Az After the Wall (A fal után) címû kiállítás a posztkommunista európai országok mûvészeti panorámáját mutatja be 10 évvel a berlini fal leomlása után. A kiállításon 140 mûvész szerepel, valamennyi volt szocialista országból, a jugoszláv utódállamoktól Magyarországon át a balti államokig. A kiállítást David Elliott, a Moderna Museet igazgatója, Iris Müller-Westermann, a Moderna Museet kurátora és Bojana Peji² szerb származású, Berlinben élõ mûvészettörténész rendezték. Az anyagot 2000 második felében bemutatja a Kortárs Mûvészeti Múzeum – Ludwig Múzeum Budapest is.
A kiállításról a vezetõ kurátorral, Bojana Pejiccsel folytattam e-mail beszélgetést.
Hegyi Dóra: A kiállítás kapcsán négy fejezetrõl beszéltek a tartalmat illetõen: a múlt felidézése, „szociális szobor”, személyes és mûvészi szubjektivitás, illetve a társadalmi nem (gender) témáját felvetõ mûvek. A kiállítást szemlélõ nézõnek ezek közül két téma domborodik ki erõsen: a politikai, illetve a gender. A feltûnõ vagy harsány, a múlt és jelen szenvedéseirõl szóló mûvek mellett azonban volt több olyan „semleges” mû is, mely valahogy elrejtõzött a falak között. Az elõadóként meghívott András Edit találóan jegyezte meg, hogy a magyarok éppen egy ilyen köztes helyet foglalnak el. A kurátorok érdeklõdésének köszönhetõ ez a látszólagos eltolódás, vagy mindez annak a kutatásnak az eredménye, amire a kiállítás alcíme is utal: Mûvészet és kultúra a posztkommunista Európában.
Bojana Pejic´: Amikor David Elliott meghívott a kiállítás vezetõ kurátorának, én egy tematikus kiállítást álmodtam meg. De nem úgy jártunk el, hogy egy témalistával a kezünkben kiválasztottuk az elképzelésünknek megfelelõ mûvészeket. Ily módon a kiállítást csak a kutatás befejeztével lehetett strukturálni. Másfél évig tartott ez a munka. Miután kiválasztottuk a mûvészeket, megkértük õket, hogy javasoljanak egy vagy két mûvet, és e folyamat során alakult ki a kiállítás négy fejezete. Amikor kiválasztottuk a mûvészeket, napokat töltöttem azzal, hogy kapcsolódási pontokat keressek közöttük. Ha sok munkát tanulmányozol, úgy csoportosítod õket, ahogy számodra összetartoznak. Ez a legizgalmasabb folyamat: megrendezed a kiállítást, még mielõtt meghívnád a mûvészeket. Azért szerettem volna például egy „gender-szekciót”, mert kiderült, hogy sok férfi és nõi mûvész érdeklõdik a téma iránt, de az elején nem tudtam, hogy milyen sokan foglalkoznak a nõiség (nõi lét) kérdésével. Késõbb rájöttem, hogy sok férfi és nõi mûvész számára a férfi-lét is ugyanolyan fontos. Ez a téma tehát egy kutatás eredménye volt, nem elõre kigondolt ötlet. Nem akartunk egy olyan kiállítást, mely csak „politikai mûvészetet” mutat be. Sok olyan mûvész van keleten és nyugaton egyaránt, akiket nem foglalkoztat a valóságot tematizáló mûvészet.
HD: Érzékelhetõ volt-e a különbözõ kurátorok eltérõ szempontja vagy érdeklõdése; volt-e külünbség a „nyugati” és a te látásmódod között? A te nézõpontod inkább egy belsõ, insider megközelítés?
BP: Én magam nem éreztem David vagy Iris részérõl eltérõ motivációt. Mindannyian egy jó kiállítást akartunk csinálni kezdettõl fogva. Szerintem nem létezik sajátos szempont a kelet-európai „posztkommunista” mûvészet megítélésére. Az ember a saját szempontjait használja, nincsenek objektív kritériumok. Én nem hiszek az objektív kritikában vagy az objektív kurátori munkában. Amikor a szakmánkban dolgozunk, meglévõ tudásunkat, egy bizonyos mennyiségû információt alkalmazunk; de munkánkat meghatározzák a korlátaink is. Ezzel azt akarom mondani, hogy biztosan van sok mûvész, akit bemutathattunk volna, de nem ismertük õket. Ezért egyáltalán nem állítom, hogy az After the Wall „objektív képet” ad az aktuális kelet-európai mûvészetrõl. Egyáltalán nem. Ez egy megrendezett kiállítás.
Mivel én egy volt szocialista országból jövök, természetesen többet tudok a múltról, hiszen átéltem azt. De ez nem jelenti azt, hogy olyan jól tudtam volna, milyen a jelenlegi helyzet Európának ezen a részén. Kutatás nélkül nem lehetett volna a máról egy ilyen kiállítást csinálni. Azt tudja az ember, hogy bizonyos társadalmi kérdések – mint a hajléktalanság vagy a szociális problémák – nemigen jelentek meg az „igazi szocializmusban”, most viszont érdekli a mûvészeket ez a téma. A nemzeti identitásról sosem volt annyi szó, mint ma, így aztán vannak olyan mûvészek, akik kritikusan szembefordulnak a nacionalizmussal, intolarenciával és a beteges idegengyûlölettel, mely jelenségek a kommunista rendszerek összeomlása után robbantak ki.
HD: Azt mondtad, hogy egy normális kiállítást szeretnél csinálni. Mit értettél ezen, és szerinted sikerült-e? Szerinted milyen képet kap a stockholmi, „nyugati” látogató a kiállításról? Nem gondolod, hogy egy ilyen „nehéz” és „komoly” kiállítás erõsíti a kelet-európaiakról kialakított kliséket és elõítéleteket – persze nemcsak negatív értelemben?
BP: Minden kiállítás létrehozhat és megerõsíthet elõítéleteket. Ez is.
Alapvetõen az értem „normális” alatt, ha normális lenne, hogy egy Kölnben vagy San Franciscóban élõ kurátor, amikor elõkészít egy biennálét, egy Manifestát, egy Velencei Biennálét, akkor tudja azt is, hogy mi zajlik Kelet-Európában. Rendszerint nemigen tudják. Minden teljesen normális lenne, ha az információáramlás mindkét irányba mûködne. De ez nem így van. A kiállítás magában rejti azt a veszélyt, hogy egy újfajta gettót alakít ki, de az eddig megjelent kritikák szerencsére pozitívak, és nem ezt érzékeltetik. Nem is az a lényeg, hogy pozitívak, hanem az, hogy a kritikusok találnak a kiállításban elegendõ különféle szempontot ahhoz, hogy ne csak egy „keleti csomagról” beszéljenek.
HD: Amint a katalógus bevezetõjében írod, a kelet-európaiak nem tudják levetkõzni a „mi szegények, akik annyit szenvedtünk a történelem viszontagságaitól” attitûdöt. Mit gondolsz, meg tudunk szabadulni ettõl a felfogástól? Bár mindannyian a „boldog Nyugathoz” akarunk tartozni, de tény, hogy a közös múlt bizonyos szempontból meghatároz és összeköt minket.
BP: Én csak azt akartam mondani, hogy mi is magunkkal vagyunk elfoglalva, mint mindenki a világon. Személy szerint én Jugoszlávia felbomlása után kezdtem el foglalkozni a történelemmel, aztán az utóbbi kilenc évben, amikor egyik háborúból a másikba estünk. Ez valahogy kor kérdése is. Azt gondolom, hogy a fiatalabb nemzedéknek nincs ilyen komoly kapcsolata a történelemmel és a múlttal. A szocialista országok nagy változáson mentek keresztül, és azokban az országokban, ahol az utóbbi tíz évben normális élet folyik, érthetõ, hogy a történelem nem központi kérdés. Azt hiszem, hogy akkor kezdünk a tegnapon gondolkozni, ha a mával valami nincs rendben. Ez a személyes szint; a történelem tudományos szempontból való megközelítése egy másik kérdés. Azt tudom, hogy ahogy ma a szerb nacionalisták (Szerbia a szülõ-hazám) értelmezik a szocializmus, a kommunizmus történetét, az rossz. De minden nacionalizmus egyforma.
HD: A kiállítás
elsõ napjaiban egy nemzetközi konferenciára is sor került,
ahol a kultúra területén mûködõ kelet-európai
szakemberek adtak elõ.
A különbözõ
országok képviselõinek beszámolói fontos
kultúrpolitikai kérdésekre, történelmi
párhuzamokra, a kortárs mûvészet helyzetére
világítottak rá. Szerintem nagyon érdekes lett
volna a mûvészek tapasztalatait is meghallgatni, hiszen többen
foglalkoznak az identitás, a hovatartozás kérdéskörével,
például az IRWIN csoport. Miért nem hívtatok
meg mûvészeket a konferenciára?
BP: A mûvészek mûvei jelen vannak a kiállításon, és számomra fontos volt, hogy a szakmabelieknek legyen lehetõségük elmondani, hogy mivel foglalkoznak. Persze sok mûvészt meg lehetett volna hívni a konferenciára, így például IRWIN-éket, Luchezar Boyadijevet, Calin Dant, Marina Grzinicet, aki mûvészettörténész is, de erre nem volt lehetõségünk. Egy olyan összeállítást szerettem volna, amely ismert és kevésbé ismert résztvevõkbõl áll.
HD: Ha megengedsz egy személyes, és valószínûleg nehéz kérdést: Belgrádból származó mûvészettörténészként 1992 óta élsz Berlinben. Te hova tartozol?
BP: 1990 decemberében jöttem el Belgrádból, és írásból próbáltam megélni. Azt volt a legnehezebb megtanulni, hogy ki kell fizetni a bérleti díjat, és ha az ember szabadúszó, ez nem olyan egyszerû. De ennél még nehezebb idegen nyelven írni. Az angoltudásom nem elég jó ahhoz, hogy a szövegeimet közvetlenül publikálni lehessen, tehát függök másoktól, akik „csiszolják” azokat. Eleinte teljesen ki voltam szolgáltatva, mert nem is értettem, hogy mit írt a fordító.
Mivel a volt Jugoszláviában történt és jelenleg is zajló traumatikus események nagyon megrázóak számomra, nemigen volt idõm gondolkodni azon, hogy hova tartozom. Ha a hazám normális lenne, lehet, hogy lenne honvágyam. A mostani helyzetben nincs. Ez a köztes helyzet talán írók számára gyümölcsözõbb, mert tematizálni tudják ezt a köztességet. Én ezt nem tehetem, mert nem szépirodalmat írok, nem a saját helyzetemre reflektálok, hanem mûvészetrõl írok.
Edward Said írt egy
gyönyörû esszét a számûzetésrõl,
amelyben azt írja, hogy egy ilyen ember számára maga
az írás jelenti az „otthont”. Néha úgy érzem,
hogy a mûvészetrõl írt szövegeim jelentik
számonra az egyetlen hazát. Ez nagyon patetikusan hangzik,
de legtöbbször ezt érzem.
Jegyzet
* A kiállítás magyar résztvevõi: Csörgõ Attila, El-Hassan Róza, Lakner Antal, Nagy Kriszta, Szépfalvi Ágnes, valamint a „Saját szemmel”-projekt (Erhardt Miklós és Dominic Hislop)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon
http://c3.hu/scripta