahogyan egy másik alkalommal a „Kapucinus-hegy" tárta fel, egyetlen fecskével elõtte, váratlanul mélységeit, és állt ott _ mindig nyitva, sohasem rejtõzve _ újonnan felfogott házhegy gyanánt.

A 17. század nagy németalföldi birodalma kultiválta a „világtájak" képtípusát, melyek a végtelenségbe kívánták elemelni a tekintetet; egyik-másik birodalmi festõ pedig a háttérben lebegõ madarak trükkjét alkalmazta ebbõl a célból. („És sehol egy madár, amely megmentette volna számára a tájat", olvashatni egy Borges-novellában.) De nem hozhatja-e közelebb, az utasok sziluettjével meg az ablakkeretekkel, a hídon áthaladó autóbusz is a távoli eget? Nem elég-e már egy fa barnája is, hogy az idefénylõ kékbõl forma váljék? _ A Sainte-Victoire, köztes madárraj (vagy bármi más) nélkül azonnal elemelkedetten állt, mégis közvetlenül elõttem.

A hármas csúcs csak Le Tholonet után válik nyugat-kelet vonulatú láncként láthatóvá. Emez egy ideig lent az úton kíséri a síkot, hullámok és kanyarok nélkül, aztán csigavonalakkal emelkedik fel egy mészlemezig, a meredek oldal lábánál elnyúló platóig, majd párhuzamosan halad tovább a magasba húzott gerincnyereg mellett.

Dél volt, mikor a szerpentineken kaptattam felfelé; az ég mélykék. A sziklafalak folyamatos, tündöklõ-fehér sávot húztak egészen a láthatárig. Gyereklábak lenyomatai egy kiszáradt patakmeder vörös márgahomokjában. Semmi zaj, csak a heggyel ciripelve feleselõ kabócák széles körben. Egy píneából szurok csepegett. Beleharaptam egy üdezöld tobozba, melyet egy madár már megcsipkedett, és almaillata volt. A törzs szürke kérge töredezett volt, a szerint a természetes sokszög-minta szerint, mellyel lépten-nyomon találkoztam, amióta elém bukkant egy folyópart szikkadt iszapjában. Az egyik ilyen tábla felõl különösen közeli cirpelés hallatszott; de a hozzátartozó kabóca annyira egyszürke volt a kéreggel, hogy csak akkor láttam meg, amikor megmoccant, és tolatva elindult lefelé a törzsön. Hosszú szárnyai áttetszõek voltak, fekete barázdák tagolták õket. Felé dobtam egy fadarabkát, és lám, ketten voltak, amint _ rikoltozva, mint a pihenésükben megzavart szellemek _ felröppentek. Tekintetem követte õket, és a hegyfalon a sziklarésekben gyökeret verõ sötét bokrokkal megismétlõdött a kabócaszárnyak mintája.

Fent, a magasfennsík nyugati peremén található St. Antonin falu. (Cézanne, amint egy levelében mondja, még késõi éveiben is „oda-odatévedt".) Van ott egy vendéglõ, ahol lombos fák alatt lehet üldögélni a szabadban („Relâche mardi"); az akáclevelek szövevénye zsalugáterként ágazik szét az átderengõ hegyfalak elõtt.

A plató, melyen kelet felé mint valami feltáratlan hátországba visz tovább a Departmentale 17, terméketlennek hat, és szinte teljesen lakatlan is. Az egész elliptikus terület nyugati peremén jegyzi az egyetlen falut, St. Antonin-sur-Bayont. A következõ helység neve Puyloubier, és két óra járóföldre fekszik a Basse Provence általános szintjének lejtõjén, de már a platón kívül. Ezt a hatalmas, vízszintesen a táj felett álló táblát nevezem itt A filozófus fennsíkjának.

Eleinte kissé tétován mentem tovább az üres úton. (Nem volt busz vissza Aix-be.) De aztán eldõlt, hogy Puyloubier-ig folytatom az utat. Autók közel, se távol. Olyan csend, amelyben minden kis nesz kimondott szóként hangzott. Halk-egyhangú zizegés. Mentem, egyre csak arccal a hegynek; néha akaratlanul megálltam. Egy teknõ alakú gerincrésben _ az az ég különösen kék volt _ megláttam az eszményi hágót. A szikkadt hegyi legelõk a sziklaélek lábáig húzódtak, s mintha kifehérítették volna õket, úgy csüngtek a növények szárain a csigaházak fürtjei. Megkövült tájat alkottak, melyhez egyszer hozzátartozott a hegy is _ akkor, amikor egy pillanatra hirtelen megint eredetét, a monumentális korallzátonyt mutatta. Délután volt, és a nap oldalról sütött; a másik oldalról könnyû bukószél. A tavalyi szántással a földbe írt, íme, kihajtott, és erõteljes fényt árasztott. Fenségesen suhanva maradtak el az útszél fûszálai. Szántszándékkal lassan mentem, mentem a hegy fehérségében. Mi volt? Nem történt semmi. És nem is kellett történnie semminek. Várakozásoktól megszabadult voltam, és minden mámortól messze. Az egyenletes járás már maga tánc volt. A teljesen kitágult testet, amely voltam, gyaloghintó módjára vitték saját léptei. Ez a járva táncoló például-én voltam, és abban a tökéletes órában egyszerre fejeztem ki „a kiterjedés létformáját és e létforma eszméjét", mely a filozófus szerint „egy és ugyanaz a dolog, ám kétféle módon kifejezve" _ a játék szabálya és a szabály játéka, mint egykor az a lobogó nadrágban gyalogló férfi Felsõ-Ausztriában. Igen, ott én magam is tudtam, „ki vagyok" _ majd következményképp egy még határozatlan kellt éreztem. Nemde a filozófus mûve is etika volt.

Egy fénykép vastag botra támaszkodva örökíti meg Cézanne-t, festõszerszámai a hátára kötve, s hozzá a mitikus legenda: „Indulófélben a motívumhoz." Engem azonban, ahogy haladtam ott a fennsíkon örömtelten, már nem foglalkoztatott semmilyen indulás, semmilyen motívum _ hiszen tudtam jól, hogy a festõnek sem kellett soha külön „madárraj" ahhoz, hogy képein összefogja nekünk a világ birodalmát. Egyedüli állatai, és csak a legelején, a kopók, melyek démoni piknikek és bacchanáliák tövében kuporognak, s amelyeket az átszellemítés ellen vágott pofákként értelmeztek.

Aztán mégis örültem, hogy Puyloubier-ben egy provanszál falu platánjai alatt ülhettem, és idegenek társaságában megihattam egy sört. A háztetõk nyugtatóan hatottak a hegyvonal elõtt. Egy napsütötte utcának rue du Midi volt a neve. A kávéház teraszán egy veteránszerû öreg férfi szelíden mutatta meg nekünk, többieknek borókabotját, és a mestert, John Fordot juttatta az eszembe. Két fiatal nõ hátizsákkal, szögesbakanccsal _ úton a gerinc felé, melyen nyugat felé akartak túrázni _ az õ régi filmjeibõl toppant elõ.

A farkas ugrása

De Puyloubier volt az a hely is, ahol átéltem élményemet az „én" kutyámmal. Nem mehetek tovább, mielõtt ezt ki nem adom magamból.

Nálunk soha nem volt kutya a háznál; csak egyszer tévedt be hozzánk egy, azon aztán nagyon csüngtem. Amikor egy nyáron elgázolták, napokig tartott, mire egy kis szekérrel elvittük a szomszéd falubeli gyepmesterhez. Az expedíció hosszasra sikeredett, ugyanis újra meg újra kénytelenek voltunk menekülni a bûz elõl, míg végül a nyílt mezõn magára hagytuk a járgányt. (Ez volt az egyetlen alkalom, hogy gyerekként valami kétségbeesésfélét éreztem.) Késõbb egy városban tanúja lettem, amint egy fekete dog meg egy ugyanolyan fekete dobermann hátulról meg elölrõl egy fehér pudlinak rontott, és széttépte.

Legyõzhetetlen ellenérzés a legtöbb kutyával szemben azonban csak azóta van bennem, amióta sokat gyalogolok. Most minden, még oly nyílt tájon is számolnom kell olyan bestiákkal, mint a puyloubier-i. A macskák világtól elfordultan állnak lest a fûben; a halak sötéten rebbennek szét a patakokban; a lódarazsak zúgása figyelmeztetõ zaj, nem több; a lepkék, újra meg újra, az „én halottaim"; a szitakötõk mint a húsvét elõ-színei; a madarak reggeli tengere estére sirregésbe vonul vissza a páfrányok alá; a kígyók, azok kígyók (vagy üres bõrhüvelyek) _ de a sötétben mozdulatlanul álló kutya, mely közelebb érve kerítésoszlop, aztán mégis kutya. _

Puyloubier-n kívül áll egy kaszárnya, az idegenlégióé. Akkor haladtam el mellette, amikor a visszaúton kis kört írtam a település köré. A terep lebetonozott felület, se fa, se bokor nincs rajta, és magas szögesdrót veszi körül. Tér és épület néptelennek látszottak; a katonák éppen gyakorlaton lehettek.

Aztán mégis fémes csörömpölést hallottam, mint amikor valaki kirántott fegyverrel fut. Morajlás társult hozzá, vagy inkább távoli zúgás a légtérben, és szinte ugyanekkor üvöltést éreztem testközelbõl: minden hangok leggonoszabbikát, halál- és csatakiáltást egyszerre, elõkészület nélkül ugrott a szívemnek, mely képzeletemben egy pillanatra macskává púposodott. Vége a színeknek és formáknak a tájban: már csak az acsargás fehérje, mögötte pedig a hús kékesbíbora.

Igen, elõttem, a kerítés mögött, egy nagy kutya állt _ egy dogfajta _, melyben azonnal ellenségemre ismertem. És már jöttek is a többiek mindenfelõl, loholtak az udvaron át, karmaik a betont karistolták;
de távolságot tartottak mind hozzám, mind az elsõhöz, mely tartásáról és hangjáról ítélve a falkavezér lehetett.

Teste tarkának hatott, feje és pofája viszont mélyfekete volt. „Nézd meg magadnak a gonoszt", gondoltam. A kutya koponyája széles volt, és a lifegõ ajkak ellenére is csapott benyomást keltett; háromszög-fülei kivonva, mint két apró tõr. Szemeit kerestem, és parázzsal találtam szembe magamat. Az üvöltés szünetében, míg levegõért kapkodott, csak a zajtalan csöpögés történt pofájáról. Cserébe ugattak a többiek, ez azonban inkább vérszegénynek és szónokinak hallatszott. Teste rövidszõrû, sima és sárga sávokkal szabdalt volt; papírhalvány kör jelezte végbélnyílását; farka fellobogózatlan. Mikor a gonosz lárma újrakezdõdött, a táj a bombatölcsérek és gránátgödrök egyetlen örvényébe veszett bele.

Tekintetem visszatért a kutyára, és láttam, hogy gyûlöl. _ De látni lehetett az állat kínlódását is, melyben úgymond valami elátkozott vert tanyát. Egész testén nem volt egyetlen íz, amely képes lett volna nyugodtan maradni. Csak egyszer állt meg egy pillanatra, mintha engem már unna, kétszínûen oldalra hunyorított, kegyesen még cimboráival is eljátszadozott (ugyanígy agyon is roppanthatta volna õket) _ s a követ-kezõ pillanatban filmrekészen ugrott neki a kerítésnek, olyan magasra, hogy valóban visszahõköltem.

Utána némán-fenyegetõen állt, és hosszan, figyelmesen fürkészte arcomat, de egyedül a félelem és
a gyengeség jeleit keresve. Megértettem: nem is kifejezetten-engem vett célba, mert vérszomja itt, az idegenlégió területén, ahol már csak a hadijog volt érvényben, mindenkire idomítva volt, aki _ fegyver
és egyenruha nélkül _ pusztán az volt, aki. (Legalább egynek azért lennie kéne, aki fölfegyverezetlenül marad, írta egyszer erre vonatkozólag egy ilyen puszta én.)

Õ, az õrzõeb, a terepen; én pedig a mezõn (mely iránt természetesen nem volt szeme, hiszen számára egyedül zárt övezete volt a valóságos); közöttünk pedig a szögesdrót, mint a régi versben, újra mint örökös, átkozott, hideg, súlyos esõ, melyen át _ szellemben jelen, egyszersmind révetegen _ az ellenséget figyeltem, mely a gettó által talán csak tovább fokozott ölésvágyában elveszítette minden fajtajegyét, és már csak díszpéldány volt a hóhérok népe közül.

Ekkor eszembe jutott utunk nagyapával, amikor megmutatta, hogyan lehet a szabadban barangolva távoltartani magunktól a kutyákat: ha nem akadt is
kõ a keze ügyébe, úgy tett, mintha lehajolna egyért,
s a párák erre csakugyan mindannyiszor meghátráltak. Az egyiknek egyszer még földet is dobott a pofájába;
a kutya pedig lenyelte, és továbbengedett bennünket.

Hasonló kísérletet tettem a puyloubier-i doggal, ám erre az csak megsokszorozott pofából üvöltött vissza. Amint lehajoltam, kabátomból kiesett egy sárga, használt és a hátoldalán jegyzetekkel borított párizsi metrójegy: ezt most _ pillanatnyi elbizakodott-ságomban _ átdobtam a kerítésen, és a kutya azon nyomban menyétté változott át, mely köztudottan mindenevõ, és elnyelte a papirost; a mohóság és kedvtelenség egy személyben.

Képzeletemben a férgek, melyek bensejében belõle éltek, sötét tülekedés közepette rögtön rávetették magukat a menetjegyre _ és csakugyan, a dog máris csavart, tõrfüleihez hasonlóan hegyes tornyocskát lökött ki magából; csak ekkor láttam meg, hogy hasonló, megszáradt és kifakult képzõdményekkel _ melyek mintha még kupacokba is lettek volna gyûjtve (egészében egy nagyvonalú kaparékírás) _ köröskörül úgymond nyilvános hatalmi övezetet tûzött ki magának a betonon.

Jóindulatú rábeszélés (egyáltalán, bármilyen beszéd) a gonosz iránti, ennyire öntudatlan akarattal szemben elképzelhetetlen; így elszántan leguggoltam, és az idegenlégió dogja elhallgatott. (Inkább csak megütközés volt.) Aztán arcunk egészen közel került egymáshoz, majd _ mint egy közös felhõben _ eltûnt. A kutya tekintete elveszítette izzását, és a sötét fej árnyalatnyival bársonyfeketébb lett. Szemeink találkoztak _ de csak egy-egy szemünk a másikéval: egyszemûen néztem bele a dog egyik szemébe: és akkor tudtuk egymásról, kik vagyunk, és már örökre csak halálos ellenségek lehettünk; egyúttal rájöttem arra is, hogy a pára már régóta tébolyodott.

A kutya következõ hangja nem ugatás volt, hanem esdeklõ lihegés, mely egyre hevesebb lett, míg végül olyan volt, mintha épp most kinõtt szárnyainak zaja volna, melyekkel mindjárt átröppen a kerítésen; hangját a falka egyetemes nyüszítése kísérte, mely immár nemcsak nekem szólt, hanem a hegylánc fehérségének mögöttem, vagy mindennek az állatbirodalmon túl: igen, most az életemre tört; és énmagam is a bûvös szót akartam, mellyel elpusztíthatom és eltüntethetem.

Gyûlölettõl szótlanul hagytam el a terepet, egyszersmind bûntudatosan is: „Amiatt, amire készülök, nem szabad gyûlölnöm." Feledve a hála az addigi út miatt; a hegy szépsége semmissé lett; már csak a gonosz volt való.

Némaságomban a járás is nagyon nehezemre esett. Az ellenség tovább rángatózott bennem, és már bûzlött is. A természetben immár semmi felismerhetõ, de fõleg semmi megnevezhetõ _ és döbbent, egyszersmind harcias guvadásomra most a Franciaországban használatos német jövevényszó, a „Was-ist-das" jut az eszembe: állítólag az 1871-es porosz megszállóktól származik, és a párizsi tetõtéri lakásokban látható, a behatolók számára akkor nyilván teljesen ismeretlen felülvilágító-ablakokat jelöli.

Puyloubier-n kívül, már nyugat felé tartva, leültem egy fûvel benõtt mélyútra, mely egy szõlõhegyen vitt át, és süttettem magam a nappal. A sok gyaloglástól nyilván fáradtan is, elbóbiskoltam. A kutyáról álmodtam, mely disznóvá változott át. Így, világosan, szilárdan és kerekdeden már nem egy ember gúnyteremtménye volt, hanem állat, amilyennek lennie kell; én pedig megkedveltem és megpaskoltam _ mégis kibékítetlenül ébredtem, és _ a filozófus szavai szerint _ „megismerõ orgiák által megtisztulva a szentül létezõ mûvekre."

A még napvilágos égen feljött a hold. Erre el tudtam képzelni „a hallgatás tengerét", és szívembe Flaubert „megenyhülése" költözött. Az agyagos mélyút üdítõ esõszagot árasztott. Újként láttam egy nyírfa fehér színét. A szõlõhegyen minden sor valahová továbbvivõ út volt; a szõlõtõkék lámpásokként álltak a nyugalomban, a hold mint a képzelet régi jele.

Mentem a búcsúzó nappal, élénkítõ ellenszélben; a hegy kékje, az erdõk barnája és a márgatöltések karmazsinvöröse _ az én színsávjaim. Közben futottam is. Egyszer, egy kis szurdok feletti hídon még ugrottam is egyet, elég magasra és messzire, csibészesen fölnevettem, és a farkas ugrása („saut du loup") nevet adtam a helynek; aztán nyugodtan mentem tovább, már csak az aixi vacsora és bor örömére készülõdve.

Amikor késõ este Aix-be érkeztem, rákokat hallottam kapaszkodni a Cour Mirabeau macskakõ-maradványain, egy kék léggömböt pedig cigarettafüstnek láttam az éjjeli szélben, és fáradtságomban már csak annyit gondoltam: „Hosszú-nap blues."

Az eperfa-út

Néhány napig még Provence-ban maradtam. Néha _ túl sokat voltam egyedül _ elveszítettem a humoromat, a színek pedig kifakultak: fakóság és formátlanság (újra meg újra lefelé menet). Egyik éjjel átjött hozzám egy ember az út másik oldaláról, és azt mondta: „Megöllek." A kezére néztem, üres volt. „Nem, nem késsel." Sikerült meglelnem a tekintetét, és egy rövid szakaszon hamis cimborákként mentünk tovább.

Cézanne mûtermében, a Chemin des Lauves-on ereklyékké váltak tárgyai. Az ablakpárkányon összeaszalódott gyümölcsök mellett ott lógott, gondosan vállfára akasztva, nagyapám fekete kabátja. A Cour Mirabeau-n lévõ kávéházban találkoztam a Kártyásokkal; játékkendõjüket az asztalra terítették, és mások voltak, mint a képeken: pirospozsgásak, beszédesek, a kártyázást egy percre nem hagyták abba, mégis pontosan ugyanolyanok (szemhéjuk állandóan a lapokra süllyesztve). Én mellettük ültem, Balzac Le chef-d'oeuvre inconnu címû elbeszélését olvastam a kudarcra ítélt festõrõl, Frenhoferrõl, akinek sóvárgásában a tökéletes-valóságos kép iránt Cézanne magára ismert, és fölfedeztem, mennyire állandó _ mégis újra meg újra nélkülözött _ hazámmá lett a francia (mint kultúra). A Jas de Bouffan („a szél háza") _ egykor a család vidéki birtoka, a festõnek pedig szintén munkahelye és motívuma _ ma a marseille-i autópályával határos; mögötte lakótelep ugyanezzel a névvel. „Réussir votre isolation", áll ott egy épület-szigetelést hirdetõ reklámtáblán. Egy szupermarket „Omniprix"-jét viszont a Cézanne egyik levelében szereplõ Omnipotens-nek olvastam.

Kint a macchiában^* egyszer eltévedtem, és hirtelen egy duzzasztógát elõtt találtam magamat, mely mélyen alant, északi fjordhoz hasonlatosan terült el kéken és üresen, s heves hullámai fölött hervadt levelek raja szállt tova. Egy széllökés bombához hasonlatosan csapott be egy fába, egy macchiabokor pedig úgy csillogott, mintha hangyák hemzsegtek volna rajta. Mégis újra meg újra azt éreztem, hogy szépség vesz körül, de olyan hevesen, hogy legszívesebben átöleltem volna valakit.

Utolsó nap végre eldöntöttem, hogy felmegyek a hegyre, melyet addig csak alulról írtam körül. Kiindulópontom Vauvenargues volt, egy völgybe épült falu a hegygerinchez vezetõ északi szinklinálison, ahol az ilyen nevû filozófus a következõ észrevételt tette: „Az embert csak a szenvedélyek tanították meg józan észre."

A gerinchez vezetõ út, ahol az elhagyott szerzetesi kápolna áll, hosszú volt, de nem megerõltetõ. (Vittem magammal almát a szomjúság ellen.) Fönt erõs szélnél ültem a sziklahasadékban, amit lentrõl az „eszményi hágónak" láttam, láttam a tengert messze délen, északon a Mont Ventoux szürke hátát, északkeleten, egészen hátul pedig az Alpok csúcsmezejét: „valóban egészen fehér" (ahogyan a fehér jácintot nevezte egyszer valaki). Az egykori Szerzetesek kertjét oltalmul a szél ellen mélyen a sziklába vájták, mint egy dolinába; fölötte az égen fecskeszárnyak suhogása (mely a visszaúton aztán egy pókháló lengésében tért vissza határozatlanul). Feljebb a gerincen, a sziklatömböktõl alig elválva parányi katonai kõkunyhó, két görnyedten ki-be járó katonával mint õrséggel meg egy messzire recsegõ adóvevõvel.

De nem a hadilétesítmény volt az elsõ, ami olyan valószerûtlenné tette a hegy magasát, sem a szemközelbõl inkább tompaszürke mészkõ. Nem volt csúcsélmény; _ és egy híres hegymászó jutott az eszembe, aki a világ legmagasabb pontján átélt elragadtatásához errõl írott könyvében valaki másnak (nem hegymászónak) az észrevételeit hívta segítségül, amiket emez szinte sík külvárosi utcákon járva jegyzett fel, alig száz méterrel a tengerszint fölött. Így hamarosan leereszkedtem nyugat felé, és már elõre örültem a fennsíkoknak, völgyeknek meg a provanszál utaknak, amiket Cézanne egyszer azért dicsért, mert római utak: „A rómaiak útjai mindig bámulatraméltóan vannak elhelyezve. Érzékük volt a táj iránt. Minden pontról képet látni." (Ez is ok arra, hogy inkább a forgalmas utakon menjek, mint az úgynevezett túraösvényekre szorítva.)

Mikor aztán az elsõ fennsíkról visszanéztem a hegyre, meredélyei újra ünnepien tündököltek (egy hely egyenesen úgy világított, mintha márványér lett volna); a következõ visszanézéskor pedig _ immár egy píneaerdõbõl lent a mélyben _ úgy fénylett át világossága a fák csúcsain, mint egy rájuk akasztott menyasszonyi ruha. Továbbmentemben feldobtam egy almát, mely pörgött a levegõben, és összekötötte ösvényemet az erdõvel meg a sziklákkal.

Ettõl az utamtól származtatom a jogot is, hogy a „Sainte-Victoire tanításáról" írjak. Hiszen a nagy festõ birodalmában napról napra láthatatlanabbá váltam _ miként a magam, úgy a többiek számára is; az idegen társaság pedig úgy segített, hogy jóakarólag elnézett felettem. Idõvel már olyan volt, mintha egyszer-egyszer meg is választhatnám, hogy „a láthatatlan" legyek. Ám nem úgy éreztem, mintha eltûntem vagy feloldódtam volna a tájban, hanem mint akit remekül elrejtenek a táj (Cézanne) tárgyai.

Nem kellett volna-e mindig is úgy lennie, és nem volt-e már a gyerekkorban is valami, ami számomra a rejtettség dolga volt, mint volt késõbb L'Estaque a helye? Cézanne-nak ehhez a dologhoz semmi köze (egy másik festõnek viszont van). Jelentõssé egy szentlegenda révén vált a számomra (mely legendában meg sem említõdik).

Ez a dolog egy „fahasáb"; a legenda a lépcsõ alá bújt Szent Alexius története; a „másik festõ" pedig egy ínségben meghalt, ma híres grúz festõ az utolsó cár idejébõl. _ Van itt egy összefüggés, nem megmagyarázható, de el kell mesélnem.

Nagyszüleim házában volt egy falépcsõ, alatta pedig egy ablaktalan kamra. Az én számomra annak idején ebben a „lépcsõ alatti" helyiségben feküdt Szent Alexius, miután visszatért idegen földrõl felismeretlenül, a rejtettség diadalmas borzongásaiban (melyek a sajátjaim voltak). _ A falu más épületein aztán kívül láttam hasonló lépcsõket, alattuk a bódéval vagy pedig a sûrû halomba rakott fahasábokkal. _ Sokkal késõbb az a képzetem támadt, hogy elõdeim, akikrõl pedig szinte semmit se tudtam, „Grúziából" származnak; s ahogyan Új-Anglia partján, a Cape Cod-on megleltem a házat a még megírandó történet férfihõsének, úgy reméltem most, hogy keleten megtudok valamit az eredetérõl _ s ennek során Piroszmani képei váltak támpontommá, melyek mindannyiszor az õ saját életét is elbeszélték: a grúz festõ sokat járta az országot, kenyerét fõleg fogadócégérek festésével kereste, életének utolsó szakaszát pedig „fölismeretlenül" töltötte egy fáskamrában, mely az én képzeletemben „egy lépcsõ alatt" található… _ És (bezáruló kör) nekem, mint írónak egyszer aztán vágyképem lett, hogy azzal, amit írok, valaki másnak (aki újra meg újra lehettem én is) palló legyek, vagy pedig világos, sima, szorosan közrefogott „fahasáb".

A „jog, hogy írjak" _ minden munkához újra szükség van rá _ ott, a Sainte-Victoire-ról lefelé ereszkedve már akkor kirajzolódott, amikor egy ízben sikerült kritizálnom magamat (ahelyett, hogy _ mint lefelé menet rendesen _ magamba merültem és humortalanná váltam volna). Egy tündöklõ rét elõtt, ahol rögtön azt gondoltam: „édenkert", és elõször még a vakondtúrásokat is „mintha kékellõ messzeségben" láttam volna, számot vetettem saját magammal: „A szépség láttán ne gondolj minduntalan égi hasonlatokra _ hanem lásd a földet. Beszélj a földrõl, vagy akár csak errõl a szegletrõl itt. Nevezd meg, színeivel."

Eztán tudatosan lassan mentem tovább, szinte mindvégig lehajtott fejjel, kerülve minden keresett messzeséget. _ A szürkületben benéztem, bár csak a szemem sarkából, egy mellékútra. _ Most már nem tudom, megálltam-e egyáltalán; azt hiszem, mentem tovább meg sem állva; ám a nyugalom és öröm állapotában; jogos jussom, hogy írjak, újra átjárt; újra meg voltam gyõzõdve írásról-elbeszélésrõl.

Miért mondom: a jog, hogy írjak? _ Ott következett be ugyanis a meghatározatlan szerelem pillanata, mely nélkül jogosan nincsen írás. _ A mellékút mélyén ugyanis üde, fénylõ egységben láttam egy eperfát (igazában csak a vörhenyes gyümölcsnedv-foltokat az út világos porában) az 1971-es jugoszláviai nyár eperfáinak nedvpirosával, ahol elõször tudtam értelmes örömöt elgondolni; és valami, a látvány?, a szemem?, elsötétült _ közben pedig minden részlet kereken és tisztán látszott; hozzá olyan hallgatás, mellyel a szokásos Én puszta Senkivé vált, én pedig, az átváltozás elrugaszkodásával _ több, mint pusztán láthatatlan: íróvá lettem.

Igen, az a szürkülõ mellékút most az enyém volt, és megnevezhetõvé vált. A porbéli eperfoltokkal a képzelet pillanatában (melyben egyedül vagyok egészen én és a magam számára valóságos, s melyben egyedül tudom az igazat) nem csupán saját élettöredékeimet egyesítette ártatlanságban, de újra feltárta rokonságomat más, ismeretlen életekkel is, így pedig meghatározatlan szerelemként hatott, együtt a vággyal, hogy ezt _ hûségteremtõ formában! _ továbbadjam, mint jogos javaslatot a magam soha meg nem határozható, rejtett népének, mint közös létformánkat: az írás megkönnyebbülést hozó, földerítõ, merész kell-pillanata; melytõl olyan nyugodt lettem, akár „egy hajó képzetétõl". _ Ám nyomban ott volt a szokásos kín vagy kínlódás is (mely persze a kétségbeesés ellentéte): „De mi a forma? Mi elbeszélnivalója van egyáltalán annak a bûntelen valakinek, aki én itt vagyok (jónak nem érzem magam, csak éppen bûntelennek)? És ki egy ilyen elbeszélés hõse?" (Hisz' ki más tett nektek, meghatározatlan olvasók, valaha az életben is javaslatot, mint egy kép tárgya vagy egy történet hõse?)

Egy autó, a hátsó ülésén csöndes kis kutyával, megállt és elvitt a városba, ahová heves elhatározással érkeztem meg; nyomában annak az anyagiatlanná lett és mégis anyagi nyelvnek, mellyel _ így reméltem _ tovább mesélhetek a keresztbe font karú férfi még hátralévõ visszatérésérõl. Nem, ez nem a kín volt; ez a munka volt.

* macchia (ol.): a mediterrán vidék bozótos tája.

Az elbeszélés második része a Balkon következõ számában olvasható.