Gyõr
1999. szeptember 18-tól
 
 

Tavaly a prágai Inter-Kontakt-Grafik címû nemzetközi grafikai triennálén, idén a 23. ljubljanai Nemzetközi Grafikai Biennálén láthattuk igen szemléletesen, hogy a grafika fogalma a 90-es évek végére mennyire megváltozott, mennyire nem fedi már a valóságot hagyományos definíciója, amely a sokszorosító technikákkal létrehozott egyedi vagy sokszorosított nyomatokat sorolja a mû]faj körébe. Nem pusztán azért változott a mûfaj tartalma, mert az újabb médiák grafikai alkalmazása – így a fotográfia, a videó, a film, a xerox, a fax, vagy a komputer – szertefoszlatta a manuális sokszorosítás nimbuszát, vagy mert a komputer révén megkérdõjelezhetõvé vált a grafikának a papír síkján megjelenõ mûként való egyedüli létjogosultsága, vagy mert az eredetiség kultusza ma már megengedi, hogy a grafika kilépjen a térbe, és installációként, szoborként vagy térgrafikaként is megjelenjen.

Amint azt a korábban szigorú szabályokat követõ nemzetközi grafikai biennálékon kiállított mûvek körének folyamatos kiszélesedése (így az idei ljubljanai „átváltozás”, vagy a szabad grafika újabban papírmunkaként való, ugyancsak tökéletlen definiálása) is mutatja, ma már nem sok jelentõsége van annak, hogy a grafikai alkotás milyen technikával készül. Sokkal fontosabb a mûvész gondolata és az, hogy mit tud kifejezni a grafika eszközeivel mindabból, ami foglalkoztatja. A technika másodlagos helyre szorult a koncepcióval szemben, s csupán abból a szempontból maradt számottevõ, mennyire virtuózan birtokolja a mûvész, azaz milyen mértékben épül be az alkotás folyamatába, s válik a kompozíció jelentést hordozó részévé.

Példaként az idei gyõri biennále fõdíjas és nagydíjas mûvésze, Santiago Serrano és Szíj Kamilla alkotásait említeném. A spanyol mûvész sokszorosító technikával, a magyar mûvésznõ pedig papírba karcolt rajzzal és lavírozással hozta létre egyedi alkotását. Mindkettõ technikailag másnak hat, mint ahogy valójában készült, de a technikai imitáció mindkét mûben imaginatív jelentést hordozó kompozíciós elem.

A Nemzetközi Rajz- és Grafikai Biennále egyik fontos ismérve, hogy a grafika legátfogóbb értelmezését veszi alapul. Elsõsorban abban tér el a legrégebben mûködõ, legismertebb nemzetközi grafikai biennáléktól, hogy kezdetektõl tudatosan törekszik arra, hogy a mûfaj lehetõ legszélesebb határai között adjon áttekintést az egyetemes grafika aktuális eredményeirõl, jellemzõ tendenciáiról, mindenkori változásairól.

Kiállításain a magas- és mélynyomású sokszorosító alkotások mellett a rajz és a különbözõ egyedi technikák számtalan változatával, a grafikához kapcsolható legkülönbözõbb elektromos eljárással készült mûvekkel, multimediális és interaktív munkákkal is találkozhattunk, bár még korántsem teljes a skála. Hiányzik például az olyan interaktív technografika, amit a mûvész által kitalált program részeként, a számítógépen adott válaszaihoz igazítva maga a nézõ nyomtat ki vagy alakít, jóllehet idén is van olyan mû, amely számítógép nélkül is a közönség aktivitására épül (Monika Romenska szabadon variálható tájképkollekciója).

A gyõri biennálé másik sajátossága, hogy nem a mûvek megmérettetése, hanem az értékközvetítés, a mindenkori grafikai eredmények ismertetése a fõ célja. Elsõsorban olyan országok mûvészeinek bemutatására törekszik, ahol a mûfajon belül valami kiemelkedõen színvonalas, érdekes, izgalmas, elõremutató vagy technikailag példaértékû születik.

Mindez akkor válik igazán egyértelmûvé, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az olyan értékkritériumok, mint pl. a korszerûség, eredetiség, szubjektív jelenidejûség, amelyek a mai mûvészet megítélésében meglehetõsen nagy hangsúlyt kapnak, s Gyõrött is fontos szempontok a mûvészek meghívásakor, más-más tartalmat fednek Egyiptomban, Amerikában, Kanadában vagy Indiában, Kelet- és Nyugat- Európában, mint ahogy más számít aktuálisnak, elõremutatónak a világ különbözõ fejlettségû országaiban.

Ettõl olyan izgalmas és sokszínû a kiállítás, s ettõl kezdve válik érdekessé egy nemzetközi biennále a szakemberek számára is.

A sajátos nemzeti karakterek felismerését szolgálják Gyõrött a biennále programjaként szervezett csoportos tárlatok, ahol nagyobb összefüggésben láthatjuk az adott országból kiválasztott mûvészek munkáit, egyúttal vázlatos képet kaphatunk az ország fõ grafikai törekvéseirõl. Így például tanulságos volt korábban a jugoszláv mûvészek mellett az amerikai, egyiptomi és koreai mûvészek csoportos tárlata, majd a hollandok, csehek mellett a kolumbiaiaké, idén a japán, belga és szlovák nemzeti kiállítás.

A japán csoportos tárlaton a középgeneráció legnagyobb mesterei közül ismerhettünk meg jónéhányat. Bármennyire is különböznek egymástól mûveik, egy dolog mégis közös bennük, a saját grafikai ábrázolási hagyományaikat bravúros módon újítják meg, miközben fokozatosan beépítik mûvészetükbe a XX. századi európai és amerikai grafika technikai, sõt formai vívmányait (lásd Katushi Kobayashi, Yarumi Sonoyama, Momose Hisashi, Ryoji Ikeda és Atsuo Sakasume alkotásai).

A szlovák kiállításon a kortárs szlovák grafika három jellemzõ áramlata rajzolódott ki: a több évtizedes hagyományokkal bíró, narratív-fantasztikus szürrealista irány (Karol Ondreicka, Kamila <tanclová, Vladimir GaŠovic, Katarina Vavrová), az ettõl gyökeresen elszakadni kívánó, a narratív elemeket elnyomó, organikus motívumokat neostrukturális elvekkel ötvözõ irány (Vojtech Kolencik, Igor Benca, Stanislav Buban, Robert Brun), és a korábbi képi modellektõl megszabadulni kívánó, ám idézetekként újraalkalmazó legújabb törekvés, amelyet a díjazott Vladimir Havrilla figuratív és virtuális térelemeket ötvözõ komputeralkotásai és Alexej Krascenic mûvei képviselnek.

A belga válogatás az ország két közigazgatásilag különálló területérõl mutatott be jelentõs mûvészeket. Bár e két területen élõ mûvészek nem ismerik egymás munkásságát, alkotásaik aktív párbeszédet folytattak egymással, hasonló választ adva ugyanazon kérdésekre (Etienne Luc és Anne-Marie Wittek, Claude Sinte és Habib Harem, Veerle Rooms és Jan Vandeweghte, Lukasz Kurzatkowski és Enk de Kramer, Frank J. Castelyns és Kikie Crevecoeur).

A belga grafika érdekessége, hogy az esztétikai és poétikai értékek alapvetõen felértékelõdtek benne a korábbi évtizedekéhez képest, ugyanakkor eleven maradt a képi megvalósítás abszolút tisztaságával kapcsolatos mûvészeti tradíció (lásd Ingrid Ledent díjazott mûvész alkotásai a nemzetközi válogatásban).

Gyõrött is hagyománnyá vált, hogy az elõzõ biennále fõdíjas mûvészének grafikai munkásságát önálló tárlaton mutatják be.

Konstantin Jaxy (sz. 1957, Bréma) grafikával, fotózással, tárgykészítéssel és installációval foglalkozik. Most bemutatott sablonnyomású mûvein többnyire valós tárgyak, ipari-technikai környezetbõl kiemelt formarészletek mint önálló életet élõ, emberi vagy természeti tulajdonságokkal felruházott lények absztrakciói jutnak kiemelt szerephez, amelyek a világ formai sokféleségén túl alapvetõ kapcsolatok, tulajdonságok, téri relációk sémavázlatát, a dolgokhoz való viszonyunk elemi állapotait modellezik.

A mûvész a grafika legegyszerûbb eszközeivel, a fekete-fehér kontrasztjának dinamikus konfigurációival dolgozik. Témája a mozgás és a hozzá kapcsolódó idõbeni, azaz változó tér.

Mûvei árnyképekhez hasonlítanak, amelyeken a részletek eltûnnek. A formaredukció olyan szintû, hogy egyszerre tudjuk rekonstruálni az eredeti tárgyat, témát, teret, jelenséget vagy történést, és képzeletünkkel kioltani minden hasonlatot, továbbredukálva a formát valami nem valódivá, gépszerûvé, vagy mesterségessé.

A szokatlanul megválasztott nézõpontokkal, a fény-árnyék egymásra hatásából és végletes kontrasztjából kibontott formával és az elidegenítendõ tárgy megválasztásával a mûvész létünk bizonytalanságát érzékelteti, és azt, milyen hatalmas és félelmetes lehetõséget rejt magában az ipar és a technicizált társadalom, egyúttal változó korunk átalakulásait rögzíti játékos, tiszta, következetes formarendszerben, tág teret engedve a képzeletnek.

Az ez évi gyõri biennále jó színvonalú központi kiállításán a hagyományos technikai eszközhasználatot megújító, képzeletgazdag, szép és valóban lenyûgözõ, de a XX. század végén lényegében a tradicionális ábrázolás körébe sorolható, többnyire figuratív mûvek sokasága mellett (Liz Ingram hátaktjai, Jiri Anderle tragédiaterhes szürrealista víziói, Eeva Liisa Isomaa romantikus hangvételû, sejtelmes, fülledt atmoszférájú Genesis-sorozata, Kovács Péter fájdalmas-gyönyörû „állapot-rajzai”, Záborszky Gábor meditatív Arany-kor kompozíciói, Andre Bongibault tájképei, Maurice Pasternak mezzotintoi, Leoni Vidali rézkarcai stb.) a virtuális valóságot elemzõ, új gondolatokat hordozó, aktuális mûvészeti problémákat fejtegetõ alkotások és a mindennapi valóságot kritikusan szemlélõ, késõi posztavantgarde munkákat láthattunk.

Meglepõ volt a formai, szellemi párhuzam néhány amerikai és magyar mûvész munkája között, ami azért is figyelemreméltó, mert a mû-alkotást alapvetõen eltérõ dolgok motiválják e két országban. Míg az amerikai mûvészetet a tömegmédia, a populáris kultúra és a jelenkor ihleti, addig a magyar grafikában a tömegmédia vizuális nyelve még nem meghatározó, a populáris kultúra pedig csak szûk alkotókör tevékenységéhez kapcsolódik. Marad tehát a jelenkor és a közelmúlt, valamint a képzelet, a fantázia, az érzelmek gazdag világa, a technika varázsa, az esztétizálás és az idézetek (lásd miskolci biennálék). Vagy mégsem?

Az új technikai eszközöket használók közül Nagy Gábor György két komputergrafikájának (Örvény, Keresztezõdés) témája a mindennapi élet és a virtuális valóság közötti kapcsolat hiánya, a virtuális kép belsõ anomáliája (lásd Kevin Hanley mûveiben a látás csapdája). Faa Balázs rajzain az azonos elemek kötött rendû megsokszorozására épülõ ritmusképzés mint lehetséges struktúra, azonos formák szabályos mértékû egymásra csúsztatásával alkotott vékony vonalas mintázat és mutációinak összefûzésébõl kialakuló gépies mustra jelenik meg, amely végtelen sorozatokba rendezhetõ, geometrizálható, „rekurzív algoritmus” képletébe sûríthetõ (Cím nélkül, 1997-98), mint valami matematikailag körülírható modellje a technovilágnak, amelybe az emberi lét egyre mélyebben belekényszerül. (Másfajta megközelítésbõl, de virtuális térbe írható, világos és értékmentes struktúraelemzés foglalkoztatta az amerikai Charles Longot is.)

Haász Ágnes útkeresése eltér a fenti alkotókétól: színes elektrografikáiban új teret nyit a színek mint virtuális valóságmezõk világába, ugyanakkor az ábrázolás konvencionális mozzanatainak megõrzésére tesz kísérletet, hasonlóan a ljubljanai biennále fõdíjasához, a Gyõrött is szereplõ koreai Sang-Gon Chunghoz, aki azonban lírai költeménnyé nemesíti kompozíciójában a fény-árnyék hatásokban gazdag, komputerrel digitalizált, más-más léptékben és tónusértékkel egymásra vetített tájelemeit, s az egész elevenen lüktetõ fényjelenséggé válik.

A virtuális plasztika foglalkoztatja a Magyarországon elsõ alkalommal kiállító, indiai A. Balasubramaniamot is, aki kör alakú, sík lapjain hagyományos szitanyomással és a fénnyel manipulálva a domború forma illúzióját és relief hatásokat ér el.

A társadalomkritikai szemléletû, ironikus hangvételû, friss látásmóddal a tömegkultúrát ostromló, nonkonform mûvek kiváló példája Monika Romenska, Dimitrina Sevova és Stefán Bojkov installációs alkotása, valamint Eelma Sirje, Pavel Makov és Zora Stancic grafikái.

Monika Romenska szenvtelenül megsokszorozott hegyvidéki tájai bambuszkereten kirakott, hexameterekbe rendezett képritmusok. A nézõ látszólagos szabadsága, hogy ízlése szerint átrendezheti, amely azonban lényeges változást nem eredményez – a tájkép ugyanazokból az elemekbõl áll, kívül rekedve az érzelmi-pszichikai térbõl.

Dimitrina Sevova a mai nõk helyzetével foglalkozik. Sajátos szakácskönyvet ajánl a férjeiket kiszolgáló nõknek, és arra biztatja õket, hogy szabadítsák meg lelküket és testüket, recepteket és példákat adva a megvalósításhoz (elemi szükségleteket kielégítõ nõk, párnára nyomtatott asszonyfejek).

Stefán Bojkov munkái – a hét napjaira ajánlott, pólóra és papírsúlyra nyomott valóság- képei – ugyancsak a személyes szabadság illúzióját állítják a középpontba.

Eelma Sirje az aktuális történelemhamisítást, Pavel Makov a politika által manipulált egyén sorsát vizsgálja. Mindkettõ tradicionális ikonográfiai motívumokat használ a mondanivaló kereteként: az elõbbi mûvésznél antik görög szobrok kapnak XX. századi attribútumokat, az utóbbi mûvész népi ájtatos képekké alakítja, sõt ikonosztázzá állítja össze a hétköznapi ember mindennapi sorskép-ciklusait.

E mûvészek munkáinak alapgondolata, hogy az ember – a technikai civilizálódás vagy a tömegmanipulálás áldozataként – kiszorul hagyományos életterébõl, s egy tõle idegen létformába kényszerül, vagy menekül.

Leglátványosabban Zora Stancic komputerrel „átírt” portréi érzékeltetik a jelenkor alapvetõ emberi problémáit. Alkotásai a lélek, az érzelmek, a személyiség elvesztésének mementói.

Gyõrben a 3. biennále óta kurátorok segítik a mûvészek kiválasztását és a nemzeti tárlatok összeállítását. A kurátorok mûvészettörténészek, mûkritikusok és mûvészek. Név szerint is kiemelhetõ Claude Sinte, aki ebben az évben a belga és japán kiállítást szervezte. Az elsõ gyõri biennále díjazott mûvésze, számos más nemzetközi grafikai biennále sikeres szereplõje fõiskolai tanár Belgiumban. Nemzetközi kiállítások szervezõjeként kiválóan ismeri többek között a belga, litván, belorusz, észt, lett, thaiföldi, kanadai és japán grafikát.

Jürgen Weichardt széles látókörû német mûkritikus, jelentõs magángyûjtõ, aki eleven kapcsolatot tart a német, orosz, ukrán, belorusz, litván és más, elsõsorban európai mûvészekkel. Gyakori kiállítás-szervezõként közvetlen rálátása van a kortárs grafikára.

Dr. Eva Trojanova a Szlovák Nemzeti Galéria mûvészettörténésze, a grafikai osztály vezetõje, hosszú ideig a besztercebányai Nemzetközi Fametszet Triennálé nemzeti kurátora. A kortárs szlovák grafika egyik nemzetközi hírû szakembere. Õ szervezte idén a szlovák kiállítást, a Városi Mûvészeti Múzeum Kontravízió címû kiállításának szlovák anyagát.

Ph. Dr Simeona Hoskova ugyancsak Európa-szerte ismert mûvészettörténész. A prágai Közép-Európa Galéria igazgatója, a Grapheion címû nemzetközi grafikai folyóirat fõszerkesztõje, az Inter-Kontakt-Graphic nemzetközi grafikai triennálé fõszervezõje. Az elõzõ biennále cseh kiállítását szervezte Gyõrött, de õ válogatja a következõ biennále cseh anyagát is.

Prof. Dr. Elaine A. King Magyarországon mûvészettörténeti konferenciák elõadójaként ismert. A pittsburghi Carnegie Mellon Egyetem professzora, éveken át az egyetemi galéria igazgatója volt. A második biennále óta rendszeresen eljön Gyõrbe, ahol idén másodszor tartott elõadást a kortárs amerikai grafikáról. Négy biennále amerikai anyagának kiválasztása, köztük az 1993. ésvi csoportos tárlat és Diane Samuels ez évi gyõri retrospektív kiállítása az õ munkája.

A legújabb kurátor, Plamena Dimitrova Racheva fõleg fiatal bolgár mûvészekkel foglalkozik. Számos biennálé és triennálé bolgár anyagának szelektora, a várnai nemzetközi grafikai biennálé egyik fõszervezõje.

Az említetteknél jóval szélesebb körû kurátori együttmûködés legfontosabb eredménye a gyõri biennále folyamatos színvonal-növekedése, arculatának fokozatos letisztulása, amely az elsõ öt biennále alapcélkitûzése volt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta