Süvecz Emese • Õrségváltás? • egy éve nyílt meg a Trafó Galéria

---

Igazán szerencsés helyzetben vagyunk, ha az elsõ kérdésre keressük a választ: a Trafó Galériának volt igénye, lehetõsége (és szuflája) arra, hogy a kezdetektõl fogva dokumentálhassa magát.
A kiállításokat kísérõ kis füzetek, rövid, de kompakt összefoglalásai az aktuális eseményeknek. Sõt, az elsõ kiállítást bevezetõ Dimenzió Ugrás címû brosúrában megfogalmazódik az új galéria célkitûzése, missziós szerepe, ami tudatos kiállítás-politikát jelez. Ez korántsem elhanyagolandó tény! Egyfelõl azért, mert a tragikus sorsú Bartók 32 Galériát leszámítva ilyen precíz, a kiállításokkal egy idõben megjelenõ kiadványok igazán ritkaság számba mennek. Másfelõl pedig azért fontos, mert megfogalmaz és felvállal egy szerepet, amit más képzõmûvészeti intézmények elhanyagolnak (tisztelet a kivételnek), vagy ami még rosszabb, a kiadványokat természetszerûleg valamennyire pótló kiállításjegyzékbõl sem áll össze koherens arculat.

De mi is ez a „koherens arculat"? Az átgondoltság talán pontosan a kiállítások nyíltan felvállalt, tág spektrumában jelenik meg, amelyek különbözõ, de azért még vállalható ízlésvilágot tükröznek. Ebbe beletartozhat napjaink progresszív iránynak számító, multimediális mûvészete, és egy hologramokat bemutató, nem a szûk értelemben vett szakmának szóló kiállítás is. Azért csak „talán", mert nem feltétlen kell egyetérteni vele. A koncepció, a kísérlet maga, hogy megpróbáljuk a szakmai belterjességbõl fakadó izoláltságot finoman megszüntetni. A kérdés azonban az, hogy eljönnek-e a hologram rajongói, mondjuk a Petrina Ildikó (az U.F.F. galéria vezetõje) által összeállított nemzetközi mûvészeket is felvonultató bemutatóra?

A koherenciát nem is elsõsorban a kiállítások alapján körvonalazódó ízlésvilágban, hanem inkább a liberális és barátságos mûködési formában kereshetjük. Volt itt utazó, külföldi vendégkiállítás, számos esetben egy meghívott kurátor koncepciója érvényesült, és volt amikor maga a galériavezetõ rendezte a tárlatot. A szervezésben tanúsított nyitottságot még jobban alátámasztották a kiállítások köré fonódó beszélgetések. Ezekbõl nem csak az
a nyilvánvaló tény derült ki, hogy a Trafó Galéria vezetõje szeret beszélgetni, hanem az is, hogy hogyan. Fontosnak tartotta a közeget, amiben mozog, továbbá nem tekintélyelvû, amit a meghívott fiatal, pályakezdõ kurátorok nevei fémjeleznek. A nyitottságot remélhetõleg a Trafó Ház többfunkciós jellege is támogatja. Értve ez alatt a kortárs kultúra más mûfajaiban tevékenykedõ mûvészek, kritikusok jelenlétét, akiknek az érdeklõdése, az összezártságnak köszönhetõen nyitottabbá válhat társmûvészetek felé.

Igazságtalan és felületes lenne azonban a Trafó Galéria arculatának értékelését csupán
az ízlés-pluralizmusra hivatkozva elintézni. Nem elhanyagolható tényezõ az sem, hogy a galériavezetõ, Eike maga is képzõmûvész. Talán ennek tudható be az az érzékenység, ami bizonyos témák kiválasztásakor vagy rendezésekor a kérdésfelvetéseit jellemzi. Két kiállítást emelnék ki.

Az egyik a Digitális Pillantás, amely a fotó mellett a közelmúltban népszerûvé vált digitális nyomatok divatját pedzegette. Kérdés azonban, hogy a kritikus közönség mennyiben vette a lapot. A kurátori gondolat azonban teljesen találó. Nem véletlen, hogy a képzõmûvész Eike _ aki egy olyan mûfajban is dolgozik (videóinstalláció), amit meglepõen kevesen választanak a magyar képzõmûvészek közül _, amikor kurátorként gondolkodhatott, beillesztett a galéria programjába egy ilyen jelenséget boncolgató témát.

A másik kiállítás, amit kiemelnék a Valódi Mûvészet címet viselte. Az észlelés viszonylagosságát vizsgáéta úgy, hogy megoldotta a különbözõ képzõmûvészeti mûfajok együttes bemutatásának problémáját. A hagyományos kiállító tér nem lett volna alkalmas terep a kérdésfelvetés ilyen gazdag, több mûfajt is magába foglaló illusztrálására. A hagyományos mûfajban dolgozó festõ, a ready made inventor, a fotós, a tárgykészítõ egyaránt csatlakozhatott a kiinduló alapötlethez: az élet kínálta, inspiratív alkalomhoz, ami a „legközönségesebb helyen, valóságos mûvészetet" szül. A kiállítás-látogató felfedezhette a mûvészetet ott, ahol eddig nem is kereste volna, ráérezve a helyzetértékelés mindenkori viszonylagosságában meglévõ játékra. A képzõmûvész érzékenysége találkozott a kurátorban esetleg felmerülõ szándékkal: hogyan lehet a látást tanítani.

A Trafó Galéria tevékenységét értékelõ írásom talán egy kicsit mosolyognivalón, szájbarágósan mond ki evidenciákat. De azt gondolom, lényeges, hogy ezek a tények nyilvánosan is elhangozzanak. Egyfelõl saját tapasztalatomból kiindulva, a fiatal pályakezdõkre gondolva tartom ezt fontosnak, akik hihetetlen képzavarban vannak a kurátori munka gyakorlati és elméleti oldalait illetõen. Másfelõl azokra az illetékesekre gondolva, akik egy intézmény támogatásáról, olykor létérõl hoznak döntéseket. Az evidenciáinkról mostanában gyakran kiderül, hogy nem univerzálisak. Remélhetõleg a Trafó Galéria tevékenysége mindenki számára, a továbbiakban is evidenciát fog jelenteni. Azok számára is, akik a támogatásáról döntenek.