Hétköznapi tudomány
Francia Intézet
1999. szeptember 23–október 4.

Hölgyeim és Uraim,

igen nagy hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság! minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a Föld örökké megmarad. Fölkel a nap és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újra fölkel. A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszafordul oda, ahonnan elindult. Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg, pedig ugyanoda folynak a folyók, újra meg újra oda folynak. Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Szemünk nem gyõz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amirõl azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval elõttünk. Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.

Hölgyeim és Uraim,

ül az ablak elõtt, és teljesen hiába néz kifelé. Évtizedek óta ül az ablak elõtt, és valami folyton azt súgja neki, hogy a következõ pillanatban meg fog õrülni. De nem õrül meg a következõ pillanatban, és nincs benne semmi félelem a megõrüléstõl, mert a megõrüléstõl való félelem azt kívánná tõle, hogy még ragaszkodjon valamihez, márpedig õ már semmihez nem ragaszkodik. Nem ragaszkodik semmihez, viszont úgy érzi, hogy õhozzá meg minden ragaszkodik, hogy nézze a vigasztalanságot a dolgokban, hogy nézze, amint egy loncsos kutya az ablak elõtt a zuhogó esõben odaoldalaz egy pocsolyához, és beleiszik; hogy nézze az ember a visszafordíthatatlanságot a dolgokban, a visszafordíthatatlanságot, amelytõl a következõ pillanatban, úgy érzi, feltétlenül meg fog õrülni, de nem õrül meg a következõ pillanatban, mert…

Hölgyeim és Uraim,

akik a sárga Akragasz mentén elterülõ nagy várost lakjátok, fönn, az Akropoliszon! Ti, nagyszabású tettek végrehajtói, idegenek számára védelmezõ menedéked, gonoszságban járatlanok, õ üdvözöl benneteket! Halhatatlan istenként, többé nem halandóként jön-megy mindnyájatok közt, tiszteletnek örvendve, ahogy illik, szalagokkal és dús koszorúkkal felövezve. Ha hozzátok érkezik, a gazdag városokba, a férfiakhoz és nõkhöz, kegyelettel tisztelitek. Nyomában jártok tízezren, tudakolván, hol vezet üdvhöz ösvény. Jósszót kértek, hogy a sokféle betegség gyógyulást hozó beszédet halljatok, mivel régóta átjártak már benneteket a nehéz fájdalmak. Bosszuló halál…! Ostobák! Nem messziregondolók a gondolataitok, azt hiszitek, keletkezik, ami nem létezett korábban, vagy valami is meghal és elpusztul egészen. Lehetetlenség, hogy keletkezzék valami is az egyáltalán nem létezõbõl, és hogy a létezõ elpusztuljon, az lehetetlen és soha nem hallott, mert mindig ott lesz ahová valaki mindenkorra odatette.

Hölgyeim és Uraim,

a szellemiség legalantasabb formája a cirkusz, a létezés abszurd spektákulumának tudatosított kifejezõje. Az, aki észreveszi, hogy csak egyszerû bohóc, hogy megalázóan közönséges szerepet kénytelen játszani, az, aki szenved és lázadozik a sorsa ellen, bár tudja, hogy nem törhet ki belõle, és hogy minden erõfeszítése hasztalan, nos, az a világ cirkuszának durva, penészes vászonkupolája alatt él. Szenvedése és lázadozása csupán az iróniában nyilvánulhat meg. Harsány bohóckodásába – melynek célja a gáttalan hahotázás kiváltása – szubjektíve, fájdalmasan világos iróniával belefoglalja az egész világot. A cirkusz azt jelenti, hogy az ember aláveti magát az irónia démonjának. A cirkusz végsõ tanulsága a közölhetetlen, a kimondhatatlan tanulsága. Minden ember bohóc, de csak keveseknek adatott meg e szellemi õrület elhivatottságához jussanak el. Az öntudatnak még a legalantasabb formája is kettõzöttséget foglal magában: az õrület egységesülés. Azt lehetne mondani, hogy minél élesebben nyomasztják az embert az öntudat fájdalmas ellentmondásai, annál erõsebb benne az õrület nosztalgiája. A bohóc csúfot ûz mindenféle nyelvezetbõl, fölrobbantja a nevetségessel; az õrült számára megszûnik a nyelv rendszerjellege, mágikus kapcsolat jön létre szó és tárgy között. Az õrültek, csakis az õrültek tölthetik ki tartalommal a patetikus üres fogalmát. Mert ugyan mi lehet patetikusabb, mint az igazság bûvkörében élni, míg az elmebajos világ számûz soraiból mint elmebajost, vagy mi lehet patetikusabb, mint a komolyság bûvkörében élni, míg a nevetségesség világa kinevetéssel büntet nevetségességed miatt? Mert innen még vezet út, éspedig a döbbenethez, ahhoz az állapothoz, amely felé minden szellem törekszik. Mert a döbbenetben minden látszat szertefoszlik. A döbbenetben a sötétség teljessé válik, hogy maga az isteni föltûnjön végre közvetlenül.

Hölgyeim és Uraim,

határ az, ami vége valaminek. Hegyesszög pedig, amelyik kisebb a derékszögnél. S ha valamely egyenesre egyenest állítunk úgy, hogy egyenlõ mellékszögek keletkeznek, akkor a két egyenlõ szög derékszög, és az álló egyenest merõlegesnek mondjuk arra, amelyen áll. Ha a szöget közrefogó vonalak egyenesek, egyenes vonalúnak nevezzük a szöget. A síkszög két olyan egysíkbeli vonal egymáshoz való hajlása, amelyek metszik egymást, és nem fekszenek egy egyenesen. Síkfelület az, amely a rajta levõ egyenesekhez viszonyítva egyenlõen fekszik. A felület szélei vonalak. Felület az, aminek csak hosszúsága és szélessége van. Egyenes vonal pedig, amelyik a rajta levõ pontokhoz viszonyítva egyenlõen fekszik. A vonal végei pontok. A vonal szélesség nélküli hosszúság. Pont az, aminek nincs része.

A geometriai alakzatok a számokból keletkeztek, s rendkívüli hatással vannak a gonosz démonokra. Különösen így van ez az ötszög esetében, mely nagy misztériumokat rejt magában, de hasonló titkok ugyanígy a többi alakzat a három, a négy, a hat, a hét és a nyolcszöget véve is kimutathatók. Mindezekkel tökéletesen tisztában kell lennie annak, aki figyelmét a gonosz démonok felé akarja fordítani, tudnia kell, hogy mi van elõbb s hogy mi követi azt, hogy mi mit tükröz s hogy mi tükrözõdik, hogy megértse végül: a démonoknak kilenc rendje van. Ezek közül az elsõk azok, akiket álisteneknek, pszeudotheoinak neveznek, vagyis akik az istennévvel visszaélve magukat isten gyanánt akarják tiszteltetni, áldozatokat és imákat követelnek. Ezeket a második hely a hazugság szellemei követik; az a hazug lélek volt efféle, aki Aháb próféta szájából jött elõ. Ezeknek a fejedelme Phyton, a kígyó, az, akirõl Apollónt phytiusnak nevezik, s akirõl a Sámuelnél említett asszony a nevét kapta. E démontípus a jóslásba szokott beléavatkozni, próféciákkal és jövendölésekkel szokta megtréfálni és becsapni az embereket. Harmadik helyen következnek a viszály, a harag, a düh, a pusztítás és a gyilkolás démonai, majd a bûnbosszulók s a szemfényvesztõk, végül a légi hatalmasságok, illetve a háború démonai, valamint nyolcadik és kilencedik helyen, a vádaskodók és a kísértõk zárják a sort, de mindrõl tudni kell, hogy valamennyi természeténél fogva az isteneket és az embereket gyûlöli.

A pokol pontosan olyan, mint a világ, ott is vannak hegyek, dombok és sziklák, ott is vannak síkságok és völgyek, mint odafönt. A pokolhoz vezetõ kapuk a szemnek hasadékoknak tûnnek, s ha beléjük tekintünk valamennyi homályos, sötét. A pokolban olykor házak és városok tûzvész utáni romjai látszanak, amelyekben pokoli szellemek laknak és rejtõzködnek. Szellemek, s a szellemek közt szakadatlan ellenségeskedések és szétmarcangolások. Az utcákon és utakon rablás és zsákmányolás van. Némely pokolban csupán bordélyházak láthatók, amelyek utálatosak; a piszoknak és ürüléknek minden nemével megtöltöttek. Vannak itt aztán homályos erdõségek, ahol a pokoli szellemek mint vadállatok kóborolnak, s itt földalatti üregekre is látni néha, hová azok menekülnek, akiket mások üldöznek. Vannak továbbá puszta tájak, ahol semmi egyéb homoknál és terméketlenségnél nincs, és itt-ott durva sziklák, melyekben barlangok és kunyhók találhatók. Ezekre a puszta tájakra azokat dobják ki a pokolból, akik a végsõkig vitték; végük az ilyen élet.

Hölgyeim és Uraim,

nemrégiben, egy édes fényû délutánon, zsebemben egy darab kenyérrel és egy köcsög aludttejjel egy közkertbe igyekeztem. Fáradt voltam, megéheztem, alig vártam, hogy leülhessek egy padra enni. Nem néztem a lábam alá, nem vettem észre, hogy a járda aszfaltja egyhelyen fölszakadt. Megbotlottam, elvágódtam, az aludttejes köcsög darabokra tört, ruhám összefröcskölõdött. S hogy a helyzetem még nevetségesebbé váljék, kiabáltam, csapkodtam megmagyarázhatatlan félelmemben, mintha nem is egy közönséges utcán estem volna el, hanem egy feneketlen szakadékba zuhantam volna. A jelenés tökéletességéhez kétségtelenül szükség volt arra a néhány közelben lévõ járókelõre is, aki nevetett rajtam, ujjal mutogatott rám, és körülállt szórakozva. Amint visszanyertem öntudatomat, még a járdán fektemben, dühös makacssággal visszautasítottam a józan ész érvelését, amely sietett fölidézni az elmémben az oksági összefüggéseket; ezeknek az összefüggéseknek a csúcspontjára kerültem, miközben ott feküdtem az utcán, aludttejtõl maszatosan, kezemben még a köcsög cserepeivel. És hirtelen rájöttem, mi riasztott meg: Isten mint a kõ, süvöltése megsüketített, heve, mint valami határtalan szomjúság, kiszikkasztotta a szájam. Amint imbolyogva fölálltam, a körém gyûlt emberek tágulni kezdtek onnan, mintha arcomat torz, fenyegetõ maszk takarta volna. De nem törõdtem velük, mert még hallottam Isten lángjának rettenetes ropogását a világ boltozatján dübörögni. Szememben hirtelen átváltoztak az ablakok: habozva lépkedtem disznóorrú, sas-, béka- meg patkányfejû emberek között. Néhány gyermek valószínûtlenül vékony hangot bocsátott ki a hatalmas liliom-pártán, melyet fej helyett visel. És állandóan új és új lények jelentek meg elõttem: kutyaemberek, bakkecskeemberek, és olyanok, akiknek szájából kettéhasított kígyónyelv sziszegett elõ. És mindeneken Isten lángjának végsõkig csapó zaja. Így ment egy darabig, aztán gépies, önkéntelen mozdulattal letörültem a homlokomat fürösztõ izzadtságot, mely elhomályosította szememet; újból rámtört a fáradtság, újból megéheztem. Az állatfejû emberek egyre ritkultak, sokat kellett mennem, méghozzá zsúfolt utcákon, amíg ismét találkoztam eggyel-eggyel. Estefelé végül minden visszatért a régi kerékvágásba, jelképes látomásaim és káprázataim megszûntek. Isten lángja most már távolian, csöndesen égett.

Hölgyeim és Uraim,

Agalának három ága, magos mennynek magassága, nyisd be Uram szent ajtódat, hadd mennyek be szent szintváltani, szent sebeket kötözni, ALUSZTOK-E BOLDOGOK? ALUGGYATOK BOLDOGOK! Szól a kokas éjféltájba, kiáltya: kejj föl Mária, kejj föl! Megfogták a Jézust, dárdával dárdázzák, koronával koronázzák, hét csöpp vére elcsöppent, az angyalok fölszedték, Jézus elejbe magos mennybe fölvitték,

Az Uram Istenbe ma vagyon csütörtök, Urunk ménye kénnyára, kénnyának esettyére, esettye alatt öt mise, öt mise alatt hullassza drágalátos szent vérit, teremtettel a testet, attá bele lölköt: aki eztet reggeleste elmongya, szintén úgy üdvözül, mint Krisztus Urunk a magas mennyégben. Én elmenék az én utaimon, két szárnyas angyal az én vállaimon mennyetek el fiaim fekete hegy hátára, hirdessétek a szent igéket, a kokas megszólamodott, Krisztus Urunk született, Három csöpp vére elcsöppent, három szûz játszik véle, az angyalok fölszették, Jézus elejébe a magos mennybe fölvitték, én lefekszem én ágyamba, testi lelki koporsómba, három angyal fejem fölött,

Egyik õriz
másik vigyáz,
harmadik a bûnös lelkemet várja.

A kiállítást megynyitom.

Felhasznált irodalom:

H.C. Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet
Empedoklész: Töredékek
Prédikátorok könyve I.
M. Calinescu: Zacharias Lichter élete és nézetei
Euklidész: Elemek
E. Swedenborg: Menny és pokol
Erdélyi Zs.: Hegyet hágék, lõtõt lépék

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

Októberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta