ð Sebõk Zoltán: A fõvárosi Vigadó Galériában rendezendõ kiállításodon (1999. október 6_24.) még a szokatlanságokhoz szokott nézõt is váratlannak mondható látvány fogadja: a falakon kilenc, szinte hajszálpontosan egyforma, akril technikával készült festményt láthatunk majd. A tárlat címe: Nõ kutyával, egy-kilenc. Ez egy mû kilenc azonos változata, vagy kilenc önálló mû?
ð Bálind István: Ez kilenc különálló festmény, melyeknek azonos a címe, a technikája, a tartalma és a keletkezési dátuma is. Mindet az idén, azaz 1999-ben festettem. A dolgot értsd úgy, mintha kilenc egyforma hamburgert vagy kilenc azonos márkájú és típusú autót látnál!
ð Ráadásul annak a képnek a prototípusa _ ha szabad ezt a kifejezést használnom _, amelyet itt most kilenc példányban csodálhatunk meg, nemrégiben már ki volt állítva a budapesti Vizivárosi Galériában rendezett tárlatodon. Ha máris szabad találgatásokba bocsátkozni, kétségtelenül radikálisnak mondható gesztusodat én mindenekelõtt az appropriation art, azaz a kisajátítás mûvészetének vonulatába sorolnám, amirõl a nyolcvanas és részben a kilencvenes években a leghevesebb mûvészetelméleti viták szóltak, különösen az Egyesült Államokban. Csakhogy míg ennek az irányzatnak az ottani és nyugat-európai képviselõi általában a tömegkultúra kliséit és mások _ fõleg a modernisták _ munkáit sajátították ki, te a saját mûveddel tetted, legalábbis látszólag, ugyanezt. Elárulnád, hogy mi vezérelt ebbéli döntésedben?
ð A tömegkultúrának, legalábbis a tömeges méretû sokszorosítás tényének az én döntésemben is szerepe volt. Az történt, hogy amikor 1998 februárjában a Vizivárosi Galériában megtrendezték az általad is említett kiállítást, a Nõ kutyával címû képem mintegy önálló életet kezdett élni. Rákerült elõször is a meghívóra, amiben még nincs semmi szokatlan. De miután ott már reprodukálva volt, mintegy lecsapott rá a média: látható volt a televízióban, belekerült a Balkonba (emlékszel, a te kritikád mellé), leközölte egy akkori mûsorfüzet, sõt, és ez már irracionális, az Open címû heti kulturális programmagazin, valamint a Budapest City Magazin egy évvel a kiállításom bezárása után még mindig aktuális látnivalóként propagálta a rendezvényt, ugyanazon kép reprodukciójának kíséretében.
ð Arról van tehát szó, hogy te csak egy kicsit besegítettél abba a manõverbe, amit a média már a közremûködésed nélkül elkezdett mûvelni a munkáddal?
ð Nem én segítettem a
médiának, hanem a média segített nekem, méghozzá
abban, hogy egy már korábban megfogant elképzelést
továbbvigyek. Mert a Nõ kutyával címû
képem sem tekinthetõ a szó megszokott értelmében
eredetinek. Akár azt is mondhatnám, hogy saját magamtól
loptam, hiszen az nem más, mint egy korábbi képem
apró részletének kinagyítása. De a Vizivárosi
Galériában természetesen gyökeresen megváltozott
a lehetséges jelentése, hiszen más kontextusba, más
képek közé került (amelyek mellesleg ugyanilyen
kinagyítások eredményei). De ha csak azt vesszük,
hogy az egész sorozat címe Mózes öt könyve,
az egyes képek, bárhonnan valók is, már eleve
szakrális vonatkozást nyernek. Amikor a nõt és
a kutyát elõször lerajzoltam, még egyáltalán
nem volt számomra tudatos, hogy ezt miért tettem.
El is felejtettem, hogy egyáltalán
van ilyen rajzom. Akkor fedeztem fel magamnak, amikor kinagyításra
alkalmas motívumokat kerestem a vázlataim között.
Miután megpillantottam, fokozatosan rá kellett jönnöm,
hogy bizonyára nagyon-nagyon személyes, ugyanakkor szándékosan
feledésre ítélt emlékek motiválhatták
a létrejöttét.
ð Egyetlen olyan példáról tudok, amely a te „önkisajátításoddal" rokonítható. Amikor a nyolcvanas évek elején elharapódzott az új festõiség, Goran Gyorgyevity belgrádi konceptes mûvész a padlásról elõkotorta egyik igencsak ízléstelen és dilettáns gyermekkori szürrealista festményét (már a címe is árulkodó: Az Apokalipszis elõhírnökei), és minden változtatás nélkül kiállította azt. De ez a gesztus inkább az akkori korszellem paródiájaként fogható fel, ráadásul hiányzik belõle a manuális kopírozás fáradságos munkája is.
ð Goran Gyorgyevity ötletérõl én nem tudtam, de ha már említetted, azt mondhatom, hogy ilyen összefüggésben nagyon problematikusnak tartanám a „dilettáns" jelzõ használatát. Nem tudom, és nem is akarom megítélni, hogy az én munkám dilettáns-e vagy sem. De az, hogy valamit kilencszer megfestek, szerintem egészen másfajta problémát vet fel. Ami a legfontosabb: ebben a döntésemben mindenképpen benne van az innovációs mûvészeti rendszer elleni tiltakozás gesztusa. Ez a kiállításom nyilvánvalóan mélységesen anti-kreatív. Nem csinálok semmi mást, csupán korábbi önmagamat, pontosabban korábbi munkámat kopírozom.
ð De, s ezt el kell ismerned, a helyzet mélységesen paradox. Abban a kultúrában, amelyben az innovációs kényszer az uralkodó _ s ilyen a modernista kultúra _ épp az számít újításnak, ha valaki lemond az újdonság hajszolásáról. Rád vonatkoztatva a paradoxont: te ezzel a kiállításoddal épp azáltal teremtettél radikálisan új dolgot, hogy az újdonság megteremtésérõl maximálisan lemondtál. Abban az értelemben gondolom ezt, hogy a tiéddel azonos döntésre ilyen formában tudtommal még senki sem jutott.
ð Én abból indultam ki, hogy egyszerûen nyugalmat akarok. Nyomasztónak éreztem azt a kultúrát, amely folyton új dolgok kitalálására kényszerít, s a Bibliát olvasva fölértékelõdött számomra az állandóság. Gondolj csak arra, hogy az alapvetõ bibliai szimbólumok, mint például a hal, a kereszt vagy például a jó pásztor motívuma látszólag mindig ugyanaz, ám ugyanakkor minden konkrét megnyilvánulásában más is. Ha így nézzük a dolgot, ezzel a kiállításommal a Biblia sugallatára a „mindig ugyanaz" mellett tettem le a voksot, s ha ez mégis tartalmaz újdonságot, az már nem rajtam múlik.
ð Említetted, hogy a nõ-kutya motívum létrejöttét, ha tudattalanul is, bizonyára nagyon személyes élmények motiválták. De ez a motívum, mint szó volt róla, azóta többször is környezetet, kontextust váltott. Miután például több médiumban, egészen különbözõ szövegkörnyezetben megjelent, majd legutóbb kilencszer megfestetted, vajon rendelkezik-e még azzal a személyes töltéssel, amivel korábban rendelkezett? Vagy másként fogalmazva, nyújt-e számodra valami újat ebben a megváltozott állapotában?
ð Az az állapot, amelynek következtében ez a kép keletkezett, továbbra is élõ folyamat, tehát az ilyen természetû olvasata számomra mit sem veszített aktualitásából. Csakhogy az állapot párlatát, magát a képet én közben megkíséreltem szigorúan formailag, tehát esztétikailag kezelni. Megpróbáltam semleges tárggyá tenni, amit kívülrõl lehet nézni. Bizonyára ebben is benne rejlik valamiféle nyugalom akarása _ miközben itt inkább lelki nyugalomról, egy bizonyos nyomasztó állapottól való megszabadulás kísérletérõl lehet szó. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy e menekülési manõver eredménye, tehát maga a kész munka egy másik szinten egyfajta védjegyként, vagy ha akarod márkajelzésként kezd funkcionálni. Mellesleg, igencsak hasonló módon, mint ahogy a bibliai alapszimbólumok hatnak. A stratégia mindkét esetben ugyanaz: innováció helyett állandóság.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu