De most még az elején tartunk, befelé a vastraverzes hídon a Hajógyári szigetre. Hogy ki merre tart, már messzirõl fel lehet ismerni: kötelezõ a laza cucc, a zsebes rövidgatyó, a streetwear, a szandi, a sportcipõ vagy bakancs, színes pólók, de a színek közül a fekete dominál. Az In-Kal Security is feketében, áteresztik a megszûrt tömeget, diszkréten tapizzák a jobb pumákat. A Press-feliratú konténernél egy fiatal újságíró az 'ország legnépszerûbb napilapjától': fekete öltönynadrágban, fehér ing, a zakóját már kézbevette kis oldaltáskája mellé. Látszik, hogy csak úgy kiküldték, esze ágában se lett volna ide kijönni. „Van valami sajtóaanyag a rendezvényekrõl?" _ így, de ezt nem kellett volna mondania: a bent ülõ hosszúhajú, tetkós srác válasza: „Persze. Itt van!" _ mutat a Pesti Est különszámára. A fiatal versenyzõnek még bõven van mit tanulnia!
Bent aztán a zanza fogad: 53 színpad, 452 zenekar, 4283 mûvész, 124 konténeres és 50 hagyományos zuhanyzó, 145 konténeres, 260 TOI TOI klotyó, 540 kuka, 2500 sátor, 1000 rendezõ, 30 büfésátor, 4 közért 7 orvos, bankautomaták, óvszersátrak, és elfogadható, emberléptékû árak _ de ezt most még nem tudni, csak késõbb. Kellemes meglepetés, hogy elmarad a zuhanó testek zaja. Kezdetekben csak úgy hullott az emberállomány: azt lehetett látni, hogy sorra tûnnek el az ember körül a figurák, rendre megfeküdtek az agypusztító szerektõl. Idén ez a jelenség szerencsére elmaradt. Kicsit öregnek érzi magát az ember, mindaddig, amíg fel nem bukkan Müller Péter Sziámi, kanyarszemeivel, fülén a mobillal. Így, szervezõnek valamivel jobb látvány, mint zenésznek. Idejében tette le a lantot, bár néha nem tudja lefogni a kezét és olyankor koncertezik. Nagy generáció, kis generáció, új generáció együtt: nagyon állat, de azért vannak prioritások!
A szigetet kelet-nyugati irányban
átszelõ út két oldalán kaptak helyet
a kereskedelmi és kiszolgáló egységek. A bazárokban
a jól bevált ruhadarabok: pólók, amiken lehetõleg
ne legyen semmilyen 'trendy' márkajelzés, bõrdzsekik,
batikolt rongyok, fülbe-orrba-szájbavalók. A szigetnek
ezen a 'fõútján' mindig hömpölyög a
tömeg, ki könnyít magán a konténerekben,
ki shoppingol a sátraknál. A mainstreamtõl leszakadva,
a sátorvárosban, a bokrokalján van az igazi mozgás,
mondhatni az élet sûrûje, de ezt az életformát
most kihagyjuk. Érdekes, az ember hajlamos azt hinni, hogy ez a
hátizsákos, hálózsákos turista-feeling
már nem király, de hát itt van, mégis.
A füves mezõkön átvágva
azért látni egy-két vérciki dolgot: például
az egyik khaki-színû sátor elõtt párocska
üldögél cigarettázva, a lány alkarján
harminchét lánc meg egy fényesre kopott üres
májkrémes konzervdoboz (?). Elõttük, a földbe
leszúrva göcsörtös ágon fekete zászló,
rajta vörössel nagy 'A'-betû (Anarchy), csakhogy mindenki
tudja, mirõl is van szó. Elhaladva a jóga-sátor
mellett néhány mezítlábas kézrátétellel
kezeli a szintén mezítlábas pácienseket. A
tetováló-állomás már messzirõl
látszik látványosságaival: körötte
lebzselnek a tetovált bõrû, bekötött fejû,
motoros-rocker külsejû kõbunkók. Még ez
sem túl zavaró, itt mindenki eléldegél egymás
mellet. Az egykori sajtóépület fiúvécéje
elõtt három homokos srác enyhe alkoholmámorban:
„figyelj, csak, neharagudj, hajlandó lennél kommunikálni
velem, nekünk ez a nap az év napja, egész évben
erre készültünk, hogy ide kijöhessünk…" Szerencsére
nem tapadnak nagyon, látják hogy más az alapirányultság.
A sziget mindenkori központja a Nagyszínpad, ez egyértelmû. Az is látszik, hogy idén a képzõmûvészet jelenléte még lefokozottabb, mint az elõzõ években volt. Akkor ugye már a szigetre vezetõ hídon is Szirtes János felfüggeszett biciklijei lógtak, mintegy kifejezve, hogy itt valami õrület vette hatalmába a mûtárgyakat. Kicsit szimbolikus, hogy a legtöbb mûvészeti eseménynek helyet adó Index-sátor a perifériára került, hátulra a bokros partvidékre, a mocsarasba, kicsit félõs, kicsit szolíd, kicsit 'bocs, hogy élünk' szerepre kárhoztatva a nem-zenei produkciókat.
A kínálat olyan nagy, a program olyan sûrû, hogy az embernek szét kéne szakadni ahhoz, hogy mindenütt ott legyen, ami érdekli. Ezzel együtt az igazán nagy nevek hiányoztak, és évrõl évre megfigyelhetõ, hogy a programkínálat növekedésével a 'csúcsbandák' maradnak el. Annyira pedig nem 'off' ez a rendezvénysorozat, hogy ne is legyen szükség húzónevekre. Addig is 'mindenki itt van, aki nem elég távol', aki él és nyomul vidéken vagy a fõvárosban, az gyakorlatilag felbukkan a szigeten. Amolyan ifjúsági Dáridó, már csak Lagzi Lajcsi hiányzik, és lenne is helye _ no meg egy kis paradicsomdobálásban része _ a retro-sátorban. Mégis jelen van szelleme, a szigetre vezetõ egyik út mentén egy óriásplakáton tömi pofazacskójába a sonkát.
Közben leszállni készül
az este, a szél sültkolbász szagával teríti
be a koncertek közönségét, lassan pörögnek
fel az események a színpadokon. Késõbb DJ-k,
house- és habpartyk. A sziget éjszakai élete is arról
szól, amirõl a nappali. Mintha valami nyomáskényszer
lenne a fiatalokban: minden csak annyit ér, amennyi meglátszik
belõle. Kifejezni, láttatni magunkat és szabadon engedni,
hogy mások bámulásának tárgyai legyünk.
Mondhatjuk, hogy ezek csak sallangok, de rögtön hatalmas nézõközönség
támad, ha valaki magasba repül az ugróasztalon. Óriási
kör állja körül a banjee-jumping darus emelõkosarát
is: ha már nem lehetünk ott, vele, legalább szurkolunk
neki _ óriási üdvrivalgás és taps annak,
aki aláveti magát. Az óbudai sziget járható
útjain teheratók viszik körbe platójukon az eseményrangúnak
szánt mûvészeti bemutatókat: barokk látvány-performance
(fiatal Iparosok hófehér göncökbe öltöztettek
statisztákat, a kocsik UV-fényben ragyognak, néhányan
vonaglanak a teherautók mögött), máskor Lois
Viktor centrifuga-meghajtású zenélõ szobraival
DJ-skedik, a gép hátulján két fiatalember tüzet
okád a közönségbe.
De kit érdekel itt az agyaskodó
képzõmûvészet, most sztondulni kell! Aztán
feltûnik a Love Parade-et is megjárt Kádár-Transz
teherautója, bömböli magából a dufta-duftát.
Érdekes, hogy a paradicsom vált a második nap eseményeinek fõszereplõjévé. Az est fénypontja a Paradise Lost, de vele egyidõben St Auby (Tamás) akció-elõadást tart, melynek témája a paradicsom paradigmatikus jelentõsége, pontosabban a 'parapicsa'- ahogy õ mondja. A TNPU szuperintendánsa a totális felelõsség imperatívuszából indítja elõadását, amely totális paradicsomdobálásba torkollik, a közönség felkérésével és bevonásával.
Visszatérve a nagyszínpadhoz, beindul a fõmûsor. A Warpigs, látszik, saját, kinevelt rajongó-gárdával rendelkezik. Angol nyelvû számaikban hihetetlenül 'savazós' stílusban adják elõ ismert számok saját változatait, majd a végén bejön a 'szandál', és a közönség elsõ soraiban beindul a pszichomotor, jumpingolás, néha kezükre vesznek valakit, hogy valahol odébb érjen földre. Érdemes megfigyelni, hogy kicserélõdik a közönség két fellépõ között. A nézõteret a hosszú hajú, lírai érzésû közönség veszi birtokába: már legalább négyszer járt Magyarországon, mégis fellép a wave zene egyik alapköve, a New Model Army. Itt vannak a legjobb csajok; az egykori dark szerelést lecserélték továbbra is sötét, de most már Chevignon, Kookai ruhákra, diszkrét smink, nõiesség ezerrel! Aztán a bemondó bejelenti a rossz hírt: az együttes dobosának az orvosa nem javasolta, hogy játsszon, de nem hagyják cserben közönségüket, elõadják hárman a dalokat. Elég szolídan szól a három kierõsített dobgitár, szóval így 'unplugged'-ban adják elõ az eddigi lemezek slágereit. Csak meg ne szólalna prózában az énekes, szegény nagyon el van tévedve _ persze tudtunk eddig is a hasonló brit zenekarok anarcho-balos beállítottságáról _, mégis láthatólag légüres térbe szól a mondat: „csak a halott fasiszta a jó fasiszta" (???). Ezt követi a VHK fellépése: a hangosítást érezhetõen csontig felerõsítették, ami majd az utánuk jövõ bandák dolgát nehezíti meg. A tömeg felduzzad, hullámzani kezd, sokan biztos az õ kedvükért jöttek el. Az ismert produkció: Grandpierre Attila szokásos színpadi ugrabugrálásával. Ez minden, csak nem transzközeli állapotban felszabaduló mindenség-zene. Végül is húsz éve ezt csinálják, de egy újszülöttnek minden vicc új, a közönség benyeli a kefét tõlük. Jó úton vannak afelé, hogy az Omega legjobb independent tanítványaivá váljanak. Ez a legnagyobb baj a hazai popzenében: nincs reális visszajelzés a produkciókról. Amikor több mint egy órás zenélés után átadják a terepet, csengõ fülekkel több az emberben a kérdés, mint az élmény.
A 'napi csúcsok', a Suede, az Apocalyptica, a Guano Apes mellett a méltán legrangosabb fellépõ a londoni Faithless, vasárnap. Elõttük az Anima Sound System _ különösen velük összevetve, de önmagában is _ harmatgyenge teljesítmény nyújtott. Azt a fajta acid jazz-es alapú, néha trip-hop-nak bélyegzett zenét, amit a szombathelyi csapat csinál, inkább kávézók mélyén tudom elképzelni, mintsem dinamikus színpadi koncert-produkcióként. Aztán persze a Faithless tarolt: a backstage-rõl leparancsolják a fotósok hadát, teljes a beindulás. Fura kis játékot ûznek: a szintetikus zenék, a technoalapok korában ugyanazokat a zenei struktúrákat, amelyeket a dance kitermel, megpróbálják élõ, elektronikus kivitelben, nagyzenekari hangzásváltozatokkal elõadni. House-zene _ Roland szintetizátoron. A magasba tartott kezek erdején át nem látni az együttest, amikor hátulról egy magyartanár-külsejû fickó nagy hangon megszólal: „nekem nagyon bejön ez a zene, olyan, mint amit az a magyar etno-énekesnõ csinált valami külföldi együttesssel, kicsit olyan világzene, tudod…" „Az, az, köszi!" (?!)
A Wanted, Bahia, Pesti est, Darshan, Banán
Turmix sátrakban elképesztõ a stíluskavalkád,
elsõsorban
a feltörekvõ 'emergency artist'
zenészek jóvoltából. Megrázó
élmény volt látni és hallani az egyetlen igazi
magyar dark-zenekar, az F.O.System frontemberét, Mátyás
Attilát, amint amerikai favágómunkás-öltözékben,
enyhén borongós hangulatú ex-dark zenéjükkel
a megtértek hitvallását tették: a dark helyére
beépült a Szentlélek?
Dicséretes szokás és érdekes színfolt a 'retro' Táncdalfesztivál-sátor: Zalatnay Sarolta, Csuka Mónika és más nagyságok fellépésével. Még az sem baj, pontosabban már nem oszt, nem szoroz, hogy valami furcsa optikán nézve a világot, megpróbálnak tõkét kovácsolni jelenlétükbõl: 'buli' _ mondják, holott csak jó kis cirkusz, olyan mint mikor Beavis és Butthead ultragyagya viccein szórakozunk.
A kultúrprogramok, mint például
a Parnasszus költészeti folyóirat kávéházi
estje, érdekesek voltak. Ott volt mindenki, aki számít,
Nyelvterület, ilyesmi. Aztán egyszer csak elõbukkan
egy szõrös mellkasú, félmeztelen ember, oldalazó
mozgással: György Péter. A kitûnõ
esztéta (késõbb) a Magyar Hírlap
sátrában tartott élvezetes
elõadást egy kortünetrõl,
a „dandyzmus" jelenségérõl.
Ez a testkép változásairól szólt Oscar
Wilde piperkõc és kifinomult életformájától
_ amikor is a testet óvni, ápolni kellett és nem fejleszteni,
építeni _, korunk test- és szépségeszményéig,
a body-building-ig. Szerinte mindennek gyökere a náci testkultusz
(azért nem árt figyelmezni az amerikai bevásárlóközpontokban
fehér joggingban kocogó nyugdíjasok mozgalmára
is), és programadó kifejezõdése a Schwarzenegger-filmekben
figyelhetõ meg. A testrõl való beszéd, a testtel
való bánásmód újfajta reprezentációjában
persze a testépítés nem más, mint „kollektív
nyilvános maszturbálás", és más szokásos
hevességek is terítékre kerültek. A Magyar Hírlap
Szabadiskola programjában volt még sok okos filozopter elõadás,
a humán kultúra lassan minden területét felzabáló
irodalmiasság jegyében.
Aztán az utolsó napokban, a 'végsõ idõkben' fellép az igazi Ganxsta. Az õ karrierjük is elég szimptomatikus jelenség; ahogyan a 'Woody Allen-effektus' kivédésére létrejött önépítõ szókimondó, 'mocskos' szövegeket és hímsoviniszta bunkertorta imidzset lassan kezdte 'egyenesben venni' a nép. Lehet, hogy ez van benne a levegõben, nem tudom _ kabarénak jó, csak akkor van gáz, ha valaki 'õszinte kõkemény' rap-nek tartja ezt a zenét.
Hazafelé a Szigetrõl, éjfél
körül, a HÉV-megálló kitömve csodára
várakozókkal. Hátha még jön egy utolsó
utáni szerelvény a város felé. Talpon állva
kibírni már nehéz: a fiatalok zöme leülve
a peron szélére, lelógatja lábát a mélyen
fekvõ sínek fölé.
A fülekben még tompa zúgás,
az éjszakai forgalom zaja csak lassan türemkedik be a hallójáratokba,
de van, aki nem várja meg a külvilág
neszeit. Megmozdul a levegõ, a hangok gellert kapnak a betonfalak
közt, lassan édeskés füstfelhõ ereszkedik
a megállóra.
Az idei Sziget látogatóinak száma állítólag háromszázezer körül mozgott. Hogy a középosztály ünnepe lenne a fesztivál? Inkább arról van szó, hogy ez a „nyári fiesta a zöldben szubkultúrából" a szórakozás egyik választható formájává vált: egy hétre átvedlünk punkká, alternatívvá, rapperré. Valaha a dark, az indie, de még a csöves is életforma volt, a habitusból adódó lelki attitûd, ami következetes magatartásformát szült. Az új világkultúra kihúzta a talajt az elkülönülés szigetei alól, felhígultak, érvényüket vesztették, hogy évente egyszer hirdessék Marcuse tételét: nem csak az egydimenziós ember, aki boldogan veti magát bele a fogyasztói társadalom kollektív hisztériáiba, hanem mivel a rendszer kisajátítja és maga kínálja saját alternatíváit is, az is ilyen agyhalott, belsõ szabadság nélküli ember, aki lázad, kivonul, hedonistán 'bulizik', stb.
Eszembe jut a berlini Love Parade, az észak
technokarneválja a maga milliónyi urbanistájával:
lehet, hogy az a jövõ? Lehet, hogy jövõre a Városligetben
vagy a Hõsök terén látjuk viszont
a szigetlakók arcát?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu