Cryptogram

Az egész rejtjel történet egy téboly. Az elmúlt években elég sokat szöszöltem titkosítási ügyekkel. Kicsit sarkítva minden titkosítás a médiumok közötti átjárhatóságon alapul. Amikor kódolsz egy üzenetet, voltaképpen egy másik nyelvre-médiumra fordítod le, mely az illetéktelen számára érthetetlen: a lényeg csak az, hogy a folyamat reverzibilis legyen, azaz a címzett beszélje a nyelvet, vagy ismerje a médiumot, vagy legalábbis legyen birtokában egy olyan eszköznek (a kulcsnak, szótárnak), amivel az érthetetlent újra érthetõvé teszi. A számítógépben – s itt igazából nem is a számítógéprõl van szó, hanem a bármilyen digitális elven mûködõ géprõl – minden adat számsorozatok formájában van tárolva: az hogy a számsorozatot hogyan jeleníted meg, hogyan ábrázolod, már tõled függ. Ezért egy képet jelentõ számhalmazt szöveg vagy hang formájában is megnézhetsz-meghallgathatsz. Szóval itt a digitális nyelv a kulcskérdés, melyen elvileg bármi megfogalmazható, s a megfogalmazott bárhogyan ábrázolható. Egyébként a digitális logika nem olyan új dolog, a mechanikus számológépek mûködésének egyszerûsítésére eredetileg Leibniz javasolta 1703-ban a kettes számrendszer bevezetését, ami azért pikáns adat, mert a huszadik századi elektronikus számítógépek történetében eltartott egy darabig, amíg a tízes számrendszer tisztes hagyományával szakítva Neumannék rájöttek, hogy mennyivel egyszerûbb és kézenfekvõbb a kettes számrendszer, az igen és nem logikáját használni. Szóval számomra a kiindulópont mindig az volt, hogy itt van egy furcsa bináris közeg, amibe hogyha bejutnak információk, képi, szöveges, akármilyen információk, azok egységesen számokként vannak kezelve. Tulajdonképpen leszakad az információról az információhordozó szerepe. Tehát nincs az, ami mondjuk egy celluloid film esetében, hogy van egy olyan hordozó anyag, ami a maga anyagszerûségében adja meg a médium korlátait. Emiatt ideális eszköz a multimédia számára is a digitális automata. De gyakorlatilag a titkosítási algoritmusoknak is ez az alapfeltevésük, hogy tulajdonképpen miután itt számokról van szó, ezeket a számokat különféle matematikai mûveletekkel reverzibilis módon lehet oda-vissza alakítani. Minden titkosítás azon alapszik, hogy egy érthetetlen kóddá átalakítod a dolgaidat, és a címzett képes arra, hogy ezt a folyamatot visszafele eljátszva kvázi dekódolja az üzenetet. A Cryptogramban, DeMedusatorban, a Steganográfiában persze elég markánsan benne volt a titkosítástörténet a maga összes hátborzongatóan kedves anekdotájával, meg az, hogy valamifajta mögöttese mindig van egy adathalmaznak, vagy bárminek, amivel találkozol. Létezik egy olyan mögöttese, amit vagy formális logikai módszerekkel vissza lehet következtetni, vagy definiálhatatlan megérzésekbõl kiindulva meg lehet érezni. Lehet, hogy kissé slamposan hangzik, de nekem ez egyfajta mûvészet-definíció, vagy mûalkotás-definíció irányába ható dolognak tûnt.

Mi a fontos ebben a történetben? A titkosság, vagy a titkosítás? A titok, vagy a processzus? A processzus barokkossága, hogy minél bonyolultabban lehessen titkosítani, vagy az, ami titokká válik?

Nehéz dolog, mert ez végül is az a kérdés, hogy ugye létezik egy mû, és létezik

annak egy jelentése. Most kérdés, hogy ez a kettõ el- szétválasztható-e vagy sem. Én azt feltételezem, hogy nem nagyon. De hát a mû ezekben az esetekben szinte a titkosítás módszere, és a jelentés tulajdonképpen a titkosítás eredménye. És talán van egy harmadik szereplõ is, ami katalizátorként mûködik a másik kettõvel, ahogy Te is említed: a processzus. Van a hegy, van a megmászás élménye és van a kilátás a hegycsúcsról. A „befogadói oldalról” a három együtt kell mûködjön, egyébként marad a hegy, mint kurva nagy földkupac.

Na jó, csak számomra itt van a közelítés problémája, hogy a számítógépre írott bármiféle tett, adat, aktus, akár szöveg, akár kép, eleve titkos, egyszerûen azért, mert nem létezik, ha nem kapcsolod be a gépet. Szóval a közzététel, ami egy konvencionális eszközökkel létrehozott mûnél mûködik.

...nem rakok ki egy képet, amit megfestettem.

Ez csak ennyi? Szóval ennyi a differencia?

Én azt gondolom, hogy ennyi. Én egy darabig festettem, igaz, hogy csak a néhány fõiskolai évem alatt, de hát azért végül is van nyolc-tíz kép, amit mondjuk bírok vállalni. Azokban a képekben is valahogy azokat a határokat próbáltam megtalálni – nem is nonfiguratív, nem is konstruktivista, hanem kicsit gesztusközpontú festészettel –, vagy legalábbis a közelükben mozogni, amiknek az egyik oldalán valami egy fecni lesz, a másikon meg egy kiállítható kép. Most azt gondolom, hogy azzal a módszerrel, hogy a fõiskolán tanított mindenfajta ügyességet vagy technikai tudományt, csuklómozdulatot igyekeztem levetkõzni, azzal azt próbáltam ki, hogy tényleg el lehet-e jutni ennek a határnak a környékére. És ezzel analóg a mostani tevékenységem is: egy digitális világban is igyekszem azt a módszert megtalálni, amik tényleg a határok megtalálására, felfedezésére irányulnak. Megismerõ jellegû tevékenységet próbálok végezni, aminek tényleg az érdeklõdésem a mozgatórugója, és tulajdonképpen az egyes mûtárgyként aposztrofálható dolgok tulajdonképpen melléktermékei ennek. Giccsesen szólva: naplóoldalak. És azt hiszem, hogy ez egy elég konzekvens tevékenység. Abból a szempontból is konzekvens, hogy szinte mindig szórakoztató történetek keretezik a „termékeket”, amik kissé magyarázzák, kissé idézõjelbe teszik azokat, illusztrációt csinálnak belõle. Pl. a Cryptogram egy szép, kézenfekvõ fikció: miért ne lehetne egy digitális szöveget reverzibilis módon virtuális szoborrá alakítani? Az, hogy ezt ki is lehet próbálni, használni lehet, talán csak játékos illusztrációja a gondolatnak.

Ez mit jelent? Szóval a történetnek van egy idõbeli és egy érzelmi függése és van dramaturgiája...

A Cryptogram esetében tulajdonképpen arról van szó, hogy egy szöveget háromdimenziós objektummá változtatni elég kézenfekvõ a digitális világban. Van ugye a szöveg, amit egy számsorozat ír le. Mi van, ha a számsorozat számait nem betûket jelentõ karakterkódokként, hanem háromdimenziós koordinátákként „ábrázolom”, s a koordináták által megadott pontokat abban a sorrendben kötöm össze síkokkal, ahogy az eredeti szövegben a betûk következtek egymás után? Kapok egy olyan, síkokból álló összevisszaságot, amiben a síkok sarokpontjai a betûknek felelnek meg, a síkok oldalai pedig megfelelnek a szövegben a betûk sorozatának. Ebbõl nyilván visszaalakítható a szöveg, hiszen a koordinátákból megkaphatók a betûk, a síkok oldal élei pedig kijelölik a betûk sorrendjét. Annyit még meg kell említeni, hogy az operációhoz kell még egy kulcsobjektum, ami a betûk és a 3D koordináták megfeleltetéséhez szükséges. Ennyi: 4-5 mondatban le lehet írni, hogy mi a helyzet, a dolog nyilván kivitelezhetõ, mert logikus. Az ötletnek van egy csomó szimbolikus felhangja: szobrok formájában levelezni, a szoborba rejtett titok stb. Az, hogy ez a dolog mûködik is és kipróbálható, használható, már más kérdés: nem hiszem, hogy tömegek használják a Cryptogramot titkos levelezésre, annak ellenére, hogy valóban használható volna erre, viszont sokan kipróbálják a demót, hülyéskednek vele. És nem hiszem, hogy azért nem használják, mert nem volt energia megfelelõen fancy interfészt, varázslókat meg assistant-eket gyártanom hozzá, ami nélkül ma már egy szoftver nem tud megélni. A Cryptogram a maga egyszerû tisztaságával megmaradt a szükségtelenség talaján, fikció maradt az, hogy ezt virtuális közösségek használhatnák, és egy csomó ember 3D kulcs-idolok segítségével kódolja a leveleit. Sose akartam bizonyítani, hogy mennyire nélkülözhetetlen segédeszköz.

Gyakori jelenség, hogy médiamûvészeti ügyek technikai újításokat is hoznak, amibõl néhány év múlva „mindenki profitál”. Sok szerzõ is van, aki váltig a mûvészeti projektek hasznosíthatóságát nyomatja, ennek talán az az oka, hogy akikkel, amilyen technikával dolgozol ezen a területen, azok nagyon profitközeliek. Én igyekszem a „produktumaim” haszontalanságát megõrizni. Nem mintha a Cryptogram nem hordozott volna technikai innovációt: akkor használtunk VRML-t (Virtual Reality Modelling Language, a hálózaton publikálható virtuális valóságok nyelve), amikor még két hetes sem volt a specifikáció, néhány buta próbálkozástól eltekintve még senki se próbálta.

De visszatérve a kérdésedre: hogy a röviden leírható ötlet megvalósítása létrejött, leginkább a napi történelemnek köszönhetõ. Akkortájt voltak az elsõ botrányok a titkosítással, akkor csukták le a PGP nevû titkosítási algoritmus kitalálóját az USA-ban, mert interneten hozzáférhetõvé tette az ötletét, ami tekintve, hogy bárki a világból letölthette, megsértette a titkosítás exportjára vonatkozó jogszabályokat. A titkosszolgálatoknak ugyanis elõször azt kell mondaniuk egy-egy kriptográfiai termékre, mielõtt az nyilvánossá válhatna, hogy ezt nekik nem kunszt visszafejteni. Szóval már csak brahiból is érdemes volt valami tilos titkosítási algoritmust megcsinálni és publikálni. Viszont ez megint ez a giccses napló-történet: nem mintha nagyon trendkövetõ lennék, de ha ez az aktuálpolitikai zavar nincs, talán lényegtelenné, jelentéktelenné válik, hogy ez a bárki számára átlátható logikus történet ki van-e próbálva a gyakorlatban

Egyébként a Cryptogram nem csak kriptográfiai hanem steganográfiai módszert is használ: te, a feladó egy szöveget egy összevissza VRML-szoborba kódolsz, ezt küldöd át a címzettnek, aki persze rögtön tudja, mirõl van szó és dekódolja. Viszont az FBI-KGB õstahó lehallgatói figyelemre sem méltatják, mert úgy gondolják, hogy ez biztos valami barom mûvész okoskodása, semmi érdekes nem lehet benne. A Steganográfia, a jel elrejtésének a tudománya, mindig egy kicsit ezzel a kultúrgõggel operál: többé kevésbé mûveletlen baromnak feltételezi a hallgatódzó kívülállót. Ellentéte a „hülye, aki elolvassa” típusú paradigmának, ami egyébként valaha, amikor az emberek csak fennhangon tudtak olvasni, komoly átkozódási divat volt. Voltak eretnekek, akiket azért égettek meg, mert csendben tudtak elolvasni valamit.

Amíg hallgattalak, az jutott eszembe, hogy amirõl és ahogy beszélsz, az egy festmény vagy egy szobor: ugyanaz, mint a konvencionális képzõmûvészeti mûtárgy.

Hát bizonyos szempontból ugyanaz. Ami mássá teszi a komputer teret, a digitális teret, az tényleg az, hogy az ember egyfajta keretet hoz létre a programozás során, és ez a keret aztán „mûvész-autamata”-ként mûködik: ha egyszer megírtam a Cryptogramot, vagy a stego-programokat, azok „bármilyen bemenetet” kapnak, képesek abból képet, virtuális szobrot faragni. Véges számú, de nagyon sokféle látványt produkálnak. Innentõl nem kell hozzá ihlet meg zsenialitás, hogy az ember egy Platón-szöveget kõbe faragjon. Itt egyszerûen írni kell egy programot, ami egy az egyben lefordítja – reverzibilis módon – a Platón-szöveget szoborrá. Ami aztán vissza is nyerhetõ a szoborból. És ha nem elég csinos a Platón, akkor fogsz valami más szöveget és kipróbálod, hogy hogy néz ki. Nincs ihlet, csak választani kell.

Egy kicsit elolcsósítod a dolgot, szóval úgy teszel, mint ha ez csak a lusták mûfaja lenne.

Nem lustaság, mert nem olyan egyszerû megírni egy ilyen programot. Csak arról van szó, hogy ha egyszer kész van, csak használni kell. Egyébként itt egyfajta egzaktságról van szó, nem könnyûségrõl, hanem egzaktságról. Itt tényleg reverzibilis lesz a folyamat, ha mondjuk Brancusi agyagba formálta vagy márványba faragta volna Platón Lakomáját, akkor az nem biztos, hogy szóról szóra visszafordítható lenne.

Meggyõzõ, amit mondasz, sõt én a szöveggel vagy szövegekkel való bíbelõdésben ugyanígy élek. Az egyetlen fájdalom vagy fájdalomszerû jelenség, ami itt fölbukkan, de ez lehet, hogy csak az idõ rövidsége vagy a dolog fölhabzása miatt mûködik így, hogy az én számomra ami igazán taszítóvá kezd válni ebben a számítógépes vagy digitális, virtuális trükkben, az az, hogy épp az egyszerûsége, épp a tisztasága révén, mert hiszen ennél tisztább ügy nincsen, tehát a tisztasága folytán az alpáriságnak és a giccsnek ilyen áradását talán csak az amerikai rajzfilmek bírták produkálni.

Ez pont ugyanaz, ami miatt Dziga Vertov tajtékzik kilencszázhuszonvala-hányban a filmmel kapcsolatban: ahelyett, hogy valóban elgondolkoznának legalább néhány pillanatig azon, hogy mire is való ez a celluloidszalagon rögzített mozgókép, a jól bevált dobozszínházat filmesítik meg. Semmi más nem jut az eszükbe, minthogy „filmre vinni” az amúgy is létezõt: szenvelgõ színészeket, akik szintén nem értik, hogy itt valami tök másról van szó, némafilmen még elmegy, de hangosfilmen már nevetségessé válnak. Viszont Vertov egy irigylésre méltó fikció fanatikusaként ezt az egész rakás szart betudhatta a burzsoá dekadenciának, mi sajnos egy sokkal szkeptikusabb kor gyermekei vagyunk.

Jó. Ez rendben van, csak a dolog végül semmi másról nem szól, mint szól mióta világ a világ, hogy mi lenne, ha egyszer rövidre záródna a történet és az derülne ki, hogy a tiszta formának és a tiszta gondolatnak van egy mezeje? Most viszont még rövidebbre záródik az a rés vagy az a távolság, ami elválasztja a szart és az aranyat.

Hát errõl szól az élet, de nem hiszem, hogy lehet ezen változtatni. Mindenki reflexbõl elfogadja, hogy a digitális világ a valós világnak valamifajta alternatívája. Hogyha megnézed azokat a reklámokat, amik az internet-kapcsolatról szólnak, vagy akár a videókamera reklámokat, a digitális cucc menõ alternatívája az analógnak, mert ugye az a modern stb. No most ez egyrészt egy elég rossz attitûd a tiszta forma szempontjából, ám valószínûleg kivédhetetlen, mert tényleg ugyanaz a dolog mûködik, mint ami mondjuk a némafilm korában, szóval amivel Vertov, Eggeling meg Fischinger szemben állt, hogy ugye itt van nyolcvanhatezer út, amilyen irányokba el lehet indulni, de gyakorlatilag a piac, illetve a Manci néni ízlése határozza meg, melyik a járható.

Hát ez az: nem mondunk semmi újat. Inkább csak arról van szó, hogy egy eszközváltással ismételjük az untig ismertet.

Bizonyos szempontból van egy új, messianisztikus kütyü-imádat – amivel szemben rögtön ellenérveket is fel tudok sorakoztatni persze –, ami a digitális nyelvet használja, és abban a bûvöletben születik és népszerûsödik, hogy mindent le lehet fordítani digitális kódra, az univerzális számítógép nyelvére. Ha a digitális nyelv valóban ilyen univerzális és üdvözítõ, hogy elõbb-utóbb minden információt digitálisan fogunk tárolni, akkor legalábbis azt el kell ismernünk, hogy az ilyen gondolatkísérlet a gépek történetében elég egyedülálló. Szóval érted: a porszívóval port lehetett szívni, a film képeket tudott mutatni gyors egymásutánban, volt hozzá hang meg színháztermi körítés, de azért az, hogy itt egy univerzális dologról vagy egy univerzális nyelvrõl van szó, az mégis példa nélkül való. Mondták, hogy a fényképezés helyettesíti a festészetet, azt is, hogy mindent le fognak fényképezni, de a Mozart szonátákat azért nem gondolták fényképek formájában/útján megõrizni, hallgathatóvá tenni. A technikai innovációk mindig egy eljárásról, egy technológiáról szóltak, sohasem egy egységes szemléletrõl – legyen szó fényképezésrõl, celluloidfilmrõl, hangrögzítésrõl. Ehhez képest a lényeges különbség az, hogy itt nem a számítógéprõl, a kütyürõl van szó, hanem a digitális elvrõl. Arról, hogy a bináris logikával mindent le tudunk írni, és hogyha le tudjuk írni, akkor meg tudjuk hozzá alkotni azt a kütyüt, ami aztán ezt meg is jeleníti. Ez azért egy picit új, arról nem is beszélve, hogy itt egy rendszerben, egységes szabályoknak megfelelõen kezelhetõ minden médium.

Szóval én azt gondolom, hogy ez az, ami a mûvészetet eltartja – én nagyon rossz véleménnyel vagyok egyébként 99 százalékban a mainapság mûvészetérõl. Tök mindegy, hogy az festészet vagy komputeres fityfene. Nagyon gonosz véleménnyel vagyok errõl, és leginkább azt gondolom, hogy ezt a gonosz véleményt kéne elsajátítani minden normális embernek, de különösen a képzõmûvészeknek. Ezt igyekszem nyomatni, amikor az Intermedia tanszéken baromi tehetséges meg baromi jó csajokkal, fiúkkal találkozom, hogy a mûvészet az egy offenzív gesztus, ott azért támadni kell, de tudni kell, hogy mit miért, és következetesnek kell maradni. Én azt gondolom, hogy ez az egyetlen kiút abból, ami most van, és ami a mai fõiskolások számára a framework. Hasonlóan ahhoz, ami mondjuk számomra a 80-as évek „újfestészeti világa” volt, ami a mûvészet legvégét és egy dekoratõr attitûdöt jelentett, olyan nyomasztó módon, hogy nagyon nehezen tudtam egyáltalán elindulni a saját dolgaimmal. És most egyszerûen azt gondolom, hogy az a számomra érdekes, amikor egy munkán lehet érezni azt, hogy az, ahogy végigcsináltad, az egy megismerési folyamat volt, és Te tulajdonképpen ezzel a munkával ezt a megismerési folyamatot igyekszel megspórolni a nézõk számára.

Szeretnék egy teljesen naiv, mondjuk animális kérdést föltenni. Mi az, hogy megismerés 1999-ben?

Oké, visszatérve a Cryptogram-kályhához, talán 1976 táján le lehetett volna írni az egész ötletet egy fél oldalon. Ha egy szövegnek minden karaktere számként van nyilvántartva, akkor miért ne lehetne ezeket a számokat háromdimenziós koordinátákként értelmezni, és ennek megfelelõen egy szobrot faragni.

Igen, akkor ezt még...

Hát miért, figyelj, ezek a dolgok, ezek manuálisan miért ne mûködhetnének?

Manuálisan igen, de hát ez egyrészt nem jutott senkinek az eszébe, másrészt meg nem volt adekvát.

Ez igaz. Itt arról van szó, hogy engem érdekelt, hogy oké, akkor hogy is mûködhet ez a gyakorlatban? Amit elõbb mondtam a megvalósításról – tehát hogy ha az aktuális tények nem játszanak össze, az on-line verzió talán nem készül el, vagy legalábbis nem ilyen formában –, csak látszólagos ellentmondás. Én a magam számára érdekesnek tartottam kipróbálni, hogy ez hogy is megy, de az a munka, amivel ez bárki számára használhatóvá, kipróbálhatóvá vált, már nem ilyen egyértelmû. 76-ban talán papírból hajtogattam volna legalább egy-két ilyet, 96-ban virtuális szobron tudtam kipróbálni. És oké, hogy egy ilyen gesztusnak van mindenféle mögöttes értelme.

Miért gondolod azt, hogy a megismerésnek, már a mûvészi megismerésnek lehetnek még tényleg titkos területei? Szóval van még csáp, amit be lehet dugni, másrészt van terület, amibe be lehet dugni?

Nézd, ezt nem tudom, hogy miért gondolom így. Hogy saját magamat mûvészként vagy mûvészetet csinálóként fogjam fel, teljesen érdektelen részletkérdés, de végül is azt magában rejti, hogy az ember csinál ezt, csinál azt, míg talál megismerni való dolgokat. Ha már nem, akkor nem fogok elkezdeni kisrókát rajzolgatni meg nem tudom mit, hogy...

Persze-persze. De én meg azt forszírozom, hogy mi táplálja benned azt a heroizmust, hogy megismerésrõl akarsz beszélni?

Mert egyébként unatkoznék...

Hát ez az, csak tudod, az a történet, amelyik egy ilyen hittel teli és pátoszos hazugságot bír csak fölmutatni, miszerint a világ végére lehet járni, ugye, mert mindig errõl van szó, ez szerintem már réges rég, körülbelül a század közepe óta nem mûködik. Minden „újdonság”már csak vitézkötés a történeten.

Nem, azért ezt nem hiszem, ez inkább egy fluktuáló jelenet. Na most itt tényleg az van, hogy az ember programozgat-programozgat, és emiatt van ennek egy furcsasága, hogy nem festeget-festeget, nem színeket rakosgat föl, hanem számokat, szövegeket, programokat ír ahhoz, hogy létrejöjjenek azok a látványok, amiket csak õ lát. Mert csak azon a szerencsétlen monitoron, ami az orrod elõtt van, lehet megjeleníteni a színek nagy részét. Színeket látsz, amiket a programjaid produkálnak és nem lehet kinyomtatni. Aztán törheted a fejedet, hogy milyen programot írj arra, hogy bemutathatóvá tedd azt, amit egy az egyben nem tudsz megmutatni. Ez az, amirõl a Cryptogram kapcsán is beszéltem: azon túl, hogy a szöveg szoborba kódolását kitaláltam, persze hogy furdalt a kíváncsiság, hogy hogy is nézne ki egy ilyen szobor. Ki is próbáltam, írtam programokat, amik ezt meg is csinálják. De ezek a programok az én otthoni számítógépemen az én programjaimban, az én monitoromon tudták csak megmutatni. Ezzel az én megismerés éhségem ki volt elégítve, de rajtam, meg azokon kívül, akiknek otthon ezt meg tudtam mutatni, senki se láthatta a nagyszerû eredményt. Amikor arról beszéltem, hogy a történelmi aktualitások szolgáltatták az apropót arra, hogy ezt a nyilvánosság számára meg is csináljam, akkor arra a „megcsinálásra” gondoltam, ami azt az uncsi feladatot jelenti, hogy újraírod a programjaidat, hogy egy olyan egységes formátumban csinálják meg a szobrokat, ami bárkinek a számítógépén megnézhetõ. És ez egy nagy és unalmas macera: végig kell nézned az összes divatos, elterjedt szoftvert, végig kell gondolnod, hogy milyen számítógépe lehet a nagyérdemû azon részének, aki a Te potenciális közönséged... És végig kell próbálgatnod az összes lehetséges hardver-szoftver kombinációt, hogy tényleg mûködik-e rajta, grafikus interfészt kell csinálnod stb. Ez az egész dolog a technológia elterjedésével együtt járó egységesedéssel egyre egyszerûbb lesz, de a hõskorban olyan volt, mintha filmesként le kéne forgatnod és meg kéne vágnod az anyagodat fekete-fehérben, színesben, 8mm-re, 16mm-re, 35mm-re, VHS-re, videólemezre, diaporámára stb. Szóval ennek az uncsi és fáradtságos ügynek, hogy a Cryptogramot megcsináljuk webre, hogy mindenki láthassa, csak abban a korban volt értelme, amikor mindenki a privacy-rõl meg a titkos szolgálatokról beszélt, amikor az államvédelmi hivatalok pánikban voltak attól, hogy a neten mindenféle „ellenõrizhetetlen” dolgok folynak, és igyekeztek kiépíteni a hálózati lehallgató apparátust... Amerikában ekkor akarták elfogadtatni a törvényt, hogy minden telefoncsatlakozóba internet-lehallgatót rakhassanak. Persze nem gondoltak rá, hogy mi munkát szednek a nyakukba, ha megszerzik a jogot mindenki lehallgatására. A munkanélküliség csökkentésére persze jó megoldás, mindenki titkosügynök lesz, à la DDR. El is láttuk õket munkával, az e-mailjei végére mindenki állandó aláírásként berakta az általa ismert összes kábítószer, robbanószer nevét, hogy a kulcsszavak alapján a veszélyes tartalmú leveleket kiszûrõ robotprogramok, amik a gyanús üzeneteket az ügynökök számára gépiesen kiszûrték és továbbították, elég olvasnivalót adjanak a gazdijaiknak... Szóval ebben a légkörben az ember befektette azt a sok energiát abba, hogy egy nyilvános titkosítóprogramot publikáljon, e nélkül viszont nem tette volna...

Na mindegy, ez a titkosítás ügy persze a személyes mániámmá vált. A Cryptogram után jött a DeMedusator, aztán a Steganográfia... Egyébként a DeMedusator egy nagyon furcsa történet, Fernezelyi Mártonnal együtt találtuk ki és csináltuk meg, illetve csináljuk a mai napig. A Cryptogram környékén elkezdtünk együtt dolgozni, a webes verziót már közösen csináltuk, és már akkor gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne ezt folytatni, hasznosítani egy következõ munkában. Ez az egész virtuális valóság történet abból a szempontból kezdett el érdekelni, hogy mi lenne, ha az internettel kapcsolatban sûrûn hangoztatott globális faluszerûséget megpróbálnánk virtuális valóság formájában megcsinálni. Mi lenne, ha csinálnánk egy olyan világot, amibe mindenki be tudja rakni a saját dolgait, fel tudja építeni a saját „házát”, falurészét... Ez egy fajta második web lett volna, amibe a kétdimenziós hypertext-homepage-ed helyett saját három dimenziós lakrészt építhetnél. Ez persze magában rejti azt a veszélyt, amit Te is említettél, hogy ahogy a weben is nagyrészt szemét van, ha csinálunk egy ilyen rendszert, nem lesz kontrollunk afelett, hogy ki mit rak bele. Te csak a kereteket tudod megcsinálni, amiknek tökéletesen és automatikusan kell mûködnie: ahogy a Cryptogramnál is voltaképpen egy olyan keretrendszer van, amibe ha beírtál egy szöveget, akkor õ megcsinálta a Cryptogramját, tökmindegy, mit írsz be, mindig lesz belõle egy ilyen háromdimenziós izé... Magától. Azt mondod, hogy SEND, és akkor megcsinálja. Meg lehet nézni, a mai napig mûködik. Egyébként egy csomóan használják. Az édes az a dologban, hogy emberek hullámokban még most is elkezdik csetlájnként használni. Néha megnézegetem, mik vannak abban a folderben, amibe a demó kipróbálásakor elkészült Cryptogram-ok kerülnek. Ezt persze bárki megteheti, megnézegetheti és dekódolhatja az ott tárolt üzeneteket. Szóval úgy tûnik, erre idõrõl-idõre rájön egy csapat és elkezdi faliújságszerûen beszélgetésre használni a Cryptogram-demót. Végignézegetve a kódolt üzeneteket, kiderül, hogy vannak benne egymásra válaszolgató levelek, szerelmi vallomások, évõdések stb. A teszt-levelek nagyobb része nem ilyen, de azért foltokban megjelennek ilyesmik is. Egyébként nem tudom elképzelni hogy hogy jön létre a társas érintkezés, és hogyan folyatódik a levelezés megszakadása után... Nyilván elkezdenek telefonálgatni. A file-ok keletkezési dátumaiból lehet látni, hogy egy-két hétig tart általában az ilyen levelezõsdi. Szóval abszolút édes a dolog, és tipikus példa arra, hogy az interaktivitás azt is jelenti, hogy arra használják a cuccodat, amire akarják. Én írtam egy programot, ami bármilyen szöveget szobrokká kódol, tehát valamilyen fajta kontrollom azért volt afölött, hogy egy ilyen szobor hogy néz ki, ami ebben az esetben a maximális kontroll. Arra, hogy milyen baromságokat kódolnak majd Cryptogram-szobrokba, nem tudsz direkt módon hatással lenni, de hogy hogy néz ki a végeredmény, arra igen. Olyan keretet kell tehát csinálnod, ami vizuálisan vagy akárhogy elég kvalitást nyújt, azaz elég erõs ahhoz, hogy a szemetet is elbírja. A szarból várat építõ szoftvert kell megcsinálnod.

És hát a másik oldalról az is benne van a dologban, hogy ez az egész digitalizálás abból a szempontból is érdekes, hogy mi feltételezzük, hogy a digitális nyelven minden ábrázolható, nemcsak a Mona Lisa és nemcsak a szövegek, hanem tényleg minden, ami az emberi kultúrában létezik. Lehet persze mondani, hogy például itt nincs szag, mert nincs olyan interfész, ami szagot bocsát ki. De feltételezhetõ, hogy ahogy a zenét a hangszóró úgy hozza létre, hogy a digitális adatoknak megfelelõen rezgeti meg a levegõt, úgy valahogy meg lehet csinálni ezt is. Ha szükség van rá, akkor meg lehet csinálni. Viszont egy dolgot baromi nehezen tud reprodukálni ez az egész digitális világ, és az pedig egyszerûen a zaj, a kosz, a hiba. Amit, ha az ember mondjuk háromdimenziós animációt csinál, akkor ugye a legtöbb energiát arra fordítja, hogy a valós világnak ezeket a tökéletlenségeit, a koszokat, a szálló porokat, a fénycsévéket meg ilyesmit...

...a redundanciát...

...reprodukálja. Nekem az örök példám, amit a diákoknak mindig elmondok, hogy ugye az volt az egyik legelsõ ilyen számítógépes látvány, hogy egy ûrhajó száguld a csillagok között, és látod a távoli fénypontot közeledni, aztán elrohansz mellette. No most a gyakorlatban ezt meglepõen macerás megoldani. Ugyanis a digitális lámpák a végtelenségig világítanak, mert nincs levegõ, nincs fénytörés. A kamerák meg a végtelenbe látnak. Ergo, ha én csinálok egy égboltot, amit telerakok csillagokkal – több fényévnyire vannak –, mindegyik ugyanolyan fényesen fog világítani, így az egész látvány egy nagy fehérség lesz ûrbéli száguldás helyett. Az animáció problémája az, hogy ezeket a fényeket le kell korlátozni, a kamerát le kell vakítani, hogy ne lásson olyan messzire, satöbbi. Kvázi azt az ideális jelenetet, hogy mindent látunk, fény van mindenhol, semmi tökéletlenség, ezt valahogy át kell fordítani egy hibákkal teli világgá, amitõl a dolog realisztikusnak tûnik. Egy háromdimenziós animációban attól lesz valami realisztikus, hogy ezeket a hibákat, ezeket a tökéletlenségeket visszahozzuk. Egyszerûen azért, hogy lássunk valamit.

A hiba adja a munka értékét és éthoszát? Ez több mint metaforikus. Másrészt épp Te állsz elõ erõs kritikával a számítógépes kultúrával vagy struktúrával szemben?

Aki számítógép-mûvészetet csinál, az általában így van vele. Ha megnézed a NET-mûvészet jó példáit, melyek tényleg újdonságot hoznak, s nemcsak amolyan Photoshopban összevakerált képeket, azok szerzõi mind baromi kritikusak az egész dologgal szemben. Egyszerûen azért, mert a technológia oldaláról nagyon egyszerûen átláthatóak a korlátok, így belátható a jövõ.

DeMedusator

Mit jelent a szó: DeMedusator? Ha arra gondolok, köze van a Medúzához, akkor végképp nem értem, mert hogy a Medúza a három Gorgo közül az egyetlen, aki halni képes.

Ez egy kicsit fura. Szóval ez abszolút pontos. Eredetileg nem szólt többrõl, mint a Rocky Horror Picture Show címû film furcsa fináléja, melyben megjelenik egy kapcsoló kar, amivel Frankenstein kõvé változtatja a szereplõket, s az van a kar fölé írva, hogy meduzátor, de amint egy másik kart húz föl, ami fölé az van írva, hogy demeduzátor, visszaváltoznak és elkezdenek énekelni. Ebbõl adódott a dolog. Ugye a másik, ami hát egy ilyen primer dolog, hogy a DeMedusator-ban tulajdonképpen minden elõször kõvé válik: amikor betöltesz valamit, akkor elõször az a Cryptogram formájában jelenik meg, és meg kell hogy érintsd ahhoz, hogy eredeti formájában tûnjön elõ, és hát ez tulajdonképpen a demeduzátor. Kétségtelen, hogy vannak zûrök ezzel, konkrétan a három gorgóra gondolok. Ha az ember igazából végiggondolja, hogy ennek mi a mitológiai háttere, egyrészt van több verzió is arról, hogy ki kicsoda, ki kígyó meg ki nem kígyó. Ez egy bonyolult történet. Akkor végül is egy hirtelen adódott márkaneve lett ennek az ügynek. De nem tartottam rossznak.

Persze, jól hangzik. Csak azért kezdtem rajta gondolkodni, mert van egy beépített ellentmondás a vizualitás szintjén: a héját ez a furcsa, õrülten rossz dizájnú CosmoPlayer keret adja, mely abszolút a napi divat-dizájnhoz köti a helyzetet. Azon belül viszont van egy dekonstruktivista, az építõmûvészeti dekonstruktiviz-musra emlékeztetõ vizuális struktúra, s a kettõ együtt aztán végképp nem vág egybe azzal a fajta archetipikus gondolattal, amit a medúza hívhat elõ. A halni készülõ állandóság vagy az érzéki érzéketlenség ugye, mert kõbõl van, kígyóhajú, kõfogú.

A DeMedusator nagyon profán alapról indult. Ugye sokat beszélünk arról, hogy az internet egy nagy szemetes, nagy befogadó. Oké, akkor próbáljuk meg azt végiggondolni, hogy ha bármilyen szemetet, és a szó szoros értelmében bármilyen szemetet beengedünk egy ilyen világba, akkor lehet-e egy olyan jelentésdizájnt létrehozni, ami azért ezeket valamifajta vizuális vagy audióvizuális kvalitássá változtatja. Egyszerûen ez a jelentésdizájn kérdése.

Ennél döbbenetesebb szóösszetételt keveset hallottam: jelentésdizájn. Azért ebben a cinizmus vastagon benne van.

Hát ebben vastagon. Abszolút vastagon, de az is benne van, hogy két éve, amikor elkezdtük a DeMedusatort csinálni, azt éreztem, hogy a kiállítótermekben található kollázsoknak, a komputeres printeknek áll a világ, ami a számítógép tulajdonképpen egészen nevetséges alkalmazása.

Talán nem is a számítógépnek, hanem a printernek.

Végül is itt idõspórolásról van szó: összevágjuk a kollázst, amire szükségünk van, itt a komputer, itt az internet, ahonnan le lehet tölteni egy csomó képet, és ezeket gyorsan meg lehet csinálni. Na most én ezt nagyon dizájnnak érzem. Elég sokat éltem abból, hogy a szó szoros értelmében dizájnt csináltam. Reklámügyekkel foglalkoztam. Kétségtelen tény, hogy annak idején, amikor én ezt elkezdtem, egy vagy két hétig csináltunk egy lemezborítót. Ma ez gyakorlatilag egy félóra, vagy egy óra korrektúrákkal. Szóval ezen lehet idõt spórolni. Csak nekem talán pont ebbõl, az ilyen reklámgrafikai tapasztalatból adódóan teljesen alpári dolognak tûnik, hogy én idõt spóroljak azzal kapcsolatban, amit csinálok. Fõleg miután általában idõzavarban vagyok, hogy elég idõt tudok-e fordítani arra, amivel foglalkozom, illetve nagyon meg kell küzdenem azzal, hogy megfelelõ levegõt tudjak magamnak biztosítani ahhoz, hogy úgymond mûvészettel, vagy valami olyasmivel, ami számomra érdekes, olyasmivel foglalkozzam. Na most az egy nagyon egyszerû, kicsit yuppie-attitûd, hogy oké, hát ha nincs idõnk, akkor gyorsan csináljuk meg. A Balkonban olvastam Bak Imre szövegét a festészetrõl, ami szerintem baromi jó. És évek óta, 93–94-tõl van ez a diskurzus a festészet haláláról. Ez végre egy összefoglaló, az utalásaival tényleg kiemel egy olyan koordinátarendszert, amiben valóban értelmezhetõ, hogy itt a festészet manualitásával kapcsolatban mi az, amirõl érdemes vagy adekvát gondolkodni. És ugye a konklúzióban kétféle utat rajzol meg a mûvészet számára. Az egyik a létezéssel, vagy a létezés mikéntjével való foglalkozás, amire azt mondja, hogy ez inkább a festészet mezején található, tehát az alkotó, aki inkább ez iránt érez affinitást – hogy pontosan próbáljak fogalmazni – az inkább a festészet, a hagyományos manualitással foglalkozik. Az én értelmezésemben ez a dolog inkább az idõrõl szól, mint a technikáról. Tehát a médiumban való elmélyedéssel kapcsolatos. A másik lehetõség pedig ez a mindennapi lét esztétizálása, tehát nem a létezés, vagy ilyen elvont fogalmak végiggondolása, hanem inkább az azonnali esztétikai jelenlét.

Ez a dizájn, amibe beleomlik, mint a kardba a Grand Art, a másik oldalon meg a szórakoztatóipar, amihez meg az underground liftez felfelé…

Ez nem feltétlenül pejoratív, mert már beszéltünk arról, hogy a NET-mûvészet jobbjai általában nagyon kritikusak ezzel. És általában úgy, hogy a fölmerülõ ügyekkel kapcsolatban mindig elõbb reagálnak. Például az Etoy a Hijack-kel a keresõrendszerek virágzásának korában ugye semmi mást nem csinált, mint hogy meghirdette a saját oldalát az összes létezõ olyan kulcsszóval, amire nagyon sokan keresnek. Amiben volt pornó, szex, Porsche, pizza a legkülönfélébb helyekrõl, és a gyanútlan internetezõk a keresõ rendszerben begépelték...

...és ott se találtak...

...pontosan. Hát amíg oda nem klikkeltél, addig nem tudtad, mi az. Amikor rákattintottál, kaptál egy web site-ot a You are being hijacked by Etoy szöveggel, s csapdába estél, mert hiába nyomtad a BACK gombot, nem tudtál visszamenni. Néhány hét alatt állítólag több milliós találatokat értek el annak idején ezzel a web site-tal, ami hát azért tényleg tett volt...

És még egy pillanatra visszatérve a digitális printre..., szóval van egy olyan aspektusa is ennek az egésznek, hogy mindennel baromi anyagszerûen lehet bánni a komputerben. És a digitális print azért is üres egy kicsit mindig, mert tulajdonképpen ellene dolgozik az anyagszerûségnek... Az igazi komputergenerált kép teljesen más. Próbáld meg kinyomtatni és csalódsz. Ez a különbözõ színkeverések átfedéseibõl adódik, mert a monitor világít, és rajta a színkeverés additív, a nyomtatás meg szubtrak-tív, és a két spektrum nem illeszthetõ jól. És ami tipikusan számítógépes kép, az tipikusan additív színkeveréssel megjelenõ kép, amit nem lehet rendesen kinyomtatni. Csak kollázsként, szkennelt képek összemásolása szintjén megy a dolog.

Igen, az egyébként az egészben a hihetetlenül félrevezetõ, hogy nagyon egyszerû gesztusok készülnek el a bonyolultság és az attraktivitás látszatával. Ha már szóba került Bak Imrével a festészet. Miért nincs áhítat a megfoghatatlan monitorképen? Vagy fellengzõsebben: miért nem lehet meditációs objektum, a szó malevicsi értelmében, vagy miért nem válik ikonná a virtuális kép?

Egyrészt mert másolható, intakt kópiák készíthetõk róla beláthatatlan mennyiségben. Másrészt, mert a számítógép-kép, illetve a digitális kép tulajdonképpen egyfajta grafikon, ami a maga mûfajából adódóan egyszerûen egy olyan képfajta, ami segíthet nagyobb folyamatok vagy tendenciák átlátásában. S azt gondolom, hogy miután minden grafikus kép valahol a háttérben egy digitális adathalmaz vizualizálása, ezért semmiképpen sem lehet több, mint valamifajta szemléltetõ ábra, grafikon.

Ahogy hallgatom magunkat, mérhetetlen vicces, hogy – és ebbe én rángattalak bele, ezt nem tagadom –, el-elmerülünk a giccses kultúrpesszimizmusban. Azt a sztereotípiát színezzük, hogy az információözön, a túláradó vizualitás teszi tönkre vagy szabályozza a mai mûvészetet, és a mûvészeten keresztül az embert. Egyfelõl tényleg ez van a levegõben: az ember kinyitja az újságot, a tv-t, mást nem lát és hall. Az értelmiség ezen nyafog. De nekem az jutott eszembe, hogy egyrészt ugye ez nem egészen igaz. A másik pedig, hogy – most jön egy újabb giccs, egy másik sztereotípia, de szerintem ez kevésbé bántó vagy idegesítõ –, hogy a kultúrpesszimizmusnak egyszerûen az a lényege, hogy a korszakkal önmaga a korszak nem tud mit kezdeni és elkezd hasonlítgatni, és egy félreértett idillt vagy egy félreértett eszményt mint állapotot vissza akar vetíteni. Pontosabban: elõre – önmagára – akar vetíteni. Az általános mánia szerint az emberek nem írnak, nem olvasnak, mert mindent a kép vesz át. Viszont ezzel szemben, ha arra gondolunk, hogy – most egészen leegyszerûsítve –, a reneszánsz vagy a barokk mást nem csinált, mint a polgár házától a templomig, és a kórháztól a hercegi palotáig az összes négyzetcentit telefestette, tehát hogy a horror vacui folyamatosan mûködik, úgy látni kell, hogy ebben a tekintetben semmi új nem történik most, csak annyi, hogy statisztikailag nõtt meg a kép készítõk és felhasználók száma; most már nem másfél milliárd ember van a Földön, mint a századfordulón, hanem hat milliárd, tehát tizenkét milliárd szem néz, és ennyi szemet kell látvánnyal kiszolgálni, ráadásul ezek nagyjából egyszerre, ugyanazt nézik... Egyszerûen statisztikailag felgazdagodott a vizualitás.

Amúgy viszont arra, hogy mégis mennyire nem vizuális a világ, az internet kapcsán jó példát lehet mondani. Vannak ezek a keresést elõsegítõ eszközök, amik nagyon fontosak kezdenek lenni, mióta egyre több kép, adat kerül föl a hálózatra. A keresõprogramoknak kulcsszavakat kell megadnod, az végignézi az adatbázisokat, és a kulcsszavaknak, illetve az azok között megadott logikai kapcsolatoknak megfelelõ dokumentumokat gyûjti ki neked. Ez tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy a keresés, a tájékozódás, akármennyire grafikus is a felhasználói felület, gyakorlatilag mégis csak szöveges. És a helyzet még szomorúbb, ha belegondolsz, hogy mi van ha képeket keresel, mi alapján lehet beazonosítani a képeket. Azaz hogy a képeket leíró szövegcédulákat mi alapján lehet megírni. Ezzel kapcsolatban hihetetlenül szórakoztató dolgokra lelhet az ember: bemész Bill Gates nagy kép adatbázisába, és látszik, hogy azt rabszolgák csinálják, ugyanis hihetetlenül rosszul dolgoznak, félrekategorizálják a képeket. Valamiért elkezdtünk bombákat keresni, amiken meg akartam valakinek mutatni, hogy hogyan mûködik a rendszer, és II. világháborús bombákat vagy valami ilyesmiket kerestünk, mire a rendszer simán kiadott új rakétákról készült felvételeket, egyszerûen azért, mert fekete-fehér képek voltak. Tehát a tahó, aki ott ül és kategorizálja a képeket, nem tudja, hogy mióta létezik színes fényképezés, s azt gondolja, hogy ami fekete-fehér, az biztosan régi dolog, maximum második világháborús. Ez egyébként egy tipikus tévedés a képarchívumok katalógusaiban.

Másrészt – s ezzel nem menteni akarom Gates emberét – a képet verbalizálni, az egy rendes ellentmondás.

Igen. És nagyon sok ilyesmi van most a hálózaton. Pont erre próbálnak meg ráállni: a hipertext után egy olyan kódot kifejleszteni, ami leírja a dokumentum tartalmát. Erre vannak furcsa fejlesztések, például amit XML-nek hívnak. Az egyik Shakespeare-dráma meg van így csinálva. Azon alapszik a dolog, hogy amikor valaki beszél, akkor elõtte kis, láthatatlan megjegyzésekben mindig ott van, hogy ez most kicsoda és miért mondja. És hihetetlen a szöveg, mert ugye sokkal hosszabb a magyarázat, mint az, amit voltaképpen a szerencsétlen szereplõ mond. Szóval a dolog teljesen abszurddá válik ebbõl a szempontból is, és ez megint teljesen szöveg alapú dolog.

S az például nem mûködik, hogy beszkenneled a Mona Lisát, s õ megkeresi önmagát, az összes Mona Lisát a hálón?

Az azért nem mûködne, mert ugye a képi információhoz sokkal több adat kell, mint a szövegeshez.

Persze, ha torz az egyik szín, már akkor is veszett fejsze.

És hát honnan tudja a szerencsétlen, hogy föl van-e nagyítva, vagy ellenkezõleg... Az ábécé betûibõl kevés van, és tökmindegy, hogy mekkorában vannak ott. De a képnél annyi paraméter van, ami változhat.

Egyébként akkor most megint itt van egy abszolút „originális” igazság, miszerint a kép milliószor bonyolultabb, mint a szöveg. Mert leírni szinte lehetetlen.

Igen. Hát az az abszurditása ennek az egésznek, hogy ilyen szövegszerû még sose volt a világ. Mert sose kellett úgy gondolkodni, hogy ennyire mindent be kell cédulázni, csak azért hogy meg lehessen találni. Ami a digitális térben nincs megfelelõen kategorizálva, katalogizálva, az elveszik, szemétté válik. A következõ szerver-bõvítésnél elfelejtik az új merevlemezre átmásolni stb. Nem egyszerûen belepi a por és újra ki kell ásni, hanem mindenestül, simán elvész, eltûnik.

Ugyanakkor, ami õrült érdekes meg lenyûgözõ, hogy a térrel ilyen könnyeden semmi más eszközzel nem lehet bánni. S azt hiszem, itt már nem a virtuális térrõl van szó, vagy legalábbis nem az az érdekes, hanem a filozófiai és a szociológiai tér, ami elképesztõen aktuálissá és univerzálissá teszi a dolgot.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta