Zeitgenössische Kunst aus Ungarn. Installation, Malerei, Skulptur, Videokunst
(magyarból fordította: Hans Skirecki, szerkesztette: Barbara Sietz)
Matthes & Seitz, München, 1999. 340 p.

Nekünk magyaroknak mindig is fontos volt, hogy a külföld hogyan lát bennünket, az „idegenek” milyen szemmel tekintenek ránk. Ennél talán csak az szokott fontosabb lenni, hogy mit láttassunk magunkból, kultúránkból. Barbara Sietznek, a budapesti Goethe Intézet egykori igazgatónõjének, a magyar mûvészet egyik mentorának könyvét még a nyáron jelentették meg és mutatták be a magyar érdeklõdõknek. Ismételt aktualitását az adja, hogy a kötetbe válogatott mûvészek munkáiból kiállítás nyílik december 3-tõl a németországi Fellbachban¹.

A könyv 23 magyar képzõmûvész munkáinak bemutatásával próbál ízelítõt nyújtani a kortárs magyar képzõmûvészetrõl. A mûvészeket ismertetõ szövegeket Néray Katalin és Földényi F. László írták, emellett nem kisebb neveket sikerült megnyerni közremûködõnek, mint Hans Belting, Glózer László, vagy a magyar mûvészet nagy barátja, Dieter Honisch.

A müncheni kiadó egyébként nívós könyveket jelentet meg a társadalomtudományok körébõl, Georges Bataille-tól Florenszkijen át – hála a magyar kapcsolatnak – Földényi F. László tanulmánykötetéig. Barbara Sietz kifejezett szándéka – mint azt elõszavában kifejti –, hogy könyve révén a magyar kortárs képzõmûvészet önmagát a nemzetközi mûvészettörténet és mûkritika követelményrendszerével összemérhesse, s ez reményei szerint egyben a kortárs magyar mûvészet újraértékeléséhez is elvezethet. A történet képzeletbeli kiindulópontja 1989, a politikai fordulat éve Kelet-Közép-Európában: az a sokat hangoztatott, de nem teljesen helytálló nézet, miszerint az állam mint a mûvészeti intézményrendszer kizárólagos szervezõje és mecénása ekkor omlott össze, lehetõvé téve az orientálódást Nyugat felé. Az eseményeket a saját bõrünkön tapasztalva jól ismerjük, de talán érdemes figyelnünk egy „echte” európai látásmódjára és szemléletrendszerére ebben a kérdésben. Az ún. Ostkunst-Westkunst fogalma széles körben használatos (volt), minden közelebbi meghatározás nélkül. A nyugati kurátorok, galériások, mûkritikusok nehezen tettek szert ismeretekre az ún. „keleti mûvészet”-rõl. A magyar mûvészeti élet állását híven tükrözte vissza a könyvpiac: az aktuális kortárs honi képzõmûvészetrõl nem létezett idegennyelvû, összefoglaló jellegû könyv Németh Lajos immár 30 éve megjelent munkáján kívül², legfeljebb kiállítási katalógusokat, alkalmi kiadványokat lehetett kapni. (Megjegyzendõ, hogy manapság sem nagyon létezik ilyen áttekintõ kiadvány, bár vannak erre irányuló kezdeményezések mint például a Knoll Galéria kiadványa³, vagy az egyetemi jegyzetnek készült Magyar képzõmûvészet a 20. században címû munka⁴, amely angol nyelven is megjelent). Az elméleti problémák leküzdésére 1996-ban a Goethe Intézetben nemzetközi szaktanácskozást rendeztek Mûvészetelmélet és mûkritika: Pozíciók és irritációk Keleten és Nyugaton címmel. A cél az volt, hogy a mûvészetelmélet és kritika kérdéseit megvitassák, és az eltérõ nézõpontokat, felfogásokat fogalmilag és tartalmilag egymáshoz közelítsék. Barbara Sietz könyve a maga részérõl vitaindító kíván lenni ebben a kelet-nyugati mûvészeti diskurzusban, de legalábbis egy kitekintõ pillantás a közép-európai színtérre, amely kifelé kíván mozdulni, el a perifériáról. Sietz asszony vállalkozása dicséretes és újszerû, de nem teljesen példa nélküli. A magyar kortárs mûvészet megismertetésére a külföld felé több korábbi próbálkozás is volt. Hasonló szándékú kiadvány volt Hajdu István: Ateliers in Budapest – Budapesti mûtermek címû könyve⁵, amely vállaltan szubjektív, de szakmailag is hitelesíthetõ, széles látókörrel válogatott az akkor általa kurrensnek vélt szellemi mûhelyek, irányzatok képviselõi közül.

A német kiadónál most megjelent könyv abszolút magánvállalkozás Barbara Sietz részérõl. Így a válogatás szempontjai is joggal lehetnek szubjektívek. Tegyük hozzá azt a vonatkozást – bizonyára sokak elõtt ismert tény –, hogy Sietz asszony jelentõs gyûjtõ is egyben, számottevõ magyar agyag birtokosa. Adódik tehát, hogy a kötetet egyfajta gyûjteményes katalógusnak fogjuk fel. Ha elfogadjuk, hogy a könyv nemes szándékú gesztus, akkor látnunk kell persze azt is, hogy minden efféle válogatás egyben nagy felelõsséget rejt magában. Aki ugyanis német nyelvterületen kezébe veszi ezt a munkát, nem biztos, hogy meg tudja tenni azt a finom distinkciót, hogy kivonatot, kalászatot tart a kezében; így alighanem azonosítani fogja a kötetben látható betekintést „a magyar képzõmûvészet”-tel. A kötetbe felvett alkotók mûvészi kvalitásait valószínûleg kevesen kérdõjelezik meg; még ha tudjuk is, hogy jobbára a németajkú országokban nagy reputációval rendelkezõ alkotókról van szó – ez alól talán csak Bukta Imre és El Kazovszkij kivétel. Minthogy a választás jogosultságát megítélni semmiféle morális alapunk nincs, a továbbiakban a kötet kvalitásait az fogja meghatározni, hogy milyen mértékben tesz eleget azoknak a felvetéseknek, amelyet címében ígér és a tanulmányokban megfogalmaz.

A könyv erõssége, hogy képanyagában igyekszik széles diakron keresztmetszetet adni egyazon alkotó életmûvérõl – pályakezdettõl a jelenkorig. Így több mûvészi korszak és mûfaji kísérlet bemutatásával próbál meg – a terjedelmi korlátok miatt persze szûk keretek között, egy mûvésztõl hét munkát felsorakoztatva – valamiféle „fejlõdési” ívet felvázolni. Ezért aztán lehetõség nyílik példának okáért arra, hogy Szirtes János absztrakt festészeti munkássága mellet felvillanjon akció- és eseménymûvészeti tevékenysége is. Az alcímben foglalt (installáció, festészet, szobrászat, videómûvészet) mûfaji felosztás érzékeltetésében viszont meglehetõsen következetlen. Ennek értemében Bak Imre, Fehér László, Hencze Tamás, El Kazovszkij, Kelemen Károly, Koncz András, Lakner László, Maurer Dóra, Nádler István, Soós Tamás, Szirtes János, Birkás Ákos, Klimó Károly, Mulasics László, esetleg Tót Endre képviseli a hazai festészetet; Bukta Imre, Lovas Ilona, Sass Valéria, Sugár János az installációt, Trombitás Tamás és részben Jovánovics a plasztikához számítandó, míg a videómûvészetet igazából csak Forgács Péter képviseli. Míg El Kazovszkijnál helyesen szerepel festészetének bemutatása mellett installációs munkássága, például Trombitásnál alig kapunk ízelítõt jelentõs festészeti alkotásaiból. Aki tehát pusztán ezek alapján akar tájékozódni a kortárs magyar installáció és videó aktuális és meghatározó irányairól, az elégtelen képet kap.

A kötet hosszabb lélegzetû írásaiban Hans Belting a magyar mûvészetet érintõ referencia-probléma hatástörténeti szituációját vázolja fel; Glózer László tanulmányában a „mi a magyar?”, azaz a nembeli magyarság kérdését járja körül úgy, hogy párhuzamos eseménytárba rendezi a német és a megfelelõ magyar történelmi eseményeket – nagyjából a monarchiától napjainkig. Glózer felvonultatja a nagy magyar standardokat: Munkácsyt, a nagybányaiakat, a két háború közötti klasszikus avantgarde figuráit, egyszóval Csontvárytól Derkovitsig és még azon is túl. Érdekes adalék lehet a háború utáni magyar mûvészettörténet tekintetében Dieter Honisch visszapillantása a legendás Iparterv-kiállításokra, arra az idõre, amikor megismerte Bak Imrét, Nádler Istvánt és betekintése nyílt a magyar kortárs mûvészet berkeibe. Arra a németországi vendégházra, amit õk teremtettek annak érdekében, hogy ösztöndíjasként meghívhassák a kelet-európai mûvészeket, és ráirányítja figyelmünket a Museum Folkwangban rendezett kiállítások jelentõségére a magyar mûvészet továbbfejlõdésében. Miért pont a magyarok kerültek kitüntetõ figyelmük középpontjába? Honisch a tiltott gyümölcs iránti romantikus vágy izgalmában Budapesten úgy látta, hogy a magyar mûvészek nem mintegy a semmibõl tûntek elõ, hanem egyikükben Kassák hatását, másikukban Moholy-Nagy befolyását, megint másnál pedig a népmûvészet elõzményeit vélte felfedezni. A magyarokkal jól lehetett kommunikálni, nem voltak annyira individualisták, mint a csehek, nem nyomultak annyira mint a lengyelek, ráadásul a csehek és a szlovákok még egymást is utálták – legalábbis Honisch szerint. A magyar Iparterv-generáció esetében nem a „stílus akarása” volt a tét, hanem a túlélés és a felzárkózás a kortárs európai mûvészethez.

Az idén kiadott kötet szerencsére nem csak kifelé, de „befelé” is „szól”. Nekünk, akik ismerjük a bemutatott mûvészeket, a legtanulságosabb talán Hans Belting nagy érzékenységgel és költõi finomsággal elõvezetett írása a kötetben. Igazi csemege, ahogyan elhelyezi teorémái hálójában a magyar mûvészetet. Gondolatai helyességét igazából csak mi vagyunk kompetensek eldönteni, ám az egyetemes mûvészettörténet számára teljességgel érdektelen, hogy mit tartunk róla: mától kezdve az lesz a magyar mûvészettörténet, amint és ahogyan a nyugati mûvészetdiskurzus (Westkunst!) ráközelít a kérdésre. Teljesen nyilvánvaló, hogy csak a saját szempontrendszerük és fogalmi apparátusuk felõl képesek feldolgozni és elrendezni mûvészetünket – hacsak mi magunk elõ nem állunk jobbal; olyannal, ami kompatibilis az övékkel. Hány mûvészettörténet létezik? Nyilván ahányféle az igazság, csakhogy a nyugati világ mûvészettörténete önmagában teljes és zárt, a mûvészet önmegértéséhez nincs szüksége felvenni a közép-kelet-európai jelenségeket.

Beltingre visszatérve: Hans Beltingnek Jovánovics személye által nyílt alkalma megismerni bennünket. A négy évvel ezelõtti Velencei Biennálén Jovánovics munkáját⁶ (Giorgone-allúziójával) úgy értelmezte, mint a mûvészi gondolat hommage-át a velencei genius loci elõtt.

Belting felfogásában az, amit Európának nevezünk, egy gondolati képzõdmény, a múlt kultúrájából való kollektív osztozást jelent. Európából Magyarországra vezetett Belting útja, ahol egy megnyitó utáni szokásos party-n meglepve tapasztalta a magyar képzõmûvészek és irodalmárok szimbiózisát – ami feléjük elképzelhetetlen lenne. Az elõszó szerzõjének megállapítása szerint a Glózer László nevéhez fûzõdõ 1981-es kölni kiállításon megszületõ „Westkunst”-fogalom keletkezése óta eltelt idõben a magyar kortárs mûvészet jelenlétének jogosultsága nem kérdéses. A kortárs – magyar – mûvészet számára a kérdés már nem a minõség, hanem a referencia. Mit is takar ez a referencia? Egy kettõs elvárás-rendszernek való megfelelést: a kortárs mûalkotásnak bele kell tudnia illeszkedni az egyetemes mûvészeti élet aktuális diskurzusaiba, miközben kulturális eredetét is fel kell, hogy mutassa. Tehát elég nyitottnak kell lennie ahhoz, hogy a nyugati szempontrendszer kisajátítsa a maga számára – röviden: csereszabatosnak kell lennie. Belting a melankólia egyeduralmát látja a magyar mûvészeti élet legáltalánosabb attitüdjének. A magyar nemzeti tudat sajátságos példáját szolgáltatja a melankólia – másként kifejezve: a kollektív emlékezet készen kapott viselkedésmintája a „melankolizmus”. És most jön Belting gondolatmenetének legmeredekebb része: szerinte az, hogy a hatvanas évek magyar mûvészetében (és még késõbb is) olyan meghatározó volt a konceptualizmus, az nem egyszerûen az aktuális tendencia követésének eredménye, hanem programadó, immanens sajátosság. A program lényege abban áll, hogy a mûvészetet „nyitott konceptként” ismeri fel, ahol a mûvészet nem a gondolkodási folyamat végeredményében, hanem az ideában van. Ez az eidetizmus a mûvészetben a képet mint tézist, kijelentést teszi láthatóvá. Nem véletlen, hogy Joseph Kossuth az avantgarde kifutását követõen a mûvészet feladatát könyvének címében összegezte: Art after Philosophie⁷. Azaz a mûvészet igényt tartott arra a világképet alapjaiban meghatározó szerepre, amit a filozófia töltött be korábban. Emellett a másik mûködõ hatás tehát a melankolizmus, amit Dürerrel illusztrálva Belting interpretál: a mûvészlét, a mûvész a kollektív emlékezés eszköze. A mûvész-szerep vállalása és kinyilvánítása benne a mûvészet témájává lép elõ. A német mûvészettörténész hazánk nyugatorientáltságát véli kiolvasni Mulasics László, illetve Soós Tamás munkáiból, amelyek címében vagy a képfelületen német és latin szöveget alkalmaztak: a földrajzi (német) vagy a történelmi (latin) vonzástartományokhoz tartozás fejezõdik ki bennük.

Persze nem kötelezõ „együttlátnunk” egy nyugati koponyával, mégis talán megszívlelendõk állításai: a magyar mûvész számára a valódi mûtárgypiac valahol „messze”, „külföldön” van. Azonban tudnunk kell, hogy az a mégoly zseniális munka is, amelyik nincs jelen, nem kerül bele az intézményesített hálózatba, nincs kiállítva és bemutatva – egyszerûen nem létezik a multikulturális mûvészeti diskurzus számára.

Barbara Sietz könyve magánkiadvány, amelybe minden bizonnyal márkák tízezreit invesztálta bele. Próbáljunk meg eltekinteni a „saját istálló” képzetétõl, és tekintsük úgy, hogy ez a könyv gesztusértékû kezdeményezés, amely mindentõl függetlenül jót tesz a magyar mûvészetnek, amennyiben tájékozódást nyújt a német nyelvû olvasónak Magyarország kortárs képzõmûvészetérõl. Míg irodalmunkat valamennyire jobban ismerik, Sietz asszony vállalkozása hiánypótló, hiszen nem kapható a nyugati könyvesboltokban olyan könyv, ami kézbe véve átfogóbb kitekintést nyújtana a Balkán elõkapujában mûködõ kortárs képzõmûvészeti törekvésekre.
 

Jegyzetek

¹ Németh Lajos: Modern magyar mûvészet, Moderne ungarische Kunst, Corvina Kiadó, Budapest, 1968, 1969
² Zeitgenössische Kunst aus Ungarn, Kulturamt Fellbach, Fellbach, 1999. december 4–2000. február 2.
³ Die zweite Öffentlichkeit. Kunst in Ungarn in 20. Jahrhundert. Hrsg.: Hans Knoll, Verlag der Kunst Dresden, 1999
⁴ Andrási Gábor – Pataki Gábor – Szücs György – Zwickl András: Magyar képzõmûvészet a 20. században (Egyetemi Könyvtár), Corvina, 1999
⁵ Hajdu István: Budapesti mûtermek / Les ataliers de Budapest
The studios of Budapest / Die Ateliers in Budapest. Editions Enrico Navarra, Párizs, 1990
⁶ György Jovánovics. XLVI Biennale di Venezia 1995, Padiglione d'Ungheria, 19995. október 15–november.
⁷ Joseph Kossuth: Mûvészeti tanulmányok – Texte über Kunst.
Knoll Galerie, Wien& Budapest, 1992
 

A kötet szerzõirõl

Dr. Barbara Sietz, 1941-ben Suhl-ban született, jelenleg Münchenben és Budapesten él. Hamburgi és párizsi egyetemeken germanisztikát és romanisztikát tanult. 1969 óta a Goethe Intézet különbözõ állomáshelyein tevékenykedik, többek közt: Berlinben, Jakartában, Londonban, Münchenben. 1992 és 1996 között a budapesti Goethe Intézet vezetõje, ekként számos kortárs mûvészeti kiállítás és rendezvény fûzõdik nevéhez. 1998-tól a Wirtschaft und Kunst GmbH üzleti igazgatója.

Prof. Dr. Hans Belting, született 1935-ben, jelenleg Karlsruhéban él. A mûvészettudományok és a médiaelmélet professzoraként a karlsruhei fõiskolán tanít, emellett a New York-i Columbia egyetem vendégprofesszora. Korábban a müncheni és heidelbergi egyetem professzora volt. Tagja a Pour le Mérite tudományok és mûvészetek rendjének és számos tudományos egyesületnek. Számos publikációja jelent meg az európai mûvészettörténet és mûvészetelmélet témakörében, pl. Kép és kultusz (1990), A mûvészettörténet vége (1995), A képek öröksége (1998), A láthatatlan mestermû (1998).

Prof Dr. Dieter Honisch, a felsõ-sziléziai Beuthen-ban született 1932-ben, jelenleg Berlinben és Hegymagason él. Mûvészettörténetet, régészetet és filozófiát hallgatott a münsteri, a bécsi és a római egyetemen. A münsteri és stuttgarti mûvészeti egyesületek vezetõje. 1970-ben és 1972-ben a Velencei Biennálé német biztosa, 1975 és 1997 között a berlini Nemzeti Galéria (Nationalgalerie) igazgatója. A berlini Képzõmûvészeti Fõiskola, valamint a bochumi Ruhr-Universität óraadója. Számos kortárs mûvészeti megnyilvánulás fûzõdik nevéhez, pl. Günther Uecker, Heinz Mack és Alf Lechnerrõl szóló monográfiái. 1968-tól fontos látogatásokat tesz magyar, lengyel és cseh-szlovák mûvészeknél.

Prof. Dr. Glózer László, 1936-ban Szombathelyen született, 1956-tól él Nyugat-Németországban, jelenleg Hamburgban és Münchenben él és dolgozik. Mûvészettörténeti tanulmányokat végez Münchenben és Freiburg in Breisgauban. A Frankfurter Allgemeine Zeitung mûkritikusa, 1970-tõl a Süddeutsche Zeitung szerkesztõbizottsági tagja. Tévéfilmek Manet-ról, Klee-rõl, az „elfajzott mûvészet”-rõl. Fõbb publikációi: Picasso és a szürrealizmus, Wols fotográfiái, Westkunst. 1984-tõl a hamburgi képzõmûvészeti fõiskolán a modern mûvészettörténet professzora.

Néray Katalin, 1941-ben született Budapesten, mûvészettörténeti és irodalomtudományi tanulmányok az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. 1984 és 1992 között a budapesti Mûcsarnok igazgatója, 1992-tõl a Kortárs Mûvészeti Múzeum – Ludwig Múzeum Budapest igazgatónõje, 1986-ban, 1988-ban, 1990-ben és 1997-ben a Velencei Biennálé magyar biztosa. Számos nemzetközi kiállítás kurátora, és kortárs mûvészeti tárgyú szakpublikáció szerzõje.

Földényi F. László, 1952-ben Debrecenben született, jelenleg Budapesten él. A DAAD mûvészeti csereprogramjának ösztöndíjasa volt Berlinben. A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem összehasonlító-irodalomtörténeti tanszékének docense. Heinrich von Kleist, Max Frisch, Heiner Müller mûveinek magyar fordítója. Számos kultúrtörténeti és mûvészettörténeti témájú publikációja jelent meg , amelyeket több nyelvre lefordítottak. Német nyelven a következõk hozzáférhetõk: Melankólia (1988), Caspar David Friedrich. A festészet árnyoldala (1993), A lélek szakadéka. Goya Szaturnusza (1994), Egy fotó Berlinrõl. Esszék (1996), Heinrich
von Kleist. A szavak hálójában (1999).

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta