Kunst der neunziger Jahre in Ungarn
Berlin, Akademie der Künste
1999. augusztus 29–október 17.

Nagy Márta: „A kilencvenes évek mûvészete Magyarországon.” Hogyan jön létre manapság kiállítás ezzel a címmel? Miféle értelemmel, miféle jelentõséggel bírnak az évszázad végén az ilyen nemzeti-retrospektív jellegû tárlatok?

Matthias Flügge: Fontos tudni, hogy ez a kiállítás a Berlin-Budapest projekt része, mely projekt megvalósításáról a tartományi tulajdonban lévõ Berliner Festspiele GmbH határozott, mégpedig azelõtt, mielõtt Konrád Györgyöt a Berlini Mûvészeti Akadémia elnökévé választották volna.

N. M.: Miért tartotta Berlin városa fontosnak egy Budapesttel közös projekt létrehozását?

M. F.: Nemzetközi vagy bilaterális csereprogramok mindig úgy jönnek létre, hogy keres az ember valamilyen alkalmat, és megpróbál kommunikációt teremteni városok vagy országok között. Ez értelmes dolog is lehet, Budapest és Berlin között különösen, mi több: az adott politikai idõpontban bizonyos mértékig indokolható is. A Horn Gyula-féle határmegnyitás ugyanis olyan akció volt, amely Budapestrõl avatkozott bele ennek az országnak a történetébe.

A minden médiát átfogó Berlin-Budapest projekt tehát, mely elõször politikai indíttatású volt, egybeesett Alexander Tolnay és Beke László azon szándékával, hogy legyen egy magyar kiállítás.

N. M.: Mikor volt ez?

M. F.: '97 májusában választották meg Konrádot elnöknek és engem alelnöknek, a projektrõl pedig '96-ban döntöttek.

Az ehhez hasonló kiállításokat normális esetben az Akadémia munkatársai rendezik. A konkrét ötlet ebben az esetben Alexander Tolnaytól és Beke Lászlótól jött. Õk ketten voltak, úgymond, a meghatározó alakok. Tolnay a Neuer Berliner Kunstverein, Beke pedig a budapesti Mûcsarnok igazgatójaként csereprogram formájában képzelte el a dolgot: csinálunk egy budapesti kiállítást Berlinben, késõbb aztán egy berlini kiállítást Budapesten.

Az Akadémia azonban autonóm kulturális intézet, ami azt jelenti, hogy Berlin városának politikai autoritása nem adhatja parancsba: márpedig ti csináljátok a kiállítást. Ha az Akadémia tagjai ezt nem akarják, úgy sem a város, sem a tartomány nem tehet semmit. Ez különböztet meg bennünket oly sok más intézménytõl.

N. M.: Az Akadémia tagjai pedig a kiállítás mellett döntöttek.

M. F.: A projektet az Akadémia taggyûlése elé terjesztették, ahol a tagok úgy döntöttek, hogy nem óhajtanak egy kívülrõl jövõ kiállítást, s csak abban az esetben szavaznak mellette, ha belülrõl valósíthatják meg. Így kaptam én e ház tagjaként a többi tagtól megbízást arra, hogy irányító funkcióban vegyek részt a kiállítás „legyártásában”, mivel van tapasztalatom ebben, és kiismertem magam Magyarországon.

Elõször is azt találtuk ki, hogyan lehetne formába önteni a dolgot: Tolnay, Inge Zimmermann, az Akadémia egyik munkatársa illetve jómagam, egyfajta projektvezetõként, nem fõkurátorként, ami fontos különbség. Az Akadémia választott tagja, alelnök vagyok, és nem megbízási szerzõdéssel dolgozom – erre nagy súlyt fektetek. Beszéltem Mélyi Józseffel, akit már korábban is jól ismertem, megnéztük a varsói kiállítást, megnéztük a linzi kiállítást, és arra a megállapításra jutottunk, hogy meg kell próbálni valahogy másképp csinálni.

N. M.: Hogyan másképp?

M. F.: Ha ilyen kiállítást rendez az ember, akkor csak arról lehet szó, hogy minél autentikusabb képet próbáljon nyújtani arról, ami történik. Nem lehet értékelõen, tradicionális értelemben megcsinálni egy ilyen tárlatot, de szélsõségesen, kizárólag az új kezdeményezésekre és a fiatalokra kihegyezve sem – anélkül, hogy az itteni közönségnek, ami ugyancsak fontos, egy bizonyos hátteret nyújtson: mindez honnan jön, milyen történeti megalapozásból. A történeti ebben az esetben a 60-as évektõl kezdõdõ idõszakot jelenti, amikortól a mûvészeti fejlõdés ismét erõsebben kapcsolódott a nemzetközi kontextushoz.

Ennyiben fenotipikus szemlélõként, a német közönség fenotipikus képviselõiként jártuk a mûtermeket. És voltaképpen csupán egyetlen kritérium létezett, ebbõl az évtizedbõl melyek ismerhetõk el a különbözõ nemzedékek saját, fontos és meghatározó teljesítményeiként. Konrád György teljesen kivonta magát a dologból. Valóban ezt tette, jóllehet természetesen neki is megvannak a maga kedvencei és barátai. Beke egy egészen hosszú listát adott nekünk különféle mûvészekrõl. És persze Tolnaynak is megvoltak a maga érdekei. Ennek a köztem, Tolnay és Zimmermann között zajló párbeszédnek a során, melybe részben Beke is bekapcsolódott, egyeztünk meg végül a mûvészek névsorában.

N. M.: Közös megegyezéssel, avagy mindenki hozhatta a maga kedvenceit? Hogyan születtek a döntések?

M. F.: A döntések hosszas beszélgetések során, különféle szempontok alapján születtek. Számomra például nyilvánvaló volt, hogy olyan nemzetközi mûvészeknek, akik legalább még féllábbal Magyarországon vannak, így Birkás, ott a helyük a kiállításon. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy a már sok-sok éve kizárólag külföldön élõk, így például Lakner László, nem fognak bekerülni. Semmi értelme nem lett volna annak, hogy származás szerinti kontextust állítsunk fel. Az általunk bemutatni kívánt munkáknak a jelenlegi magyar valósággal kellett bizonyos nyilvánvaló összefüggésben állniuk. Hogy mely nemzethez tartozik egy mûvész, az a világ számára többnyire teljesen érdektelen. Érdekes viszont az, miféle párbeszéd folyik egy-egy konkrét helyen, s ebben hol van a középsõ vagy az idõsebb nemzedék képviselõinek a helye.

Nyíltan bevallom, hogy jómagam mindig is inkább a tárgy nélküli és konstruktív mûvészetekkel rokonszenveztem. Ezért pl. az is világos volt, hogy Maurer Dóra, akit évek óta nagy szimpátiával figyelek és a magyar viszonyokon messze túl, nemzetközi szempontból is jelentõsnek tartok, ott lesz a kiállításon. Volt tehát néhány mûvész, akiknek nyilvánvaló volt a részvétele, így például Sugár Jánosé, vagy bizonyos fokig Jovánovicsé, kinek a mûködését ugyancsak régóta figyelemmel kísérem. A többiek személye alapjában véve nyitva állt. Olyasmit azonban, amit különféle okok miatt nem tartok fontosnak, nem tudok csupán a dokumentáció vagy az igazságosság kedvéért bevenni.

N. M.: Hogyan került sor a „többiek” kiválasztására? Milyen szempontok alapján kerülhettek be fiatalabb mûvészek?

M. F.: A fiatalok esetében sem az volt a lényeg, hogy kiderüljön: Budapesten is olvasnak nemzet-közi mûvészeti folyóiratokat és onnan is lehet nemzetközi kiállításokra utazni, hanem az, hogy megmutassuk, hogyan bánnak a jelenlegi világnyelvvel, intézménykritikával Magyarországon.

Lakner Antal munkája az izlandi hadseregrõl például nyilvánvalóan összefügg azzal a helyzettel, amelyben most vagytok. A koszovói háború pedig csak újabb dimenziókat adott a dolgoknak: NATO-csatlakozás, NATO-részvétel. Igen érdekesnek találtam, mennyire jelennek meg elemi politikai és társadalmi kérdések az ilyen munkákban.

Szentjóby, aki az említett nemzetközi magyar kiállítások egyikén sem volt jelen, ugyancsak fontos figura volt számomra. Hogy a kiállításon látható munkája provokatív idegen test, azt bizonyára mindnyájan látjuk. Talán jobban is sikerülhetett volna, számomra azonban fontos volt, hogy párbeszédben maradjak vele. Neki nálam kvázi „tiszta lapja” van. Egyébként kimondhatatlanul unalmasnak találom, ha mindig csak arra figyelünk, mit csinálnak Magyarországon, amit nálunk is meg lehetne csinálni. Én sokkal inkább arra figyeltem, mi az, amit nálunk nem lehetne megcsinálni. Ez a döntõ pont.

Hogy eközben a belsõ magyar szempontok megsérülnek, ezt a helyzetet nagyon is jól ismerem saját tapasztalatból. Ugyanez történt minden egyes alkalommal, amikor nyugatról jövõ emberek NDK-s kiállításokat csináltak. Õk persze mindig a hivatalos, tipikus NDK-képviselõket választották ki, és egészen nagyszerûnek találták, hogy azokat bemutathatták nyugaton. Ami viszont számunkra tényleg fontos volt, az a legritkábban került be az ilyen válogatásokba, mivel nyugaton azt túlságosan eklektikusnak találták.

N. M.: Úgy gondolod, eleget láttál Magyarországon ahhoz, hogy ne ess hasonló hibába, s elmondhasd: a válogatás nagy vonalakban stimmel, sokkal többet vagy sokkal érdekesebbet nem lehetett volna megmutatni?

M. F.: Soha nem lát eleget az ember. Sokmindennel találkoztunk, ami nincs ott a kiállításon, bár ott lehetett volna. A kiállítótér méretei azonban már eleve korlátokat szabnak, én pedig szándékosan lazán és nyitottan akartam összerakni a kiállítást, s nem állt szándékomban, hogy a teljesség kedvéért telepakoljam a falakat.

N. M.: Hogyan válogattátok ki a konkrét munkákat? Hiszen vannak mûvészek, akik egészen friss dolgokkal szerepelnek, míg másoktól régebbi, esetenként már számtalan alkalommal bemutatott dolgok láthatók.

M. F.: Minden egyes darabnak megvan a maga története. Trombitást például feltétlenül fel akartam venni a kiállítók sorába, egyszerûen mert jónak találom. Ezért ebben a kérdésben néhány fiatalabb magyar kolléga nyilvánvaló ellenkezését makacsul figyelmen kívül hagytam. Jártam is nála, megnéztem az új munkáit, s rögtön láttam, hogy ezek nem kellenek. Hiába dicsérik olyan sokan, én valami régebbi dolgot kértem tõle.

Bak Imrénél épp fordított volt a helyzet. Ismertem a nagy tárlatokon bemutatott képeit, s ezeket a korábbi munkáit nem vettem volna be a berlini kiállításba. Az új építészeti dolgait azonban meggyõzõnek találtam, és azonnal elfogadtam.

A kiállítás gyengéje Bukta Imre fülkéje. Nem akartam, hogy egy ilyen fülkét építsen. Nagyszerû Bukta gumicsizma-kompozíciója, de véleményem szerint feltétlenül szabadon kell lógnia a térben. Ki is találtuk, hogy acélköteleket feszítünk ki a padlótól a famennyezet alá, melyekre éppúgy fel lehet erõsíteni a tárgyakat, mint a falra. Aztán valahol éppen úton voltam, és mire visszajöttem, már ott állt az a doboz. Buktának nem tetszett az ötletünk, a kollégáimnak pedig nem sikerült meggyõzniük õt. Az egyetlen dolog, ami miatt tényleg dühös vagyok ezen a kiállításon, ez a doboz, kurátorként azonban nem vagyok mûvész-felügyelõ. Az õ munkájáról van szó, meg kellett volna gyõzni.

Hogy Birkás ennyire domináns szerepet kapott, az egyrészt annak köszönhetõ, hogy csodálója vagyok mûvészetének, másrészt pedig annak, hogy már több nagy kiállítása volt itt és jól ismerik errefelé. Jovánovics munkájának Budapesten jobb helye volt, a mi kiállítótermünkben azonban nincs hasonlóan mutatós rotunda. További fontos szempont volt, hogy nem akartunk fölösleges ismétlésekbe esni. Varsóban több dolog is egyértelmûvé vált. Ott számos olyan mûvet is kiállítottak, amely ebben a mostani kontextusban nem mûködött volna. Lovas Ilona például, hiába vagyunk tisztában azzal, miféle szerepet játszik õ a magyar mûvészetben. Csak árt az ember a mûvészeknek is, ha annak ellenére kiállítja õket, hogy nem bízik benne: pozíciójuk itt is felismerhetõ.

N. M.: Miért döntöttetek El-Hassan Róza már oly sokszor bemutatott korai munkája mellett?

M. F.: Alternatívaként szóba került az új internetes munkája is. Voltam télen Bécsben a Knoll Galériában, és megnéztem, ami ott látható volt tõle. Kiderült azonban, hogy az említett munka egy másik kiállításra megy tovább. Megkérhettem volna persze Rózát, hogy csináljon még egyet belõle, de nem akartam. Arról nem is szólván, hogy ezt a régi munkáját sokkal önállóbbnak találom, mint egy könnyen összekeverhetõ internetprojektet. Értem, miért csinálja, mi több, rokonszenvvel követem a tevékenységét. Ám kétségtelenül nem ez a hálómûvészet csúcsa.

Minden egyes kiállított tárgy esetében hasonlóképpen el tudom mondani, el tudom magyarázni neked, mi miért van itt. Egyes dolgoknál lehetett volna más kiindulási pozíciót választani. Mindig vannak olyan kritikus pontok, ahol jogosan elmondható, talán inkább ez kellett volna ahelyett.

Magyar barátaim és kollégáim, Mélyi József és Zwickl András nagyon illedelmes emberek. Sejtettem, éreztem néha egy bizonyos visszafogottságot, de senki sem mondta, hogy figyelj ide, a válogatásod szar, ez és ez hiányzik, mégpedig ezért és ezért. Csupán azt vettem észre, hogy van egyfajta ellenállás az öregek egy része ellen, akiket már nem akarnak látni. Ebben a kérdésben azonban nem tudok segíteni nektek. Ez bizonyára generációs probléma is. Továbbá érezhetõ némi nemtetszés amiatt, hogy a fiatalok nincsenek eléggé képviselve.

N. M.: Szóval szerinted nem hiányzik senki, aki valami újat vagy többet adhatott volna a kiállításnak?

M. F.: Roskó Gábor porcelánszobrait még szívesen bevettem volna, mert nekem tetszik, amit csinál. Ez a próbálkozásom azonban heves ellenállásba ütközött kis csapatunkon belül. De ha õ ott lett volna, akkor sem nyújtott volna alapvetõen más képet a kiállítás.

De egészen más utakat is járhattunk volna. Meghívhattunk volna például 4-5 mûvészt hosszabb idõre, hogy itt készítsenek el valamit. Erre azonban egyszerûen nem volt pénz. A kiállításra egyébként sem tudtunk említésre méltó szponzorokat összeszedni, ami ugyancsak érdekes. A saját büdzsénkbõl és a Berliner Festspiele GmbH pénzébõl álltunk mindent.

N. M.: A kiállítást szemlélvén az volt az érzésem, hogy ha olyasvalaki lép be a kiállítóterembe, akinek tényleg semmi fogalma nincs a magyar mûvészetrõl, ugyancsak elveszettnek érezheti magát. Nem lett volna hasznos, ha a kiállított tárgyakról és mûvészekrõl ott helyben is lenne némi információ? Egyszerû kísérõcédulákra, tájékozódási segédanyagokra vagy hasonlókra gondolok.

M. F.: Gyûlölöm a kísérõcetlis kiállításokat. Nem vagyok hajlandó olyan kiállításokat csinálni, ahol cédulák vannak. Ez a koncepcióm. Akinek nem tetszik, annak mással kell megcsináltatnia a kiállítását.

Ez a tárlatnak érzésem szerint következetes esztétikai renden alapul. Ennek részei például Nemes Csaba megállított órái. Csupa olyan dolgot látni, melyek, ha rendesen megnézzük õket, s ha van némi fogalmunk az európai mûvelõdéstörténetrõl, számos utalás olvasható ki belõlük bizonyos konkrét helyzetekre.

A kiállításlátogatónak meg kell hagyni azt az intellektuális élvezetet, hogy maga fejtse és fedezze fel a dolgokat. Kimondhatatlanul sivárnak találom ezt a kiállítási kultúránkat lassan teljesen aláásó, szájbarágós módszert. Esetünkben egy mûvészeti kiállításról van szó, amely azáltal mûködik (vagy nem mûködik), hogy belépsz és elõször az esztétikai érdeklõdésed ébred fel. Majd tájékozódni kezdesz, meglátsz valamit, amit ismersz vagy ismerni vélsz, és ennek alapján fejted fel magadnak az egészet. Semmit nem változtat a dolgon, ha a kezedbe nyomnának egy cédulát.

N. M.: Szóval szándékosan nincs a kiállításhoz a katalóguson kívül más kísérõanyag?

M. F.: Szándékosan. Bárki belelapozhat a katalógusba. A katalógus kicsi, szerény és olcsó, nem egy vastag könyv, a mûvészekhez írt szövegek részben nagyon szépek, és minden benne van. Nem is kell megvenni, helyben bele lehet olvasni.

N. M.: Milyen volt a megnyitó?

M. F.: Sokan voltak. Az ötszáz férõhelyes nagyterem több mint háromnegyed részben megtelt. Mindenki elégedett volt a megnyitóval. Konrád György tartott egy szép beszédet. Aztán Berlin városának polgármestere beszélt, majd Demszky Gábor és Prõhle Gergely. Én pedig adtam egy rövid összefoglalót a katalógusszövegembõl arról, miért csinál vagy nem csinál az ember egy ilyen kiállítást. Szirtes tartott egy szép performanszot a belsõ udvarban, és az idõ is jó volt. A visszhang egyértelmûen pozitív és örvendetes. Most már itt is tudják, hogy vannak Magyarországon nagyon jó mûvészek, ami nem baj. Tõlem az egyik recenzióban nagyon zokon vették, hogy a katalógusszövegben a dolog problematikus voltáról is szóltam, mert vannak néhányan az itteni kulturális életben, akik nem szeretik, ha nyilvánosan gondolkodik az ember. Errefelé rendelkezned kell és mindent nagyszerûnek találnod, különösen pedig saját magadat. Ha kimutatod, hogy kétségeid vannak
a dologgal szemben, azonnal kíméletlenül fejbecsapnak. De ezt csak úgy mellékesen. Egyébként a nagy lapok mind tudtak mit kezdeni a kiállítással.

N. M.: Akkor is megrendezted volna ezt a kiállítást, ha nem kaptad volna úgymond kötelezõ feladatul akadémiai alelnöki funkciódban?

M. F.: Másképp. Nem kaptam volna meg kötelezõ feladatként, hogy a te szavaiddal éljek, ha nem bíztak volna bennem. És egyebek mellett bizonyára azért kaptam bizalmat, mert évek óta törekszem arra, hogy Kelet-Európára irányítsam a figyelmet. Talán átfogóbb európai kontextusban csináltam volna meg a kiállítást, mert így nagyon nehéz összehasonlításokat tenni. Rendkívül rokonszenvesek számomra a Manifesta-szerû modellek. Ám ennek is két oldala van. Szívesen rendeztem ezt a kiállítást, és arról sincs szó, hogy ne lennének errefelé kíváncsiak az emberek, épp ellenkezõleg. Az ilyesmihez azonban mindig nehéz kontextust rekonstruálni. Azt nem is lehet rekonstruálni, csak fikcionalizálni.

Egyszerûen nem helyezheted át ide a belsõ magyar párbeszédet. A maximum, amit tehetsz, hogy megpróbálod arról meggyõzni a közönséget, hogy ott is létezik olyan mûvészet, amely szerepet játszik a nemzetközi párbeszédekben, még akkor is, ha az egyébként csak ritkán látható. Persze, hogy sokkal jobb lenne, ha olyan magától értetõdõen bánnánk egymással, hogy fölöslegessé válnának az ilyen kiállítások. Ami persze illúzió. Egy olyan évszázadot átfogó kiállításon például, mint ami most látható Berlinben,* valamivel alaposabban oda lehetett volna figyelni Kelet-Európára. Még mindig nagyon kevesen vannak, akik egy itt kevésbé ismert közép- vagy kelet-európai pozíciót magától értetõdõen részévé mernek tenni egy nyugati orientáltságú nemzetközi kontextusnak.

N. M.: Meggyõznek bárkit is az ilyesfajta kiállítások? Mozgásba lendítenek bármit is?

M. F.: Nem képzelem azt, hogy ilyen kiállításokkal alapvetõen meg lehetne változtatni a helyzetet. Mindenekelõtt a jószándékú paternalista attitûdöktõl kell óvakodnunk. Az ilyesmi nem mûködik, és nem is méltó a feladathoz. Egy ilyen kiállításnak a lényeget érintõ nemzetközi támogatásra van szüksége. Mert csupán egyetlen mérték létezik a mûvészetben, s ennek mibenlétérõl kell párbeszédet folytatni. Ami más területeken – pl. az irodalomban vagy a zenében – jobban mûködik, mint a képzõmûvészetben. Ez a munka még elõttünk áll.

Vannak Berlinben galériák, így pl. az ifa-Galéria, ahol szinte mindig közép- és kelet-európai mûvészek állítanak ki. Ezeket a kiállításokat azonban egy egészen speciális közönség látogatja. Én nagyon szeretem, amit ezek a galériák csinálnak. Ez a fajta specializáció azonban nem állítja éppen az érdeklõdés középpontjába az ottani eseményeket. Nem tudod a még mindig meglévõ ignoranciát megszüntetni. A kiállításoknál jobban segít ezen talán, ha idehozod a mûvészeket és ösztöndíjakat szerzel nekik, vagy ha egy új nemzedékkel egészen magától értetõdõen nemzetközi projekteken dolgozol.

Másrészt a kiállítások jelentik az alapot a gyakorlatibb jellegû projektekhez. Ennyiben nem lenne nagy tévedés, csak szûklátókörûség, ha azt mondhatnánk, hogy jobb lett volna nem kidobni a kiállításért ennyi pénzt, ehelyett meghívhattuk volna a mûvészeket fél évre ide, vagy Londonba, vagy New Yorkba, vagy bárhová máshová… Az Akadémia tervei között szerepel egyébként egy új ösztöndíjprogram, mely az Európa bármely részébõl érkezõ fiatal mûvészeket támogatja majd.

N. M.: Mindennek ellenére lehet-e azt mondani, hogy elégedett vagy ezzel a mostani kiállítással?

Ha az ember ebben a szakmában soha nem lehet elégedett, akkor is nagyon szeretem ezt a kiállítást. Egyes részleteket mindig utólag lát meg az ember, így például azt a bizonyos Bukta-féle dobozt…
 

Jegyzetek

* Das XX. Jahrhundert. Ein Jahrhundert Kunst in Deutschland
(A XX. század. Egy évszázad mûvészete Németországban), 1999. szeptember 4–2000. január 9, Altes Museum, Neue Nationalgalerie, Hamburger Bahnhof, Kunstbibliothek, Kunstgewerbemuseum, Kupferstichkabinett.
** ifa-Galerie Berlin, Neustädtische Kirchstr. 15, 10117 Berlin

A Kunst der neunziger Jahre in Ungarn kiállításon a következõ mûvészek munkái szerepeltek:
Bak Imre, Baranyai Levente, Benczúr Emese, Birkás Ákos, Bukta Imre, Chilf Mária, Csörgõ Attila, El-Hassan Róza, Gémes Péter, Gerhes Gábor, Hajdú József, Jovánovics György, Lakner Antal, Maurer Dóra, Mulasics László, Nemes Csaba, Sugár János, Szabó Dezsõ, Szegedy-Maszák Zoltán, Szentjóby Tamás, Szirtes János, Trombitás Tamás, Várnai Gyula, továbbá Erhardt Miklós és Dominic Hislop (hajléktalan-projekt)
A Berlin-Budapest projekt keretében a következõ kiállítások voltak még láthatóak:
Baustelle: Ungarn. Neuere Ungarische Architektur. Akademie der Künste, augusztus 29–október 17.
man fügt eins zu man zieht eins ab (Beöthy Balázs, Szacsva y Pál, Szarka Péter). Künstlerhaus Bethanien, augusztus 27–szeptember 12.
Zeit-Spiel – junge ungarische Kunst. (Benczúr Emese, Koronczi Endre, Lakner Antal, Nemes Csaba, Szépfalvi Ágnes, Veszely Beáta). ifa-Galerie, szeptember 10–október 31.
Zeitgenössische Fotografie aus Ungarn. (Barta Zsolt Péter, Benkõ Imre, Drégely Imre, Herendi Péter, Kerekes Gábor, Szilágyi Lenke) Potsdam, Altes Rathaus, szeptember 4–október 3.

Részlet Matthias Flügge katalógusszövegébõl:

„Az ehhez hasonló kiállítások fölvetnek egy kérdést, mely legbensejében érinti a kortárs mûvészetrõl alkotott fölfogásunkat: vajon egy globalizált, utazásbarát és érintkezésre állandóan kész mûvészeti világban meghatározók-e még a nemzeti kritériumok, vagy pedig a ténylegesen végbemenõ folyamatokat elhomályosító, beszûkítõ megközelítés, ha egy ország határai szerint válogatjuk, tesszük nyilvánossá és értékeljük a kortárs mûvészetet? Ez a kérdés ugyanolyan idõs, mint a jelenkori mûvészetnek az a nemzetközi szemlélete, mely a II. világháború után, az amerikai mûvészeti formák dominanciájával alakult ki Európában. Sokszor válaszoltak rá igennel, és jó okkal. S lám, ma mégis inkább az ilyen kiállítások gyarapodását, semmint meghaladását állapíthatjuk meg az európai mûvészetiparban. Ez adódhat egész egyszerûen állami reprezentációs képzetekbõl s az ezek nyomán könnyebben mozgósítható pénzforrásokból; adódhat abból, hogy éppen Németországban egyre kevesebb intézmény képes saját erõbõl meggyõzõ programokat létrehozni, a körüludvarolt szponzorok pedig nem képesek és nem óhajtják betömni az egyre tátongóbb lyukakat. De az is lehet, hogy a mind kritikusabban megítélt nemzetközi egyformaságra reagáló reflexrõl van szó, arról a kísérletrõl, mely a kulturális identitásmintákra visszaeszmélve látszólag képes újra különbségjegyeket teremteni. Ami a felületen nemzeti, az így nézve bizonyos kulturális közösségek szociális és mentális beidegzõdéseire utal vissza, mely közösségek a mûvészet révén lépnek kapcsolatba egymással, és éppen egyediségüket teszik témává. (…)”

In: Kunst der neunziger Jahre in Ungarn. Szerk.: Inge Zimmermann. Berlin: Akademie der Künste, 1999. 7.o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

Októberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta