Gyõri Képtár
1999. szeptember 26–november 30.

(Nehéz úgy kritikát írni, ha az ember tudja, adott megnyilvánulási formájában az marhaság. Jelen esetben ennek veszélye áll fenn. Trombitás Tamás mûvei destruktívak abban az értelemben, hogy mûveiben a betû, tágabb értelemben a kommunikációs karakterek vagy egyezményes jelek halmazát – ilyen például e szöveg – vonja kétségbe. Ha tehát a szerzõ azonosul a mûvészi akarattal, megpróbálhat más módon megnyilvánulni, vagy fittyet hányva a mûvészi szándéknak, figyelmen kívül is hagyhatná ezen aspektusokat, fenntartva szöveg és betû érvényét. Ha azonban feltesszük, hogy egy mûtárgy csupán vízió, nincs valósága, csak nyoma, ez a mûalkotás eltérõ percepcióját vonja maga után. Ekkor ugyanis a mû puszta létével igazolja önmaga valóságosságát a nézõ realitásában. A nézõ és a mû dimenziói gátlástalanul kapcsolódnak, mely akár zûrzavart, rendszertelenséget, de akár egyfajta szimbiózist is – kinek ahogy tetszik – jelenthet, valamint az egyes dimenziók egymáshoz ízesülését, jó- vagy rosszindulatú daganatként.)

Trombitás Gyõrben kiállított mûvei a kilencvenes években készült, jellegzetesen mitikus benyomást sugalló mûvek. A tömbhatású fémszobrok archaikus kultúrák építményeire emlékeztetnek, mint például a piramis vagy a ziqqurat, s nem kerülhetjük el Bábel tornyának nemcsak mint építészeti, hanem mint nyelvi metaforának a gondolatát sem.

E szobrokban a mûvész jeleket rejt. A gyakran méteresnél magasabb tömbök leginkább téglákra emlékeztetõ, szoros geometriába fogott betûkarakterekbõl épülnek össze, azaz betûk nyomán öltenek formát. Azonban a játék kettõs, mivel az egyes karakterek sokszor felismerhetetlen módon komponáltattak a fémtömbökbe. Így létezõ, közmegegyezésen alapuló jeleket kódol újra Trombitás. Szobrászata amellett, hogy karakterekbõl épít fel formákat, egyidejûleg ugyanezek rombolásával is együtt jár.

E betûk természetrajza nagyban függ az azokat legitimáló közmegegyezés általános érvényre emelõ funkciójától. Archaikus kultúrák fennmaradt írásos emlékein, mint például az egyiptomi hieroglifákon vagy az ún. Krétai korongon ez a folyamat jól megfigyelhetõ. Itt olyan egyedi szóképek válnak írás- vagy hangjellé, melyek használatukban és funkciójukban komoly társadalmi absztrakciós, valamint gyakorlati okokból egyszerûsödési folyamatokon mentek keresztül. Ebbõl a szempontból talán igazolható lenne Trombitás szobrainak formai párhuzama a kora-ókori kultúrák építészetével, de ennél sokkal fontosabb a már említett Bábel-toposz, mivel Trombitás írás- és szövegdestrukciója sokban társítható e történetben feszülõ nyelvi vonatkozásokhoz.

A nyelvi egyértelmûség és a nyelvi zavarkeltés Bábel toposzában rejlõ ellentétének feszültsége nyilvánvaló, mivel a betûk, kódok megegyezéstõl eltérõ reprezentációja, elrejtése egy már funkcionáló – tehát észrevétlen mûködõ –, közmegegyezésen alapuló rendszert bont meg, ahogy Bábelnél a nyelvek sokasága az építkezést. A mûvek hatásmechanizmusának igazi erejét ez a közmegegyezésbõl fakadó észrevétlenség adja. Szétroncsolása arra a folyamatra világít rá, hogy miként történik meg a szó-kép írás-jellé transzformálása, és hogyan válik kitapinthatóvá képek jellé redukálása, valamint hogyan válhatnak ugyanezek rejtetté és egyedi vagy felismerhetetlen képzõdményekké. Olvasatuk kettõs: lehetõséget adnak annak bemutatására, hogy hol és hogyan indul be az a kristályosodási folyamat, melynek során egy vizuális jelenség kódolt tartalommá, közmegegyezéses jellé szilárdul; és fordítva: hogyan válhat egy kód másként-felismerhetõvé, elveszítve apparátusát és belsõ törvényeit, miként változik vizuális jelenséggé, plasztikus látvánnyá.

A betûnek mint intézményesült kódnak a destruálása történik meg, és ily módon az azt létrehozó egyezményesség maga is hitelét veszti. A legitimáció kérdésességével a betöltött cél, a közlés is háttérbe szorul, vagy kétségbe vonhatóvá válik. A közlésmódok lecsupaszításával, destruktív analízisével nem marad más látható, mint a tudás genezisének a kérdése, azaz a tudás prezentálásának metodikája. Nevezetesen az, hogy egy legitimáló erõ miként, milyen közösségi jel- és formateremtõ aktusokon keresztül képes az általa tudásnak ítélt mozzanatoknak érvényt és hitelt szerezni.

Trombitás tudatosan élezi ki mûveit arra a pontra, mely a percepciót a felismerés és a még fel-nem-ismerés határán megakasztja és zavarban tartja. Ennek az effektusnak a beállítása az érzékelés homlokterében emeli a karakterek megkérdõjelezhetõségét, és ezen át az azt legitimáló erõt is. A szobrász plasztikai tevékenysége mint a tudás artikulálódásának ténye, a forma-adás/lényeg-kapás kérdéseként kerül Trombitás mûvein elõtérbe. A plasztikus szobrászati testet létrehozó alkotásfolyamat – a betû felett rendelkezés által – egyenértékûvé válik a közmegegyezés legitimáló és illegitimáló folyamatával.

Ez az a pont, ahol Bábel metaforájának lényegi kérdéséhez juthatunk, nevezetesen a nagy vállalkozás bukáshoz. Az isteni szféra megcsípése, az örök tudás elérésének problematikája, ahogy Bábelnél is csõdöt mond, itt is kétségessé válik. A játék, mely a jel felismerhetõségébõl, illetve elrejtettségébõl, valamint a percepció ambivalens zárlatba állításának viszonyából származik, leginkább egy örökké változó, dinamikusan mozgó gondolati, szellemi szférának a víziójára emlékeztet. Kitüremkedésekkel és aláhullásokkal. Stádiumok követik egymást, de kikristályosodásukra sincs mód, oly módon, ahogy Trombitás betûi is csak részben artikulálódnak, mert önmagukkal állnak harcban és önmagukat szüntetik meg. Ez a vízió, bármennyire is fluktuálónak hat, nem dialektikus, s fõképp nem építkezõ jellegû mozgás, egyrészt éppen az ellenpontozás hiánya, másrészt az egyes stádiumokban már eleve benne rejlõ ambivalenciák miatt, melyek magát a hordozót is likvidálni képesek, akárcsak Bábel lehetetlen, de mégis meginduló vállalkozása.

A kérdés az, mi módon lehetséges kontaktust teremteni ezzel a fortyogó dologgal? A totális belehelyezkedés, bár nagyon kecsegtetõ, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy éppen a sarokpontok, ellenpontozások érzékelésének a hiánya miatt a reagálás és a döntés lehetõsége válik kétségessé. A dinamikus mozgás öngerjesztõ volta bénítólag hat az aktivitásra; a már kezdettõl nyilvánvaló ellentmondások eredendõen kétségbe vonják a tudatosságot. Ekként vetülhet fel egyfajta összemosott – rossz kifejezéssel élve – érzelmi és értelmi közvetlenségnek az elkerülhetetlensége, azaz a mûvek kínálta örvényszerû állapot teljes együttmûködést és képlékenységet követel, mely együtt jár a döntés jogának feladásával.

(Elképzelhetõ, hogy ez az értelmezés túllõ a célon, bizonyos értelemben ez szándékom is volt, mert a szöveg így is ízesül. Jól vagy rosszul; daganatként.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta