Mai Manó Fotógaléria
1999. július 26–augusztus
19.
Szombathelyi Képtár
1999. október
Hogy hol tart a hazai fotó, arról ízelítõt kaptunk az idei fotóheteken. Hogy hol tart a külföld, arról elgondolkodhatunk a mexikói José Hernández-Claire kiállítása kapcsán is. Egy latin-amerikai fotósról van szó, kinek képeit nézve joggal vetõdik fel a kérdés: van-e értelme a (fotó)mûvészetben perifériáról beszélni? Ha igen, ebben az esetben meg kellene határoznunk a centrumot is. A világirodalomnak ma már szerves részét alkotja Borges, Marquez, Octavio Paz munkássága éppúgy, mint ahogy az egyetemes vizuális mûvészet része a mexikói murális festészet (Siqueiros, Orozco, Rivera). A periféria (mûvészi) centrumba kerülése nem automatikusan történik, nem azonos a témaválasztással. Kérdés, hogy a peremhelyzetbõl adódó szociális feszültségek, konfliktusok mennyire provinciálisak, illetve globálisak, és hogy a mostoha létkörülményekbõl fakadó próbatételek milyen hõsöket vagy bukásra ítélt veszteseket „szülnek”.
A most 50 éves José Hernández-Claire New Yorkban tanulta a fotózást Philip Perkinstõl és Arthur Freedtõl, ahova egyébként urbanisztikai tanulmányokat végezni érkezett 1980-ban. Sikereit azonban már mexikói vakokról, parasztokról készített képeivel érte el – tehát periférikus léthelyzetek bemutatásával, ábrázolásával. Hernandez-Claire azonban átlagembereket ábrázolva is képes olyan kérdéseket felvetni, amelyek mûvészi megfogalmazásához mások általában entellektüeleket, (városi) mûvészfigurákat választanak. Mint elkötelezett dokumentumfotós, nemcsak felmutatja az úgynevezett „felesleges embereket”, de egyúttal fel is emeli õket a megsemmisülés szemétdombjáról, értelmet, új jelentést ad nekik, visszahozva õket az „egyetemes analógia” világába.
A képein ábrázolt szociológiai helyzet, a mindennapok problémái morális, bölcseleti, filozófiai kérdések felé mutatnak, ami sajátos egységben jelenik meg képeiben. A nyomorúságos állapotokat ábrázoló képek mégsem keserûek: kiábrándultság helyett inkább derût fakasztanak az olyasféle alakok, mint a mexikói Rambó, Nav, „a pick up cowboy”, vagy a guadalajarai Minerva. José Hernández-Claire képei az értelmezés és értelmezhetetlenség, a hit (Isten) nélkül maradottság és a bálványteremtés, a deszakralizáció és a deifikáció, a kritika és a mítosz szélsõségei között mozognak, sajátos „akcentussal” mutatva be ezt az állapotot. A képek megjelenésükben is hordozzák ezt a kettõsséget (kettõs keretezés, az üveglapok tükrözõ, kettõzõ, egyúttal fel- s elfedõ, elrejtõ szerepe). A mûvész valójában semmit sem takar el a valóságból, inkább belevon abba, empátiája vagy iróniája révén. Így válik egy pillanatra a kirakatüveg mint szimmetriatengely jóvoltából fejnélkülivé egy nõ (Média mujer), ám mihelyt továbblép, eltûnik a varázslat. Ez Hernandez-Claire „mágikus realizmusa”.
A képzelet játéka érvényesül a formák játékában is, a „mimikriben”, azaz ahogy a városok, házak felülete textúraként viselkedik, körülveszi, magába rejti, vagy kiveti magából az ott élõket, mint a guadalajarai földrengés esetében (Segítõ kezek).
Hernández-Claire párhuzamai közül megemlíthetjük a fotózás „szent öregjét”, Manuel Alvarez Bravót aki a mexikói fotót nemzetközi rangra emelte, a vidéki életet dokumentálta. Hernandeznél mindez ötvözõdik az ember és természet viszonyának ábrázolásával, a részletgazdag ábrázolás (mint üdvözítõ fényképzési mód) hagyományával, s a nagy mexikói murálfestészet hatásával. Ez utóbbi alatt nemcsak a hangsúlyozott falak, síkok értendõek, hanem az átláthatatlan növényerdõk; a túltengõ vegetáció, a burjánzó növekedés, a vitalitás, mely nemcsak a természetre, de az emberekre is jellemzõ. A cukornádrengeteg, a dohánytenger vagy a banánerdõ szinte magába zárja az embert, elszívja vérét, verejtékét, ahol a nád nem édes, de keserû termést ad. A kukorica másként jelenik meg e kultúrában: az emberi élet, a nõi termékenység megtestesüléseként. E sajátos „természeti” vallás dokumentumait is láthatjuk; egyik képén dohánylevelekkel koronázott, „bimbózó” lányka látható mint egy növényisten; a másikon pedig a már halott levelekkel borított férfi.
Hernández képeit dinamikus kompozíció jellemzi: kidolgozott, csiszolt, feszült képek, ugyanakkor olyan mozgást rejtenek magukban, mely a következõ pillanatban már szétveti a képet (Dohányhullámok, Paraszti partitúra). Ahogy a termést betakarító ember hátára veti a kukoricacsövet a – nála nagyobb – kosárba, kezében még benne a mozdulat, szinte látni az ívet, s ahogy közben elõrelép: ez az ellentétes mozgások egy pillanatban, s egy alakban sûrûsödnek.
José Hernández-Claire képeinek színvilága élesen elüt másokétól. Talán Mexikóban élesebb a fény, s az erõs kontúrok egy jól rajzoló lencsével is magyarázhatók, s ettõl oly grafikusak, metszetszerûek képei (A machete ritmusa, A dohány virága, Napról napra), azonban mindez lehetne „éleslátása” metaforája is egyben. És itt kell szólnunk „fény és sötétség” sorozatáról, melyet vakokról készített. Elsõ látásra abszurdnak tûnik a tükörbe nézõ világtalan bohóc vagy a focizó vakok, de a képek, a gesztusok, a mozdulatok tele vannak vitalitással, a teljes élet igényével. Az alanyok érzékenysége itt találkozott a fotóséval, ki eljutott a látás határától a láttatás határáig. Nem vájkál, és nem vádol – bár a szemoperációról készült képét Buñuel Andalúziai kutyájához szokás hasonlítani, mely a nézõk látására utal szimbolikusan (bizonyos dolgokra „vakok”, érzéketlenek vagyunk).
A fotós mintha ebben a sorozatban foglalná össze ars poeticáját a képrõl, mely nemcsak azoknak fontos, akikrõl készült, hanem azoknak is, akik egyszer majd meglátják azt. A világtalan pár esküvõi fotóján Martha és Toño azzal a tartással állnak a gép elé, mint a „normális” emberek: a nõ fehérben, szemlesütve, a férfi feketében, napszemüveggel, s azzal a szándékkal, hogy majd mindenki lássa õket a képet megpillantva. Paradoxnak tûnik, mégis van értelme.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
Októberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon
http://c3.hu/scripta