Székesfehérvár
1999. október 16–december
31.
Megvallom, rendszerint elriaszt
a többes szám elsõ személyû névmás
használata, s – mint valószínûleg másokat
is – arra a visszakérdezésre ingerel, hogy „Kik azok a mi?”.
És ez esetben máris enyhülten, megkönnyebbülten
derülhetünk fel. Székesfehérvárott Kovalovszky
Márta és Kovács Péter ugyanis – sorozatukban
is immár a szóban forgó évszázad egy
egészen tekintélyes szakaszát, ha jól számolom,
több mint egyharmadát kitöltõ – kiállítások
sokaságával szerzett jogot arra, hogy
a névmás mögé
nem szokás szerint elrejtõzzenek, hanem általa megnyilatkozzanak.
Joguk van a birtokos névmás használatára is,
hiszen a mûvek többsége a székesfehérvári
gyûjtemények tulajdona, s amit kölcsön kellett kérni,
az is e szellemi mûhely nagy, a 20. századi magyar mûvészetet
felfedezõ vállalkozására emlékeztet.
Így lehet nekik és Székes-fehérvárnak
olyan 20. százada, amelyet érdemes bemutatni. Elsõsorban
az övék; igazodnunk kell tehát szubjektivitásukhoz,
s követnünk illik útmutatásukat századunk
magyar mûvészettörténetében.
Annál inkább, mert rólunk, mindnyájunkról van szó. Bizalmatlan kérdésünk s a rá adott ilyen értelmû válasz a legrégibb, írásban ránk örökített magyar mondatok közé tartozik: „Kik azok? – Miü vogmuk.?” Az 1963 óta eltelt harminc év fehérvári kiállításaira visszatekintõ, 1994-ben megjelent emlékkönyv szerencsére támaszul és dokumentumként szolgál emlékezetünknek. A sorozat elsõ három kiállítása Csontváry Kosztka Tivadaré volt 1963-ban, Kondor Béláé és Ferenczy Bénié 1964-ben. Jelezheti ez a három név ennek a kiállításnak a pilléreit, értékrendjének fedezetét is.
Átfogják mindazt, amit 20. századnak nevezhetünk. Csontváry még 1853-ban született, s a mi generációnknak dédapja lehetett volna, az 1890-ben született Ferenczy Béni a nagyapánk, az 1931-es Kondor Béla a bátyánk.
Csak az csodálkozhatik azon, hogyan jelenhetett meg, pattanhatott elõ az elsõ pillanatban ilyen készen, ennyire kialakultan egy egész évszázad mûvészetének gondolati építményét tartani képes szerkezet, aki nem ismerhette az 1960 körüli bölcsész és mûvész ifjúság érdeklõdését, vonzódásait és szellemi tájékozódását. Kovalovszky Mártát és Kovács Pétert az különböztette meg a legtöbbünktõl, hogy nemcsak vonzódtak és lelkesedtek, hanem azonnal, mégpedig nemcsak szellemi kockázatot vállalva, cselekedtek is. 1965-ben ezen az alapon már megnyílhatott A huszadik század mûvészete címû sorozat elsõ kiállítása, A századforduló mûvészete is izgalmas elsõ kísérlet a modernizmus légkörében valamiféle tiltott gyümölcsnek is számító szecesszió megkóstolására. A mûvészettörténész kor- és generációs társak számára elsõsorban ilyen érdekes kísérletek alkalmait és a baráti együttdolgozás lehetõségeit adta Székesfehérvár. Sorra feltûnnek a rendezõk között. Közülük talán az egész vállalkozást esszéivel nyomon követõ Perneczky Géza nevét kell itt megemlíteni, akinek sokszor már kritikáiért is érdemes volt megcsinálni egy-egy kiállítást. Rólunk van szó: a bûnös és nosztalgikus elfogultságot vállalva, ezt egy generációra is értem. Nevetséges panglosse-i ostobaság lenne azt állítani, hogy ez A mi huszadik századunk minden lehetséges 20. századok legjobbika, s ezzel valamilyen kizárólagosságot igényelni e többek által is vállalható összkép számára. Ezzel nagyon fontos, sokszor feledett alapelvet érintünk: hisszük és valljuk, hogy a történelem nem abszolutizálható, tényei és igazságai nem dönthetõk el hivatalok ítéleteivel, és perspektívái csak addig hitelesek, amíg feledésbe nem megy nézõpontunk holléte; ezt a helyet ugyanis az idõben egyáltalán nem, földrajzilag csak részben, az erkölcsi és az esztétikai értékek rendjében azonban egészen magunk választjuk meg. Felelõsek vagyunk az egészért, jóllehet igazságszolgáltatási értelemben legfeljebb az utolsó feléért-harmadáért tartozunk elszámolással, amint megfigyelõi álláspontunk megválasztásának felelõssége nemcsak erre az utolsó századra, hanem az egész történelem szemléletére vonatkozik.
Ez a történelmi vonatkozás mindenekelõtt a mûvészettörténet nagy, korokat magukba sûrítõ problémáin keresztül valósul meg. Ha van székesfehérvári genius loci, ez talán leginkább archeológia és modernség szintéziseként, klasszikum és aktualitás békés versengéseként írható körül. E kiállításon is Fémes Beck Vilmos, Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni klasszicizmusa nem halott múltidézés, hanem a kultúra szerves és szakadatlan folyamatának kutatása abban az értelemben, ahogyan századunk kezdete óta a mûvészettörténet sem teheti, hogy ne vessen számot az archetipikus formák életével. Ha Barta Lajos szobrain, Korniss Dezsõ Tücsöklakodalmán e továbbélõ motívumok forrása az archaikus mûvészeti hagyaték, emlékezetünkbe idézik a 20. századi magyar zene fõ áramlatát. Van itt nem egy mû, amely Fülep Lajosnak is tetszett valaha vagy tetszhetett volna. Ide való az általunk elsõsorban az õ megfogalmazásában megismert, nemzedéktársai által is közvetített szentencia: „Egyetemes és nemzeti korrelatív fogalmak.”
Lehet-e tehát legjobbik 20. század? Nem és nem: mindnyájan tudjuk, hogy az emberiség történetének egyik legszörnyûbb századában élünk. Ott vannak katasztrófáinak és borzalmainak, nem utolsó sorban az emberben magában felfedezett rémségeknek a nyomai a mûveken is: Gulácsy Extázisán és Mednyánszky elsõ világháborús katonaportréján, Farkas István tragikus Emberpárján és Csernus Újpesti rakpartján, Jovánovics György stigmatizált szerencsétlenén, aki mi is lehetnénk, ugyanazok, akiket Ország Lilivel együtt egyszerre vonzanak és borzasztanak a történelem által szüntelenül átírt, redves falak. Sokan voltunk, akik csak 1989-ben, Nagy Imre és mártírtársainak komor szcenériája láttán döbbentünk rá – mintegy utólag – a mûvész kortársaink törekvéseit mintegy összegzõ, a Hõsök tere historizmusát átformáló koncepciónak az igazi értelmére. Felidézhetjük, átélhetjük a 20. századot, reménykedéseit és csalódásait, hiteit és kétségbeeséseit, útjait és zsákutcáit – de sohasem direkt módon elbeszélve, hanem úgy, ahogyan ezek a mûvek struktúrájában, a formák harmóniájában vagy disszonanciáiban lecsapódnak. Mindenekelõtt ezt a nézõt egyértelmû közléssel szembesítõ formálást jelenti a kvalitás elve, Székesfehérvár kiállításainak büszkén vállalt, egyszerre esztétikai és etikai princípiuma.
Van ennek a kiállításnak még egy sajátossága: amit itt látunk, valószínûleg tartósabban fennmarad, mert a múzeumi õrzésre tekintettel megcsinált mû. Kérdezhetnénk: nem önkorlátozás-e lemondani a múló jelenségek dokumentumairól, azokról a virtuális képekrõl, amelyekhez a rendelkezésünkre álló eszközök ma bennünket könnyen hozzásegítenek? E kiállítás újabb anyaga, a nemzedéktársaink és a náluk fiatalabb évjáratú mûvészek mûvei nem maradtak érintetlenek a látásnak és a kompozíciónak ezektõl a szenzációitól. Voltaképp így igazságos és sportszerû a játszma: azon adottságok között vizsgálni a 20. század mûvészetének sorsát, amelyekkel elindult. A közös nevezõre hozás ilyen mûvelete után lehet feltenni azt a ma sokak által a legizgatóbbnak vélt kérdést is, amely az idõsebb Pliniusnak egy megállapítására emlékeztet, hogy tudniillik „megszûnt a mûvészet”, eljött a vége. Akit érdekel, kísérelje meg eldönteni! Mindenesetre, a jó mûvészettörténésznek az is a dolga, hogy félretegye a jövõ számára mindazt, ami utódaink számára is lehetõvé teszi a véleményalkotást.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon
http://c3.hu/scripta