Szembetûnõ hármasság
uralja a „Fluxus-olvasókönyv" szerkezetét. Igaz ugyan,
hogy a kötet nem három, hanem hat (2×3) részre
tagolódik, ám mindegyik fejezet három alfejezetet
tartalmaz, illetve három különálló tanulmányt,
melyeket a fejezetcím fog tematikailag össze. Ken Friedman
szerkesztõ eredeti szándéka, azaz George Maciunastól
kapott megbízatása szerint a jelenség történetét
készült megírni. Hamar rájött azonban, hogy
az egyes személyekre és mûvekre koncentráló,
„ki és mit" csinált típusú megközelítés
sokkal kevésbé érdekli, mint az, hogy „hogyan és
miért" csinálták, valamint a Flux-elgondolások.
A létrehozott kiadvány végül több megvilágításban
veszi szemügyre a Fluxust, s mindegyik megvilágításban
még három különféle beállítást
is kipróbál, jelezve, hogy nem meghatározni vagy (meg)tanítani
akar valamit, hanem dialogizálni a valamirõl. Ez alól
kivétel az ötödik rész. A Két Fluxus-teória
(Two Fluxus Theories) címû rész megtöri a
Tartalom-oldal ritmusos hármasságát; itt csak kettõ
alfejezetet találunk. (Egyikük, a Ken Friedmané, már
megjelent magyarul egy 1992-es Artpool-füzetben.)
Ez a kis anomália nemcsak a szerkezeti
szabályszegés miatt szembeötlõ, hanem azért
is, mert pár centivel feljebb gyakorlatilag ugyanazt a fejezetcímet
olvastuk: Fluxus-teóriák (Theories of Fluxus). Mi
hát az elméleti különbség? Okoskodhatunk
a következõképpen: az utóbbi cím fordítható
úgy is, hogy „Teóriák a Fluxus (mint olyan)-ról"
vagyis „a Fluxus kapcsán"; teóriák kritikusok tollából
tehát, míg ellenben az ötödik rész két
szövegét Flux-figurák írták, és
valóban a Fluxusról szólnak.
E bevezetõ után pedig azt javaslom, hogy ha netán még nem nagyon tudnánk, micsoda is a címben szereplõ fogalom, ne ezzel a kötettel kezdjük az ismerkedést. Hogy a Fluxus ízére, komplexitásának könnyedségére ráérezzünk, hajtsunk végre, vagy próbáljunk ki elõbb egy-két instruáló Flux-mûvet (küldjünk el pl. Ben Vautier mintájára egyszerre két barátunknak egy mindkét oldalán szabályosan megcímzett és felbélyegzett levelezõlapot azzal a szöveggel, hogy „Válasszon a postás"), bogarásszunk az Évdobozokban (Yearbox); ilyesmi. S ha már kellõ élményhez juttattuk magunkat, de még mindenképp olvasni is akarunk a dologról, válogassunk pl. abból az ötvenoldalnyi listából, amit ennek a könyvnek a (szintén három alfejezetre oszló!) utolsó, bibliografikus része felkínál. S talán majd akkor, ha mindezeket a tapasztalatokat elõbb nem mulasztottuk el, akkor ráérünk megtudni, hogy mi mondandójuk lehet a teoretikusoknak a Fluxusról.
Itt ugyanis nem egy „ismeretterjesztõ", hanem inkább egy dekonstruáló (Fluxus-)olvasatot kapunk, amely, sokszor úgy tûnik, hogy (elsõsorban, de nem kizárólag) Maciunasról, „Mr. Fluxusról" igyekszik lebontani a Fluxust. Mindenesetre a dekonstruáló mûveletek elvégzése után is visszamarad egy szívós kis Flux-mag, összesûrítve azt a minimumot, amit a jelenségrõl tudni lehet, avagy muszáj. Ez összeáll a szónak (alapvetõen a rögzítetlenségre utaló) szótári jelentéseibõl, a jelenség szûkebben vett elõfutáraiból (Dada, Duchamp, Cage), és tágabban értelmezett gyökereibõl (rejtvények, Zen, deszakralizált rítusok), valamint a 9 vagy 12 (attól függ, ki mondja) Flux-kritériumból.
A ráhagyományozott történelemírás-feladatnak is adózik azért a szerkesztõ rögtön az elsõ, Három történelem (Three Histories) címû fejezetben. Itt a hármasságnak az „igazság"-verziók tükröztetésén kívül kronologikusan háromfelé tagoló szerepe is van. A könyv törekvése _ mely szerkesztésében is megmutatkozik _, tehát az, hogy nem törekszik vitathatatlan meghatározásra, egyetlen lehetséges olvasat elõállítására, mindez megfelel a dekonstruáló hozzáállásnak _ ami viszont nagyon is megfelel egyféle Flux-attitûdnek. Hogy mást ne mondjunk: a Fluxus a karteziánus szubjektum/objektum-különválasztást nem is azzal szünteti meg, hogy feloldja az élet/mûvészet-dichtotómiát, hanem épp azzal, hogy errõl a kettõsségrõl tudomást sem vesz. Ahogyan a dekonstruciót, és még inkább a vele rokonságban (legalábbis unokatestvéri viszonyban) álló hermeneutikát minden elvontsága ellenére is hajlamos az ember nem pusztán filozófiai teóriának, de használható életstratégiának felfogni, úgy ajánlatos a Fluxust is mûvészeti jelenség mellett/helyett társadalomelméletnek is tekinteni. Már csak azért is, mert a Flux-személyek maguk sem tekintik magasmûvészetnek, hanem sokkal inkább egy viselkedés- vagy életmódnak, melynek legfõbb eleme a humor, a konkrétság, és esetleg a funkcionalizmus. Dick Higgins könyvbeli Flux-teóriájában lehánt a Fluxusról, de legalábbis végsõ soron irrelevánsnak ítél minden elõfutárt és kritikai megközelítést, az egy hermeneutikát kivéve! Szerinte minden más megközelítésbõl születõ analízis csak az adott kritikus szívét dobogtatja meg, az olvasóét aligha. Ez helyenként elõfordul ezen kötet olvasása közben is, amikor olyan kérdés-felvetésekkel találkozunk, hogy akkor most honnan is tudhatjuk meg, hogy a Fluxus modernista-e, avantgárd-e, vagy micsoda? (S.C. Foster: A Note on the Relationship of Fluxus to Modernism). Vagy amikor a Derridára, Deleuze-re, Baudrillard-ra stb. való hivatkozásokkal teletûzdelt szövegek olvasása közepette rádöbbenünk, hogy ezek az eszmefuttatások a Fluxus ürügyén íródtak.
Lazításul kínálkozik a negyedik rész (Három Fluxus-hang / Three Fluxus Voices), két interjúval, és egy gyorsan átfutható és hasonló tempóban felejthetõ „para-útmutatóval". A George Maciunas-szal, a Fluxus atyjával (nevelõapjával) készült interjút már olvashattuk magyarul egy Maciunas-szövegeket tartalmazó Artpool-kiadványban, illetve a Kalligram Rakd sorba a gyöngyöket... címû aprócska könyvében. A feleségével készített riport viszont újdonság számunkra _ holott egyáltalán nem biztos, hogy hiányolnánk ezt az intim mozzanatokat is feltáró, sokszor pletykaszintû beszélgetést ebbõl a kötetbõl, hacsak bele nem törõdünk, hogy az „igazság" sokféle fényben való tükröztetése ezzel jár...
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu